(de talán megőrülök és akkor jobb lesz)

És amikor már azt hittem, nem gyűlölhetem jobban ezt az évet, kiderül, hogy tévedtem.

A mai csavar a történetben: még tíz nap fekvőgipsz, minimum. Ennyit arról, hogy legalább átbiceghetek 2009-be.

(és karácsony alkalmából a hírességek otthonában látogatták meg a beteg kisfiút)

Bármennyire is keservesnek tűnt elsőre az ágyhozkötöttség első egy hete (az összes kihagyott karácsonyi ivászat és szociális interakció utáni sóvárgással), a netfüggőség tünetei két nap alatt múlni kezdtek, ráadásul sokan meglátogattak a barátaim közül. Járt itt tapsi, aki hozott könyvet meg képregényt, eljött D., illetve a Madridból hazalátogató herbie, aki andalúz tájakról készült fotókkal piszkálta fel a nosztalgiát szórakoztatott, hétfőn pedig az okkult hímzőegylet tartotta nálam szokásos gyűlését. isolde szállított süteményt, agnus innivalót, mr.a sorozatot, lucia meg internetet, tehát minden szükségessel elláttak, amire egy gyógyuló szervezetnek szüksége lehet. Az oroszlánkirályos műanyagpoharak és a halmokban álló chipsek gyerekzsúrhangulatát vilmoskörtével ellensúlyoztuk, olyannyira, hogy az este egy pontján már atyai mosollyal figyeltem, amint lucia és suematra a mankóimmal száguldoznak a szobában.

(újra a net barátságos melegéből)

Previously in the Valley of the Blogz: szóval úgy esett (értik, ugye), hogy eltörtem a lábfejemet, fekvőgipszet kaptam és mivel az albérletben nincsen net, nem kevés időre elszakadtam a civilizált világtól, de lélekben már arra gyúrok, mekkora élmény lesz járógipsszel kalandozni Budapesten, remélhetőleg egy hét múlva. Ha semmi nem jön közbe.

Köszönet mindenkinek, aki felhívott, meglátogatott, kommentelt, levelet írt, könyvet hozott (netán a fentiek mindegyikét egymás után), teljesen zavarba is jöttem. Ami pedig a lábtörés miértjét és hogyanját illeti, csak azt tudom mondani, hogy ez bárkivel előfordulhat, aki hozzám hasonlóan egy csellótokon csúszik le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal.

(Külön hála galuskának, aki ellátott mobilnettel.)

(intermission)

Labtores, fekvogipsz, waprol postolas, nettol tavol bizonytalan ideig. Nem orul.

(amikor én még kissrác voltam)

Nem szoktam videókat beilleszteni, de most kivételt teszek, mert egyrészt kivételesen van rá némi esély, hogy ezen a koncertfelvételen valahol ott vagyok én is - szerintem a színpad előtt fortyogó massza legszélén fortyogunk (meg esünk és kelünk) echnattal és eshuval, másrészt meg kordokumentum, 1995, Sziget, VHK. Amikor még bírta a fiatal szervezet a rettenetes dolgokat (például azt, hogy egy hétet végignomádkodtunk sátorban vagy rendszeresen vodkát öntöttünk a sörbe, mert akkor hatni fog), a kockásinges korszak után lassan közeledett a pozőrködés ideje és a legnagyobb kalandnak az ősszel induló egyetem ígérkezett. Mindez kivételesen könnyes nosztalgia nélkül mondom, csomó dolog úgysem változott azóta sem, egyszerűen jó megtaláni az ilyesmit.

(hobbitoktól zebulonokig)

Kossuth egy hobbit, számomra, mondta az L. tegnap, stílusosan lezárva azt a gondolatkísérletet, amiben a Gyűrűk Urát ötvöztük az 1848-49-es szabadságharccal (miután a hobbitok belakmároznak a Pilvaxban, valaki a sok italtól megittasulva szónoklatot tart Mordor ellen; Gandalf megállítja a balrogot Pákozdnál: „Itt nem juthatsz át!”; de ki a Gyűrűhordozó?). isolde feltette azt a kérdést, amit azóta igazságtalannak tart, hogy szembesítették vele, vagyis „mi a kedvenc zenéd?”. Mindenki mondott valamit, tétovázva, elsőre magam is csak azt tudtam felelni a magam egyszerű módján, hogy "hát amiben torzított gitár van", de ez egyrészt nem teljesen igaz, csak jellemző, másrészt olyan zenéket is magában foglal, amiket rühellek, szóval nehéz kérdés valóban. mr.a az ételeinket fényképezte, suematra többször alkalmazta szlengszótára új gyűjtését, ami a királydekk, amiről eszembe jutott kamaszkorom, amikor utoljára használtam ezt a szót. A metrón még előjött Jókai és a Kőszívű ember fiai, amiből logikusan következett, hogy ha alterkodó zenekart alapítanék, Tallérossy Zebulon művésznéven tenném, de Bright szerint akkor már rögtön The Tallérossy Zebulons néven kellene együttest gründolni, és ennyi kreativitás után haza is értem.

(i am suited to long twilight and rain)

– A hétvégét gondolatban és tevőlegesen is a forraltbor-idény kezdetének nyilvánítottam. Közben stílusosan esett a hideg eső, aztán maradt utána a puha, nyirkos köd.

– Utóbbi azóta elmúlt.

– Vasárnap kávézni hívtam rampion kollégát, erre orvul becsalt az Anilogue fesztiválra, és milyen jól tette, különben nem néztem volna meg az Evangelion: 1.0. You Are (Not) Alone című animét. Metropoliszokat pusztító angyalok, amik nem is angyalok, villanytelep-fetisizmus és totálisan sérült főhősök, avagy a mechás-alapvetés Neon Genesis Evangelion sorozat csodálatosan újrarajzolva és négy filmbe sűrítve (ez volt az első). Apokalipszist szélesvászon érdemes nézni.

(The Middleman Recommendation Overdue)

Middleman: If we don't crack this, we are going to wind up manacled to a doomsday device while a friendly female voice counts down the seconds to detonation.

Wendy Watson: Does this scenario involve me wearing a bikini again?

Tökéletesen lemaradva, de csakazértis csatlakozom a Middleman-rajongók klubjához. isolde és lucia már mindent leírtak erről a sorozatról, amit kellett (érdemes elolvasni), és ha hozzátesszük a sorozatjunkie ajánlóját a kezdetekből, nekem alig marad valami. A Middleman egyelőre egy évad, tizenkét epizód és egyszerre hamisítatlan pulp-sorozat titkos bázissal és világmegmentéssel, illetve mindennek a tökéletes paródiája, tömve milliónyi popkulturális utalással, amiket nem kötelező érteni, de remek érzés kiszúrni, mi honnan van.
Az elején kicsit lassan indul be, ott még kissé Man in Blackes, de a közepén már elkapott a gépszíj, pedig akkor még nem is jártam a Vampiric Puppet Lamentation című résznél. A Middleman nem fog mindenkinek tetszeni, de akik maguk is őszinte büszkeséggel tudnák azt mondani egy végső leszámolás előtt, hogy the plan was sheer elegance in its simplicity, vagy esetleg szeretik a kikacsintgatós iróniát, a frappáns párbeszédekeket és az olyan főgonoszokat, akik óriás gyémántokat lopnak torz terveik végrehajtásához, azok értékelni fogják.

(pelyhek)

noiz: …mert az albérletben még mindig nincsen net.
lucia: De hát akkor mit csinálsz, ha hazaérsz munka után?

*

Neil Gaiman The Graveyard Book című új regényéhez kiválóan illik egy vasárnapi vonatút a hófelhős szürkületben a kihalt Velencei-tó partján. Ennél csak egy passzentosabb környezetet tudnék elképzelni az olvasgatásához, a skóciai Stirlinget az esőfelhőkkel és a várhoz vezető régi utcákkal, biztosan azért, mert a regény választott helyszínéről állandóan eszembe jut az egyik ottani temető a hegy tetején, ahol egészen sajátságos síremlékek akadtak.

*

Budapest belvárosának meg jól áll ez a mai tél, a nyirkos térkövek a lámpafényben, az öreg homlokzatok között kavargó hó, a kivilágítatlan ünnepi lámpafüzérek a Bazilika előtt.

*

A Twin Peaks még az ötödik (vagy hatodik?) újranézésre is működik (nekem legalábbis), és most először jutott eszembe, hogy ennek a történetnek pont nem árt, hogy süt belőle a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának hangulata, a kazettás diktafonnal, a bumfordi telefonokkal, a pulóverekkel meg a frizurákkal. Sőt.

De ezt biztosan csak a nosztalgia mondatja velem, és valószínűleg az 1985 után született generáció(k) nem osztoznának lelkesedésemben.

(winter is coming)

Varjak köröztek délután a gyér hóesésben, de a csapat látványa hirtelen olyan megrendezettnek tűnt: túl sokan voltak talán vagy túl sűrűn kavarogtak a tetők fölött, mindenesetre amikor hirtelen szétrebbentek, szinte vártam, hogy felfednek egy filmcímet vagy egy logót a hideg téli égen. A nyitókép-hatás kedvéért hátratett kézzel néztem őket a Vidéki Kúria emeleti ablakából, csak a zenei aláfestés hiányzott, meg a kinyúlt melegítőnadrággal is csinálni kellett volna valamit.

Kíváncsi vagyok, mi lett volna a film címe.

(knightstale)

Elindult a King Arthur hivatalos honlapja. Még több lovag, még több kép, még több betű.

http://www.kingarthurthewargame.com/

(david attenborough you're my only hope)

Mint tudjuk, a macskák mindig a talpukra esnek, ráadásul dorombolnak is és ügyes vadászok, de vajon az evolúció melyik fázisában kellett kifejleszteniük azt a hatodik érzéket, amellyel a polcon heverő telefontöltők közül kizárólag azt az egyet rágják el, ami az éppen aktuális készülékemhez kell?

(knights and citadels)

Kint van a King Arthur című játékunk első hivatalos trailerje, avagy átértelmezett lovagregék, gonosz varázslók, epikus csaták és fenyegető tündérurak Britannia földjén.

Megnézhető például itt.

[Update: http://www.gametrailers.com/player/42600.html

Egy másik videó, ha az előzővel megint gond lenne.]

(fentről szép)

Tehát szemmel láthatóan megint elérkeztem abba a fázisba, amikor nagyon dühös tudok lenni erre az országra (a februári utálkozást még nem értem utol, biztosan számít, hogy szép, napfényes a november), miközben egyre kevésbé hiszem, hogy képes lennék innen elmenni. Vigyáznom kell, mert látom magam előtt igaz kelet-európai értelmiségi sorsomat: több évtizede írom majd a regényemet, ennél is többet fogok panaszkodni arról, hogy bezzegnyugaton, vodkát tartok az íróasztalom fiókjában, a barátaimat úgy köszöntöm, hogy állj meg vándor egy szóra* és leküzdhetetlen késztetést érzek a szőrmével bélelt, simlis bőrsapkák viselésére, plusz autóstáska.

Nem tudom, vajon a november teszi vagy a hangulatom, de most megint úgy érzem, hogy Budapest egy beteg város, lélekben és fizikailag is, minden pusztul és egyre több az agresszív vagy az elmebeteg, különösen akkor, ha leszáll az este. Inkább messziről kell nézni, úgy szép, mint a hétvégén a Normafáról a kékes szürkületben.

* lásd Hammer Ferenc egykori MaNcsos cikkét arról, kik elől kell pánikszerűen menekülni.

