(augusztus meg esküvő)

Augusztus vége van, valahol fent már óvatosan, cseppekben adagolják a napfénybe az őszt, még nem látni, csak érezni. Egy héttel ezelőtt még nyoma sem volt ilyesminek, idén másodszorra (és valószínűleg utoljára) lejutottam a Balatonra my dear friend, rosseb meghívására, ugrálni a széltől tajtékos hullámokban (ha lenne a darkfentezi íróknak valami szervezete, szigorúan tiltanák az ilyesmit), sört inni és pöttyös labdával focizni (ezért már nem csak tiltás, hanem automatikus kizárás járna)*.

Szombaton Bright és isolde esküvőjén tettük tiszteletünket, akiknek ezúton is sok boldogságot kívánunk. A Nagy Levinék tavalyi lagzijához hasonlóan ismét nem egészen hagyományos esküvő volt ez, Sopronban, ahol az ifjú pár előtte bölcsen körlevélben tiltotta meg a vonatozást (még mindig úgy gondolom, hogy a vonatozás a magyar génekben van kódolva, illetve kevés nevetségesebb dolog van a kezükben csirkecombbal vezénylő öltönyös ötveneseknél), nyomokban sem akadt mulatós muzsika, ellenben különböző generációk tomboltak együtt a Shock to the System című Billy Idol klasszikusra.

Sopron pedig még mindig szép hely, különös tekintettel arra a hírneves cukrászdára, ahol mentás limonádét és bodzaszörpöt ittunk a másnapi megébredés után.

*Mióta viszonylag sikeresen leépítettem a feketét a ruházatomból – először évekkel ezelőtt, még Madridban merült fel bennem a gondolat, amikor a spanyol tanfolyamon az egyik csoporttárs a harmadik héten úgy üdvözölt, hogy „itt a fekete ember!” –, valószínűleg amúgy is sokat kopott az előírt imidzs, a minap egészen megleptem valakit, amikor kiderült, hogy valójában én azért a sötétebb tónusokat kedvelem (ha nem is kizárólagosan) a zenétől kezdve a könyveken át sok mindenben.

(sziget 3-2-1, vége)

Nem azért tűntem el, mert 1) annyira megutáltam a Szigetet, hogy postolni sem vagyok hajlandó róla 2) annyira beütött a Sziget, hogy atomjaimra hullottam és pocsolyarészegen estem-keltem napokon át, hanem 3) nemes egyszerűséggel addig halogattam az egészet az utolsó napok megszokott, ólmos fáradtságától lelassulva, amíg be nem következett az az eddig páratlan helyzet, hogy a fesztivál véget ért, én meg a szokásos afterszigetes otthonfetrengés helyett bejöttem dolgozni, ami még jobban megviselt.

Főleg azért, mert előrevetíti a nagyon közeljövőt, amikor a pampákon nyargaló, szilaj fordítókra jellemző szabadságomat feláldozva beállok a napi rendszeres igavonók közé, de erről majd akkor, ha aktuális.

Hát ez a Sziget is kipipálva. Kellemes volt, sok-sok jó pillanattal, de legfeljebb abban különleges, hogy ennyire még sohasem nélkülözött minden különlegeset (pedig az öt-hat évvel ezelőttiek is elég jellegtelenek voltak… amíg fel nem pezsdültünk úgy össznépileg, köszönhetően az új ismerősöknek és az új barátoknak).

Ami nagyon működött: a rengeteg beszélgetés a különböző időpontokban felbukkanó, majd eltűnő barátokkal és ismerősökkel, ebben mondjuk dobogós az idei.

Ezúttal a vasárnap bizonyult a legviccesebbnek, amikor ki sem akartam menni, aztán mégis, ezért szerencsére találkoztam a régen nem látott A-val és G-vel, amiért már megérte, majd velük és Tapsival sokat ültem a hilltop borozónál, kivéve, amikor az endless egyik atyja, rampion el nem vitt pálinkázni, többször. Ennek az lett a vége, hogy a társaság viszonylag korán távozott, én meg velük tartottam, tehát kifelé menet taglózott le az a sok innivaló, aminek a táncparkett ördögévé kellett volna változtatnia. A hídon már nagyon kevéssé voltam koherens, hazaérve teljesen pedig kitört rajtam a vad bulizhatnék, és ennek a szellemében tértem nyugovóra gyorsan.

A hilltop borozó egyébként egyre több embert vonz, joggal, hol van már a mocsokbor diadala. Elkényelmesedésem újabb bizonyítéka, hogy idén a (minőségi, nem kannás) borok és az ágyaspálinka lett az én választott italom (amiből ráadásul csak módjával iszogattunk ). Kedvenc italtípusunk amúgy minden évben változik, és ennyi év távlatából visszatekintve gyönyörűen kristályosodik ki az aktuálisan preferált kombinációkból a nagyon igénytelenből a kevéssé igénytelenné válás folyamata (kezdetben minden évben más és más szörnyű keverékkel büntettük magunkat, indult a vörösboros kólával 94-ben, aztán volt egy fehérbor-7up, almalé-fehérbor időszak, illetve a legundorítóbb minden bizonnyal az lehetett, amikor következetesen minden sörbe öntöttünk egy kis vodkát, lásd még „tengeralattjáró koktél”; amúgy ma is szolidan tartja magát a sörözés és becsempészett gin, tonikkal).

Koncertfronton nem nevezhető különösebben izgalmasnak a szombat utáni felhozatal. Vasárnap Tapsival bekukkantottunk a stoner-doom Cathedralba, de nagyon gyengén szólt; hétfőn láttam a The Gatheringet, ami sokadszorra is elfogult rajongást vált ki belőlem; este pedig a Placebo szerencsére azokat a számait nyomta, amelyeket még én is ismertem.

A szigetet megint megtöltő keddi Prodigy régi, fájó seb nekem, mert a 96-os (?) Szigeten, ahol úgy először lehetett igazán átérezni, mennyi ember fér el a nagyszínpad előtt, ha akar, az első hangoknál egy elhajított, teli söröskorsó landolt a fejemen, az utolsó cseppig eláztatva, ezért azt a bizonyos bulit egy konténerzuhanyzóban töltöttem anyázva és a hajmosással, miközben utólag mindenki el volt ájulva a produkciótól. Pár évvel később meg elmaradt az egész. Biztosan ezért is vártam sokat, de most rosszul hangosított rutinhakninak tűnt, bár ennyi embert megint régen láttam a Nagyszínpad előtt, sok-sok szeletelő, bespeedezett irodistával megspékelve.

Az egész fesztivált egyébként Bright szolid legénybúcsúja zárta szerdán, ahol afterszigetes hangulat ellenére mindent megtettünk az ügy érdekében – sikerrel.

(sziget04)

Attól, hogy így rohanunk, még nem érünk oda hamarabb – ismeretlen nő a Sziget-hídon kifelé, hajnalban.

Who is this guy and why won’t he shut up? – ismeretlen holland kérdése hozzám Müller Péter talkshowja közben…

…és eddigre egyébként magam mögött tudhattam néhány sört, egy félig spontán találkozót két régi baráttal-exosztálytárssal (amit egy sátorfalnyira és két fekvő részegnyire hoztunk össze Uhrin Benedek már nem túl vicces showműsorától), illetve egy teljesen spontán összefutást egy szerzőtárssal (akivel megbeszéltük, hogy majd hajnalban iszunk együtt, amire persze soha nem szokott sor kerülni, így most sem). Szóval kora este álltunk Brighttal a VOLTnál, és a hátunk Müller Péter Sziámi tartott fajsúlyosan idegesítő beszélgetést, amit próbáltam kizárni a tudatomból – mivel a másik alternatíva az esőbe kimerészkedés lett volna a pult ponyvája alól –, de ami nekem úgy-ahogy sikerült, Brightnak nem, legalábbis meg-megvonagló arcizmaiból ítélve. Később a mézes körtepálinka előtt azt vitattuk meg, vajon hová tűnt az ún. Sziget-feeling, ami biztosan erre várt, mert váratlanul visszatért, és ennek köszönhetően igen kellemes estét zárhattam végül, az első igazán oldszkúl-hangulatút.

A Radiohead koncertje nagyon rendben volt, kedvelem is őket, de nem vagyok gigászi rajongó, meg egyébként is kitört rajtam a szokásos szombati tömegiszony, és úgy éreztem, ez a zene magányos depizésre való, nem millió ember társaságában, ezért a Paranoid Android után átballagtunk Fear Factoryra. Amikor még a sátrat sem láttuk, de már érezni lehetett a lábdobot, éreztük, hogy ez jó lesz és jó is volt, slágerparádé és zúzda, meg két ősrégi szám, ami különösen akkor keltett bennem nosztalgiát, amikor az első pár másodpercben rájöttem, hogy kábé tizenhárom évvel ezelőtt whoisnot az első Gathering lemez után pontosan ezeket (és ebben a sorrendben) vette fel nekem a kazettán maradt helyre. A fentebb emlegetett sziget életérzés aztán hajnalban érett be, amikor a Lovasi-féle Kiscsillag zenekart szabotálva a szakadó esőben ugráltam egy pult előtt apollo 440re meg Nirvanára és mellettünk a vászontető alatti asztalon összezsúfolódó ötven ember kórusban üvöltötte kifelé a refrént. Meg egyébként is, kaptam cthulhus savanyúcukrot (fthagn), szóval mi kell még?

(sziget02, sziget03)

Szigorodnak rendesen, most már az égvilágon semmilyen italt nem lehet bevenni a Szigetre. Szerencsére csütörtökön erről mit sem sejtve besétáltam fél liter víznek álcázott ginnel (ahogyan szoktam), csak a kordonon túljutva tűnt fel, hogy a motozást végző biztonságiak milyen előszeretettel kobozzák el a kilós kenyereket; ez magyarázatot nyert, amikor egy cafatokra tépett kenyérből váratlanul előbukkant egy vodkásüveg (majd megláttam oldalt a halomban álló preparált vekniket). Ez olyan, mint a csokifürdő, amiről egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy legenda, de aztán saját szememmel láthattam a kádat, amiben vállalkozó szelleműek vidáman birkózhatnak.

Koncertfronton beszámolhatok a Ministryről, amit nagyon nagy kár volt a tűző napsütésbe száműzni, de azért nagyon ott voltak, kezdetben például azt hittem, a nadrágzsebemben rezeg a telefonom, pedig csak a basszusok lüktettek térdmagasságban. Most, hogy már tudom, valószínűleg ez volt az utolsó Ministry-koncert, amit láthattam, néhány számot szívesen lecseréltem volna régebbiekre az utolsó lemezek hatásos, de mégis eléggé egyforma kásájából. A Sick of it All egyébként hasonlóan letaglózó élmény volt, pedig nem is vagyok fan, leginkább olyasmi, mintha egy puha párnába csavart pöröllyel vágtak volna az arcomba. Volt még Kispál – egy kicsi mindig kell –, az ezer éve nem látott Rémember, Yonderboi (a pénteki nap egyetlen produkciója számomra, leszámítva a Lord nevű izét, ami sajnos kiszűrődött a hammersátorból, miközben GalambZ és Tapsi társaságában italoztam odakint; mellesleg itt gratulálnék, mert ravasz ötlet volt Tescót tenni a metálsátorhoz, igazi élmény, amikor oldszkúl beborozott arcok válogatnak éjjel a konzumálás fellegvárában). És Tapsi szerzett nekem ingyen osztogatott Green Lizard / The Gathering maxit, amiért ezer hála neki.

Ami az italozást illeti, az idei Sziget még mindig nyugodalmasan csordogál, legalábbis nekem, mert még a harmadik napon sem sikerült úgy istenigazából elhasalni vagy táncra perdülni vagy valami hasonlóra vetemedni; nem mintha verseny lenne, csak érdekes változás az elmúlt évekhez képest. Ennek viszont az egyik nagy előnye, hogy sokkal élénkebb a társasági élet a szokásos sziget-körhintában, amikor folyamatosan cserélődnek a helyszínek, a társaságok és az italok a poharakban, legalább rengeteg különböző ismerőssel, baráttal, szerzőtárssal, bloggerrel, barátok barátjával lehet beszélgetni. A gond csak annyi, hogy sohasem eleget.

Azért mások helyettem is kitesznek magukért. Az utóbbi években az egész fesztiválon aggasztóan lecsökkent az igazán elmebeteg módon szórakozók száma, csupa morc és szürke ember nyüzsgött mindenhol (mint én), most kicsit lazulni látszik a trend. Az érdekes arcok egyébként szórványos tapasztalataim szerint többségükben külföldiek, például az a tört angolsággal beszélő lányka, aki tegnap megkérdezte echnatot, mennyit fizetne érte, majd csábos táncot lejtett és távozott; láttunk számolatlan idióta fejfedőt, lufiárusokat a partisátornál (hogy ki lehessen szipkázni a héliumot a még jobb kedv érdekében), és az alkoholizmus néhány egészen kirívó esetét, de összességében azért eléggé semmi különös.

(Kóla, vodka, sör, krumpli - sziget0.1)

Olyan ez, mint egy jóindulatú fertőzés. Csakúgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, idén is eltűnődtem azon, vajon mihez kezdjek ezzel a Sziget nevű kínzó érzéssel, akarok én menni megint, hiszen tudjuk, ez már nem ugyanaz és egyébként is egykori hetijegyesek néznek némi megvetéssel, hogy „most is egész hé-é-étre?”, a régi társaságból egyedül echnattal tartjuk a frontot, de az az igazság, hogy amíg látom a tévében meg a HÉVen a vonuló hátizsákosokat és hirtelen velük akarok menni, addig nem tekinthetem magamat gyógyultnak.

