(Utazás a határidők között)

Május 13., szombat, hajnali fél négy: ébredés.
Budapest: kihaltváros-hajnal. Frankfurt-Hahn: erős szél.
Vendéglátóm és kísérőm, St. (kedves ismerős a madridi nyelviskolából) késik, ami nem baj, mert nyugodtan ihatok sok kávét.

Délelőtt fél tíz: alacsonyan sodródó felhők alatt autózunk. Minden harsogóan zöld, tiszta, felvidító. Az autópálya mellett szélkerekek állnak kis csoportokban. A hófehér, karcsú szerkezetek tetején több emelet magasságban méltóságteljesen forognak a lapátok, a borús égbolt háttere előtt Wells marslakóinak hadigépeit idézik.

Úticélunk a Fekete-erdő. Ez összesen nyolc óra, számos megtett kilométer és három átszállás vonattal. St. mélységesen fel van háborodva a Deutsche Bahn színvonalcsökkenésén. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az eredeti vonat fél órás késése miatt a szintén abba az irányba tartó IC-t pótjegy váltása nélkül vehetjük igénybe; a következő vonat pedig azért csúszik, mert megvár egy szintén késő szerelvényt, és ezért természetesen a csatlakozásunk, ami amúgy busz, szintén türelmesen várakozik ránk a falusi állomáson. A magyar államvasutakra gondolok és nem szólok semmit.

Délután, közbeeső megálló: Freiburg, a középkori hangulatú város. Bárhol állunk meg, a tetők felett rálátni a szélső házakig húzódó erdős dombokra, az antik óratorony aljában antiknak álcázott McDonald’s. Kis kitérőként emeletes vonatra szállunk és rövid kirándulás teszünk a Fekete-erdő peremhegyei közé. Képeslap-táj, legelésző tehenek, virágos rétek, patakok. Megszállott módjára dúdolgatom a Schwarzwaldklinik főcímzenéjét. Vissza Freiburgba.

Este a hegyek között, Badenweiler, végállomás. St. nagymamája fogad, őt látogatjuk meg a nagy messzeségben (és majd visszük haza). Szakad az eső, de nem baj, mert a környező erdőkből szinte harapható, friss levélillat árad. Kulináris felfedezőút egy Weinstubéban, a népviseletbe öltözött óriás tulajdonosnőtől bátran helyi specialitásokat kérek, sonkát, hurkát és zsírt (schmalz). Nem sokkal később úgy alszom a szobámban, mint akit fejbevertek.

Vasárnap reggel: ragyogó napsütés. A reggelinél megerősítenek három – tapasztalatokon alapuló – régebbi elképzelésem létjogosultságában: a németek nagyon értenek a hidegtálakhoz, kávét főzni még mindig nem tudnak és furcsán vonzódnak az Otto-katalógusokban is megfigyelhető, giccsbe hajló enteriőrhöz (a szállodában a gipszangyalkák mennyisége már önmagában ijesztő, de igazából a kéményhez tett párnán szendergő mű-macska büntet, különösen a „klasszikusok pánsípon” jellegű háttérzenével kombinálva).

Badenweiler nagyon szép gyógyfürdőváros, patinás múlttal és valószínűleg hasonlóan patinás vendégkörrel (egy Csehovot legalábbis mindenképpen fel tudnak mutatni). A szálas fenyőfák között még a 19. század szelleme lengedez, a szembejövők minimum harminc-negyven évvel idősebbek nálam. A „kultúrközpont" koncerttermében Kelet-Európából importált muzsikosok játszanak Strauss-mazurkát az ijesztően csendes öregembereknek. Elégedetten állok a napfényben, mindenhol virágok, az erdők zöldek, nagyokat szippantok a hegyi levegőből.

Megkezdjük az utunkat vissza, ezúttal autóval. Spárgavidéken járunk. A környező száz négyzetkilométeren a legtöbb étterem minimum hatféle variációban kínálja. Este én is ilyet kapok, rafinált mártással, miközben töredékes némettudásommal vendéglátóimmal a sörökről cserélünk eszmét (a borjúnyi rottweiler-keverék háziállat a cipőmre hajtja a fejét, nehogy butaságot kövessek el).

Hétfőn Schwetzingenben indítunk. A városka, ahol szobrot emeltek a spárgának. Az utcákon friss kenyér illata száll. A napsütés Heidelbergben is kitart: kedves város, kínai kaját eszünk pálcikával a folyóparton. A szemközti hegyoldal közepén a vár, ami a hugenották után megmaradt belőle, büszkesége a nagyjából 220 ezer literes boroshordó, a gyönyörű kilátás és a teljesen egyforma kalapokat viselő japán turistacsoportok. Az egyetemi óvárosból a budavári sikló ultramodern verziója visz fel a hegytetőre.

Kedd, kelés fél ötkor. A repülőtérre autózva kiderül, hogy a német autópályákon az a rengeteg tábla valójában átverés. Az összes lényegtelen kis falu fel van tüntetve, kizárólag az irányadóként használható nagyvárosok neve vagy az utak számozása nem szerepel rajtuk, és persze egymás után jönnek a hatalmas csomópontok. Késés, ámokfutás, utolsó pillanatban megérkezés.

A gép még annál is pontosabb, mint remélhettem volna, tíz perccel korábban szállunk le. Amíg nem voltam itthon, szerencsére senki sem törte el a májust. Hogy tudjam, tényleg jó országba érkeztem, az Astoriánál felragasztott plakát fogad egy lámpaoszlopon: Végkiárusítás a TESKÓ-nál. (Bőrcipők ezer forinttól.)