(fordító vagyok, ments ki innen)

Kedves nézőink, talán még emlékeznek nyár végi postjainkra, ahol izgatottan követtük a beesett horpaszú Noiz botladozó lépéseit a fordítás szavannáján, hiszen tudtuk, milyen hosszú idő után helyezték vissza természetes közegébe. Együtt izgulhattunk vele, vajon túléli-e az első néhány fejezetet, közösen örültünk, amikor ismét felfedezte az alvás nélküli éjszakákat és csak úgy pörögtek a keze alatt lapok, majd kezünket tördelve néztük, hogyan oson hozzá egyre közelebb a leadási határidő. Azóta eltelt több mint két hónap, és most ismét kimentünk hozzá a vadonba – a jelek szerint a visszailleszkedés zökkenőmentesen sikerült, Noiz régen leadott számlái kifizetésére vár, artikulátlanul szidja a könyves szakmát és alig várja, hogy újra messzire kerüljön innen.

(a vadon szava)

Ismét elérkezett az éves időpontja a rituális elvonulásnak, amikor néhány barátommal kimegyünk a természetbe, annak is olyan pontjára, ahonnan rálátni egy tóra, és néhány napig úgy élünk, mint eleink: fejszével vágjuk a fát, bográcsban főzünk, néha pálinkát iszunk és egész asztalokat rakunk tele társasjátékok több kilónyi műanyag mütyürjeivel. Ráadásul az egyik délután fölényesen nyertem egy kemény szellemi párbajban is: a terasz egyik sarkában álltam én, egy tányér virslivel, a másik sarokból pedig négy gyönyörű, jól táplált helyi macska szegezte rám látványosan éhező, de azért bizakodó tekintetét.

(mi csináltam a blogszünetben, noiz fogalmazása)

Az elmúlt tizenkét nap nagy vonalakban: bulváros frázissal majdnem végzetessé vált! az a szociológiai kísérlet, amikor a bloggerek elé helyeztem egy kiló jelly beant, pedig csak azt akartam tudni, milyen színű bogyókért alakul ki harc, de látványos kézitusa helyett pusztán hasfájásra panaszkodtak. A Nagy Levinnel kiegészülve addig nyúztuk a Rock Bandet Brightnál, amíg fel nem kopogott a lenti szomszéd (az otthoni koncerteken ez lehet a szirénázva kiérkező rendőrkülönítmény megfelelője), műanyagdoboltam Nine Inch Nailst és hamisan elénekeltem az Epicet, pedig Mike Patton mindig olyan könnyen csinálta, kamaszkori emlékeim szerint legalábbis. Mostanában egészen sok szórakoztató filmet láttam – magyar raymondchandlert, videotékás-álomszerű-Gondrysat meg Párizsban játszódó feelgood alkotást –, de a nemrég bemutatott Zuhanás (The Fall) című Tarsem-alkotás egyelőre a legszebb és legmesésebb film, amivel valaha találkoztam. Közben többször is kimentem futni a szigetre a szép őszi reggeleken, a kör felénél pedig mindig eltűnt a fátyolos pára és kisütött a nap, tehát most már bizonyítékom is van rá, hogy én szívom magamba a ködöt. Kezdeni is kellene ezzel valamit, gondoltam, majd novellaötleteket piszkálgattam néha, majd nem kezdtem velük semmit.

A mai nap nagy vonalakban: megtörtént az első alkalom, hogy saját angol nyelvű szöveget hallhattam egy brit szinkronszínész előadásában, készülő játék trailerje alá vágva. Kis dolog ez az emberiségnek, de kellemes érzés nekem, ellentétben azzal, amikor egy másik játékunk magyarra nyersfordított szövegével találkoztam (sajnos az angol verzió szerzőjeként és ex-lokalizálóként duplán vagyok kukacoskodó).

(még egyszer, képekkel)

Itthon színe van az ősznek, meg fátyolos köd is jár hozzá a folyó fölött. Angliában is ősz volt, de ez csak a fényeken látszott, a növényzet szigorúan zöldellt tovább. Ilyenkor jövök rá, hogy hiányoznának az októberi árnyalatok.

Ha már ősz, az egyik londoni vasútállomáson külön tábla értesítette a tisztelt közönséget, hogy ősszel vizes levelek kerülhetnek a sínekre, ezért olykor három percet is késhetnek a vonatok. (Tapasztalataim szerint az angol vasút ennél azért kevéssé olajozottan működik, de legalább kedves gesztus.)

Aztán történt olyan, hogy Dublinban még utolsó este sikerült megtalálnom azt a Porterhouse nevű pubot, ahol mindenképpen ki kell próbálni (mondták) a saját főzésű Oyster sört, és tényleg. Stout, tehát sötét színű, testes, de más kicsit, mint a Guiness és komolyan gyümölcsös utóízt fedeztem fel benne… vagy valamit.

Birminghamet meg iparvárosnak képzeltem, barna és még barnább színekben, (ház)foltokban téglavörössel feldobva, mint Frank Miller csinálta a Sin Cityben. A téglapiros stimmelt, de a barna nem nagyon, a belváros körülötti részt kisuvickolták és felújították, például a régi vontatócsatorna-rendszert meg az egykori ékszerész negyedet, ahol a boltozatos pincékbe trendi bárokat költöztettek (ezt onnan gyanítom, hogy kisüveges olasz söröket adnak).Másnap, harmadnap vidék, láttam Worcester katedrálisát felhők alatt, az angol vidéket napfényben, plusz kocsmatúra is jutott oldschool pubokban, ahol a pint az pint, a tömeg ácsorog és süppedős a szőnyeg.

Londonban egy hét után először végre nem fáztam, ellenben rengeteget gyalogoltam (megint) és hatalmas épületek árnyékába húzódtam, kényszeresen és ipari romantikán ámulva, erőművek, katedrálisok és modern paloták mellé.

(Vigyázat, a szöveg többi része a szokásostól eltérően szétdarabolódott és mindenféle nem túl művészi képek alá került. Akiket érdekel a kiegészítés, fáradjanak utánam a flickr galériájába, a többieknek pedig köszönjük a látogatást, a kijárat balra, a shopban vásároljanak noizos bögrét, hamutartót és múmiát.)

Folytatás itt: galéria.

(live from London)

Utolso este Angliaban, valahogy maradt egy kis hezag a londonozas meg a terry gilliam filmbol szalajtott uberpozer es nagyon cool hostelbe visszamenes kozott (ahol keken derengenek a neonok es ez nem vicc). Ugy dontottem, frusztral az ekezettelenseg, ezert majd valamennyivel bovebben otthonrol.

A kovetkezo resz tartalmabol: Noiz lemegy Birmingham kisuvickolt gyarnegyede ala, a Vaultba es talalkozik rosseb baratjaval, akit ravaszul meglepetesvendegnek hivott hosunk kedvenc huga; elemzes az angol videkrol es a pub crawlrol egy folyoparti kisvarosban, ahol az eddigi legmagasabb az utca/kocsma arany; Londonban vegre nem fuj a szel, ellenben szital az eso es Noiz bezart eromuvet nez ahitatosan a szurke eg alatt, majd felkeres nehany regen latott helyet, nosztalgiazik, vegul a Leicester Square-en belefut a High School Musical 3 diszvetitesehez kapcsolodo piros szonyeges sztarfelvonulasba, hogy aztan gyorsan menekulni probaljon a 15 431 darab sikoltozo 16 ev alatti lany kozelebol.

(live from Dublin)

A màsodik dolog, ami a feltunt tegnap reggel Dublinban (rogton azutàn, hogy rajottem, milyen kevès egymàsra veheto rèteget lehet kombinàlni a magammal hozott nem tul sok ruhàbòl) az ivas elleni kuzdelem harciassaga; amikor a sokadik emeletes busz oldalarol kerte az utazokozonseget egy szomoru plakat-taxisofor, ugyan ne hanyjak ossze a taxijat, meg en is megsajnaltam oket.

Az utcatàblàk angol es gael nyelvuek, ezert a buszok elejen szinten valtogatjak egymast a kijelzokon a vegallomasok elnevezesei, College Green / Faiche An Chalaìste meg Maynooth via Cill Droichid, mintha (tunodtem ezen tegnap) az ìr jàratok a hètkoznapi ùticèlok mellett a kulonleges helyeken is megàllnanak, tolkieni erdokben meg az alvo torzsfok fold alatti csarnokaiban.

Dublin kicsi, mondtàk, de meg annàl is kisebb, meg szimpatikus, gyalog egyszeruen bejàrhatò egy (hosszù es fàrasztò es làbgyilkos) nap alatt, meg arra is maradt idom, hogy igyak kàvèt, nèzzek Book of Kells kiallitàson orias kodexet meg Trinity College-ot nyuzsgo elsosokkel meg parkokat, utcàkat es templomokat es a nagyon nem vàrszeru vàrat kivulrol.

Az idojaras kivetelesen olyan, mint az utikonyvben, sotet es viharos èjszaka volt (hogy a klasszikusokat idezzem), amikor megerkeztem a hostelbe kedd ejfel korul, masnap reggel meg minden ugy ragyogott, mintha csak almodtam volna az esot, es azota is ez a ket allapot valtogatja egymast nagyjabol fèlòrankent. A szèl, na igen, a szèl az àllandò.

Amikor Tapsi, dublini szakertom adott kolcsonterkepet, akkuratusan bejelolte rajta a jo kocsmakat, tegnap ki is pipalhattam a kotelezo Guinesst az egyikben (pedig nem szoktam egyedul inni es itt dohanyozni sem lehet odabent), utana elballagtam a Temple Bar nevu negyedbe, ahol csak kocsmak vannak, az egyikben jutott autentikus(nak tuno) oromzeneles is. Masodjara csak fel pintet kertem, hat mi ez a kicsike adag, kerdezte vàratlanul a mellettem konyoklo ìr megakadva, mintha beteg lennek.

Mivel van a kozelben tenger, ma felultem a HEV itteni megfelelojere es eldocogtem a partra, ahol kerek, zomok tornyok àllnak a szèlben, az egyikben James Joyce is lakott kicsit, amìg rà nem lottek egy elszabadultabb esten fegyverrel, utana emigralt orokre es beleìrta az Ulysses elso oldalaba az emlekezetes helyet. Itt acsorogtam, neztem a nyugodt vizet, hallgattam a robajlast a sziklak felol, tunodtem a vilag dolgain es csak az sajnaltam, hogy a szel elkapkodta a so illatat.

Az egyèb apròsàgokròl majd kèsobb, holnap megyek tovàbb.

(off i go then)

És akkor ma este útnak kelek egy hétre (lásd vándormadár-ösztön), furcsa lesz, mert évek óta nem utaztam teljesen egyedül, meg jó is, azt hiszem, ha tudok, jelentkezek.

(vakuk vívtak)

Pénteken a mr. a remek lakásavatót tartott, ami egy ponton átcsapott a házigazda, agnus és L között vívott fényképezőgépes párbajba, ami pont olyan, mint a westernek nagy leszámolásai, csak digitális gépekkel vívják és a lefotózott testrészek nem véreznek. A csata csúcspontján alie meg én kint álltunk a sötét gangon* és mellettünk folyamatosan, éles fénnyel hol felizzott, hol elsötétedett az udvarra néző ablak, mintha időutazással vagy gyilkos robotnők életre keltésével kísérleteztek volna odabent. Amúgy rá kellett jönnünk, hogy a vaskorlátok mintái bonanza-jeleket mintáznak, de ez csak akkor látszik, ha a fény ferdén vetíti a cirádákat a falra, szerintem ez valami kód lesz a vasba rejtve.

* és eszmét cseréltünk a kollégiumokról, China Miéville-ről és az e-book olvasókról; meg tisztáztuk, hogy évekkel ezelőtt Bright bemutatott minket egymásnak a Szigeten, de a szigetes éjfél utáni találkozók mindig ködösek és ezért nem baj nem emlékezni rájuk

(szociorémálomépítő, kezdő készlet)

Tegnap céges triászunk kivonult a lépcsőházba kávézni, és láthattuk, mennyire ódon és gótikus a bérház gangja egy őszi koraestén, ha szemközt csak egy csupasz villanykörte világítja be a kovácsoltvas cirádákat meg a szürke falat. TJ barátom fejben kelet-európai szociofotót komponált a látványból (a lámpa alatt kellene melankolikusan dohányoznod, mondta jóindulatúan), de az alap könnyedén alakítható tovább: ha egy járókeretes bácsi 34 perc alatt jön le az oldallépcsőn, aláfestő zene nélkül, David Lynch-filmet kapunk; ha az egyik lakásban egy nyugdíjas néni a kikapcsolt tévét nézi szótlanul, dokumentumfilmet a rögvalóságról; ha valami kijön a tévéből és leveri róla a színes üveghalat, echte káeurópai horrort.