Valójában szerencsésen éltem meg a Sziget evolúcióját, ami velem együtt vált elpuhult fogyasztózombivá, mert tizenhét évesen pont kellett az a teljes szabadság, az alig két-három színpad, a logónélküliség, a kerozinoshordón dobolás, meg az, hogy egy fa alatt aludjak teljesen kiütve, hálózsák és sátor nélkül; aztán tizenkilenc-húsz évesen már szükségünk volt a következő komfortfokozatra, az össznépi sátorozásra a tűző napon egy hétig, most pedig az kell, hogy legyen sok pult meg étel meg rendszeres éjszakai járat, mindaz, amiről megvetéssel beszéltünk anno, amikor megjelentek az első mobiltelefonosok a szigeten és mindenki összenézett, hogy ez már a vég.

Többet idézgetjük a porban fetrengős időket (a bejáratnál mögöttünk álló csillogó szemű lánykák még bölcsödébe jártak akkoriban, és ez kicsit ijesztő), mint az utóbbi sok évet, de szerintem sírnék, ha végig kellene csinálnom még egyszer.

Szóval echnat kollégával kiballagtunk tegnap fesztiválozni. Mindig elsütjük, hogy „mintha dolgozni mennénk”, és tényleg van az első nap rituáléjában valami merev rendszeresség, amint végigisszuk a standard pultokat, csak a blokkolóóra hiányzik. Ilyenkor még minden friss, van hely a padokon és egyebek. A hagyományokkal ellentétben idén teljesen visszafogottra sikerült az este, ezen az elkövetkező napokban sürgősen segíteni kell. Viszont élénk szociális életet éltem különböző falócákon kuporogva, ami mindig az egésznek a lényege, kellemes este volt, no.

A Sziget amúgy nagyjából maradt ugyanaz. A Nagyszínpad előtti részt – feltehetően a sár ellen – homokkal szórták fel, amitől az egész egy tengerparti fövenyre emlékeztet, valamint nagyokat fogunk kacagni, amikor leesik rá az eső. Ráadásul Gonosz Tudósok világméretű összeesküvéseivel vetekedő Ördögi Terv nyomaira bukkantunk – valakik egész mobilvécé-sorokat tüntettek el olyan helyekről, ahol tavaly még álltak, tehát gyakorlatilag amikor szólít a szükség, akkor nincsen hová szólítson. Aki valaha járt már kint a Szigeten, az talán átérzi az ördögi terv leleményességét, ami majd a szombati napon, a szokásos látogatócsúcson hozza meg gyümölcsét – félőrülten rohangáló fesztiválozó lányok, bokrokba vonuló fiúk, bűz, káosz, démoni kacaj, anarchia, satöbbi. De ha nem Ördögi Terv, akkor mire gondolhattak a szervezők?

Koncertfronton semmi átütőről nem tudok beszámolni, a Therapy? tetszett, de valahogy nem ért olyan katarzisként, mint másokat, a Quimby pörgős koncertjén ütemre ringatózva öntöttem vodkát a kólába, a Franz Ferdinandból idén is az elejét meg végét néztem meg, a Cradle of Filth vámpírshow-ját pedig hamar eluntam. Ma újabb eresztés, készüljünk.

(megfigyelés)

Csak nekem tűnik úgy, hogy a buszon utazó nyugdíjasok szinte kivétel nélkül egy-két másodperccel a legmeredekebb kanyar előtt állnak fel, hogy jelezzenek?

(nnnnyiiiiiiiiiiiiii)

Nagyon régen csináltam ilyesmit. Öt napos intenzív tanfolyam, ma kezdődik a negyedik session. Ha rajzfilmfigura lennék, most egy hatalmas tölcsér állna ki a koponyámból és csak úgy ömlene az agyamba a sok információ; tegnap értük el azt a pontot, ahol a rajzfilmfigura feje hatalmasra nő és bevörösödik, szeme kidülled, és sipító hang hallatszik, mint amikor a kuktából szökik a gőz.

Nem rossz érzés amúgy.

(nyárvannyár)

Mintha egy álombéli születésnapi ünnepségről hoztam volna el, úgy vonszolom magammal az eső formátlan lufiját egy láthatatlan zsinóron. Amíg otthon ülök, kánikula van, de amint elindulok a Céghez, máris fülledtté vált a levegő, amíg délután alattomosan elő nem kandikál a vihar a tetők mögött. Menetrendszerűen, minden héten, az irodaház lépcsőházába pedig beszorul a nyirkos, meleg levegő, mint egy uszodában. Transferatu barátom (aki nagyon tud: itt van a galériája neki) már indítványozta névváltoztatásomat rainnoizra.

Múlt hét pénteken (amikor négy nap kánikula után elmentünk egy kerthelyiségbe inni, persze rögtön esett) letöröltem egy széket, mielőtt leültem volna rá, szóval azt hiszem, a magam mögött tudhatom az út nagy részét, ami az egykori szigetes porbanfetrengéstől a vasárnapi rántotthús-üveges sör kombinációig vezet.

Hétvégén jártam a Balatonnál, két éve először. Vasárnap elragadtak a barátaim, akik kedvesek hozzám és nem hagyták, hogy azt tegyem, mint az utóbbi vasárnapokon mindig, vagyis negyven fokban fordítsak amúgy is rettenetesen elkésett könyvet. De az már a duplázás volt, mert szombaton például Siófokon ültünk egy helyen, szintén a barátaimmal (csak nem ugyanazokkal), nagyon jó volt, ettünk, beszélgettünk és ittunk, majd mint lassan ránk sötétedett, mellettünk a sétányon kicserélődtek a járókelők. Emberhús hömpölygött és szilikon, izmok és dekoltázsok, legyártottan és természetesen szép nők, meg szép szál legények, akiknek csak a cipője többe került a teljes ruhatáramnál, de az otthonról hozott dobozos sört itták a bárban. Láttam másfél félidőnyi meccset, ami eddig abszolút rekord, lőttem műanyagpisztollyal zombit és szürreális élményt okozott az üdítőitalról elnevezett, álfövennyel felszórt Beach House kurta meglátogatása. Igazi Félelem és reszketés light, de megtanulhatnám végre, hogy azért, mert nekem valami nem tetszik, a populáció – vagy bármely társaság jelenlevő tagjai – jelentős része akkor sem ért egyet velem, ha sznob módon megmondom a frankót. Legfeljebb udvariasak és nem szólnak.

(begyűjtenek minket és)

Odo újabb esszéje Robinról, az írásairól és a fordításairól szól, érdemes elolvasni. Most már egyre jobban érdekel, ki lesz a következő...

update: csak a közvetlen linket hagytam le. szóval itt

(bizonyítsd feljössz a pacába)

Esküszöm, utolsó poszt a Cool Tv-témában, de megnyugvással töltött el, amikor kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben kínzó kétségeket ébreszt a videoklipek magyarítása, a net forrong, mindenki találgat, ez most direkt ilyen kínos vagy mi van, de már a szánalmas is lehozta, szóval innentől futótűzként fog terjedni, kész, valóban lehet poén, merész marketingstratégia, beszéljetek a csatornnánkról, nézzétek a műsort, nem baj, ha ezt az Uhrinbenedek-szindrómával kell elérni.

A téma stílusos lezárásként egy képekkel illusztrált gyűjtemény a legszebb (félre?)fordításokról, itt.

(77!)

Márciusban célozgattam egy új novellámra (van benne egy fekete kastély, mondtam, amit elkerülnek a viharfelhők, meg egy különös Város valahol a világ peremén), és ha minden igaz, akkor ez most már állítólag tapintható, lapozgatható formában is létezik (részletek itt), a 77 {hetvenhét} című kötetben, amiben meséket gyúrtunk át vagy találtunk ki újra.

És külön jó, hogy ez közös öröm a barátaimmal, mert írások vannak benne Tapsitól és whoisnottól is (aki egyébként a tipót is rávarázsolta Sánta Kira borítófestményére), a szerkesztés zöme és az ötlet pedig Robin érdeme.

(Máris jobb)

Úgy tűnik, a sors mégis fel akar ma vidítani. Sikerült neki.

Amióta a múltkor kiderült, hogy a Cool TV valamelyik műsorblokkjában feliratozzák a tucatpopslágereket, makacsul próbálom elcsípni az újabb adagot. Vigyázz, mit kívánsz, tartja a mondás, az előbb ugyanis összejött.

Még aktuálisabb a disclaimer, de tényleg nem kitaláció; hiányzik belőlem az ehhez szükséges kreativitás. Ezúttal ugyanis éppen időben kapcsoltam oda, hogy lássam, amint elkezdődik valami bűnrossz r'n'b szemét. Ez mindössze azért érdekes, mert kiírták a szám előadóját és címét, imigyen:

Chris Brown: Yo / Barna Krisztián: Rendicsek

Annyira szeretném, ha valaki most közölné velem, hogy ez egy vicc, a Cool TV páratlan humorzékékű szerkesztői űznek csúfot a popkultúrából vagy bármiből, csak ne gondolják ezt komolyan. Ugye? Ugye?

Ami pedig a szöveget illeti, először is figyeljük meg azt a mesteri megoldást, amivel átültették a szlenget magyarra:

Yeeeh -- Igeee'
Láttam egy fiatal csirk'-t
az egy fiatal vót

...ha csajozni szeretnénk, néhány jól használható szöveg:
- Úúúú, de jó lenne itt téged fogni velem, ó baba!
- Azt csinálod velem, hogy azt mondom: Rendicsek
- Egy második gondolat, ami nem az úton van

...életkép a partiról:
- Most mindenki kattogtatja itt a kezét

...és a legjobb:
Baba, benne tudok lenni a szívedben.

Legközelebbi nyelvleckénkig gyakoroljanak szorgalmasan.

(Pepitaság)

Az égen nagyobb felhők zabálnak fel kisebb felhőket, az erkélyen a fal mellé tolva, ázottan állnak a székek, hangulatom több hónapos mélyponton.

De közben azért vannak jó dolgok is, mert frissült az endless, szépséges whoisnot-dizájnnal és örvendetesen kollektív ismertető-dömpinggel, a solaria.hu-n pedig megjelent az első portré, amit valaha készítettek rólam, ami elég fura érzés, de a kellemes fajtából. Az esszé valójában egy interjúval kombinált áttekintéssel elegyített fordításkritika, ami érzéseim szerint kissé tömény így, de én vagyok az utolsó, aki ezt megítélheti; viszont azt kívánom az esetleges jövőbeli felkérésekre, hogy bárcsak mindenki úgy odafigyelne az interjúalany kéréseire, mint Odo.

("a habképződés a véralvadást is fokozza")

Az elmúlt hetem tőszavakban:

Algoflex, röntgen, hyperol, dalacin, lidocain, kauter.

Miért nem bírunk inkább fotoszintetizálni, mint minden tisztességes növény?

Ha minden jól alakul, még legalább egy hétig gyógyszereket reggelizek. Ha nem, akkor tovább.

(Nemtom)

Az index könyvblogot indított. Ez egy kicsit félelmetes.

("Nálatok / laknak-e állatok?")

Él a házunkban egy férfi, akiről sokáig azt hittük, ukrán maffiózó, de évekkel később kiderült, hogy csak őrült. Neki köszönhetően hódolok egy igazán jellegzetes szokásnak, azaz a legszebb tavaszi napokon szorosra zárt ablakok mögött, verejtékezve, maximálisra tolt hangerővel hallgatom azokat a zenéket, ahol a lehető legtöbbet ordítanak szép szál fiatalemberek.

Mert amint napfény önti el az utcát, a szomszéd szélesre tárja az erkélyajtót, az ablakot, feltekeri a volumét és órákon át füröszti az utcát kedvenc előadója válogatott dalaival.

A kedvenc előadőját Zámbó Jimmynek hívják.

A kérdésem egyszerű: ha netán valamelyik lakó valami igazán jóvátehetetlenre ragadtatja magát, Jimmy nyolc oktávját enyhítő körülménynek számítja be a bíróság?

(Utazás a határidők között)

Május 13., szombat, hajnali fél négy: ébredés.
Budapest: kihaltváros-hajnal. Frankfurt-Hahn: erős szél.
Vendéglátóm és kísérőm, St. (kedves ismerős a madridi nyelviskolából) késik, ami nem baj, mert nyugodtan ihatok sok kávét.

Délelőtt fél tíz: alacsonyan sodródó felhők alatt autózunk. Minden harsogóan zöld, tiszta, felvidító. Az autópálya mellett szélkerekek állnak kis csoportokban. A hófehér, karcsú szerkezetek tetején több emelet magasságban méltóságteljesen forognak a lapátok, a borús égbolt háttere előtt Wells marslakóinak hadigépeit idézik.

Úticélunk a Fekete-erdő. Ez összesen nyolc óra, számos megtett kilométer és három átszállás vonattal. St. mélységesen fel van háborodva a Deutsche Bahn színvonalcsökkenésén. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az eredeti vonat fél órás késése miatt a szintén abba az irányba tartó IC-t pótjegy váltása nélkül vehetjük igénybe; a következő vonat pedig azért csúszik, mert megvár egy szintén késő szerelvényt, és ezért természetesen a csatlakozásunk, ami amúgy busz, szintén türelmesen várakozik ránk a falusi állomáson. A magyar államvasutakra gondolok és nem szólok semmit.

