Nem leszek képes megcsinálni, mondtam bele végül tegnap a telefonba az idei év mottóját. Igazából nem is próbáltam elmagyarázni, milyen érzés önként visszautasítani azt a munkát, amire olyan régóta vártam, sőt pár hónappal ezelőtt - szóban és teoretikusan, mert egyébként sem biztos még semmi - meg is ígértem; a regény magyarítását, amelynek előző része (igazából nem is az, olyan laza szálakkal kapcsolódik a két könyv) fordítói karrierem egyik büszkesége. De akkor még más idők jártak.
Mert ez itt az utolsó előtti pillanat, hogy birokra keljek a csápokkal, mert lassan teljesen lehúznak a felszín alá. Azzal kezdem, ami még nem tekeredett rám, bármennyire is utálom magamat most ezért.