(megyek az őszben, ezek fordulnak ki belőle)

Azért is jó ellátogatni a Word Press 2008 fotókiállításra, mert a fekete-fehér diktátorok és a színes szegénység után sokkal élhetőbbnek tűnik ez az ország, még akkor is, ha éppen akkor valakik és valamiért megint dúlnak a belvárosban; ha a tetők fölött minden túl szürke és fúj a szél.

Most kedvelem ezt az őszt. Égő avar füstje kell még bele, kis napfény, szép lesz ez.

Írni lenne jó, gondoltam tegnap váratlanul, valamelyiket felhizlalni a füzetbe lefirkált fél sorok közül. Erre rögtön véget ért a vihar előtti csend (nem tartott sokáig), október vége, mondták nekem itt bent, szóval valóban sokat fogok írni, csak angolul, átokföldjéről, boszorkányokról, hideg vasról és technológiai fejlesztésekről.

(ma van az "international talk like a pirate day")

Mint a kásahegyet átrágó mesehős, aki váratlanul átjutott a túloldalra, olyan arccal nézhettem körül ma reggel, amikor rájöttem, hogy két és fél hónap után most először nem kell egyszerre fordítani és szerkeszteni, kizárólag az állandó munkahelyem vár. Ez azt jelenti, hogy talán hosszú idő óta az első olyan hétvége közeleg, amit nem munkával töltök (és végre elkezdhetem megválaszolni a felgyűlt leveleket).

Mivel az ilyen vihar előtti csendek nem tartanak sokáig, gyorsan ki is használtam a szabadságot és elmentem futni a szigetre. Régen jártam arrafelé, a park fáira azóta kicsapódott az ősz, mint valami rozsdás hab. Az energiafeltöltés annyira sikerült, hogy a céghez vezető út nagy részét is gyalog tettem meg, és mivel ebben az állapotban, a kicsit csípős napfényben kizárólag az új Motörheadet szabad hallgatni, így is tettem, Chase my tail, catch me if you can / Don't you mess around with the Runaround Man.

(noiz a korábbi verziószámaival találkozik)

Amikor az autót vezető ember azt mondja, csak beugrunk még ide, és váratlanul a városnak egy olyan részén találom magamat, ahol tavaly novemberben jártam utoljára, előtte viszont tanfolyamra, rendszeresen és sokáig. Nem is emlékek jutnak eszembe, hanem rutintól rögzült hangulatok, egyetlen pillanat alatt zuhannak rám, és félig még az enyémek, félig már nem.

Amikor egy levélben szóba kerül az a novella, amit júliusban fejeztem be, és hirtelen ijesztően nem tudom felidézni azt embert, aki írta, pedig alig másfél-két hónapja történt.

Amikor a naptárra nézek, és eszembe jutnak az őszi utazások, a színek, az illatok, a hangok, de elsőre csak egy különösen élénk álom részletei.

Mintha az elmúlt egy évben többször fogták volna az összes csontot és szövetet és gondolatot és a kis izéket, amikből vagyok, ezeket szétpakolták volna egy nagy, fekete nejlonra, hogy fontos apróságokat cseréljenek bennem, majd utána összerakjanak még egyszer, tervrajz szerint. Kívülről semmi változás, de már nem ugyanaz a verziószámom, és ez néha furcsa. Túl rövid idő alatt túl sok verzió, talán.

(hihetetlen, mi mindenből csinálnak pálinkát)

Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut? --> Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.

Ez is kipipálva.

(Péntek: bemelegítés Búvárzenekarral és Srakker szóvicceivel. Szombat: Fehérvári Zenei Napok, négyféle pálinka, egyféle Jägermeister, mindegyik többször, Anathema, rettenetes hideg, szél, észosztás, enyhe mentális köd, jóhangulat, másnap a világ bosszút áll és dolgoznom kell.)

(magadtól nem találod meg soha, csak vezetővel)

Igazi zárvány volt a város régi házai alatt. A pincehelyiség falán boroshordók előlapját imitáló faragványok, a nehéz asztaloknál gimnazisták, a pult fölötti tévén barátokközt, de igazán akkor tűnt fel a hely komolysága, amikor két pohár sör után rendeltünk még kettőt és a barátságosan flegma pultos elkérte a poharakat, mert ilyen gyerekkiszerelésből nem akadt több.

(majdnem filmes vágásokkal mondom el)

A hét úgy kezdődik, hogy felébredek hétfő reggel és az ablakpárkányon ott ül az ősz, mint egy ázott madár.

Hirtelen vágás a múlt hétre: végzek a fordítással. Ebben a lelkiállapotban nem szabad azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen nem is volt vészes, sőt a végén az a néhány nap a világtól elzárva, pánikban és hajszoltan, ugyan, az valójában stimulál és erősíti a lelket. Ha most nem vigyázok, elvállalok egy másik féltéglát, és akkor megint zsonglőrködhetek a többi állásommal, utána pedig (akárcsak jelen pillanatban) legalább egy, de inkább két hét, mire letudom a közben felgyűlt feladatokat.

Hirtelen vágás egy esti utcára: szerény külsejű srác állít meg, felmutat egy vaskos papírköteget és azt mondja, ő író, ez pedig az ő regénye és ha lenne pár percem. Udvariasan lerázom, de már bánom, talán új marketingmódszereket tanulhattam volna tőle vagy legalább azonosíthattam volna magamat az írók titkos kézfogásával.

(A másik furcsa ember, akivel a minap szintén az utcán találkoztam, nem beszélt, csak vérzett, a jobb talpából. Mezítláb ment előre, üres arccal és véres talpnyomok vezettek akkurátusan egy lépcsőházhoz, mint egy kis költségvetésű horrorfilmben a sejtetés eltúlzott eszköze. Mögötte egy otthonkás öregasszony ballagott, hát hova mész, hát hova mész így, mondogatta, de nem úgy, mint aki igazán aggódik.)

Végül vágás vissza a hétfőre, amikor is visszatérnek a szorongó éjszakák. 2007 elején ment ez, heteken át: váratlanul felriadok arra, hogy nagy baj van – általában azt hiszem, elfelejtettem valami nagyon lényegeset –, és csak akkor jövök rá, hogy szó sincsen ilyesmiről, amikor már teljesen felébredtem. Most például egy nagyon fontos kód jutott eszembe az álmomban, amit le kellett volna írni, különben örökre elveszik, viszont csak két számjegyig jutottam a rekonstruálásban, mire kitisztult a fejem. (Talán egy másik én egy párhuzamos világban most hasonlókat ír, viszont nála hiányzik ez két szám a kombinációból, ami kinyitná a széfet vagy a titkos ajtót a labirintusba.)
Mondjuk nem örülök annak, hogy a tudatalattim megint nem hagy békén.

(újabb kalandok a blogok völgyében és azon is túl)

– Emlékszem, a levegő sűrű volt a megírandó postoktól. – „Danger” Noiz elhallgatott, majd rá jellemző, férfias mozdulattal megigazította az elcsúszott csipketerítőt. – És a tömeg… Különös hatással volt rám. Egyszer azt hittem, a végén megdobban a szívem.

Szombaton bloggerek közé mentem, természetes közegü(n)kbe, a tandembe, ahol egyébként a szokatlan zsúfoltságból ítélve gyakrabban kellett volna záróbulikat tartaniuk. Pontosan azt tettük, amit ilyenkor egy blogger tesz, behúzódtunk egy kis sarokba és egymással beszélgettünk. (Azért volt, aki átütött a láthatatlan falon, például banasha, aki szinténblogger, meg Peter, aki nem annyira).

Kedden pedig rá kellett jönnöm, hogy egyetlen pozitívuma mégis van annak, ha nagyon hosszú időn rettenetes összegekkel tartozik át egy cég: ha csak a töredékét kifizetik, már az is pénz. Kicsit fellélegeztem, hatalmas önuralommal nem gondoltam végig, mennyivel tartoznak még itt és három különböző helyen, és feltettem magamnak a kérdést: Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut?

Egy: lefoglal egy repülőjegyet nyugat felé. *
Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.**


* Megtettem. Van visszaútra szóló is (egyelőre). És idén harmadszorra már ne jöjjön közbe semmi, köszönöm.
** Jövő hétre maradt, a fordítás és szerkesztés rémálomnapjai után. De meglesz.

(nem link)

Régi szép idők vannak megint, tehát megállás nélkül fordítok, ujjaim homályos folttá olvadnak a billentyűzet fölött, pörögnek az oldalak, órákat töltök a konyhában és gépelek megállás nélkül. (Nem elírás, még mindig nincsen íróasztalom, ezért a gáztűzhely és a hűtő közötti résben dolgozom, az albérlet egyetlen erre alkalmas vízszintes felületén. Ez már önmagában elég vicces, szocreál művészsors, de isolde ráébresztett, hogy ettől ráadásul pont olyanná váltam, mint Jake Smiles, a magyar cyberpunk, majd kölcsönadta a szóban forgó könyvet.) Közben mangát is szerkesztek, meg néha bejövök a céghez megmutatni magamat, hogy ne felejtsenek el, és egyre nyúzottabb a fejem, egyre több kávé fogy, egyre idegbetegebb vagyok. Alapvetően élvezem, hogy még képes vagyok ilyen teljesítményre, pedig éppen ez elől próbáltam elmenekülni az év elején, csak sajnos ott az a fagyos csomó a gyomromban, mert hiába minden erőfeszítés, itt nagyon komoly gondok lesznek a leadás környékén, ami napok múlva esedékes. Szóval ebben a tekintetben is régi szép idők vannak, hogy gyorsan keretbe foglaljam a postot és visszatérjek dolgozni.

(missing subject)

Sem az APEH, sem a ___ megyei cégbíróság dolgozói nem sejtik, milyen hajszálon múlt, hogy nem rontottam el nagyon a mai napjukat. Tényleg csak egy picike apróság hiányzott hozzá, az orbitális pályán keringő halálsugárvető, szigorú króm és fekete színekben, elegáns halálfejjel az oldalán, amit bármikor adott célpontra fordíthatok a kizárólag nekem gyártott irányítópanel segítségével.

A sors fintora, hogy mire (mégis) ismét elkezdtem élvezni a fordítást, addigra újra tudatosította bennem a Hivatal, mi is volt a másik ok, amiért abba akartam fogom hagyni ezt az egész kényszervállalkozásnak nevezett bohóctréfát. Majd ha valaki rendesen alkalmazásba vesz, elővesszük ezt a fordítósdit ismét. (Ez utóbbi mondat természetesen egy minden alapot nélkülöző vicc.)

Még szerencse, hogy történnek jó dolgok is mostanában.

(késleltetett sokkhatás)

Ma láttam az első olyan fényképet, ami az első este készült rólam a Szigeten, és ezzel eldőlt egy régi dilemmám: igazából már nem is akarok híres ember lenni.

Vagy csak olyan, akinek hivatásból sokat kell innia.