Délután, közbeeső megálló: Freiburg, a középkori hangulatú város. Bárhol állunk meg, a tetők felett rálátni a szélső házakig húzódó erdős dombokra, az antik óratorony aljában antiknak álcázott McDonald’s. Kis kitérőként emeletes vonatra szállunk és rövid kirándulás teszünk a Fekete-erdő peremhegyei közé. Képeslap-táj, legelésző tehenek, virágos rétek, patakok. Megszállott módjára dúdolgatom a Schwarzwaldklinik főcímzenéjét. Vissza Freiburgba.

Este a hegyek között, Badenweiler, végállomás. St. nagymamája fogad, őt látogatjuk meg a nagy messzeségben (és majd visszük haza). Szakad az eső, de nem baj, mert a környező erdőkből szinte harapható, friss levélillat árad. Kulináris felfedezőút egy Weinstubéban, a népviseletbe öltözött óriás tulajdonosnőtől bátran helyi specialitásokat kérek, sonkát, hurkát és zsírt (schmalz). Nem sokkal később úgy alszom a szobámban, mint akit fejbevertek.

Vasárnap reggel: ragyogó napsütés. A reggelinél megerősítenek három – tapasztalatokon alapuló – régebbi elképzelésem létjogosultságában: a németek nagyon értenek a hidegtálakhoz, kávét főzni még mindig nem tudnak és furcsán vonzódnak az Otto-katalógusokban is megfigyelhető, giccsbe hajló enteriőrhöz (a szállodában a gipszangyalkák mennyisége már önmagában ijesztő, de igazából a kéményhez tett párnán szendergő mű-macska büntet, különösen a „klasszikusok pánsípon” jellegű háttérzenével kombinálva).

Badenweiler nagyon szép gyógyfürdőváros, patinás múlttal és valószínűleg hasonlóan patinás vendégkörrel (egy Csehovot legalábbis mindenképpen fel tudnak mutatni). A szálas fenyőfák között még a 19. század szelleme lengedez, a szembejövők minimum harminc-negyven évvel idősebbek nálam. A „kultúrközpont" koncerttermében Kelet-Európából importált muzsikosok játszanak Strauss-mazurkát az ijesztően csendes öregembereknek. Elégedetten állok a napfényben, mindenhol virágok, az erdők zöldek, nagyokat szippantok a hegyi levegőből.

Megkezdjük az utunkat vissza, ezúttal autóval. Spárgavidéken járunk. A környező száz négyzetkilométeren a legtöbb étterem minimum hatféle variációban kínálja. Este én is ilyet kapok, rafinált mártással, miközben töredékes némettudásommal vendéglátóimmal a sörökről cserélünk eszmét (a borjúnyi rottweiler-keverék háziállat a cipőmre hajtja a fejét, nehogy butaságot kövessek el).

Hétfőn Schwetzingenben indítunk. A városka, ahol szobrot emeltek a spárgának. Az utcákon friss kenyér illata száll. A napsütés Heidelbergben is kitart: kedves város, kínai kaját eszünk pálcikával a folyóparton. A szemközti hegyoldal közepén a vár, ami a hugenották után megmaradt belőle, büszkesége a nagyjából 220 ezer literes boroshordó, a gyönyörű kilátás és a teljesen egyforma kalapokat viselő japán turistacsoportok. Az egyetemi óvárosból a budavári sikló ultramodern verziója visz fel a hegytetőre.

Kedd, kelés fél ötkor. A repülőtérre autózva kiderül, hogy a német autópályákon az a rengeteg tábla valójában átverés. Az összes lényegtelen kis falu fel van tüntetve, kizárólag az irányadóként használható nagyvárosok neve vagy az utak számozása nem szerepel rajtuk, és persze egymás után jönnek a hatalmas csomópontok. Késés, ámokfutás, utolsó pillanatban megérkezés.

A gép még annál is pontosabb, mint remélhettem volna, tíz perccel korábban szállunk le. Amíg nem voltam itthon, szerencsére senki sem törte el a májust. Hogy tudjam, tényleg jó országba érkeztem, az Astoriánál felragasztott plakát fogad egy lámpaoszlopon: Végkiárusítás a TESKÓ-nál. (Bőrcipők ezer forinttól.)

(A ZIGASSÁG a tévébe van)

Van, aki úgy gondolta, hogy a híres popsztárok valójában az élet értelméről, filozófiai alapigazságokról, követendő magatartásformákról és hasonlóan fontos témákról énekelnek, de a nyelvtudás hiánya megakadályozta az Üzenet dekódolásában? Ha igen, akkor számára a Cool tévé délutáni műsorblokkja az igazság kútfője, ahol az éppen aktuális klipeket gondosan feliratozzák.

De nem a szokványos módon.

Lássuk, miről énekel valójában korunk egyik legnagyobb pop-ikonja friss slágerében.

(hézagos átirat következik, mert a sorok szerzője annyira sírt a röhögésről, hogy nem talált időben íróeszközt)

Részlet:

Sajnálom.
Sajnálat vagyok.
Elnézést.

(…)

Nem akarok hallani. Nem akarok tudni.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(…)

Bocsi. Bocsi. Bocsi.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(...)

Ne magyarázkodj magadra, mert olcsó a percdíj.

A munkafüzet feladatai

1) elemezze az utolsó mondatot
2) melyik ez a dal és ki lehet az előadója?

(Az igazi horror)

Mint a februári hajtás végén, ezúttal is horrorfilmmel ünnepeltem a leadott fordítást (Silent Hill). Amúgy évek óta lassan szoktatom le magamat a nyilvános mozizásról a plázákban (de néha képtelenség megoldani máshol), mert egyszerűen elképesztő, mennyi szemetet be nem sodor oda a szél. Nem is számolom, hány filmélményemet rontották el a telefonáló, kommentálgató vagy csak szimplán ordenáré embertársaim. A horror általában azért jó választás, mert még a legsötétebb tahókat is némaságra kényszeríti a zsigeri rettegés, de tegnap ez valamiért nem működött.* Sokáig azt hittem, különleges átok vonzza őket körém, akkor viszont ez vagy kikapcsol az angol és spanyol mozikban, vagy nincsen átok és tényleg lehetetlent várok honfitársaimtól.

Mostanában úgyis sok időt töltök lakásba zárva, és ettől jóval sokkolóbb az igénytelenség, a lepusztultság és a suttyóság, ami odakint fogad.

Ehh.

* Jelenet: Főhősnő elszörnyedve nézi kislánya rajzát. A zsírkrétás ákombákom rémálomba illő jelenetet ábrázol. Hang mögöttem: Művészi! Hatás: harsány röhögés a hátsó sorból.

Jelenet: Főhősnő benyit egy nyikorgó ajtón. Hang mögöttem: Meg kéne olajozni! Hatás: fokozódik. Sikító röhögés.

Jelenet: Főhősnő a halott város atmoszférikusan lepusztult épületeit járja. Romok, pusztulás, halál. Hang: Na mi az, buli volt? Hatás: üvöltő nyerítés, sőt ez már annyira mulatságos, hogy néhányan még percekig csuklanak magukban.

A mintavétel alapján könnyen beazonosítható „rendkívül tréfás” alfaj. Ezek csordában járnak, fél-egész sort is elfoglalnak, és mindig van közöttük egy Mókamester, aki átlagosan percenként tesz valamilyen megjegyzést, amin a többiek kötelességtudóan röhögnek. Külön követelmény, hogy soha, semmi esetben sem mondhat vicceset. A Mókamester a végére kifárad és kicsit elhallgat, majd a film végén felélénkülve még gyorsan elrontja a végkifejletet, a katarzist vagy a csattanót, utána pedig bosszúsan távozik, amiért ennyi pénzt fecsérelt egy ilyen szemétre.

(Még mozog!)

Az elmúlt két hét nagy részét a klaviatúra előtt töltöttem, átlagosan napi tizenöt-tizenhat órán keresztül pusztítva azt a kissé terjedelmesre sikerült regényt, amit ezek szerint durván három hét alatt sikerült lefordítani. Eközben ismételten kiégett az agyam, sorban hanyagoltam el a fontos teendőket és megcsodálhattam, hogy az ablakon túl – bár számomra elérhetetlenül – befurakodott a világba a tavasz, ami ezúttal tartósnak bizonyult, kivéve, ha végre kimozdulhattam (hogy átmenjek a másik munkahelyemre, a másik gép elé), mert akkor már-már mitikus erővel zúdult le az eső. A múlt héten például olyan fergeteg szakadt az irodaházra, hogy a fedett átrium üvegtetejét verdeső jég zajától alig hallottuk egymás hangját. Mintha a brókercégek alkalmazottai géppuskázták volna egymást a földszinten, a főbejáratnál pedig kosztümös lánykák csodálkoztak rá a friss esőillatra.

Szerencsére ez a tendencia nem tartott ki a hétvégén, amit barátokkal töltöttünk Hollókőtől nem messze (remek fantasy helységnév, bár a szintén közeli Lázbérci-víz nevű tavat és a fiktív Varjúdombot nem veri), ettünk, beszélgettünk és ittunk, személy szerint az utolsó este túl sokat, túl sokféléből. Az éves rekordot döntögető másnapi fejgörcsre ez persze nem lehet magyarázat, valószínűleg a vendégház mellett álló félkész, de riasztóan rejtélyes Akol urai vitték mélyűri utazásra az agyamat. Egyébként csodaszép a táj arrafelé, ezért sokat mentünk hegyen, völgyön és erdőben. Kellett ilyen.

Aztán hazajöttem, bevágódtam a billentyűzet elé és kisebb megszakításokkal gépeltem csütörtök reggelig. Egy könyv kipipálva.

Örömömet némileg rontja, hogy még két ilyen hét és két másik leadandó cím vár rám.

(Mit láttunk az idei Titanic fesztiválon? – B. Noiz, 4.b.)

Hátborzongató igazság! Sátáni kultusz a mocsárvidéken! Hajóút a pokolba! Rémálmok az idők hajnaláról! Ha mindezt bombasztikus betűtípussal írhatnám ide, mint egy régi moziplakátra, már meg is idéztem volna a Call of Cthulhu / Cthulhu hívása című film hangulatát, ami a sokszor emlegetett H. P. Lovecraft mítoszteremtő, 1928-as novelláját dolgozta fel, a lehető legötletesebb és legpasszentosabb módon: az 1920-as évek feliratos némafilmjeinek stílusában. Attól tartottam, legjobb esetben is csak érdekes, kissé komolytalan próbálkozás lesz, de remekül működött az atmoszférateremtés – mint kiderült, még azoknak is, akik nem ismerték a hátteret – és el sem kalandozott választott alapanyagától. Trailer, képek és mindenféle jóság megtekinthető a cthulhu lives! oldalon.

A bosszú asszonya egy gyönyörűségesen fényképezett dráma az Oldboy rendezőjétől, ismét kettétört emberi életekről, mesterien adagolt kegyetlenséggel, helyenként viszont olyan megoldásokkal, érzékenységgel és humorral, mintha egy sötét és erőszakos Amélie csodálatos élete lett volna.

A Vértea és vörös madzag című amerikai bábfilmről még nem bírtam eldönteni, tetszett-e vagy sem, de az alkotás valószínűleg egyedinek számít a műfajban azzal, hogy a bábjai milyen gyakorisággal kerülnek tudatmódosító szerek hatása alá.
A történetet nagyon nem is próbálnám összefoglalni, maradjunk annyiban, hogy vannak benne misztikus kalandra induló, képzelt labirintusokban tévelygő tudósok, akik valójában madárcsőrös, károgó egerek. Egy lányt keresnek, akit/amit ők készítettek, de az albínó egerek elrabolták és most megpróbálják életre kelteni a házukban, ahol a folyamatosan tiktakoló órák sohasem ütnek egyszerre; miközben ők üres lapokkal kártyáznak és teáscsészékből szürcsölik a vért, a lányból kikel egy madár, és még csak a film közepén tartunk... Összességében működött, bár talán túlságosan ködösre és nyomasztóra sikeredett.

Nyomasztó hangulatban azonban a közelébe sem érhetett a keddi filmélményünknek, a 4 című orosz filmnek.

– Ezért egy órán keresztül Tarr Béla-filmet nézetek veled – suttogta TJ barátom, aki mit sem sejtve velem tartott a vetítésre.
– Legyen két óra – sziszegte a film felénél.
– Három és fél óránál tartunk – mondta elgyötörten, amikor még nem tudtuk, de már majdnem túljutottunk az egészen.

