Már a szombatot a vasárnaptól elválasztó hajnal kezdetén jártunk, amikor a kihalt Moszkva téren váratlanul úgy éreztem, hogy egy lassan darabokra málló városban ténfergünk. Valószínűleg csak elszoktam Budapesttől, az elmúlt másfél hónapban keveset mozdultam ki, és ha egyáltalán, akkor is hazafelé tartottam éjfél körül, többnyire gyalog, át a fekete víz fölött, messzire elkerülve a körutakat, a lehangoló éjszakai buszokat és a visszataszító utasokat. De mintha az elmúlt másfél hónapban megszaporodtak volna a leromlás apró, önmagukban észrevehetetlen apró jelei, amelyek hatvan perc elteltével kellemetlen csomót képeznek az ember torkában.
Az este ezt megelőző része egyébként a kellemes baráti italozás jegyében telt, ami kellett már nagyon. Jártunk a Corvinban, a kihalt emeletek fölött, ahol a tetőre most nem lehet kimenni, de egy szinttel lejjebb kiütötték a falakat és lettek narancssárga lámpák, retrófélhomály meg tömeg. Utána Szimpla, a megszokott enteriőrrel, ahol végül beszélgetni is tudtunk, és közben rá kellett jönnöm, hogy berúgni sincsen kedvem. Mire kiléptünk az utcára, megérkezett valami tétova tavasz és felpuhította a feketére keményedett téli éjszakát.