(sziget 2008, csúcsra járatás, lecsengés)

A harmadik napon megidéződtek a körülbelül tíz évvel ezelőtti idők, amikor a mulatozásra még a teljes spontaneitás volt jellemző. Külön köszönettel tartozom macandthecitynek és zaniahnak, akik immáron második alkalommal viselték el kásás hangú észosztásomat, amiből kevésre emlékszem, tehát biztosan kínos lehetett, viszont remek lelkisegélyt kaptam cserébe. Közben, előtte vagy utána volt még tánc és még több alkohol, pad alá esés és sikítva röhögés, elveszés és megtalálás, meg a Sex Pistols, utána pedig az egész Sziget egyetlen kavargó masszává állt össze, mint amikor a régi scifi-filmekben beindítják az időgépet és egyre gyorsulva pörögni kezdenek a színes csíkok a háttérben. Ez a gép egészen meglepő irányokba ragadott el és csak reggel hatkor kezdett el lassulni, de utána még szereztünk pálinkát és vidám szlovének itattak sörrel délelőtt tízig, nagyjából megállás nélkül, miközben francia reggea-re táncoltunk, pedig sohasem szerettem a reggea-t, ebből is látszik, mi mindenre rá nem veszik a nők szegény férfiakat.

Ősmagyar mangalica hotdog – felirat egy bódén a főút mellett.

Összesen két óra alvás után, este kilenckor vette kezdetét a negyedik nap, benne kézremegés, botladozás, ásványvizes palack szorongatása meg egy számnyi Meshuggah. A Hammer-sátor felett stílusosan zajlott a holdfogyatkozás, később messziről hallottam valamennyit az REM visszhangjaiból, isolde egy ponton felvette John Lennon-napszemüvegét és kitaláltuk, hogy a Szigeten probléma szerint, célzatosan különböző színpadokhoz kellene küldeni a lelkisegély-sátorba érkezőket, közben pedig borzongó tisztelettel néztem transferatuékat, akik már éppen kezdtek nagyon vidámodni. Még elcsábítottak egy Fényre, hajnaltájt benéztem a Barabás Lőrinc Eklektricre, aztán haza, hogy a következő, utolsó napon kipihenten foglalkozhassunk echnat születésnapjának megünneplésével. Ez olyan jól sikerült, hogy ma már egyáltalán nem vagyok kipihent. Találkoztam ismerősökkel, elég váratlanul, Tapsi társaságában meghallgattunk egy számot a Carcassból, ami háromnak tűnt, két számot a Killerstől, ami nagyon rosszul szólt, és még ücsörögtem egy jó ideig a harsányan daloló index-szerkesztőség mellett, amíg nagy nehezen el nem indultam kifelé a talán (a szó pozitív értelmében) legfurcsább Sziget-fesztiválról, amin valaha voltam.

(sziget 2008, felpörgetés)

Idén a Szigetre is igaz, hogy minden ugyanolyan, megfoghatatlan módon mégis más, kivételesen a jó értelemben. Igazság szerint az egész eddig eltelt év minden feszültségét sikerült rendkívül spontán és teljesen kontrollálatlan mulatozásba önteni, ezért egyrészt annak ellenére is működött ez az öt nap, hogy idén alig láttam fellépőket, másrészt folyamatosan aggódhatok, vajon mennyire és hányszor csináltam hülyét magamból, de hát valamit valamiért.

Az első nap rögtön olyan viharos gyorsasággal pörgött le, mintha rányomtak volna a fast forward gombra, ráadásul úgy, hogy mindössze két kocsma és két színpad szűk négyszögében keringtem egész este. Képzeljünk ide némafilmes zongoraklimpírozást, amint kapkodó, felgyorsított mozdulatokkal iszom a bort meg a törkölyt, különböző ismerősök között csapongok, megint bor, megint törköly, két szám erejéig Alanis Morissette a nagyszínpadon, amit mint két nappal később megtudtam, csúnya szavakkal illettem, bár ebből semmi nem rémlik, utólag is elnézést. Ott már kezdett szétesni minden, egyszer csak este lett és a barátaim kávét itattak velem, mert már nem lehetett érteni a beszédemet és negyedóráig tartott megírni egy üzenetet. Elmentem megkeresni whoisnotot, de közben történt valami (valami törkölyszerű) a térrel meg az idővel, mert arra eszméltem, hogy nem találtam meg senkit, de kiesett egy óra, és nem tudom, miképpen, de a Volt teraszon táncolok barátokkal és ismerősökkel, akik egyre fogyatkoznak, míg csak ketten maradtunk, a taxiknál elbúcsúztunk, aztán elindultam hazafelé, támolygó léptekkel és azzal a tompa értetlenséggel, amit a hímnemű egyedek éreznek, amikor a nőnemű egyedek az elmúlt másfél órában mintha jeleket adnának nekik, hogy azután váratlanul kiderüljön, hogy mégsem.

A második nap kóválygását feldobta a baráti különítmény érkezése, echnat Fehérvárról, schizo Budáról, rosseb pedig egyenesen Angliából jött, sós-ecetes chips-szel és füstös skót whiskyvel, ami olyan volt, mintha egy szalonnasütő nyársat nyalogatnánk. Végre láttam a Sziget többi részét is, mert taktikusan különböző helyeken ittuk az újabb (idén hat decis) korsó söröket. Szokásos Kispál-koncert, szokásos öt percekre összefutás ismerősökkel, szokásos sms-ben szervezgetések, amik nem jönnek össze, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyedül mászkálok. A világutálat a világzenei színpad környékén szakadt rám váratlanul. A sörök hatása elmúlt és ólmos melankólia maradt utána, ami oldódik valamennyit a tömegben táncoló gyönyörű lányok látványától és meggypálinkától, de azért végigkísérte a kevergést a színpadok között, a nyolcvanas évek legrosszabb slágereit valahol a peremvidéken, a szögelős drumnbasst a másik sarokban, majd a korai hazamenetelt is, szerencsére lett egy harmadik nap, ami aztán mindent helyrepakolt.

De ha futunk, kilötyög belőlem a húgy – elcsípett mondat a Szigeten, amit valójában egyetlen aranyos lánynak sem szabadna kiejtenie a száján

(before / after )

Mikor mész Iron Maidenre? / Na, milyen volt az Iron Maiden?

Elég, ha harmincegy év alatt az ember egyszer (kétszer, háromszor) megnöveszti a haját, meg fülbevalói vannak és gyanús zenéket hallgat, amikben sok a dzs hang, aztán magyarázkodhat, hogy bármennyire is tiszteli az öreg harcosokat, ez a fajta metálvonulat teljesen kimaradt az életéből.

Ma délután viszont már tényleg odakint leszek a Szigeten, ha jól számolom, tizenötödszörre. Otthoni netkapcsolat hiánya miatt majd utólag jelentkezem, ha.

(insert your customary whimpering song quote here)

Amúgy is hajlamos vagyok nosztalgiázni, de mostanában ijesztően kezd elhatalmasodni rajtam a dolog. Elég hozzá egy kolléga velencei fotósorozata vagy a tücskök esti lármázása a vidéki ház erkélyén, egy könyvborító vagy a napolaj illata, egy utca, egy album címe, de hát ez van, a régi szép idők iránti vonzódás egyre irreálisabb, minél nagyobb csődtömeg az aktuális életed.

(másnap minden ruhádnak esőillata van)

Én majd itt kiszállok, mondtam hajnali fél kettő körül a sofőrnek a vidéki kertváros szélén, mert szerettem volna gyalogolni egy kicsit hazafelé. Akkor már órák óta hangtalanul villámlott, úgy látszott, csak messziről acsarkodik a vihar.
Természetesen két perccel azután, ahogy az autó eltűnt, szinte átmenet nélkül leszakadt a fergeteg. A lejtőn patakokban ömlött a víz, szél tépte a fákat és másodpercenként fehéren felizzott az egész ég. Pillanatok alatt noir képregényfigura lett belőlem egy egész oldalas panelen, ázottan, feketében, még átvizesedett cigaretta is volt a számban, magányos alak az üres utcán, ahol a lámpák fénykörében ferdén zuhogtak az esőcseppek, és azt hiszem, vigyorogtam hozzá.

Nyilvánvalóan ebben a helyzetben egyetlen megfelelő láncolata van az eseményeknek: befordulni a következő sarkon, belökni egy elhagyatott villa rácsos kapuját, és az üres, penészes nappaliban, szigorúan az öngyújtó kattanása után azt mondani a karosszékben ülő alaknak, hogy Hát találkozunk végre, professzor.

De ehelyett hazamentem, forró vízzel lezuhanyoztam és vitaminokat ettem, mert nem akartam náthásan ébredni.

(philipkdick hangulatban / az utcát járom egymagamban)

Az utóbbi egy hét furcsa, nincsen rá jobb szó, de nem tudok rájönni, pontosan mi a furcsa benne vagy miért lenne egyáltalán az. Mintha valamit állítottak volna a világon, csak az egyik tárcsát, azt is árnyalatnyit, amit érezni lehet legfeljebb, ösztönösen.

Az érzés az előbb erősödött, amikor kimentem a nagyvilágba. Az utcát, ahol az iroda található, hetek óta bontják és túrják, munkagépek dübörögnek a forróságban, de valahogy ma különösen beindultak. Fél órával ezelőtt kiléptem az épületből és meg is torpantam, mert a délután folyamán a ház elől eltűnt minden aszfalt és járda, látótávolságon belül sehol sem maradt szilárd talaj, mint egy platformjátékban, ahol a szörnyek felzabálják a pálya elemeit, és ha sokat vacakolsz, soha többé nem jutsz el a kijáratig.

Az okkult hímzőegylet / medúzagyűlés szokott találkozója legalább stabil pont az életben*, de tényleg kellene most már egy diktafon, mert leginkább arra emlékszem a múltkori szeánszról, hogy kitaláltuk az emelkedett borszleng (kerek savak, decens kesernyék, ugye) totális ellentétét, ahol egy hosszan lögybölgetett korty után ilyeneket kell mondani elmélyülten, hogy savankás odab.szós vagy melankolikus, enyhén blogotírós. Pedig volt még ott sok más.

* nagyjából, mert hosszú hónapok után most napot és helyszínt váltottunk, mondom én, az entrópia munkál

(„csak a büfékocsiban állnak [részegen], ketten, amelyik rosszul van az vagyok én”)

kora délelőtt

A hátamban fáj az izom, a fejemben fáj az ingerültség. Az éjszaka egy részében a kényelmetlen ágyon fetrengtem és rettenetes sorsokat találtam ki egy közeli szórakozóhely számára. De hiába a gondolatok pusztító ereje meg a csukott ablak, továbbra is beszűrődtek a világegyetem legigénytelenebb zenéi, a voláré meg a lambada.

De most legalább tudok válaszolni arra a kérdésre, amire pozitívabb pillanataimban – például tegnap este – nem.

Ha tényleg el akarsz menni innen egy időre… mikor, ha nem most?

Mert ilyenkor arra gondolok, hogy itt csak hetente pár napot kóválygok végig azzal a mentális kialvatlansággal, aminek a fizikaival ellentétben semmi köze az ágyrugókhoz vagy a zajhoz, és nem kúrálja sem a négy, sem az öt kávé. Mert ilyenkor nincsenek illúzióim, milyen gyakran történne ugyanez több ezer kilométerre innen, egyedül, egy idegen városban.

késő délután

És ha estére ott is elmúlna?

(jól jönne egy negyedik állás, ahol legalább havonta fizetnek)

Azt reméltem, hogy fél év szünet után a fordítás már nem váltja ki belőlem azt az ingerült ellenszenvet, mint amikor és amiért abbahagytam.

Tévedtem.

(all my stitches itch my prescription’s low )

A július úgy szétfolyt, mint a január. A fesztivál, amivel kezdődött, mintha ezer éve lett volna vagy soha. Néhány zene furcsán összeforrt azzal a pár nappal, ezeket sokat hallgatom mostanában. Ettől olyan, mintha valaki más kellemes emlékeit nézném, irigykedve.

Júliusban a nagy érzelmi hullámvasút kezelője sóhajtva levette zsíros baseballsapkáját, belökte a sebességkart a legmagasabb fokozatba, aztán elment fröccsözni hallótávolságon kívülre. És csak lobogott a hajam, úgy követték egymást a mélypontok és az emelkedők, az önutálatot az önbizalom, az üres lapokat a telefirkált oldalak. Reményt reménytelenség. Bizakodást csalódás. Anyagi bizonytalanságot anyagi bizonytalanság.