A 4 ígéretesen indul. Három ember éjfél körül egy kihalt moszkvai bárban hihetetlen történetekkel szórakoztatja egymást. Aztán lassan összemosódik a fantázia és a realitás, jönnek a mérhetetlenül lepusztult ipari tájak, hasonlóan lerongyolódott emberek, állandó vodkaivás vastag falú poharakból és kiderül, hogy az egész nem vezet sehova.
Ironikus módon ez lett az idei Titanic győztes filmje, ami csak azt mutatja, hogy a magam pórias módján képtelen vagyok megbecsülni a művészetet – a kritikusok szerint ugyanis pontosan azok a jellegzetességek teszik igazán nagy filmmé, amelyek miatt szerintem nem az. A film tagadhatatlanul hatásos, és a főszereplő lány kézikamerával követett magányos vándorútja Oroszország legnyomasztóbb vidékein kimoshatatlan foltot ejtett az emlékezetemen. Bevallom, alapvetően a legalább nyomokban dekódolható cselekmény híve vagyok, de attól még bírom értékelni a ködösítést, ha legalább esélyét érzem annak, hogy valami azért rejtőzik abban a ködben (David Lynch jó példa erre). Értem én, hogy a 4 atomjaira hulló cselekménye meg a szándékosan soha össze nem érő történetszálai, a feldobott, de le nem csapott szimbólumok a céltalanságot és a poszt-szovjet valóság totális összeomlását érzékeltetik, ettől függetlenül ebből két óra teljesen idegesítő, főleg úgy, hogy közel hatvan percen keresztül rángatózó közelképeken csúnya öregasszonyok isznak, ordítanak, esznek disznót és dörzsölik a mellüket a kamerába. Ez már számomra öncélú pacsmagolás és lila ködös művészkedés. De nyilvánvalóan csak a ponyvaíró beszél belőlem, aki azért nem bánta meg, hogy elment.

Hát ennyit az idei Titanic fesztiválról. Most pedig megyek és megnéznem Chuck Norris életművét.

(Őrült doktor, automaták, elrabolt operaénekesnő)

Bevallom, a fenti kulcsszavak bennem bármikor képesek kiváltani az azonnali érdeklődést, ezért tegnap elmentünk a Titanic filmfesztiválra megtekinteni A földrengések zongorahangolója (The Piano Tuner of Earthquakes) című filmet.

Ebben a furcsa mesében élő szereplők és bábok vergődnek egy gótikus történet hálójában a 20. század elejét idéző masinákhoz illően szépiaszínben fényképezve. Egy ilyen ötletet és egy ennyire szép kivitelezésű világot kár így elrontani – mert a történet teljesen szétesik és unalomba fullad. A rejtélyes, álomszerű jelenetek olyan összefüggéstelenül követik egymást, hogy mire felkapcsolták a lámpákat, a döbbent csendben még a cselekményt kommersz butaságnak tartó művészfilmrajongók feje fölött is felfedezni véltem a kérdőjeleket.

Kár érte. Néhány jelenet rendkívül hatásosra sikerült, és a borongós hangulatra nyugodtan rá merem fogni a múlt éjszakai nyomasztó álmaimat. Ha a technikailag profi rendező testvérpár valaha kerít egy jó forgatókönyvírót, kapnak tőlem még egy esélyt.

(Az égre vetítettétek a Noiz-jelet...)

...hát hogyan is lapulhatnék tovább a titkos főhadiszállásomon?

Ájm bekk.

És most az időjárásról.

Amikor tegnap délelőtt kimerészkedtem az utcára, egy kicsit Angliában éreztem magamat, mert felhős volt az ég, enyhe szél fújt és állandóan nyirkosan csillogott a járda, de sohasem esett úgy igazán, szemmel láthatóan az eső, mintha mindig megvárta volna, amíg elfordulok vagy lehunyom a szememet. Szóval azt hiszem, itt a tavasz.


Újabb novellát fejeztem be. Sok mindent beleszőttem, például egy mesét, ami egészen furcsa változásokon esett át, egy fekete kastélyt, amit elkerülnek a viharfelhők, meg a különös Várost valahol a világ peremén.

Leeresztettem egy kicsit fordításügyben, ahogyan azt sejteni lehetett, tehát az április már most egy második februárnak ígérkezik (Április: A Február visszatér!, esetleg Április: A Február lánya) . Nem örülök.

Közben cserepenként ragasztgatom össze szociális életemet. Pár hete például elmerészkedtem Tapsival és a Vegyészmérnökkel gótulni, amiből olyan metáleste kerekedett, hogy felelősségteljes felnőttlétemet meghazudtolva pattogtam gyermekkorom legszebb slágereire és nagyon örültem, hogy ezúttal senki nem hozott fényképezőgépet. Utána két napig fájt a nyakam.

Meg vendégeskedtem Brightnál és isoldénál remek társaságban, néztünk képeket és ettünk thai kaját (a thai szóban egyébként szerintem rejtett, alattomos és misztikus erő rejlik, ugyanis a társaság szóviccgyártó kisiparosait már évek óta kifogyhatatlan agymenésre készteti, mint egy múlhatatlan viszketés), és kiderült, hogy Herbie kollégával bármikor spontán horrorfilm-trailert tudunk rögtönözni sorban felvillantott fényképekre.

Énem geekebb fele, a sötétben bujkáló szerepjátékos nem igazán kap komoly publicitást ezeken az oldalakon, de ezúttal nem tehetem meg, hogy említés nélkül hagyjam a múlt szombati sessiont, amit a Mérhetetlen Időntúli Borzongás mestere, H.P. Lovecraft történeteinek szenteltünk egy Call of Cthulhu mesével. Rendhagyó alkalom volt – hosszú évek óta nem meséltem otthon –, kiváló kompániával, erre azt hiszem, nagyon sokáig emlékezni fogok. Köszönet a résztvevő cimboráknak.

(Persze nem bírtuk nem felemlegetni Eshu barátom nevét, akivel whoisnot, eMeL meg én valaha réges-régen még együtt kezdtük a szerepjátékipart, jómagam például a CoC-t is, egy befüggönyözött lakótelepi lakás szobájában, kamaszos lelkesedéssel gyújtogatva a hangulatkeltő gyertyákat, mert még nem tudtuk, hogy pozőr dolog ugyan, de hamar kiégeti a szemet.)

(A megrázó igazság: még mindig február van!)

Mai adásunkban még: dráma, könnyek és Igaz Szavak, Szívből!

Az előző rész tartalmából: María Isabel Conchita rájön, hogy Pilar, a gonosz házvezetőnő valójában elveszett ikerbátyja, aki nővé operálta magát; kérdések merülnek fel. Mr. Noiz február végére három kiadónak ígér be összesen négy lefordítandó könyvet (ebből három valójában egy, de így fenyegetőbbnek hangzik) illetve egy novellát.
Eredmény: a meghatározott ütemterv szerint leadandó három könyv (ami valójában egy), elkészült. Az egy (ami annyi nyűggel járt, mintha három lenne), egy hét csúszással többé-kevésbé elkészült*, ami a két héttel ezelőtti állapotokat tekintve sikeresnek mondható,de a vállalások őszintén szólva nem teljesültek az elvárások szerint. A novella azonnal következik, amint az agyam visszanyeri régi, bársonyos ruganyosságát.

Részeredmények: konkrétan hányingerem van a kávétól, a zöld teától és az energiaitaloktól. Másfél hónapja nem volt egyetlen teljes pihenőnapom, mert minden reggel héttől estig egy számítógép előtt ültem valahol (még akkor is, ha összességében alig sikerült értékelhető mennyiséget összekopognom: **). Két kivételes esettől eltekintve három hete folyamatosan mondom le a találkozókat a barátaimmal. Nem jártam edzésre. Három hét alatt alig 170 oldalt sikerült elolvasnom egy könyvből. Viszont az ingerültség és a rosszkedv múlóban, már nem érzem úgy, hogy mindenki elmehet a halálba. Elnézést azoktól, akiknek nem írtam, telefonáltam, jeleztem vissza vagy véleményeztem azt, amit kellett volna. Próbálkozom.

Persze megérdemlem. Így jár az, aki nem egyszerűen ellébecol egy hónapot, hanem még bevállal egy másik kiadót is, a novelláról nem is beszélve, és közben nem veszi számításba, hogy heti két napot egy másik munkahelyen dolgozik.

Kissé aggaszt, hogy az április már most hasonló tendenciákat mutat. A megírandó dolgok listája szintén tetemesre hízott. Innen szép a nyerés, ahogyan mondani szokás.


*Az olyan apróságok, mint a függelék és a tárgymutató, egyszerű kis sallangoknak tűnnek a könyvek legvégén, de mindig kiderül, hogy annyi pepecselés van velük, mint a lényegi fordítás harmadával.

**Nincs is annál szebb, mint 36 óra folyamatos szobafogság után szembesülni azzal, hogy a heroikus küzdelem eredménye egy jobb nap délelőttjén összehozható szövegmennyiség.

(februaar.stop.utaalom.stop.)

Gusztustalan egy hónap, a legrondább felhők csorgatták bele a levüket a világba. Olyan is lett, elég bekapcsolni a tévét. (Egyre ritkábban.) Antiszociális attitűd, mint a régi szép időkben, néha elmegyek embereket nézni a boltba; mert annyi munka van, hogy csak – ez még a december utógörcse, amikor ügyes húzással egyszerre két helyen bólintottam ugyanarra a határidőre. Amúgy heti két napot még mindig a Gyárban ülök, a hátam mögött, kicsit balra égboltokat gyártanak.

(Innen most kihúztam mindenféle szavakat. Ennyi marad: beleszerettem Alessandro Baricco könyveibe. Selyem és Novecento.)

Megint úgy elmennék innen, de most nem radikálisan, hanem csak kicsit, henyélni, mászkálni, nézni, mondjuk egy olyan városba, ahol a tereknek fellocsolt kő meg friss kávé az illat, de lehet olyan is, hogy túlságosan zöld a fű és barna téglából vannak a házak, netán – egy fene – macskaköves sikátorok kanyarognak, és a tetőkön túl zúg valami hatalmas, talán éppen a tenger.

Másfél év után sikerült írni egy olyan novellát, amit be is fejeztem. Vár még kettő.

(hű)

Az egyik novellám inspirált egy egész regényt. Nagyon furcsa érzés.

"Még mielőtt bárki is plágiummal vádolna, el kell mondani, hogy az alapötlet nem a sajátom. Sci-fi novella íróként, fordítóként talán nem ismeretlen a neve Juhász Viktor barátomnak, aki az Átjáró című folyóirat – talán két-három évvel ezelőtti – egyik számában tette közé a Rádiumember magányossága című novelláját. A Turulfi valójában ennek egy továbbgondolt és sok szempontból átdolgozott változata."

A regény szerzőjével, Tokaji Zsolttal interjú itt.

Megtisztelő, zavarba ejtő és ijesztő is egy kicsit.
(És alaposan át kell gondolnom, hogyan tudok ezután visszatérni a Rádiumember sohasem létezett, retrofuturisztikus, jazzes Budapestjére.)

A hírért köszönet Rorimacknek.

(Éppen olyan)

Pontosan egy éve voltam Madridban, és tegnap, amikor a csípős szél kifújta a szürkeséget a városból, a reggel pontosan olyan volt, mint ott majdnem mindegyik: kicsit fátyolos, napfényes, arcba karmolóan szeles. Ez aztán mára elmúlt.

Fel is támadt bennem a mehetnék, hogy elutazzak egy távoli helyre, ahonnan majd vissza akarok jönni.

Természetesen nem fog összejönni, de talán segítene kioldani a hetek óta bennem dolgozó ingerültséget. Egyáltalán semmi okom rá, de mégis; ha rajzfilmhős lennék, folyamatosan apró kisülések szikráznának körülöttem. Nem csak önveszélyes, hanem azokat is bántom vele, akik a szó minden értelmében közel állnak hozzám.

(Érdemes)

Ez mekkora egy oldal.

http://www.pandora.com/

Online DJ, ha úgy tetszik. Beírsz egy előadót, és onnantól kezdve a virtuális wurlitzer egy adatbázisból válogatva pakolja egymás után a stílusukban kapcsolódó előadókat. Nem kevés új zenére lehet így bukkani. (Néhány szám után regisztrálni kell, de azt még nem próbáltam.)

Horzsolós, hideg és ütős ipari zenékkel próbálkoztam, olyasmikkel, mint az ablakon túli utca hangulata ma délután, és közben olyasmiket jegyzeteltem, hogy "Velvet Acid Christ" vagy "Cold Dark Matter".

(Gyerünk!)

Gondolja tovább Tipi, a tehén és a Beszélő Doboz barátságának történetét.

(Pályázati felhívás egy P*rmalat tejesdobozon látható képregény alatt.)

Minden írókörnek csak ajánlani tudom, mint készségfejlesztő feladatot.

Az én változatom elég szürreális lenne.

Érdekesség: a google szerint a három kockás strip névtelen alkotója ráadásul egy eléggé futtatott magyar művész, akinek azért sem írom ide a nevét, de Béla, és én nem kedvelem a képeit. Nehéz aművészek élete.

(Köd, vendégszeretet, festők)

Ma délelőtt fent álltunk a Halászbástyán, egy kedves német ismerősöm, három barátnője meg én. Valami szemerkélt az égből a nedves kőre, rettenetesen nyomasztó és szürke volt az egész város, már ami látszott belőle, mert az egész pesti oldalt elborította a köd. Az a folt ott a Parlament, mondtam éppen, mire a ködfalból, mintha csettintettem volna, előderengtek a csipkézett tornyok és alattuk az épület lebegő, sötét tömbje, semmi több. Tudom, hogy nem vagyok normális, de hirtelen olyan szépségesen gótikussá vált a látvány, hogy megint megbocsátottam ennek a helynek. Amúgy nekem már mindegy, Prágába is csak ősszel szeretnék elmenni.

