(2007, bestofbooks)

Invitálva lettem, köszönöm. László Zoltán kolléga kérdése úgy szólt, melyik öt könyvet találtam tavaly a legjobbnak scifi / fantasy témában.

Először rá kellett jönnöm, hogy 2007-ben sokkal kevesebb könyvet olvastam, mint szerettem volna. Aztán arra, hogy ezeknek jó része nem scifi és nem fantasy volt. Utána elakadtam a „legjobb” jelzőn. Mert jó könyv volt tavaly a Harry Potter sorozat utolsó része, vagy Terry Pratchettől a Wintersmith; Richard Morgantól a Broken Angels, Simmonstól a Káli dala, John Scalzitól az Old Man’s War is. Az „elolvastam és tetszett” kategóriába tartoznak, de egyik sem hagyott bennem különösebben mély nyomokat. Ezért inkább azt az ötöt (négy plusz egyet) választottam ki, amit valóban emlékezetesnek tartok, mert mondjuk elsodort olvasás közben, vagy azért, mert úgy érzem, találtam benne újat.

China Miéville: UnLundun. Nem ez Miéville legütősebb regénye (ha nem lenne 2007-es limit, az Iron Councilt írnám ide), de szokás szerint szerettem. A listán mégis azért szerepel, mert ez volt első könyv, ami hosszú idő után újra felébresztette bennem az irigységet és a sóvárgást, hogy igen, fantasztikus történetet alkotni jó, világokat kitalálni, fantasztikumot gyúrni a körülöttünk lévő világba még jobb, és igen, könyvet kellene írni, ami szinte sistereg az ötletektől, előszedni a jegyzeteket és csinálni, hajrá.

Scott Lynch: The Lies of Locke Lamora. Fantasy darkcity, hangulatos háttérvilág, lagúnák, omladozó paloták, sirályok, ez mindig jó indulás nálam. Van egy hús-vér főhőse a könyvnek, meg egy egészen könnyen meghatározható pontja, ahol úgy éreztem, szeretném puszta kézzel megfojtani Locke gonoszul ármánykodó ellenségét, ami mindig jó jel. A létező zökkenőkön ezt is a világteremtés ereje viszi át igazán. Bizonyítéka annak, hogy számomra egy regénynek nem kell tökéletesnek lennie, attól még működhet, ötletmániás vagyok ugyanis, mint ez kiderülhetett, egy eredeti ideáért nagyon sok mindent elnézek.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő. Felesleges is lenne úgy tenni, mintha nem lennék elfogult a regénnyel, hiszen Csilla nagyon kedves barátom. Fogalmam sincsen, más esetben miként állnék ehhez a könyvhöz, de azt hiszem, azt, ahol magyar népmesék értelmeződnek át, van borongós kastély, ólomerdő, fellegkulcs és komor hős, azt amúgy is megvettem és kedveltem volna. Akadtak vele kisebb kifogásaim, különösen a közepével, a vége viszont nagyon is olvastatta magát.

László Zoltán: A Keringés. (És nem így kívánom megköszönni a szerzőtől jött invitálást.) Különböző jövőkbe áttelepített emberiség, haldokló Föld, több szálon futó cselekmény és rejtély. Bevallom, Gáspár András Kiálts Farkast 2-je óta (1999 talán?) még véletlenül sem éreztem késztetést, hogy magyar szerzőtől science fiction regényt olvassak*. A Keringés kivétel. Ütős az alapkoncepciója, gondosan meg van írva és friss ötleteket sorakoztat fel. Ez egy nagyon jó regény, ami – ez az egyetlen szívfájdalmam – szerintem még ennél is ütősebb lehetett volna, mert az időutazásos alapvetésre legalább egy valami még felférne, aminek a hiánya nekem szemet szúrt.

* A (szintén) László Zoltán jegyezte Nagate szerintem urban fantasy, különösen A Keringéshez képest. Nem mintha érdekelne egy könyv besorolása, csak ha sf-nek veszem, akkor egyet mégis olvastam 99 óta...

Az ötödik azért négy plusz egy, mert a Ghostwritten (magyarul Szellemírók) nem scifi, nem fantasy, de mindegyikből akad benne egy kicsi. Bár ez David Mitchellnél nem meglepő, mert zseniális, amit művel a történetekre fűzött történetekkel. Itt Japánból indul, hogy egy szentpétervári kitérővel egy ír szigetig jusson és még annál is tovább, jól ír, és úgy váltogatja a nézőpontkaraktereket, mint egy átöltözőművész (ha van ilyen) a ruháit.

Ha az oldalt linkelt blogtársak közül bárkinek kedve támad csatlakozni (kibővült Judlorin és Béka címével), részemről az öröm. whoisnot listája már olvasható.