A július a keveset alvás hónapja. Mert nem kényelmes az új ágy, mert sokat éjszakáztam mindenfelé, tetőkön, kertekben és udvarokban, de utána gyalogoltam is, mert néha jó gyalogolni a nyárban, zenével a fülemben. A vidéki város kihalt kertvárosán különösen fájdalmas póz úgy végigmenni, ha a lejátszó véletlenül bedobja Gary Numant, don't let the dark into me, énekli szokásos kétségbeesett hangján, és vele együtt hümmögöm a mellékutcák sötétsége felé, mintegy figyelmeztetésképpen. Az éjszakai gyaloglások egyetlen hátulütője, hogy gondolkodni is túlságosan jól lehet közben, de hát valamit valamiért.

Mi volt még a július? Fogfájás, emlékek, búcsú. Egyre több betű ragad be a laptopomon.

Még van belőle három nap.

(vagy titkos bunker épült alatta)

Az Aréna pláza hatalmas. Csillogóra suvickolt folyosók, üvegportálok, világító márkajelek és tágas, több emelet magas termek. Egy galaktikus birodalom Földre zuhant reproduktorhajója hever bekapcsolt álcázópajzzsal a Keleti mellett, az anyagteremtő roppant masinák ráálltak a földlakók gondolataira, már nem kávét, guminőt és sört termelnek tonnaszámra a bányászbolygóknak, hanem drága, logós ruhát, táskát meg szendvicset.

Az esti mozi után végigvonultunk az emeleten, előttünk senki, hátunk mögött erőtlen lárma. Utolsó napok, hirdették hatalmas feliratok az egyik üzlet kirakatában.

Az Aréna pláza kihalt folyosói modern zombifilmet idéznek.

Az Aréna pláza emberektől nyüzsgő folyosói modern zombifilmet idéznek.

(a portrait of the artist as a mad mechanic that he is definitely not)

Majdnem két év telt el a történetroncsok között. Félbehagyott konstrukciók hevertek körülöttem, a borítás alól kilátszó mondatcsonkokkal és a semmiben kattogó bekezdésekkel.

Tavaly sikerült befejeznem egy specifikusan megrendelt darabot, de ott kaptam alapanyagokat, be lehetett építeni az ügynököket az alapzatba, a monarchia császárvárosába (a katonatisztek és egy rejtély közé). Ez azóta sem jelent meg, írásfronton pedig folytatódott a nihil. Közben egy másik, kötetlen antológia kapcsán (tégy amit akarsz), ahová kicsit mást szerettem volna írni, mint régebben tettem, döbbenetes türelemmel vártak rám a többiek.

A történetroncsok között rohangáltam egy egész évig, egyre kétségbeesettebben, de az egyikről hiányoztak a madárszárnyak, a másiknak dobogó szívet kellett volna hozni valahonnan, a harmadiknak megsérült a logikája, a negyedik meg csak nyekergő hangokat hallatott, amíg le nem takartam valamivel.

Az egyik furcsa darabhoz kényszeresen visszatértem (két fogadalom között, hogy most már tényleg felhagyok az írással [is]). Szétszedtem, összeraktam, átdrótoztam, nem működött, közben dolgok történtek velem, nem jók, bele is csorgott a szövegbe sok minden az elmúlt időszakból. De most megint nekiestem, mert tudtam, ha ezt most nem, akkor soha többé semmit, és a héten befejeztem, elküldtem és azóta csak csóválom a fejemet.

Most már csak abban bízom, hogy működik is, de többet nem mondhatok róla, mert eljön értem a fekete autó.

(„csapd fel a hozzád legközelebbi könyvet”-post)

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó –, minden félelem elmúlt belőlem. (Michael Ende: Végtelen történet)

Meseregény hősének lenni elég nagy megpróbáltatás, de azért vannak előnyei.

(ugly in the morning)

Az önutálat az ébredés és a fejfájás közötti fél percben érkezik, onnan már hamar eljutok odáig, hogy szigorúan be akarjak írni az ellenőrzőmbe. Tisztelt szülők, fiuk, noiz önmagának tett fogadalmát sokadszorra is megszegte, és már megint az életével traktálta szegény barátait a tegnapi este folyamán, mindezt önismétléssel és sokszor elmesélt részletekkel súlyosbítva persze; és akkor a mértéktelen dohányzásról nem is beszéltünk, amivel kapcsolatban szintén elveszett egy fogadalom valahol.
A hazaút amúgy igazi felfedezés volt, először át az éjszakai Margitszigeten. Jobbról a folyón a bizonytalan fények, mindenhol máshol a koromsötét, gubójába, mint törékeny létformák, mélyen bevackolták magukat a padokon kuporgó párok, hogy csak akkor lehessen őket észrevenni, amikor már el is robogtál mellettük.

(a társalgás kacskaringóiról, még egyszer)

Az okkult hímzőegyletben a társalgás bármikor szürreális fordulatokat vehet, sőt alapjáraton olyan, mintha M C Escher valamelyik fametszete lenne, már ha M C Escher valaha készített volna fametszeteket három-négy órás beszélgetésekről. Tegnap például az eszmecsere egy pontján egyszerűen nem tehettem mást, ki kellett mondanom, hogy egy ideális világban lenne igény a lajhárszexre, amit persze nem gondolok komolyan, de akkor és ott helye volt ennek a mondatnak. Korábban ugyanis L. minden átmenet nélkül felettébb szimpatikus vendégünkhöz fordult és megkérdezte, milyen szuperképességet választana magának, mire a kérdezett szemrebbenés nélkül azt felelte, a repülést vagy akkora agyat, amiben elfér az internet*. Remélem, nyilvánvaló a két pont közötti kapcsolódás.

*(nem egyszerű velünk)

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.

(óvatosan kiemeljük a cserépből)

Családom és a Nagy Levin hathatós segítségével lezajlott rövid költözésem. A holmim 99 százaléka az új albérletben hever halmokban*, én két napig még a régi lakásban vagyok, mindenféle okokból**. Furcsa érzés, még és már nem lakom sehol, nem tudom, mit keresek itt, néha nyúlnék dolgok után, de nincsenek, pedig hosszú évekig ott voltak, tulajdonképpen semmi újdonság benne, olyan ez, mint mostanában minden.

Üzenet az agynak: költözés közben régi fényképeket tartalmazó borítékokat nem nyitunk ki, értem?

* a télikabátomról ugyanis nemes egyszerűséggel megfeledkeztem, pedig többször a szemem elé került, valószínűleg nyáron hibernálja magát és nemisvagyokitt-aurát gerjeszt

** és közben gollamszerű hangokat hallatva kucorodok az internet melege mellé

(valaha harcosok voltak)

A kisbolt pénztáránál hosszú hajú, fiatal lány áll előttem, kezében fél kiló disznózsírral. A látvány génjeimbe kódolt ösztönöket kelt életre, hogy elraboljam a hölgyet, a hegyekbe vigyem, feleségül vegyem és tizenkét erős fiút szüljön nekem, nem feltétlenül ebben a sorrendben. De nem engedek a csábításnak, túlcivilizált ember vagyok.

(elrepedt post, második rész: nyár)

Fényképező emberek szandálban és lassan égő bőrfelületekkel, kövekből áradó hőség, mindehhez a háttérben a Bazilika tömbje. Turista akarok lenni bárhol, teraszon szürcsölni a kávét és öreg épületek árnyékában nézni az útikönyvet. Az irodában erős félház. Lassan kénytelen leszek fizetés nélküli szabadságra vonulni és dolgozni. (Egy kedves barátom a minap megkérdezte, hová megyek idén nyaralni. Remélem, a valóságban nem, csak gondolatban kacagtam fel tébolyult éllel a hangomban.)

A Therapy? Troublegum című lemezét hallgatom mostanában sokat, nyári zene volt már 1994-ben is, árnyékos terasz, rönkfa asztalok, kriglik és frissen bontott cigarettásdobozok, szerepjátékosok meg hülyezene, valahol a közelben egy tó. A lendülete ugyanaz, de mennyire más tizennégy év eltéréssel az, hogy you can’t help my life but you can hide the knives.

(elrepedt post, első rész: szociál)

Tegnap előbújtam az antiszociális életérzés egyre tömörebb gubójából és elmentem az okkult hímzőegyletbe, ahol dominál az Ikrek csillagjegy, ezért többen kaptunk tortát a kedves kollektívától, csak lucia nem jött végül, ezért mr. a nem-euklideszi dolgokat művelhett az ő tortarészével meg egy hatalmas késsel. (mr. a, úgy is mint a freeblog atyja, egyébként gyakran kap markáns szerepet elrugaszkodott ötleteléseink során, agnus szerint olyan ő a bloggereknek, mint a mikulás, L szerint egy hatalmas teremben ül minden nap, ahol a monitorok ezrein végtelen sorokban scrolloznak lefelé az éppen publikált irományok, szerintem meg amikor a mr. a nyugovóra tér, a freblogos postok és kommentek az ő álmai.)

(álmodozni)

Ma megvilágosodtam, alkoholista költőnek fogok menni. A játékfejlesztés éppen egy ködös ösvény, a fordítás meg egy olyan folyosó, ami annyira összeszűkül, hogy se előre, se hátra és nehezen kapni levegőt. Az írásról nem jut eszembe erőltetett, mozgással kapcsolatos hasonlat, igazából nem is írok már nagyon régóta semmit, csak azért nem hagytam abba, mert néha elkap a kényszer és összehozok pár bekezdést.

De ha ezeket megfogom
és összetördelem mindet, mint a száraz ágakat
egymásra hajigálom külön sorokba
így ni
(bár semmit sem értek a rímhez meg az ütemhez
de mint a tizenhat évesek, én is
szabadversnek nevezem majd)
akkor sem lesz pénzem, de az ekkor már imidzs
és ha megfelelő törzshelyet választok
nyerőgépek fémpult slággerádió
zónapörkölt pirosműbőr
meg a hajam is borzas hozzá
akkor a piacozók meghívnak fröccsre
és mondják majd
hogy ott egy költő
(aki)
(mert)
alkoholista

(figyelmeztető jelzések)

A hétvégén megvolt az a bizonyos másodpercnyi csend, amikor igazából úgy tiltakoztam volna, hogy nem is, csak éppen most meg a körülmények miatt meg minden, aztán mégis úgy csuktam be a számat, hogy nem mondtam semmit, mert nem lehetett mit, hiszen tényleg egyre befordultabb és elviselhetetlenebb vagyok az utóbbi időben, és ezzel szembesülni igen rémisztő.

(két szám, 2008 és 31)

Don't look so surprised
Happy birthday...Fucker
Blow that candle out,
We're gonna kick you, kick you

(Faith No More: The gentle art of making enemies)

(és most valami egészen más, most már erratával is)

De hogy jó dolgokról is essen szó, tegnap például tizensok év után, agnusnak hála, láthattunk újra BRAVO magazint. Szerintem öregedtünk vagy húsz évet a lapozgatás közben, legalábbis a mormogások alapján úgy tűnt, "kik ezek egyáltalán?", "tényleg minden fiú fekete szemfestéket használ?", "ja, hogy ez egy másik emo zenekar!", nem is beszélve a generation gapről árulkodó "szerintem egy nagy pofon kellene nekik" kijelentésről. Szomorú szívvel kell tudatnom, hogy nincsen már a lapban szerelemszexgyengédség rovat, pedig igény lenne rá. És kaptam egy posztert leendő albérletem falára az újság tulajdonosától*, ezúton is köszönöm, addig csak kiderítem, kik vannak rajta.

*update: aki (mielőtt úgy tűnne, hogy rendszeres vásárló) valójában csak a múltkori Macskafogó Magazinra adott csattanós válaszként, egyszeri alkalommal vállalkozott erre a bátor feladatra.