„Minden magyar festő ilyen sötéten festett?”, kérdezte az egyik német lány megszeppenve a Nemzeti Galériában eltöltött első fél óra után. Régen jártam itt, akkoriban fel sem tűnt, milyen töményen adagolják a kultúra mellé a magyar mentalitást, mentünk végig a nagy festők képei mellett, Munkácsy és Székely Bertalan és Madarász Viktor, vér és tűz és halál, kivégzések és temetések, magyarok veszítenek a törökök ellen, magyarok veszítenek a labancok ellen, még a tájképeken is mindig vihar volt vagy éjszaka, sötét erdők és fekete utcák. Mire Csontváryhoz értünk, szegény német lányok határozottan csendesnek és elgondolkodónak tűntek.

Egyébként mennek a komoly pénzek országimázsra, és ha esetleg sikerül idecsábítani szegény külföldit, beül egy olyan helyre a Várban, mint ahová minden rosszérzésem ellenére mi is, drága volt és rossz, a pincérnő pofákat vágott előttünk és igazán elítélő szavakkal illetett minket, amiért a süteménylistáról akartunk rendelni a kirakatba pakolt vitrin helyett, ami egyébként valóban az elméletileg létező sütemények töredékét tartalmazta csak.

De aztán rá kellett jönnöm, hogy az igazi ellen-országimázs hirdetés az a Moszkva tér 2006. január 3-án, a téli ég alatt.

(Boldog, új)

Hogy is van ez? Az ember egész éve olyan lesz, mint január elseje? Vagy olyan, mint a kezdet kezdete, rögtön az éjféli pezsgőpukkanás után? Remélem, nem ez utóbbi, különben egész évben nem fogom tudni, hol vagyok.

(A levezőlapnak is voltak előnyei)

Az egészen sajátságos, amikor a volt gimnáziumi osztálytársaimnak küldött kollektív üdvözlő emailre perceken belül több válasz is érkezik: mindegyik úgy kezdődik, hogy "Out of Office Autoreply".

(A könyvpiac sötét oldala)

Nem is olyan régen panaszkodtam a fordítói létezés átkáról, a kiadói tápláléklánc legalján elfoglalt státuszról és a késedelmes kifizetésekről. Csak támogatni tudom, ha valaki fellázad az áldatlan állapotok ellen. Az viszont zavar, ha érdemi megoldás helyett bizonyos kiadók ellen indul csordaszellemű lejáratás, pedig pontosan szabadúszóként látni, hogy igazságtalan egy vagy két kiadót kipécézni abból a sokból, akik ugyanolyan késve fizetnek.

Az indexre ma felkerült egy korrekt cikk, ami éppen erről szól. Meleg szívvel ajánlom (és fogom ajánlani) szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt. Hiszen néha úgy tűnik, még az előbbiek sem mindig hajlandóak elhinni, milyen sok magyar könyvkiadó van a bizományban fizető nagykerek markában, akik akkor csengetik a pénzt, amikor kedvük tartja, olyan feltétellel veszik át a a könyveket, ami nekik tetszik és tulajdonképpen annyit jelentenek le a fogyásokból, amennyit akarnak. Minél több könyved mozog a piacon, annál nagyobb összegekkel tartoznak neked. És ha a nagykereskedő nem fizet, a kiadó sem fizet a fordítónak.

Természetesen mindez nem ad felmentést, és vannak kiadók, ahol a fenti körülmények dacára is próbálkoznak tisztességesen fizetni, és vannak, ahol csak a vállukat vonogatják. Mindkettőhöz volt már szerencsém. Csak másként cseng az egész a háttér ismeretében.

Az meg fájdalmasan nevetséges, amikor a legnagyobb magyar könyvereskedelmi hálózat feje azt találja mondani, hogy valójában minden remekül működik. Úgy tényleg problémamentes az élet, ha te vagy az, akinek mindenki más ki van szolgáltatva. Félek, nem önkritikus próbált lenni.

(endless night)

Napokon belül két éves lesz az endless.hu, amit szinte csak mellékesen (és persze büszkén) jegyeznék meg, hiszen nem ez volt az apropója annak, hogy szombatra meginvitáltuk azokat a kedves embereket, akik eddigi fennállásunk alatt bármilyen formában hozzájárultak az oldal fenntartásához. Igen kellemes este sikeredett belőle, ahol Larissának köszönhetően szépséges könyvjelzőket adhattunk ajándékba (mert mi más illene jobban egy könyvekkel és képregényekkel foglalkozó geek oldalhoz), képregényekről viszonylag keveset beszéltünk, de másról sokkal többet, közben pedig ittunk ezt meg azt meg amazt, illetve néhány elvetemülttel közösen kitaláltuk, milyen lett volna, ha a Sátántangó rendezője készíti el a Gyűrűk Ura moziváltozatát*. Köszönet mindenkinek, aki eljött.


*Frodó egy lepukkant falusi presszóból gyalog elindul a Gyűrűvel, majd a film megszakítás nélkül, hét órán keresztül követi vándorútját a lepusztult ipari tájakat, téli erdőket és lehangoló kistelepüléseket összekötő betonúton; útközben feleseket iszik a savanyú szagú italboltokban, ahol a pult fölé erősített, elhangolt tévéken a rohani és gondori csatát közvetítik, de senkit sem érdekel. A végén megérkezik egy világtól elzárt bányászfaluba, de nem képes a legmélyebb aknába hajítani a Drágaságot.

(Megörökítve)

„A kialvás a lényeg”, mondtam az előbb szinte józsefattilai melankóliával, pedig csak azt próbáltam megfogalmazni, magyarul cseppet sem helyesen, hogy meg kell várni, amíg a szendvicssütőn kialszik a lámpa.

„Akkor viszont át kell nevezni az összes csontját”, hangzott el az irodában a héten, avagy miért érdekes játékfejlesztő cégnél részmunkaidőzni.

Viszont a húgom, aki azzal foglalkozik, hogy embereket tanít más emberek nyelvére, sokkal érdekesebb dolgokat hall, tegnap mesélte például, hogy az egyik tanítványa egy bútoráruházban igazgat, és nem is hinnénk, milyen sokan piszkítanak bele a kiállítóteremben berendezett fürdőszobák nem működő vécéibe. Helló, Balkán.

(Havaz)

Rettenetesen fáztam az esti városban, és azt kívántam, bárcsak esne a hó, mert jót tenne nekem és a város imidzsének is, amiről eszembe jutott a legtöbb ember zsigeri gyűlölete a havazással szemben, meg az is, hogy igazság szerint én is csak azóta nem borzongok a hótól, amióta nem nekem kell ellapátolni az útból. Vagy amikor nem kell messzire utazni.
A múltkor jöttünk rá, hogy majdnem pontosan hat éve történt, amikor sikerült jegyeket szerezni a Nine Inch Nails bécsi koncertjére (akkor is Bécs volt a nyugati civilizáció fényes világítótornya, ahonnan keletebbre csak kevés amerikai együttes sem merészkedett, biztosan azért, nehogy megtámadják őket a vámpírok vagy összeszedjenek valamit a vécédeszkákról). Szóval napokkal a neves esemény előtt átvettük a megrendelt jegyeket, és néztük, amint szívet gyönyörködtetően, mesekönyvbe illően szakadt a hó Budapesten; talán viccelődtünk is vele. A következő nap békésen havazott tovább. A rákövetkező nap hasonlóképpen, Budapesttől Bécsig egybefüggő hótakaró borította a tájat, mi pedig már nem viccelődtünk. Kicsit fellélegeztünk, amikor szombaton (a célnapon) elállt a hó, de még el sem kezdték eltakarítani, máris újabb komplikáció akadt („A hóesés bosszúja 2”) Lehet még egy kis probléma, mondta a Boltos, az autó tulajdonosa, letolatták a kocsiról az egyik rendszámtáblát, és még nincsen új. És a határon így nem engednek át. Sokáig néztünk egymásra. Aztán a húgom elment filcekért, mi meg kerestünk egy kartonlapot. A rendes rendszámtábla átkerült az autó elejére és kreatív munka kezdődött.
Órákkal később szívszaggatóan lassú tempóban araszoltunk a hóban a határ felé – rajzolt rendszámmal, idegesen tréfálkozva.
Miután átjutottunk, a hó feladta. A koncert remekül sikerült.
Megúsztuk, gondoltuk fáradtan, még mielőtt hajnali kettőkor visszaértünk volna fővárosunkba, ahol kiderült, hogy nincsen nálam a pesti lakás kulcsa („A hó bosszúja 3”). Mit számított ez már akkor: rezzenéstelen arccal ültünk egy kocsmában hajnalig, hogy a B tervet életbe léptetve a négykor startoló vonattal elinduljunk vidéki pátriánk irányába.
De szabadjon ennyit a hóról.

(Nektek)

Gyertya.

(Mr. Noiz vs the Santa-Thing)

A gyermeki fantázia befogadóképességének egyik bizonyítéka az Omnipraesens Télapó Konfliktus sikeres feloldása lehet, legalábbis azt hiszem, kiskoromban egyik kortársamnak sem okozott fejtörést az a dilemma, hogyan létezhet Az Igazi Télapó, ha egyúttal minden vállalat, áruház és iskola is rendelkezik egy Másik Igazival, és ezek egyszerre osztoznak a fizikai valóságon. Utóbbiak egyébként gyakran hiteltelenek voltak, és néha sírva menekültek el előlük a gyerekek, de egészen tegnapig nem is tudtam, hogy nekem is van történetem az egyik Imposztorról. A családom azonban tegnap váratlanul feltárta előttem múltam egyik elfeledett szegletét.

Elmosódó kép, flashback:
Üvegből és betonpanelekből összerakott lakótelepi kockaóvoda, huszonsok évvel ezelőtt. A Télapó elhagyja az épületet, odabent gyerekek bontogatják az egyencsomagokat, az óvónők tanácstalanul néznek egy gazdátlan ajándékra. Pillantásuk váratlanul az elhúzott függönyre téved, majd megakad a padlóig lógó anyag alól kikandikáló cipőorron. Elhúzzák a függönyt, és ott áll a rejtély megoldása, a hiányzó láncszem, az akkor még igen ifjú Mr. Noiz, aki a jelek szerint az ünnepség legelején besurrant rejtekhelyére, és azóta is mozdulatlanul lapult odabent, teljesen ismeretlen okokból.

Valószínűleg megtagadtam a választ kitartó faggatózásukra (és/vagy törölték az emlékeimet), ezért ma már nem tudni, mi motivált; igaz, ma reggel három lehetséges válasszal is előálltam, egy P.K. Dick-ihletésűvel, egy lovecrafti gyökerűvel és egy anarchista változattal.

Egyébként valahol azt hallottam, hogy a fehér szakállú, vörös ruhás, nagypapaszerű Mikulás a pirosabbik Cola munkatársainak agyából pattant ki, még évtizedekkel ezelőtt, hogy aztán úgy éljen tovább a köztudatban, mintha mindig is ebben a formában létezett volna. Ha ez igaz, sok mindent megmagyaráz.

(Itt vannak!)

– Nézd már, Spockné! – Ismeretlen látogató egy műanyag tündérfület viselő lányról a tegnapi képregényfesztiválon.

A szubkultúra erősödik, legalábbis bizonyos részei határozottan, ami jól jelez, hogy a képregényvásáron már képviseltették magukat azok a középiskolás lánykák is, akik elf-füleket és macskafüleket hordtak, japán neveken szólították egymást és tényleg elalélva szorították keblükhöz a frissen vásárolt mangákat. Ez még nem annyira durva, mint a nagyobb animeconokon a démonvadász iskoláslánynak öltözött, túlsúlyos amerikai háztartásbelik, de tanulságos volt megfigyelni az eseménynek otthont adó Sugár üzletközpont civiljeinek az arcát.

Ezúton szeretnék gratulálni Srakker ügynöknek és Magamurának, akik az itt megjelenő Roham magazinban debütáltak Bürokraták című képregényükkel (rajzolta: brazil), illetve Hannának, aki remek scifivel szerepel ugyanott. A honlapról szabadon letölthető az első szám, érdemes belenézni.

(Könyv)

Két regény is megjelent mostanában, és mindkettő fontos nekem valamiért.

A Palatinus kiadta A szél árnyéka című könyvet Carlos Ruiz Zafóntól, ami számomra az esszenciálisan madridi regény, még akkor is, ha Barcelonában játszódik. Csak ajánlani tudom (egyszer már meg is tettem), a fordításról nem tudok nyilatkozni, de egy oldal alapján nem tűnt rossznak.

A másik egy már eltemetettnek hitt fordítás, a két kiperpunk pápa közös vállalkozása, William Gibson és Bruce Sterling Difference Engine című műve, magyarul A gépezet. Akinek tetszik a steampunk (Gőz! Sohasemvolt masinák! Alternatív történelem! Gőz!), annak ajánlott, aki még nem tudja, mi az, annak is, hátha megtetszik. A fordításról ezúttal sem tudok nyilatkozni, mert már évekkel ezelőtt követtem el, és ilyenkor azért mindig borzalmasan aggódik az ember, hogy esetleg...

(„És ebből meg lehet élni?”)

Ez a kedvenc kérdésem.
Egyrészt azért, mert tényleg érdekelne, ki(k)nek teszik fel még annyira automatikusan, mint a fordítóknak, másrészt azért, mert tulajdonképpen jogos.

A fordítás, mint életforma számos előnnyel jár, ráadásul élvezem is. Egy örökös probléma azonban mindig lesz vele, mégpedig a fizetési határidők, és tapasztalatból kell mondanom, teljesen mindegy, melyik kiadóról van szó, felejtsd el a „havi fixet”. Ne legyenek költséges hobbijaid, például autó, gyerek vagy a lakáshitel, mert az senkit sem érdekel, hogy majd három hónap fenyegetőzés után kapsz négy helyről egy csomó pénzt; esetleg építs tartalékokat, vagy legyen kitől kölcsönkérni, dolgozz sok helyre, valaki éppen úgyis egyenlít.

