(Köd, vendégszeretet, festők)

Ma délelőtt fent álltunk a Halászbástyán, egy kedves német ismerősöm, három barátnője meg én. Valami szemerkélt az égből a nedves kőre, rettenetesen nyomasztó és szürke volt az egész város, már ami látszott belőle, mert az egész pesti oldalt elborította a köd. Az a folt ott a Parlament, mondtam éppen, mire a ködfalból, mintha csettintettem volna, előderengtek a csipkézett tornyok és alattuk az épület lebegő, sötét tömbje, semmi több. Tudom, hogy nem vagyok normális, de hirtelen olyan szépségesen gótikussá vált a látvány, hogy megint megbocsátottam ennek a helynek. Amúgy nekem már mindegy, Prágába is csak ősszel szeretnék elmenni.

„Minden magyar festő ilyen sötéten festett?”, kérdezte az egyik német lány megszeppenve a Nemzeti Galériában eltöltött első fél óra után. Régen jártam itt, akkoriban fel sem tűnt, milyen töményen adagolják a kultúra mellé a magyar mentalitást, mentünk végig a nagy festők képei mellett, Munkácsy és Székely Bertalan és Madarász Viktor, vér és tűz és halál, kivégzések és temetések, magyarok veszítenek a törökök ellen, magyarok veszítenek a labancok ellen, még a tájképeken is mindig vihar volt vagy éjszaka, sötét erdők és fekete utcák. Mire Csontváryhoz értünk, szegény német lányok határozottan csendesnek és elgondolkodónak tűntek.

Egyébként mennek a komoly pénzek országimázsra, és ha esetleg sikerül idecsábítani szegény külföldit, beül egy olyan helyre a Várban, mint ahová minden rosszérzésem ellenére mi is, drága volt és rossz, a pincérnő pofákat vágott előttünk és igazán elítélő szavakkal illetett minket, amiért a süteménylistáról akartunk rendelni a kirakatba pakolt vitrin helyett, ami egyébként valóban az elméletileg létező sütemények töredékét tartalmazta csak.

De aztán rá kellett jönnöm, hogy az igazi ellen-országimázs hirdetés az a Moszkva tér 2006. január 3-án, a téli ég alatt.