A másik kellemesség Stöki barátom cikke a kereszteslovagos játékunkról, szerintem teljesen korrekt, de nyilvánvalóan nem vagyok elfogulatlan, szóval nem is szaporítom tovább, link.

(szája sincsen, úgy üvölt)

Eddig is ocsmány évem volt, de az utóbbi két hétben taktikát váltott. Most a pénzügyeimet célozta be és tényleg minden nap alattomos, fájdalmas rúgásokat mér rá: amazt rögtön ki kell fizetni előre, emezt máris ki kell fizetni utólag, amazokat ki kell fizetni egyszerre, ez váratlanul elromlik, azt hirtelen muszáj megvenni. Mindez természetesen úgy, hogy nem kis pénzekről van szó, míg nekem persze mindenhonnan komoly összegekkel tartoznak továbbra is. Sose volt még ennyire durva.

Mellesleg tisztelettel megkérném azt, aki kitalálta a fair play kampányt az eltitkolt jövedelmek ellen, hogy rohadjon meg, köszönöm szépen. Abban az országban, ahol tisztességesen (kényszer)vállalkozni felér egy magamra pingált célkereszttel, ahol a bérből és fizetésből élők nem hiszik el nekem, mennyi jogcímen szedik el a pénzemet, persze félmilliós büntetésektől rettegve folyamatosan, ahol nyereségesnek lenni a létező legnagyobb kitolás és ahol öt év után még mindig meg tudnak lepni a pofátlan sarcolás terén tanúsított zsenialitással. (Nem politizálásból mondom. Nem érdekelnek a politikai pártok.)

Az eddig létező problémák természetesen ettől még nem tűntek el, azt hiszem, most újult erővel van elegem mindenből, magamat is beleértve.

(A post egy régi Harlan Ellison novella címét kapta, ami szimplán zseniális.)

(dőlt betűkkel tagolva)

Noiz kiáltványa minden vonaton ülő emberhez, akikkel egy légtérbe kényszerül utazás közben:

Ne beszélgessetek! Csak fájdalmat okoztok másoknak!

És most a kevésbé embergyűlölő folytatás, átugorva az öt éve tartó kényszercégtulajdonosságról és a magyar adórendszerről szóló nyűglődést:

A fordítás mégsem ereszt, mindenféle Körülmények miatt, bár egyelőre küzdök ellenük és csak rövid beugróra térek vissza. B-filmes hasonlattal élve az a fázis van most, amikor két aggodalmaskodó őrnagy érkezik a hegyekben álló kunyhómhoz, hogy képeket mutassanak az Elnök lányáról, amint egy trópusi szigeten tartják fogva a terroristák és egy meteor tart felé a külső űrből. (Vigyázat, túloztam.)

Végezetül a tegnapról meg a máról:

Tegnap Tapsival ültünk a Duna partján, pontosabban először az egyik, egy órával később a másik partján, közben erősödött a szél, elsodorta a nappal maradékát, mi meg dobozból ittuk a sört. Megbeszéltük a munkákat, amiket éppen ellógtunk ezzel a találkozóval, a pénzügyeink siralmas állapotát, a szerbeket meg az osztrákokat, illetve azt, milyen warcraftos csatakiáltással érdemes kommunikálni az ork vécésnénivel a korzón.

Most meg ülök vidéken, a kertből jön be az esőillat és egy megnyitott képregényfordításon végzek operációt. A buborékokból óvatosan kiemelem a magyar mondatokat, különleges szerszámaimmal dolgozom rajtuk (lecsípek, igazítok, toldok), aztán megpróbálom visszagyömöszölni őket a helyükre.

(sosehol)

Megismerkedtem kedvenc Neil Gaiman-könyvem, a Neverwhere magyar kiadásával. Sajnos nem cáfolta meg azt a tézisemet, miszerint ezt a könyvet nem lehet úgy lefordítani, hogy minden működjön benne (ami nem jelenti azt, hogy rossz a magyar változat). Tanulságos látni, mert nagyon hasonló úton indultam volna magam is, legfeljebb következetesebben használok pár megoldást. Az viszont pláne nem könnyíti meg a brit fővárosban járatlan olvasó helyzetét, hogy az agavésok kispórolták a londoni metrótérképet.

(rocky in training)

A futóösvényen állok, éppen kezdeném a törzsdöntést meg a hajolgatást, amikor a közeli pályáról teljes hangerővel felharsan az Eye of the Tiger. Ideális jelenet lenne, ha még bemelegítenék és nem a futás utáni lelazításnál tartanék; ilyen, amikor a Hangmérnök összekeveri a számokat életem aláfestő zenéjében.

(felvonulók kérték)

Belvárosi fesztivál van az ötödik kerületben éppen. Nem messze az irodától áll az egyik színpad, a táncdal szó is benne van a nevében, tébolyultan menekülnek onnan szerencsétlen, meggyötört hangok és a jobb sorsra érdemes dallamok. Bejönnek az ablakon – ha becsukjuk, meghalunk, mert légkondicionáló nincs –, a hangerőt csak fülhallgatóban üvöltő mocsokmetállal lehet ellensúlyozni. A playbackelő komárlászló, harangozóteri, koóskárolyjános* produkciói hallatán másfél órán át egyre tompábban ismételgetjük, hogy miért miért miért van erre igény, majd éppen megörülnénk a pillanatnyi csendnek, amikor megszólal a Celine Dion-féle My Heart will Go On technósított verziója. A felharsanó dobgép ritmusa elménk kivégzőosztagának utolsó sortüze.

* na, ez már wekerle hatása (bár ezt csak a beavatottak értik)

(it’s in my mind, in my mouth)

A jelek hiánya is jel, mikor tanulom meg végre.

Más.

Tegnap egy jó hangulatú találkozó után whoisnot még rávett, hogy tartsak vele egy másik találkozóra. A Szimplából utat vájtunk magunknak a hetedik kerületi estében, ami ilyenkor még pont viselhető, semmi falakból áradó hő, se nehéz, fojtó kipárolgások, csak szép halott házak vagy a szép halott házak helyére épült rondaságok, de néhány meglepően hangulatosnak tűnő új építmény is felbukkant pár helyen (talán van remény, hogy európai szintű belvárosunk lehet). Aztán találkoztunk emberekkel, ahol megint nem tudtam annyi mindenkivel beszélni, mint kellett volna, és Búvárzenekar Rejtő-hősként olyan kocsmát talált nekünk, ahol a budapesti átlagot magasan felülmúlva voltak velünk előzékenyek, sőt még a sört is olcsón adták.

(napok jönnek)

Júliustól nagy eséllyel kényszerkezeltetni fogom erősnek saccolt netfüggőségemet (jó, a cégtől tudok majd netezni, ha nem is azonnali reakcióidővel, azonban a sorozatfüggő énem szenvedni fog, mint egy kutya, az őszi évadpremierek után a homlokomba húzott kapucniban, egész testemben remegve, újraírható dévédéket markolva fogok lófrálni szélessávú eléréssel rendelkező barátaim lakása körül, csak egy epizódot, testvér, mondom majd rekedt hangon, utána esküszöm, leállok, érted?).

Addig biztosan nem lesz az új lakóhelyemen netelérésem, amíg ki nem derül, mihez kezdek/kezdhetek az életemmel. A két dolog közötti összefüggés az egy (két) éves hűségnyilatkozat nevű fogalom, ami rádöbbentett arra, hogy pillanatnyilag őszintén nem tudom, vajon az országban leszek-e tizenkét hónap múlva.

(közjáték egy vidéki város buszmegállójában)

– Hölgyeim! – intett a pocsolyarészeg szaki előzékenyen a busz első ajtaja felé. Hiába néztem körül még egyszer, továbbra is csak én álltam mögötte egyedül.

(ötödik feladat)

Jellemezze egy angol szóval az elmúlt két napját. (1 pont)

anx·i·e·ty
-noun
1. A state of uneasiness and apprehension, as about future uncertainties.

Kiegészítő feladat: koncentráljon erősen a szó ellentétére. (+10 pont)

(riszpekt)

És ezúton szeretném megköszönni whoisnotnak, hogy megjavította az oldal css-ét, így nem lógnak egymásba a postok. Ezer hála!

(fussatok, bolondok!)

Tegnap este elmentem futni a Margitszigetre, és éppen elfogyott a fény a keleti parton, mire elértem az Árpád-hidat. Átkanyarodtam a másik oldalra, ahol az addigi kihaltság után meglepve láttam, milyen sokan szaladnak a budai hegyek mögül még áradó vöröses derengésben. Mögöttem nem jött senki, és amikor elfogott a bizonyosság, hogy valójában mindannyian együtt menekülünk a közeledő sötétség elől, megszaporáztam a lépteimet.

(dolgok, amiket régen nem csináltam már)

Például pénteken és szombaton is úgy alakult az éjszaka, hogy hajnalodott, mire ballagtam hazafelé, és el is felejtettem, milyen furcsa érzés, amikor az üres utcák fölött üres az ég, mert már kifolyt belőle a sötét, de még nincsen benne se fény, se madár, csak a hangjuk hallatszik, de az mindenhonnan és harsányan. Néha elmegy egy magányos autó az úton és minden tiszta, friss szagú, új.

(Egymás után kétszer is minimum hat évvel fiatalabbnak éreztem magamat. Vasárnap meg tizenöt évvel öregebbnek.)

Az írásképtelenség sivársága után hasonló deja vu félredobni egy novellaötletet, majd isteni szikrától ihletve belevágni egy újba, hogy aztán váratlanul kiderüljön egy koncepcionális probléma, és megint elő kelljen venni az elsőt. Már csak befejezni kellene valamelyiket, igen.

(langy esők jönnek vagy mi)

Egész délután hörgött-morgott az ég, és mire elindultam a cégtől, már kövér cseppekben esett az eső. Ettől rögtön olyan jó illata lett mindennek, ahogyan egy Urbánus Tavasz nevű parfümöt képzelnék én, friss víz, nyirkos macskakő, finoman adagolva zöldellő levelek. Miközben ballagtam a híd felé, úgy ritkultak a cseppek, a betonból érezhetően áradt a meleg, ázott lányok jöttek szemből testükre tapadó pólóban. A folyó felett félúton jártam, amikor elállt az eső és észrevettem, milyen ruganyosan sétálok.

Ebben az öt percben valami olyan alapvető szimbóleum rejlik, hogy nem is merem figyelmen kívül hagyni. Oké, vettem a jelzést.

(portré, pszichedelikus fotóval)

Silvermoon nem is túl régen készített egy alapos interjút a kultblogra álszerény személyemmel, köszönet neki és az oldalnak, most már tényleg kellene írnom valamit, azt hiszem.

Olvasható itt.

(lidérc, nyomás)

Léteznek azok a negatív dolgok, amelyekre az égvilágon semmi ráhatása nincsen az embernek és minden pillanatban érezhető súllyal nehezednek az életére. Ha ennek a nyomásnak lenne mértékegysége, amit egy kis készülékkel mérni lehetne, most megkocogtatnám a kijelzőt és azt mormolnám, hogy namivanmárelromlottezaszar, majd idegesen lesném, kúszik-e még tovább a mutató.
Milyen is volt, amikor olyan dolgok nyomasztottak, amikkel lehetett kezdeni valamit, de hát mit lepődök meg, 2008. És még mindig csak május van.

(Tarzan és az aranyblogger)

Élőben sokkal szórakoztatóbb vagy, mint a blogod – mondta lucia tegnap, és szeretném ezt a kijelentést kitenni első mondatnak, hogy szimpatikus legyek és adjatok pénzt, illetve a külső szemlélő szavaival érzékeltethessem, milyen látványos hangulati kilengéseket produkál nálam pozitív irányban a baráti társaság, legalább két-három óra erejéig, hogy aztán minden folytatódjon a régiben.

(Azért remélem, hogy nem a blogom kritikáját idéztem be ilyen büszkén.)