Vagy találj egy mellékállást, ahol ha kevesebbet is, de rendszeresen fizetnek. A fenti verziók után két hete éppen ezzel próbálkozom, az meg majd kiderül, működik-e.

Évekig jól megvoltam amúgy ezzel a kompromisszummal meg a szabadsággal, csak az elmúlt pár hónapban belefáradtam egy kicsit (nem a szabadságba). Persze nem én lennék, ha úgynevezett normális állásról lenne szó, nem heti öt nap, kellően kreatív meg lehet mellette fordítani, és az a legszebb, hogy a munka jellegéből adódóan továbbra is fel fogják tenni a kedvenc kérdésemet. Hehe.

("Honnan tudhatod, hogy ideje fodrászhoz menni"-rovat, 1.)

– Keziccsókolom -- üdvözölt a biztonsági őr a gyógyszertárban.

(ahol)

„Legalább megköszönnéd, bazmeg, hogy tartottam neked az ajtót.”
– Decens, idős hölgy egy másik decens, idős hölgy hátának címezve egy budapesti bank ajtajában

Néha kissé elegem van már megint, ebből, itt körülöttem. De szabadjon ennyit a tél elejéről.

Vissza a kellemes őszbe. A legszebb arcát október vége felé mutatta, Pécs közelében, egy erdő szélén, a házban, ahová hétvégézni, beszélgetni és geekülni (társasjátékokkal múlatni az időt) utaztunk a Nagy Levinék meghívására. Valamivel később, alig egy év késéssel teljesítettem életem második övvizsgáját. Meg játékot teszteltem megint, és ezúttal nem Kölnig kellett repülni, csak a Lovecrafti és Nem Euklideszi Wekerle-telepig metrózni, ahol különösen odafigyelnek a ragyogóan hideg novemberi reggelekre, és pont annyi napfénnyel világítják be a mindig az utca végét elnyelő gyenge ködöt, hogy darkpozőröket csalogató, kontrasztos látványvilág szülessen. A szokásos tesztelő-átkokkal együtt is kellemes munka volt, Herbie kollégával remek teamet alkottunk, azt hiszem.

Most azonban mindenfélét kellene csinálnom. Visszakaphatnám a kreativitásomat? Már nagyon régen leadtam valahol.

(Anansi Boys)

Friss zsákmány, ezért gyorsan írnom kellett róla.
Spoilermentes ajánló Neil Gaiman új könyvéről az endless.hu-n, a whoisnot enkezével noirosított háttér előtt.

(Kölni íz)

Szóval retroKöln. Kellemes munka volt, egyáltalán nem stresszes, teljesen fájdalommentesen telt a tíz nap. A múltkori “fejes-a-mélyvízbe” érzés helyett ez már újrázás langymelege, ismerős programok és ismerős ikonok a képernyőn, ismerős matatás az ismerős táblázatokkal, és nem is tudom, mintha az emberek is ismerősek lennének, ugyanaz a szubkultúra, munkakör, hasonló poénok, hasonló öltözködés, mint a spanyoloknál. Ráadásul megérkeztem a legszebb őszbe, amikor már fátyolosak a fények, a közeli park fái felett homályos foltok az irodaházak.

Ennél messzebb napközben nem is nagyon jutottam az első meg az utolsó három napban. Maradt a Köln (majdnem) éjszaka, illetve a hétvége, vagyis a Dóm és a belváros. A belváros a konzumálás terepe, csupa bevásárlóutca. A dóm lélegzetelállítóan hatalmas, gótpozőr szívemnek való látvány, mord kapuk, csipkézett fiatornyok, támívek, az a fajta, ami bármelyik DarkCityben komoly tülekedést okozna az álarcos igazságosztók között, akik a fenti párkányokról szeretnék komoran nézni a várost. Vasárnap felkapaszkodtam az egyik toronyba, 507 lépcső, százvalahány méter és szinte a város bármelyik pontjáról látható. A vasárnapi látogatás egyetlen hátránya, hogy a másfél embernyi széles toronylépcsőn folyamatos a fel-le nyomuló tömeg, ezért nem lehet megállni, menni kell, nincs mese, a felénél az a kényszerképzetem támadt, hogy elég egy rossz mozdulat és eltaposnak a turisták. Mivel dél körül érkeztem, fülemre tapasztott kézzel, testközelből nézhettem meg Európa legnagyobb harangjait munkában.

Köln barátságos és teljesen átlagos városnak tűnik. Anno, a madridi nyelviskolában volt egy német csoporttársnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, milyen koszosak a spanyol városok, akkor metsző kacajjal Budapestre utasítottam, hadd lásson valami igazán piszkosat, de most már kezdem sejteni, mi lehetett a baja, láttam a viszonyítási alapot. Nem tudom, mennyire jellemző ez Németország egészére, de Köln az a város, ahol lehet teljesen kihalt az utca, bármelyik irányban, az emberek nagy része mégis megvárja a zebránál a zöld jelzést (és dekadens, lázadó balkáninak érezhettem magamat, amikor én nem így tettem).

És tudom, hogy a Starbucks csak egy nagyon kitalált gigafranchise, de amíg továbbra is policy lesz náluk a minden egységben kötelező, öblös fotel, ahol remekül lehet olvasni, maradok kávéivó ügyfelük, legalábbis külföldön.

(Itthon vártak rám)

Megérkeztem. A lépcsőház bejárata mellett, a papírgyűjtő és a fal közé zsúfolva meggyűrt, elhasznált női cipők hevernek, három-négy pár. Komolyan.

Azért nem voltak ott, mert itt vártak. És Madrid után pontosan ugyanez megtörtént.
Mondhatni: nyffffhhhhh!


Ha nem kennek be cipőpasztával, írok majd keveset Kölnről.

(Nincsen cipö az a´gyam alatt)

Mert termeszetesen beneztem az agy ala.

De csak masodik nap jutott eszembe. Lustulok.

Mas:

Tul regimodi a laptopom, ezert nem tudom kihasznalni az amugy böseges hi-tech lehetösegeket a netcafen kivüli netezesre, marad a rövid összegzes. Minden rendben. Kölnben szep ösz van. Ma vegre lattam a varost napfenyben is. Delelott befordultam egy utca sarkan, es közvetlenül velem szemben, az onnan meg tavoli belvaros felett, a bagyadt napsütestöl fatyolos egen a Dom ket csipkes orias-tornya emelkedett a magasba. Semmi mas nem volt az egen, se madar, se felho, se repulogep, csak az a ket roppant, füstszinu tömb.

Egy csodalatos nemet szoval bucsuznek.

Zeilenumbruch (sortöres).

(Szolgálati közlemény)

Most megint elmegyek, habár csak egy kicsit, ezért semmi értelme nagy elköszöngetéseknek, de egy blog például éppen ilyesmire kiváló.

Alig másfél hete szóltak, kissé bizonytalan is volt az egész, ahogyan az szokott lenni, meg mindig csak elillant, mint a kámfor, de végül két órával ezelőtt váratlanul azt mondták: jó, legyen holnap reggel.

Azt hiszem, az ilyen munkákra mondják azt, hogy „rugalmas időbeosztású ember kíván”. Szóval holnap repülök Kölnbe, ahol nagyjából ugyanazt fogom csinálni, mint Madridban, teljesen ugyanazoknak, Larissa és Herbie nyomdokain.


Bármennyire is szeretem -- nagyon -- , de szoktam szidni a fordítósdit, mert megbízhatatlan, mert hónapokat csúsznak a fizetések, és egyáltalán, minden előfordulhat benne, amit egy fix havi fizetéssel dolgozó ember elképzelni sem mer, de hogy rugalmas időbeosztást tesz lehetővé, az aztán biztos.

És ennek most örülök.

Elméletileg mindjárt jövök, de ha esetleg lehetőség adódik, majd jelentkezem.

(tíz év)

Mindig hatalmas szerencsének tartottam, hogy sokakkal ellentétben remek gimnáziumi osztályom volt, és ha nem is rendszeresen, de azért rövidebb-hosszabb kihagyásokkal tartjuk a kapcsolatot egymással. Ezért aztán a szombati tízéves érettségi találkozó sem arról szólt, hogy különböző unszimpatikus emberek büszkén elmesélik az oda sem figyelő többieknek, hogyan lettek középvezető-rabszolgák valami multinál (nálunk egyébként viszonylag kalandosabb életpályák is összejöttek), hanem pillanatok alatt felvettem a fonalat azokkal, akiket gyakrabban látok, a többiekkel meg őszintén örültünk egymásnak. Jártunk a régi sulinkban, amit még harmadikos koromban szerzett vissza magának az egyik katolikus szerzetesrend, de pár évvel ezelőtt átkeresztelték egy látszólag vállalhatatlan költő(zseni)ről Szent Istvánra – végül is az államalapítóról addig csak két másik iskolát neveztek el a városban –, és a feszületek mellé azóta került a falra fénykép Teréz anyáról meg a pápáról is (illetve Nagy-Magyarország térkép a faliújságra). A tablónk elvándorolt a helyéről, és most stílusosan az emeleti női vécé mellett lóg, jóval a folyosón elhelyezett tárlók után, ahol ijesztően ugyanúgy állnak a felismerhetetlenné porosodott kitömött állatok, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az este aztán a szokásos koreográfiát követve folytatódott, először ettünk és zajongtunk, utána folyamatosan lemorzsolódó társasággal ittunk tovább különböző helyeken hajnali négyig. Vasárnap aztán másnaposan és kialvatlanul nosztalgiáztam, mert kissé fura, hogy akik az előző alkalommal még a diplomamunkájukon keseregtek, most két gyermek fényképét adogatják körbe, még akkor is, ha ez feltételezhetően egy szép nagy közhely.

Adalék – gimiből archivált, korszellemet tükröző párbeszéd 1991-ből:

"Van Guns 'n' Rosesed kazettán?"
"Commodore 64-re?"

(Az ősidőkben, még az internet előtt)

Nine Inch Nails-nosztalgiám támadt, amikor az az index.hu idevágó fórumán azt boncolgatták, ki, mikor és hogyan találkozott Trent Reznor iparigót munkásságával először, és eszembe jutott 1992 vagy ’93, már nem is tudom, amikor eMeL barátom egyik csoportos szeánszunkon (értsd: szerepjáték) felbukkant egy frissen szerzett, másolt kazettával, az „A” oldalon a Pretty Hate Machine albummal, számcímek persze sehol, fogalmunk sem volt, kikből áll az egész formáció, az MTV éjszakai műsoraiban vadásztunk fél perceket a klipekből (Beavis and Butt-head, emlékszik még valaki?)... néha úgy érzem, az internetnek vannak előnyei, ja, meg hogy elsuhant az idő, ilyesmik.

(Bakony meg barang)

A Bakony szívében jól elrejtőzött az ősz, valahol a fák szép zöldje meg a színes mezei virágok mögött, csak a fűbe hullott gesztenyék, a kissé bágyadt napsütés és a sötétedéskor előkúszó hideg pára emlékeztetett arra, hogy a hosszabbított hétvégi kirándulás alatt átsodródtunk az októberbe. Igaz, a kezdet alaposan megtévesztett mindkettőnket: amikor csütörtökön megérkeztünk, kitartóan, tömör falként szakadt a hideg eső, amitől órákkal korábban besötétedett az ég a vendégház felett, a faluból kivezető út végén, rögtön az erdő mellett (és kiderült, hogy a féltucatnyi apartmanban egyedüli vendégként lakunk, nincsen térerő és a házigazdák sem maradnak éjszakára). Aki nem megfelelő olvasmányokon-filmeken nevelkedett, ilyenkor nyugodtan számíthat a képzelet ámokfutására*, de a vendégház csinos, szinte festékszagú épület volt, sok-sok fából, piros cseréppel (talán a "takaros" szó lenne rá a megfelelő, de azt utálom), a szobánkat felfűtötték és puha volt az ágy, szóval még így is igen kellemesen éreztük magunkat. Másnapra aztán kiderült az ég, reggelihez beüzemelték a kandallót az ebédlőben, egy nagyobb család ellátásához elegendő élelmet pakoltak az asztalra (kiemelném a házi meggy- és szilvalekvárt, az egész gyümölcsökkel), és a következő két napban semmi sem akadályozta meg, hogy a kissé hektikusan felfestett turistajelzéseket követve csendes erdőket, völgyeket, mezőket, csodaszép, rendezett falvakat lássunk, plusz egy várrommal és egy pisztrángos tóval. És meglátogattuk az ország – illetve valószínűleg a világ – utolsó szűrszabóját, aki a betyárokról mesélt (izgalmasan), meg egy kihalóban lévő szakmáról (nagyrészt szomorúan), és nem látogattuk meg a Gyógyfüves Embert, mert eltérített egy macska.

Szóval igaznak bizonyult az a régi emlékem, hogy Bakony északi része gyönyörű hely, ahol, mint az a kölcsöntérképet bogarászva kiderült, olyan csodálatos nevű helyek rejtőznek, mint például Báránytilosi-út, Hamuház vagy a Mézes-mező.

