(kissé klisés, de)

A főváros buszmegállóiban terjed mostanában egy plakátkampány, olyasmi mottóval, hogy Budapestet a budapestiek teszik különlegessé. Az illusztrációnak választott képeken olyan jellegzetes jelenetek vannak, mint a piaci bádogpultnál kolbászozó öltönyös juppik vagy a Margitszigeten napozó jó nők, a Parlamenttel a hátuk mögött, bizonyára teljesen életszerű, mostanában belőlem is kitör néha a piaci bádogpult melletti zsírbevitel ösztöne (bár öltönyöm nincsen), de hiányolom a következő témákat: agresszív kisnyugdíjasok a buszon, terepjáróból fenyegetőző kétajtós szekrény, lehajtott fejjel csoszogó emberek Kőbánya-Kispest metróállomáson, gazdájuk beleegyzésével a járda közepére piszkító kutyák, satöbbi. Természetesen ugyanezzel a mottóval.

A Magyar Népmesék rajzfilmsorozat szerintem örökre beleégett generációm közös tudatának legmélyebb rétegeibe, ha mást nem, a zenéjét valószínűleg bárki el tudná dúdolni. Jelentem, léteznek új részek, habár ez elsőre egyáltalán nem látszik rajtuk, mert minden teljesen olyan, mint régen, csak sokkal szebbek és élénkebbek a színek. A modernség első jele némileg arculcsapásként érkezik az örök életre áhítozó királyfi – Szabó Gyula narrációjával – elmesélt történetében. Enyhén szóval kizökkentő, amint hősünk pár száz év után visszatér a városába és egyszer csak körülveszik az ufószerű, repülő autók, de az igazán súlyos az, hogy a Halál és Halhatatlanország királynőjének csatája közben hősünk mátrixos bullet-time effektben próbál menekülni.