A beszélgetés egy pontján túl nagy figyelmet kapott a köztem és mindenféle vonzó, fiatal lányok között pillanatnyilag nem létező viszony, lucia meg isolde egészen belelkesültek, majd tréningeket tartanak, mondták, amikor jeleztem, milyen problémás az ismerkedés, bár abban nem sikerült megegyezniük, kikkel kellene megismerkednem, bloggerekkel vagy nem bloggerekkel. Mintha furcsa csillogást is láttam volna a szemükben, az ilyesminek az a vége, hogy egy vakrandin találom magamat azzal a kísérő szöveggel, hogy Ő itt a harmadunokanővérem, jól kijönnétek, öt éve negyven macskával él az erdő szélén, és nagyon kedves lány, bármit is hallottál az előző barátjáról, ostoba baleset volt.

Amikor az L. posztmodernül átemelte kontextusba a Sün, akit meg lehetett simogatni mesekönyvet és megalkotta a Blogger, akit meg lehetett simogatni variációt, kicsit elterelődött a téma, csak úgy repkedtek az ötletek, A blogger neve halál, Egerek és bloggerek, Nem bloggernek való vidék és még vagy ezer más. Illetve láttuk agnust bosszúsan, amit onnan lehet felismerni, hogy agnus ugyanolyan kedvesen ül az asztalnál, mint mindig, csak megosztja velünk, hogy most bosszús.

(elektrokardiogramm)

Hullámhegyek, hullámvölgyek, szinte minden napra jut valami, hol jó, hol rossz, az életem vonalát rajzoló gépből egy szívritmuszavaros ember EKG-jára emlékeztető papírcsík csúszik ki lassan.

(Nothing matters. We are just cockroaches. Wildebeests dying on the riverbank. – House MD 4x14 )

Pénteken jártam igazi házibuliban. Belvárosi bérház, szinte csak ismeretlen emberek a folyosón, borosüvegek, szendvicsek és szimpatikus tömeg a konyhában. Tapsival kisodródtunk a gangra, rengeteg szingli lány van ám itt, közölte Mac finom utalásféleképpen, nekem, személyesen a Hogyan ne is próbáljunk lányokkal beszélgetni partikon című (egyelőre csak fejben létező) szakkönyv szerzőjének.

Tanulság még a hétre: az albérletkeresés meg egy mesebeli erdő, amikor kijössz belőle, megváltoztál kicsit, tekinteted üresebb, keserűbb, bölcsebb talán, de biztosan nem férfiasabb. Valahol ezzel függ össze a következő bekezdés is.

Amikor a fordítást lecseréltem a játékfejlesztésre, az állandó létbizonytalansággal járó, kedvelt munkát váltottam le olyasmire, amiből lehet fizetni a számlákat. Gondoltam én akkor, és ettől olyan szörnyen felnőttnek éreztem magamat, hogy talán huszonöt évesnek is látszottam. Aztán kiderült, hogy a játékfejlesztés a maga kompromisszumaival együtt is teljesen szórakoztató munka, és nagyjából ezzel a felismeréssel egy időben megszűnt anyagilag biztos állásnak lenni, ahol maradtak a különmelók a számlafizetésre. A lakásváltással ez már nem lesz menedzselhető így, újabb nemszeretem döntések erjednek, persze ugyanaz a dilemma, mint már egyszer, hova menjen ember, aki mást nem akar csinálni, arról a munkahelyről, ahol szívesen dolgozik?

Ha már a bennragadás: valami az országban akar tartani.

Pár hónapja alakulgatott egy néhány napos írországi út, ami váratlan anyagi, majd szervezési okokból lassan eltolódott a jövőbe. Közben megint bedőlt a privát költségvetésem, és egy héttel ezelőtt, amikor a mindenbőlelegemvan-életérzés teljesen szokatlan kalandvágyrohammal párosult, rájöttem, hogy pont annyi pénzem van még, amiből felülhetek egy fapados repülőre és három estét kifizethetek egy olyan városban, ahol van tengeri kikötő, öreg házak meg csipkézett tornyok. Utána lesz, ami lesz, gondoltam vakmerően, majd kényszerhelyzetben nem töprengek annyit. (Az elhatározás egyébként egy nappal az első színes placebó beszedése után jött, Próbálja ki Ön is! Dr. Kovács Izolda-féle Neonirvanol Forte ™ – huss a bizonytalanságnak!) Nem telt el 24 óra az elhatározás után, beesett két teljesen váratlan és halaszthatatlan kifizetnivaló, ami elfújta a merészségemet, a pénzem maradékával együtt. Szóval nem megyek sehová, amíg meg nem kapom az idei második fizetésemet és akkor aztán lesz hepaj meg minden.

A tisztánlátás kedvéért: nem, nem az utazás a legnagyobb problémám.

(ülünk a vonaton és néz)

A vonat egyre gyorsulva vágódik kifelé a fővárosból a vidékbe, az ipartelepek veszítenek a tájjal szemben, mellettem a fülkében negyvenes értelmiségi házaspár. A nő haja kontyban, a férfi teniszinge rózsaszín, négykezes zongoraversenyt fognak megtanulni, energiáról és rezonanciáról beszélgetnek, befőttesüvegből eszik az egzotikusan fűszerezett rizst, van hozzá búzacsírasaláta dobozban, folyamatosan apró csókokat lehelnek egymásra.
Nem érzik, mennyire szeretném, ha máshol lennének.
Imádattal nézik gyermekük, __ke minden mozdulatát, __ke szemben ül velem, tíz-tizenkét éves, kövér, elkényeztetett és olyan aranyosan agresszív a szüleivel, az utazás első tizenöt percében kell csak folyamatosan követelnie az ennivalót, addig rejtvény fejt, minden definíciót megkérdez (négy betű, őserdei kúszónövény, án a vége, mi az anya mi az). __ke nem is sejti, milyen közel járt ahhoz egész úton, hogy kapjon egy cipőtalpat az arcába.

(várak, kutya, görcsoldás)

A május elseje a hagyományok szerint alakult, ismét a megszokott társasággal indultunk több napos expedícióra, ezúttal a Zemplénbe. Némileg csökkentett létszámmal, de a jól ismert szórakoztató faktorral. Leginkább azt csináltuk, hogy megfigyeltünk várakat természetes környezetükben, festői hegytetőkön, erdők között, sőt közelebb is mentünk hozzájuk, óvatosan, nehogy felébredjenek. Boldogkőváralján Levinről kiderült, hogy elf és ösztönösen láthatóvá válnak mellette a tikos átjárók, a füzéri várban láttunk kamikázefecskéket dacolni a széllel, a regéci romok között meg elég volt kinéznem egy megmaradt boltív alól a mélybe, és máris működött a pozőrfaktorom, Bright fényképén A Sötét Szem Írisze lett belőlem – ja, és láthattam Robint, amint a szerkesztőösztönöknek engedelmeskedve piros filccel megszerkeszt egy nyelvtanilag hibás tájékozató táblát.
A szállás idén is pazar volt, a helyi foxiszerű kutyát mintha Réber László rajzolta volna, egyébként meg ettünk és társasjátékoztunk sokat, sokfélét. A társaságból kétszer ketten szintet léptek, ők első és második szintű szülők most, akik helyett mi, többiek is ittunk. Volt még: lelki görcsök oldódása, maratoni beszélgetések (például fleorával, aki most először töltött huzamosabb időt velünk), és természetesen a rettenetes szóviccek sem hiányozhattak.

(mostan színes bogyókról álmodom)

A múlt hét a színes bogyók jegyében kezdődött és folytatódott. Kedden az L. hozott Londonból az okkult hímzőegyletnek Jelly Beant, valószínűleg megérzésből, mert sejthette, hogy amikor elkezd fényképeket mutatni, isoldéval együtt egyre gonoszabbul és irigyebben fogunk nézni rá (különösen a Battersea Power Stationt irigylem tőle, hihetetlen, hogy pár évvel ezelőtt egy londoni hónap alatt nem bírtam eljutni odáig). A Jelly Beannel ez volt az első találkozásom így a való életben, a lényege, hogy egy doboz tele harmincféle ízű drazséval (talán a Potter-könyvek mindenízű cukorkái is innen ihletődtek), és a legszórakoztatóbb része 1) a doboz oldalára ragasztott fényképes tájékozató alapján választani színt 2) vagy rágcsálás után kitalálni, most akkor szőlős, popcornos, áfonyáspités vagy [egyéb]) lehetett. isoldétől pedig kaptam frissen legyártott iparisárga tablettákat papírborítékban, mert nem viccelt a múltkori kommentben, rá van írva tollal a borítékra, hogy Neonirvanol Forte, napi egyet kell bevenni, már érzem is, hogy működik, de kevés van, nem adhatok másnak.

(rövid, de tömény hétvége)

Hektikusan kapcsolgatom ki meg be a kommentlehetőséget, lelkiállapotom kétállású kijelzője ez. Egészen konkrétan megfogalmazható vágyódások élnek bennem, de minek. Szombaton búcsúztattunk hosszú útra induló barátot és a macska ismét rettegésben tartott nyolc embert csak azzal, hogy ült és nézett. Vasárnap kisurrantam a könyvfesztivál utolsó napjára, mégsem járja, hogy nem, pedig már kiugrott renegát lettem; az új helyszínről a London Book Fair jutott eszembe, ami pozitív, de egyetlen olyan könyvet nem láttam, ami igazán érdekelt volna. Ellenben nem nyomasztott annyira a rengeteg nyomtatott dolog látványa, mint régebben. Este kreatívkodásra került sor, sör mellett: három olyan barátom van, akikkel hihetetlenül produktívan tudunk ötletelni, a klaszikus brainstorming alapelvei szerint, az egyik whoisnot, a másik a Nagy Levin, a harmadik rampion, ő az, akivel éppen tegnap ültünk össze, már megint komplett regényszinopszisokat hajigáltunk halomba, világcsontvázak között turkáltunk lelkesen, csak úgy sisteregtek az ötletek, energiával töltött fel, aminek ki kellene tartania egy darabig. Akaraterőnövelőt akarok, minimum vödörnyi kiszerelésben, krómszínű edényekben, vakító ipari neonszínű por formájában, mint a testtömegduzzasztók, enném nagykanállal, sovány csirkemellel, szénhidrát nélkül, minden reggel megnézném a billentyűzet elő pattanva, mennyit acélosodott reggelre a kis satnya akaraterőm.

(chatlog)

noiz>ilyenkor jövök rá, hogy valamit nagyon kezdenem kellene magammal
noiz>mert ülök a szarban éppen, amiből biztosan ki lehetne mászni
noiz>majd amikor tényleg lesz okom szarul lenni, akkor majd mennyire bánom,
noiz>hogy a jó időket is elbasztam feleslegesen

Most, hogy végre eljutottam a nagy büdös evidenciák kimondásáig, úgy is, mint első lépés, már csak meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

( ... and ... )

Végre azt a szót is megtaláltam, amivel én magam tökéletesen jellemezhető vagyok.

(and it rained all night)

Végre megtaláltam azt a szót, amivel tökéletesen jellemezhető az elmúlt egy évem jelentős része; ez a szó a kudarc.

(weird and powerless)

Tegnap még az történt, hogy miután megírtam az eggyel lejjebb olvasható rívást, lélekjavítónak megnéztem a magyarul Rottweiler – a halálkutya címre keresztelt* zseniális zs-film trailerjét (programado para matar), mert erre találták fel a zinternetet, aztán elmentem a soron következő medúzaszeánszra, mert ilyenkor mindig felderülök és jobb kedvem lesz. Ez most is megtörtént, habár a feltámadó vidámság alól sugározhattam valami elveszett háziállatokra padlásszobában kucorgó írókra jellemző mélabút, mert suematra spontán nekem ajándékozta a sült banánja egy részét, és amikor megkérdeztem agnust, sötétebbre festette-e haját, de kiderült, nem, akkor isolde szembesített azzal, hogy íme, a bizonyíték, mennyire kivetítem lelkem borongósságát másokra.