A hétvége két tanulsága: 1) a legfontosabb telefonhívások öt perccel ezelőtt érnek el, hogy beérnél a térerőtől mentes zónába, ahol a következő három napban folyamatosan tartózkodni fogsz 2) ne higgyünk a kalandregényeknek, ahol nagylelkűen elkenik a részleteket: a túlcivilizált városiak számára igenis akadályt jelent egy megáradt patak, és az is érdekes kihívás, ha a semmi közepén borjú nagyságú fekete kutya ered boldogan szökdécselve a nyomunkba.

*amiben nagy sajnálatomra D. lazán lekörözött, mert én csak toposzokat idézem meg, mint az idegen kultuszoknak hódoló belterjes falusi populáció/heccből kilátogató motoros falusi keménylegények, ő a hallgatag gondnokfiú, a búbos kemence és a fatörzsbe vágott fejsze felhasználásával olyan történetet hozott össze, hogy őszintén örültem, amiért csak itthon mesélte el.

(rammstein: benzin)

A zenekar, ami valahogy nem a hihetetlen megújulásokról és elvadult kísérletezésekről híres. És mégis... két napja az új maxit bömböltetem.

Az új lemez borítóját meg elég gótikusra vették.

(Szombat)

A kollégiumot elméletileg kiürítették, a hónapokkal ezelőtti búcsúbulin festékszóróval fújták be a falakat, a diákszállások általános káoszára azóta rárakódott még egy rétegnyi rendetlenség, már pöndörödtek felfelé a vicces újságkivágások az ajtókon. Szombaton hatalmas volt a csend, pedig laknak még itt sokan, például rampion, akinél vendégségben jártam. Az ablakon túl esteledett. A szűk folyosók perspektívája francia művészfilmek sokáig mozdulatlan és néma beállításait idézte (a kihalt közösségi helyiségek, a dobozhalmok, a lassan széthúzódó liftajtó pedig menekülős horrorokat). Nyugalom volt és béke, kávét ittunk és megbeszéltük a világ(irodalom) dolgait.

Vágás: valamikor jóval később. Az éjszakai járaton két tizenvalahány éves, menőruhás, felékszerezett kiscsaj perceken át röhög a szatyorjaiba temetkezve alvó hajléktalan asszonyon. Amikor leszálláshoz készülődtem, találkoztam egy lánnyal, akivel tíz évvel ezelőtt egy népes társaság tagjaiként (az intenzív egyetemi felkészítő résztvevőiként) egy egész héten át laktunk egy fővárosi kollégiumban. Mindig csalódás, amikor te hajszálpontosan emlékszel valakire, az illető viszont láthatóan küzd a felismeréssel, aztán vagy rájön, mi van, vagy úgy tesz, és igen, a búcsúzás is kínos egy kicsit.

(Őszi napforduló meg minden)

Ha már nem tudok szabadulni az ősztől, mint témától, akkor igazán nem hagyhatok ki még egy alkalmat, hogy felhasználjam egy erőltetett hasonlatra, szóval emlékszik még valaki arra, amikor általános iskolában iskolakezdésre olvasónaplót kellett írni a nyáron letudott könyvekből? Mit olvastunk a nyáron? Mi a jelek szerint varjakról, Kékszakállról, halhatatlanokról, láncdohányos farkasokról, űrhajókról meg ezer minden másról – szóval frissült az endless.

(Mintha arra használnám ezt az izét, amire kellene)

Tegnap eseménydús napot zártam. Például vendégként részt vettem egy diplomaosztón. Valami lehetett a levegőben, mert néhány óra leforgása alatt három ismerősömről is kiderült, hogy hamarosan apa lesz; este elbúcsúztattuk a Mestert, aki közel két éven át oktatgatott a tan sau, pak sau és egyéb kézmozdulatok rejtelmeire (a „kicsi a világ”-effektust igazolandó pedig tíz percre fog lakni és dolgozni madridi munkahelyemtől), majd futó látogatás tettünk Búvárzenekarnál és Mételynél, ahol kiváló volt a társaság, kismacskák dúltak körülöttünk, én meg egy gyerekadagnyi itókát leszámítva hősiesen ellenálltam a torokperzselő szilvapálinkának.

Ezúton is cáfolom, hogy a nyári napsütésben csak élethű másolataimat küldeném szét a világban, az első hideg, szeptemberi esők után sem csúsznak félre kőlapok titkos kastélyomban, hogy kacagva kiemelkedjen rejtekéből igazi, bőrkabátos, pozőr énem. (Bár...)

Nem az ősz hozza ki belőlem az íráskényszert, éppen ellenkezőleg, kreatív hullámvölgy van, amikor úgy érzem, feleslegesen gyötröm magamat a szövegekkel, legyenek fordítani- vagy megírnivalók, mert hálátlan szakma, mert nincsen jövője, mert rengeteg a csalódás és egyáltalán. Ilyenkor arra gondolok, bele kellene vágni valami másba, és rémülten tudatosul bennem, hogy semmi egyébhez nem értek igazán.

És most valami egészen más.

(...itt van újra)

A hétvégén alapvetően változatlan, ám némileg kibővült legénységgel ismét teszteltük a finn vodkaipar egyik remekművét, és úgy tűnik, módjával vedelve továbbra sem okoz másnaposságot (ellentétben egy évekkel ezelőtti szilveszterrel, bár azzal az estével kapcsolatban nem érdemes a „módjával” szót felemlegetni), kár, hogy hajnali kettőkor elfáradtam, mint egy éretlen gyermek, legközelebb meg fogom inni azt a kávét, de komolyan, megígérem. Más érdekes nem történt, leszámítva, hogy utazhattam egy furgon üres rakterében (akciófilmekben innen szoktak kifelé lövöldözni az üldöző jófiúkra vagy szemeteszsákba csavart áldozatokat kidobálni, velem egyik sem történt meg), illetve kiderült, hogy már egykori törzshelyünkön is túlkorosnak számítunk a vendégkörhöz képest, az este gyűjtése pedig fat.man-től [eredetileg echnat barátomtól] származik, aki a nu/”nyu” metal mintájára előállt a nyúl metállal, azóta sem bírom kiűzni a fejemből. És volt még stoner, ipari mennyiségben.

Vasárnap akaratlanul is szabotáltam a munkát. Amikor délután kettőkor a szél elkezdett esőcseppeket vagdosni az ablaküveghez, váratlanul kora este lett minden szobában. Az egyetlen okos dolgot tettem, amit lehetett, lámpát gyújtottam és bögre kávéval a kezemben olvastam (vagy huszonötödször) A sátán kutyáját Sir Arthur Conan Doyle-tól, csak hogy passzoljon a hangulathoz a hideg, esős dartmoori láp a zegzugos kúriával és a hátborzongató rejtélyekkel.

(Véletlenszerű ajánló)

It is understood that you have experienced extraordinary stresses in your work, Mr. Jones. However, Britain’s Secret Service requires more… resilience?
Put another way: James Bond never urinated on himself.



Warren Ellis komolyan nem normális. A szó pozitív értelmében. És itt az új képregénye, kéthavonta.

Los Angeles hatalmas, nyitott börtön, ahová a titkosügynököket zárják. Nem egészen olyanok, mint James Bond. Desolation Jones pláne, és nem csak azért, mert nem bírja napfényt.

(It's... it's... ALIVE!)

Még nincs szeptember közepe, mégis elég volt egy délután vidéken (szülővárosban), hogy az órákon át finoman szitáló eső félig lemossa a nyarat a világról, vagy legalábbis elkenje, mint a szép sminket.

Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt és utólag árnyalatnyit ijesztő is, mert ilyenkor érzem igazán, mennyire szükségem van rájuk, mégis milyen vékonyak a szálak, mert évek óta már csak nyúlnak, egyre hosszabbra, egyre vékonyabbra, mint a rágógumi -- mert így alakult az életünk, távolság, felnőttség, munka és egyebek, semmi személyes nincsen ebben --, és mindig attól félek, hogy elpattannak. De lehet, hogy csak a nihil mondatja velem mindezt. Szűk határidős, szimultán munkákon vagyok túl (ezek szerint még képes vagyok ilyesmire), ilyenkor amúgy is jellemző, meg kiégettem egy csomó biztosítékot is, azt hiszem; még csak ideiglenesen megszökni sincsen kedvem ebből az országból.

De ugrás vissza a szombat éjjelre, amikor valamikor az éjszaka és a hajnal között vodkával hajtott kerékpárosként suhantam a néptelen városon át. Nyirkos volt a beton, néhány utcát elöntött a gyér köd, sehol sem bukkant fel senki, legfeljebb kóbor kutyák csatangoltak komoran, és az utcai lámpák fénye olyan valószínűtlen, reflektorszerűen szórt nyalábokkal festette meg a ködöt, mintha roppant színpadon bolyonganék, amit csak nekem építettek, hogy eljátsszák az aktuális hangulatomat.

Persze mire ezt komolyan elhinném, újabb nap jön és minden megváltozik, a ramaty reggel után vidámabb a délelőtt, és máris kedvem lenne kitörölni a fenti sorokat.

De szabadjon ennyit az időjárásról.

(Ennyi volt hát)

A szigetbúcsúztató éjszaka persze újra berögzült hagyományokat követett: az utolsó napok programja eddig ritkán jött be, és ez idén sem volt másképpen.* Ilyenkor marad a fáradtan üldögélés, amíg egyszer csak a holtponton átesett társaság el nem kezd mozogni... Így kerekedett a tegnapi iszogatós estéből ordas táncparti tizenegy tájban, a VOLT terasz melletti füvön. Miközben a Good Charlotte plázagótra sminkelt tizennégy éves rajongólánykái tömött sorokban hömpölyögtek mellettünk az úton, mi pohárral a kézben szilajul mulattunk kínos és kevésbé kínos rockslágerekre, később valahol máshol szegeltünk drum’and’bassre, közben lassan kezdtek kifogyni a pultok és majdnem mindenhol kisebb csoportok mulattak hisztérikusan. Az eső is eleredt, mintha a türelmetlen természet nem akarna tovább várni a takarítással, és óriás csomagokkal megpakolt, esőkabátos szigetelők között vonultam kifelé a hídon, idén utoljára, egy kifejezetten szórakoztató hetet hagyva magam mögött.

*A nap egyetlen koncertje a The Hives nevű formáció volt, akik fehér zakóban, fekete ingben és fehér csokornyakkendőben nyomták a hófehér ládák között, mintha csak a hetvenes évek elejéről ugrottak volna előre az időben. És nagyon működött.

(Még egy, és mehetünk haza)

Amikor hétfőn Tapsi megkérdezte, megkóstolom-e a kávéval kevert barackpálinkát, az első reakcióm az volt, hogy ilyen italkeveréket csak megálmodni lehet. Aztán kiderült, hogy pontosan így is történt. Közben dübörgött az ősindusztriál Skinny Puppy az esős ég alatt, egyszerre döngöltek bele a földbe az audióval meg a videóval, horrormaszkos énekessel, Bushnak öltözött, orális szexet imitáló statisztákkal. Az este további része némi szíverősítő, igazi pálinka után (mint olvasom, a Pálinkaházak elől rendszeresen szállítják el a kiütött külföldieket, akik nem szokták a magyarok istenét) bonyolódott egy kis szervezési káosszal, hogy két számot még elcsípjek a Woven Handből a Világzenein. Továbbra sem tudok kategorizálni, ezért annyit mondok: sötét, zúzásba átcsapó country. A súlyosság fokozódott Nick Cave & The Bad Seeds alatt is, akiknek egy hatalmas színpadon is sikerült azt a hatást kelteniük, mintha egy világvégi csehóban dalolnának komor balladákat csaprészegen, cigivel a szájuk sarkában. Az eső pontosan az első hangoknál kezdett esni (mint anno a Cure esetében), D. pedig felhívta a figyelmemetaz alacsonyan lógó, súlyos felhőkre, amelyeken úgy pásztáztak a reflektorok pászmái, mintha tucatnyi szuperhőst hívnának egyszerre válságkezelni.

Rég nem látott és gyakran látott ismerősök csapódtak hozzánk és váltak le a fesztivál örök körfogásában sodródva, miközben kicsit italoztunk és kicsit táncoltunk, körülöttünk pedig egyre nyúzottabb, öregebb, viseltesebb és szagosabb lett a Sziget.

Még egy.

(Mr. Noiz első fellépése a Szigeten)

Mielőtt elfelejtem: vasárnap délután rajtaütésszerűen meghívott vendégként (értsd: szerda délután szó szerint belebotlottam az irodalmi szerkesztőbe, aki lecsapott rám) részt vettem az újfent létező Galaktika magazin előadásán, mint „ifjú science-fiction szerző”, ami megtisztelő titulus, bár csak részben fedi műfaji csapongásaimat. Nem feszítette szét a tömeg a sátrat (és senki sem kántálta, hogy "Nagyszínpad!"), de kellemes, oldott másfél óra volt, szimpatikus beszélgetőtársakkal. (Mellesleg most már tudom, milyen kérdésekre kellene felkészülni a frappáns válaszok jegyében.)

(Szombat, vasárnap)

A nagy kérdés: ha vasárnap mind Juliette Lewis meg a Licks nevű csapata, mind a Kispál képes volt rendesen megszólalni a Sziget nagyszínpadán, akkor mi lehetett az az istencsapása, ami a nagyságrendekkel nagyobb profibb stábot mozgató Korn hangzását ilyen szinten tette élvezhetetlenné egy nappal korábban? A koncertnek akadt ugyan jó pillanata (még akkor is, ha maximum két pillanatról beszélünk), ahol felderengett, milyen lehetne, de csalódás volt, még akkor is, ha a Korn nyolc évvel ezelőtt hatott rám igazán, azóta szimplán csak bejönnek a dolgaik.

