(sziget 3-2-1, vége)

Nem azért tűntem el, mert 1) annyira megutáltam a Szigetet, hogy postolni sem vagyok hajlandó róla 2) annyira beütött a Sziget, hogy atomjaimra hullottam és pocsolyarészegen estem-keltem napokon át, hanem 3) nemes egyszerűséggel addig halogattam az egészet az utolsó napok megszokott, ólmos fáradtságától lelassulva, amíg be nem következett az az eddig páratlan helyzet, hogy a fesztivál véget ért, én meg a szokásos afterszigetes otthonfetrengés helyett bejöttem dolgozni, ami még jobban megviselt.

Főleg azért, mert előrevetíti a nagyon közeljövőt, amikor a pampákon nyargaló, szilaj fordítókra jellemző szabadságomat feláldozva beállok a napi rendszeres igavonók közé, de erről majd akkor, ha aktuális.

Hát ez a Sziget is kipipálva. Kellemes volt, sok-sok jó pillanattal, de legfeljebb abban különleges, hogy ennyire még sohasem nélkülözött minden különlegeset (pedig az öt-hat évvel ezelőttiek is elég jellegtelenek voltak… amíg fel nem pezsdültünk úgy össznépileg, köszönhetően az új ismerősöknek és az új barátoknak).

Ami nagyon működött: a rengeteg beszélgetés a különböző időpontokban felbukkanó, majd eltűnő barátokkal és ismerősökkel, ebben mondjuk dobogós az idei.

Ezúttal a vasárnap bizonyult a legviccesebbnek, amikor ki sem akartam menni, aztán mégis, ezért szerencsére találkoztam a régen nem látott A-val és G-vel, amiért már megérte, majd velük és Tapsival sokat ültem a hilltop borozónál, kivéve, amikor az endless egyik atyja, rampion el nem vitt pálinkázni, többször. Ennek az lett a vége, hogy a társaság viszonylag korán távozott, én meg velük tartottam, tehát kifelé menet taglózott le az a sok innivaló, aminek a táncparkett ördögévé kellett volna változtatnia. A hídon már nagyon kevéssé voltam koherens, hazaérve teljesen pedig kitört rajtam a vad bulizhatnék, és ennek a szellemében tértem nyugovóra gyorsan.

A hilltop borozó egyébként egyre több embert vonz, joggal, hol van már a mocsokbor diadala. Elkényelmesedésem újabb bizonyítéka, hogy idén a (minőségi, nem kannás) borok és az ágyaspálinka lett az én választott italom (amiből ráadásul csak módjával iszogattunk ). Kedvenc italtípusunk amúgy minden évben változik, és ennyi év távlatából visszatekintve gyönyörűen kristályosodik ki az aktuálisan preferált kombinációkból a nagyon igénytelenből a kevéssé igénytelenné válás folyamata (kezdetben minden évben más és más szörnyű keverékkel büntettük magunkat, indult a vörösboros kólával 94-ben, aztán volt egy fehérbor-7up, almalé-fehérbor időszak, illetve a legundorítóbb minden bizonnyal az lehetett, amikor következetesen minden sörbe öntöttünk egy kis vodkát, lásd még „tengeralattjáró koktél”; amúgy ma is szolidan tartja magát a sörözés és becsempészett gin, tonikkal).

Koncertfronton nem nevezhető különösebben izgalmasnak a szombat utáni felhozatal. Vasárnap Tapsival bekukkantottunk a stoner-doom Cathedralba, de nagyon gyengén szólt; hétfőn láttam a The Gatheringet, ami sokadszorra is elfogult rajongást vált ki belőlem; este pedig a Placebo szerencsére azokat a számait nyomta, amelyeket még én is ismertem.

A szigetet megint megtöltő keddi Prodigy régi, fájó seb nekem, mert a 96-os (?) Szigeten, ahol úgy először lehetett igazán átérezni, mennyi ember fér el a nagyszínpad előtt, ha akar, az első hangoknál egy elhajított, teli söröskorsó landolt a fejemen, az utolsó cseppig eláztatva, ezért azt a bizonyos bulit egy konténerzuhanyzóban töltöttem anyázva és a hajmosással, miközben utólag mindenki el volt ájulva a produkciótól. Pár évvel később meg elmaradt az egész. Biztosan ezért is vártam sokat, de most rosszul hangosított rutinhakninak tűnt, bár ennyi embert megint régen láttam a Nagyszínpad előtt, sok-sok szeletelő, bespeedezett irodistával megspékelve.

Az egész fesztivált egyébként Bright szolid legénybúcsúja zárta szerdán, ahol afterszigetes hangulat ellenére mindent megtettünk az ügy érdekében – sikerrel.