A tanulság egyébként az, hogy dolgozhatsz egész este a setét művészimidzsen, elég utána két másodpercet ugrálni egy helyben a zebránál (fáztam, ez van), rögtön le is rombolod azt, pedig fekete, kopott bőrkabátban voltam és esett a fejemre az eső.

* megint egy cím, ami eredetiben sokkal unalmasabb (csak Rottweiler, ehh)

(weak and powerless)

Miért nem bírom magamat rászánni, adódik a kérdés mostanában, miért nem fogom végre azt a bizonyos batyut és indulok el a nagyvilágba?

Elfeslett mostanában nagyon sok biztosítókötél; ami nem szakadt, azt szakítottam én.

Mellőlem most röppennek el sokan, vándormadarakként húznak a messzeségbe; vágyakozva nézek utánuk, hátha jelet hagynak az égen, amiből értenem kellene.

Lehetőség is lenne, egy olyan városban, ahova szívesen mennék, olyan munkára, amit már csináltam, lennének ott barátok meg napfény, de...

De valami nem stimmel. Nem bírom elvágni a maradék szálakat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy éppen jól érezném magamat itt. Még azt sem, hogy bármilyen értelmes jövőképem vagy tervem lenne. Csak elindulni, azt nem tudok.

(unpack tavasz to directory)

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, biztosan azért, mert az ablakon túl éppen átrendezték a várost, de annyira, hogy ébredés után alig ismertem rá. Újrafestették az eget, egészen kékre, nehezebben szürkülő felhőket raktak fel rá, a napfényt pedig valamelyik délvidéki országból hozták, még az előszezonból, amikor nem perzsel. Aztán kimentem az utcára is, és az egyik sarkon megcsapott az illat, valahol főztek, sok fűszerrel, rengeteg zöldségből, lehunytam a szememet egy kicsit, megálltam a napfényben, és arra gondoltam, egy macskaköves sikátorban vagyok megint Máltán vagy Madridban. Meghökkentően könnyen sikerült.

Most már tényleg csak a hangulatomat kellene az újrainstallált külvilághoz igazítani, mert rettenetesen negatív vagyok. Tegnap találkoztam például néhány barátommal (először whoisnottal ittunk egy sert, utána Hanna, Levin és woof társaságban fejtettük meg a világot) és hazafelé ballagva megriadtam, milyen remek társaság lehettem egész este. Túl könnyen, túl feketén és túl sűrűn bugyog fel belőlem a negatívság bármilyen témában, és miért éppen a barátaimat terheljem ezzel? Ehh.

(sóhaj)

Régen volt ilyen napom (talán februárban, akkor számos délután tetőzött így), de egészen elfelejtettem, milyen érzés szívből kívánni azt, hogy bárcsak összetörhetnék dolgokat vagy bánthatnék embereket. Most kifejezetten igényem lenne mind a kettőre, de úgysem fogom megtenni, hiszen nem olyan családból származom én, meg amúgy is túl könnyen megverne bárki, joggal. Marad a céltalanul püffögő blogpost, csak az nem vezeti le teljesen a frusztrált ön- és világutálatot.

És elvből még csak fórumokra sem járok virtuálisan lökdösődni.

update: ez így eléggé homályos, szóval maradjunk annyiban, hogy a jó öreg vezetés és a munka körüli idegességek tértek vissza megint

(kapcsolja ki valaki a másnaposságot, aaargh)

Játékfejlesztő céggel nem csak azért jó elmenni vadul enni-inni egy megjelenés ürügyén, mert másnap (ami minden értelemben ma van, lásd még aaargh) nem kell dolgozni, de be lehet sétálni Starcraftozni, hanem azért is, mert kiderül, hogyan lehet optimalizálni az all you can eat étteremben az evés folyamatát, mit reagál a személyzet, ha valaki egy íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt ad be a ruhatárba, és milyen arcot vág egy decens, kosztümös hölgy, amikor belecsöppen egy teljesen átlagosnak mondható céges beszélgetésbe, mondjuk amikor egy marconább külsejű szaktárs flegmán azt feleli egy egyszerű kérdésre, hogy „hát mert szeretem a péniszt, érted”.

Most elindulok Starcraftozni, és némi aggodalommal a szívemben megpróbálom kideríteni, pontosan mire nem emlékszem az tegnapi este utolsó pár órájából.

(like/dislike)

Jókor kimondott kulcsszavakkal (foci vagy levelezőszerver) sorban megidéztük egymást a törzshelyre, megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt két hétben, majd indexes bulvárcím-stílusban összefoglaltuk egyénenként. Később terápiás csoporttá alakultunk, isolde vezette a beszélgetést, Mi a te csehtamásod és a mazsolád? – kérdezte mindenkitől, és Könnyfakasztó, Szívből Jövő Vallomások következtek arról, kit milyen zenével és étellel lehet kikergetni a világból, a kaszatibitől a tejen át a tejbegríz érintésével a hevensztrítszevenig. (A dolog onnan indulhatott, hogy valamiért felemlegették, mennyire nem kedvelem Cseh Tamás dalait – rajongóktól elnézést –, és mintha lett volna még valaki, aki szintén nem szeret mazsolára bukkanni ételfélékben)*. Akadt is egy pánikszerű pillanat, amikor hirtelen megijedtünk, hogy ennyi idő után egyszer csak kiderül, valójában semmilyen metszet nincsen a társaság érdeklődésében és ellenszenvében, de aztán gyorsan elkezdtük megkeresni a közös kedvenceket. (A sorozatokat például elővehettük volna ebben a drámai pillanatban, de nem tettük.)


* Vagy csak nem akarom egyedül viselni ezt a terhet? Tegyük hozzá, hogy a somlói kivétel.

(ipari romantika, zs-film, kókuszos csirke)

Szombaton rajtaütésszerű meghívásnak engedve jártam Tatabányán, ahol még soha, és azóta tudom, hogy a tatabányai vasútállomáson gond nélkül le lehetne forgatni egy noir-scifit abban a komor jövőben, ami közvetlenül a szocializmus világméretű győzelme, majd bukása után játszódik. Funkciótlanul nagy szocreál épület, hiányzó vagy törött üveglapokkal az emeleten, rozsdásodó vastraverzekkel, meredek, fedett betonlépcsőkkel és sötét, halott belső terekkel.
Szóval teljesen elvarázsolt.

(Akárcsak a környék másik romantikusan ipari struktúrája, a Kémény. A Kéményt az elmúlt években több alkalommal megcsodáltam, ha errefelé utaztam vonattal. Egy dombon áll, nagyon magas és fenyegetően szúr a felhőkbe, körülötte ipartelep és sok vastag fémcső, alatta az épületben pedig ki tudja, mi rejtőzik – szerintem átlátszó tartályok végtelen sora, a tartályokban zselés folyadék, a folyadékban bevetésre kész, biomechanikus testek szunnyadnak).

A rajtaütésszerű meghívásnak hála egyébként találkozhattam a szintén ott vendégeskedő otthoni kompániával, közben a házigazda, a BorosTomi sütött meg főzött, végül bedaráltak minket a szörnyek a Descent című társasjátékban, az erkélyen megalkottuk a pszichedélikus mulatós zenei műfaját, és mindeközben az Atomvihar* című Zs-film ment a tévében, mert kimondatlan esküvéssel fogadtuk (legalábbis én szeretném ezzel menteni a helyzetet), hogy az igazi férfi végig kibírja és előre kitalálja a fordulatokat, akarom mondani, a „fordulatokat”.

* Atomic Twister. A magyar cím ütősebb, lássuk be.

("sohasem felejtem el az elsőt"-post)

Fura dolog ez. Kicsit ködösen, de emlékszem, milyen érzés volt meglátni az első nyomtatásban megjelent cikkemet. Ennél még jobb volt szembesülni az első novellámmal papíron, meg forgatni az első lefordított könyvet, és mindent vitt az, amikor belelapozhattam a két regényembe; most már azt is felírhatom, milyen érzés kibontani az első számítógépes játékot, amit részben terveztem is, meg száz százalékban én írtam, angolul.

Ma megjelent az egyik játékunk, az első keresztes hadjáratot feldolgozó real time strategy, a Crusaders: Thy Kingdom Come. Itt hever az asztalomon, egy év munka után, most már elhiszem. A spanyol kiadónknak hála sajnos minimális (és csak Spanyolországban érezhető) reklámmal, tehát eléggé csendben, ezért akit esetleg érdekel, inkább nézzen rá a honlapunkra.

(a húsvéti fagyokról)

Fénytelennek indult ez a húsvét: reggel éjszakai hideg szivárgott a talajból, az éppen aktuális ablakomban még mindig szürke a táj. Ettől két napon belül második alkalommal jutottak eszembe a kamaszkori locsolóexpedíciók a lakótelepen. Sok év távlatából nézve mintha minden húsvéthétfőn nagyon hideg lett volna arrafelé. Meg fújt a szél.

Érdekes, hogy a későbbi húsvéti emlékképekben meg minden fa bőszen virágzik és ragyog a fény, valószínűleg eléggé megszépítve a valóságot. (Ettől a kiegészítéstől persze túl könnyen értelmezhető metaforaként ez a bejegyzés, ahol a kamaszkorom a lakótelep a felhős ég alatt, a tizenhárom éves énem zsebében büdöskölni és aprópénz, kezében centrumos szatyor, megrepedezett piros tojásokkal. De nem metafora, szerettem kamasznak lenni.)

Tegnap a Nagy Levinnel telefonon beszélgettünk teljesen átlagos dolgokról (konkrétan Dickensről és a tündérek vassárkányairól), amikor váratlanul azt mondta nekem, hogy egészen kisimultnak tűntél szerdán. Először megijesztett ez a látványos eltérés a külsőm és a belsőm között, aztán rájöttem, mégis igaza van. A két hónappal ezelőtti állapotokhoz képest valamivel kisimultabb vagyok, másrészt meg az akkori általános rosszkedv markánsan szétvált hullámhegyekre és hullámvölgyekre. Az előbbi tényleg pozitív tud lenni, az utóbbi meg nagyon negatív, viszont nem láthatja senki.

Zárszóként annyit tennék hozzá, hogy ebben a pillanatban kisütött a remek drámai érzékkel rendelkező Nap.

(it's... it's... almost... alive!)

Annyira esszenciálisan „a” hosszú hétvége előtti, barátságtalan péntek délután van ebben az üres irodában, hogy elegendő lenne egy parányi változás a fényekben, a hangulatban vagy a színekben, máris öntudatra ébred és hörögve mászik majd végig a folyosón, utánam.

Keveset aludtam, az a baj.

(słoń)

Azaz svony, ha jól rémlik; ezt agnustól tanultuk, lengyelül az elefánt, teljesen kedves szó és rögtön két speciális karaktere is van a négy betűjéből (ami remélhetőleg látszani is fog minden böngészőben, különben buktam ezt a pompás felvezetést). Minden medúza-találkozón / okkult hímzőegylet-mítingen tanulok valami újat. A tegnapi tehát a szavak jegyében telt, olyannyira, hogy Bright is meg jómagam direkt feliratos pólóban mentünk, a lucia kedvéért, aki a múltkor reklamálta, hogy Bright akkori pólóját már kiolvasta (de lucia sajnos nem jött, hát ilyenekről maradt le). Ezen kívül felhívnám a figyelmet a Parázs Presszó nevű műintézményre, ami teljesen korrekt hely, a neve és a kialakítása közötti diszharmónia tökéletesen megágyaz az étlapon található diszharmóniának (thai kaja, magyar kaja, cseh csapolt sör, ami nem jó, német üveges búzasör, ami jó), kényelmes, nagyon előzékeny a személyzet, és mindig olyan kevesen vannak vendégek, hogy elkezdtünk aggódni a megmaradásáért, látogassatok oda ti is.

Aztán meg vannak ilyen napok, mint a mai, amikor felkelek, és érzem, hogy a mélyponton eszméltem ismét, blörg (ahogyan a 30 Rockban mondanák).