A szombat pozitívuma a sok kilátogató ismerős, akikkel a Sziget törvényei szerint persze csak töredéknyi időt sikerült eltölteni ahhoz képest, amennyit kellene. (Vannak köztük bloggertársak is persze, Búvárzenekar és Métely, Srakker, Bright, whoisnot). A legszebb percek ismételten a VOLT-terasznak köszönhetőek, mert este nyolc magasságában itt ugrándoztunk a retro-rockra. (Visszatekerés: alig telik bele két perc, Tamás barátom kölcsönös bíztatások után, még a tombolás hevében összeugrik egy lelkes, ismeretlen leányzóval, aki ettől három métert repül, majd zavart mosollyal feláll és pattog tovább; az út melletti füves részen ácsorgók hada egyszerre bólogat, mintha egy óriás kéz mozgatná őket, két gyönyörű, kicsit plázacicás hostesslány piros egyenruhában pedig úgy zúz két felfújható gitárral -- a Sziget aktuális hóbortja, ugye --, hogy öröm nézni.)

Megfigyelés: A fesztivál győztes retroslágere amúgy a Depeche Mode-tól a „Personal Jesus” és a „Paradise City” a Guns n’ Rosestől.

Szombaton megkezdtem a zenei mindenevést – Ludditák (rossz hangosítással sajnos nem annyira jó), éjjel Sentenced (energikus finn nemtudomkategorizálni, pedig megvan pár lemezük – északi metál?), lezárásként pár szám a Zagartól, ami zseniális, csak menni kellene már, fáradunk a húzós péntek után.

Tegnap aztán bele a jóba, mindenből egy kicsit. A fentebb említett Juliette Lewis kisasszonynak teljes tisztelet; a dögös koncert végén úgy ugrott be a tömegbe szűk miniruhájában, mint egy vén rocknroll veterán (hogy aztán órákkal később kollektíven irigykedjünk D. egyik ismerősére, aki megfoghatta a művésznő fenekét). A Kispál és Borz manapság már csak Szigeten program a számomra, de jól szólt és nem hiányoztak az átszabott dalok meg a vicces felkonfok. Hogy az eklektika fokozódjon, átloholtam az idealistenre, fehérvári cimborák dark-ambient produkciójára. A Cöxpon sátor szerintem az egyetlen, ahol le kell dobni a cipőt, bodzaszörpöt adnak a szomszéd pultnál és párnákon lehet heverészni. Azért vicces volt látni, ahogy az előző kongazenén beájult arcok milyen zavart arccal eszmélnek fel, amikor beindult a gitárral súlyosbított elektronika. Elfogult vagyok – barátok is, meg a formáció ős-őseredeténél még ott lehettem ezer éve szemlélőként --, de nagyon jó volt, most már tényleg csinálhatnának valami meghallgatható (és belinkelhető) anyagot.

Innentől magasabb fokozatra kapcsoltam, vissza a Nagyszínpadhoz egy kis Franz Ferdinandra, hogy a Nulladik Változat sajnos kimaradjon, onnan át a Világzeneihez, ahol még az úttesten is Mory Kantéra táncoltak. (És megerősítést nyert egy újabb Sziget-törvényszerűség: tényleg itt vannak a legszebb nők.) A zenei ámokfutást tényleg csak a körülmények akaszthatták meg: mire éjfélkor átcsábítottak a Táncdalfesztiválhoz, a „Király magyarországi helytartója” helyett csak a nosztalgiadiszkó fogadott. A főhős állítólag a bejárat elől távozott sértődötten, pedig régen eldöntöttem, hogy látnom kell azt az embert, aki D. jelentése szerint a „fent tapsi, lent tviszti, éljen soká Komár Laci” sort adta a világnak egy korábbi Szigeten.

Másfél óra és egy óriás adag tejberizs után végül győzött a hazamenetel. Nem könnyű lelkiismerettel, mert egész végig ott motozott az érzés, hogy még maradni kellett volna a többiekkel.

(Péntek)

Sok ücsörgés, sok alkohol, jó társaság és kevés koncert, ez jellemezte a Sziget pénteki napját.
Ha úgy vesszük, elég bizarrul indult, mert a délutáni csónakházas randevún óriási teheneknek öltözött emberek (vagy akár igazi óriástehenek -- ne zárjuk ki a lehetőségét) zaklatták a békésen sörözőket mellettünk, kicsit később pedig szurkolhattunk egy félmeztelen és feltűnően részeg fiatalembernek, akinek egész baráti társasága segítségével is percekig tartott az egyik asztaltól átjutni a másikhoz. Amikor feladta és csattanva elterült a betonon, a semmiből felbukkant egy tévéstáb és azonnal filmezni kezdték. Biztosan ők is azt hitték, hogy az ilyen arcok a Doors-pólók, a lejmolós punkok és az igazán szórakoztató figurák sorsára jutva régen kikoptak a fesztiválról. De mint látszik, van még remény.

Bright, Tapsi, illetve A és G olyan remek ivócimboráknak bizonyultak, hogy már a nagyszínpados főkoncert előtt a nyakára hágtam az orvul becsempészett szesznek, majd amikor a Basement Jaxx nem fogott meg, elindultam a messzi-messzi 69 Eyes koncertre. Bizonyára nem ez, hanem a friss levegő és az egészséges testmozgás tette, de mire a Hammerworldhoz értem, rajtaütésszerűen átkerültem a miénkhez megszólalásig hasonló párhuzamos világba. Más okát nem látom, miért váltott ki belőlem ekkora ellenszenvet a derék finn darkok produkciója (olyan igazságtalanul kemény voltam velük, hogy gyorsan meg is követem a zenekar és a rajongókat egyaránt), ráadásul évek óta először eltévedtem a Szigeten, mert a koncert végére misztikusan eltűnt a betonút, amin a sátorhoz érkeztem; szerencsére whoisnot és Boszi gyorsan megmentett.

Aztán mentünk még ide meg oda, nagyrészt beszélgetni, ezért nem néztem LTJ Bukemet (meg mást se), rosseb még kitalálta, hogy pofozzunk pofozógépet, ami jó volt, de végül csak leültünk, minden értelemben. Zeneileg elég mindenevő vagyok, és egyébként is, egyik legemlékezetesebb szigetes élményem egy cinetripes breakbeat-este volt, ahol órákon át ugráltunk a díszlet-szalmabálák között, de azért valahol nincs az jól, hogy éjfél után mindenhol kizárólag durva szögelés szól. Próbálkoztunk ugyan, de nem sok sikerrel, aztán jött a hajnal.

(Kereszthivatkozások)

Kalandok a Szigeten:

Bright, mint mindig, most is olyan alapos, hogy miközben a postjain vigyorgok, még néhány homályosan maradt folt is tisztázódik a csütörtök estéről. Isolde újabb részletekkel egészíti ki az összképet, Rosseb pedig, aki külön szigetblogot üzemeltet, hátha nyer i-podot, az odakint sátorozók szemszögéből láttatja a kegyetlen harcot a túlélésért...

(Tömeghatás)

Valahol ijesztő, hogy már a második napon képtelenség beférni a sátrakban tartott koncertekre. A The (International) Noise Conspiracynek a közelébe sem jutottunk, a Másfél produkcióját pedig vagy öt percig a bejáratnál hullámzó tömeg gyűrűjén túlról szemléltük, ahol a kiszűrődő szaxofont már bedarálta a szomszéd pult szögelős elektronikus zenéje. A tömegiszony már a nagyszínpados Underworld buli alatt kitört rajtam, ezért félidőben elmenekültem. Pedig az úszómedencényi pultban sürgölődő három brit zseniálisan felpörgetett mindenkit, a tömegben még hátul is kisebb csoportok ugrándoztak önfeledten és a basszusok úgy ütötték a mellkasunkat, mint megannyi puha, barátságos gumikalapács.

A csütörtök a regenerálódás és a költséghatékonyság jegyében telt, ezért különösebb izgalmak nélkül zajlott. Maradt energia a szemlélődésre.

Feltűnően húzóágazattá nőtte ki magát az éhes fesztiválozók megkopasztása, legalábbis még életemben nem láttam ennyi ételt a Szigeten, ami nem csak ahhoz képest ugrás, hogy ’94-ben az ingyen Krisnás-kaja jelentette a gasztronómia csúcsát. Egész kajanegyedek nőttek ki a földből egy év alatt. Már-már groteszk látványt nyújt, hogy mindenki vadul mozgó állkapcsokkal eszik – ami régebben az alkohol volt a szigetelőknek, az most látszólag a koleszterin. Pedig ennél drágábban kevés helyen maradhat éhes az ember.

A tegnap kérdése: miért hívják az ír kocsmát még mindig ír kocsmának, ha ugyanazt kínálják, mint mindenki más, és a Guinessre vonatkozó kérdés zaklatott reakciót vált ki a pultosokból?

Viszont a Guiness-küldetés során rábukkantunk egy remek kis helyre, az Afrika falura, ahol függőágyakban lehetett (volna) heverészni (ha lett volna szabad hely), vízipipázó emberek gubbasztottak a földön és a parányi színpadon éppen lágy – talán portugál – gitárzene szolgáltatott aláfestést. Kár, hogy valószínűleg ezzel is úgy járunk majd, mint a különböző előadásokkal, a Lumináriummal vagy a délutáni programokkal, és soha többé nem jutunk el a kipróbálás fázisába.

(Értekezés a digitális fényképezőgépek elterjedésének hátrányairól)

Állítólag készültek képek is a parkett ördögeiről.
Mr. Noiz aggódik.

(Dzs, dzs)

Uj Péter Szigetes beharangozója már-már fájdalmasan éles precizitással vetítette előre a tegnap éjszakámat. „Az Ön metálhoroszkópja szerint Ön rövidesen terpeszállásba áll, bal kezével egy képzeletbeli gitár nyakát ragadja meg, fog egy zs-dúrt, jobbal meg penget veszettül, közben fejével erősen bólogat”, írta, és ez egészen pontosan így is történt éjfél körül, azzal a kiegészítéssel, hogy a repertoárt Angus Youngtól (megvan, ugye, AC/DC, rövidnadrág, gitárral ugrálás) ihlette szökellésekkel is kiegészítettem a Sziget VOLT-sátrában, ahol a rockos/grunge-os beütésű bulizenék uralkodtak. (A VOLT környéke évek óta hálás terep zeneileg, bár ismeretlen okból szinte mindig csak az első este.) Ilyenkor az addig elfogyasztott alkohol és a megfelelően adagolt régi-új ugrálós slágeregyveleg kihozza belőlem az egykori gimnazistát, aki pattog, léggitározik, tvisztel és térdmagasságban headbangel. Ez a külső szemlélő számára nyilvánvalóan komikus látványt nyújt, de egy kis időutazásért bármit, még azt a korsó sört is, ami az utolsó cseppig a hátamon landolt, vagy azt, hogy a mai nap munka szempontjából alulról közelíti a nullát.

Tehát klasszikus első Sziget-napot zártunk hajnalban, ami azzal a semmivel össze nem hasonlítható érzéssel kezdődik, amikor az ember az adott évben első alkalommal átballag a hídon, majd megfontoltan elkezdi végiginni a pultokat, menet közben rájön, hogyha már itt van, érdemes megnézni azokat zenekarokat is, amiket nem ismer különösebben (mint tegnap a Morcheebát vagy a Quimbyt), végül pedig hajnalban a nyakát fájlalva azon gondolkozzon hazafelé, vajon miért nem tud maradéktalanul elszámolni sem az eltelt órákkal, sem a pénzével.

(Szúnyog, sör, játék)

Hétvégén a szúnyogok győztek, nincs értelme tagadni. Ezt teszi a valaha edzett vidékivel a főváros füstje. Elpuhultságomat jól bizonyítják a mindenhol vöröslő csípések, amelyek közül néhány még most, négy nappal később is viszket.

Szerencsére ez az egyetlen negatívum (nem jó szó: legyen „kevésbé pozitív emlék”), amit a hétvégéről, a Komárom melletti kempingről fel tudok idézni. Minden más csillagos ötös, a társaság, a szomszéd vendéglő és természetesen az, amikor sörökkel a kezünkben különböző társasjátékokat nyúzunk.

Ahhoz képest, hogy valaha irigykedve bámultam a külföldi boltokban az ötletesebbnél ötletesebb, színes-szagos táblás játékokat, hogy aztán eshu barátommal még tervezni is kezdjünk egyet, ha már nekünk nincsen, tizenvalahány évre meg is feledkeztem róluk. Tavaly a zseniális BANG! ébresztett rá, hogy a kártya nem egyenlő a makaózással, a mostani hétvége pedig a táblás játékok reneszánszát hozta.

Kiegészítés: A G.R.R. Martin regényciklusa alapján készült stratégiát tulajdonképpen a szúnyogok nyerték. A lovecrafti, mélyűri rettenet gyönyörűséges kivitelezésű játéka, az Arkham Horror pedig amúgy is hangulatos egy darab, de az éjfélkor hullámokban megjelenő, rendkívül csúnya és fekete bogarakat valószínűleg a hatásfokozás érdekében küldték ránk egyéb hatalmak; ezúton üzenem, sikerrel jártak.

És mielőtt elfelejteném, külön köszönet Svónak és Scorbának.