Kellemetlen füstszag áradt a ruhámból, a város pórusaiból meg a nyirkos, ronda este. Ajtók csukódtak be pontosan az orrom előtt és buszok mentek tovább nélkülem, a villamoson egy nő végig hátat fordított mindenki másnak, csak a füstüvegen tükröződő képmásán lehetett látni, hogy folyamatosan, némán és keservesen zokog, a látványtól elakadt bennem a világutálat, maradt helyette valami üres, statikus zúgás.
Tegnap is találkoztam két barátommal, ami jó volt, mert ittunk forralt bort és egyébként is, ezekben a helyzetekben tényleg nem kell megerőltetnem magamat, meglepően jól megy a beszélgetés bármiről, ezért az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban értékelem a barátaimat. Persze idővel hazamennek ők is, én is, minden visszatér a rendes kerékvágásba, de hát ez van.
Tegnap letudtam életem első vezetési óráját. A kihalt Hajógyári szigeten (avagy Szigeten) mentem körbe-körbe, tekertem a kormányt vadul, a világ egyetlen vékony sávra korlátozódott előttem, utalászinten sejlettek fel kétoldalt a halott fák, a hófoltok és a szemétkupacok. Kicsit hátborzongató volt, sok-sok egykori fesztivál kísértete meg a sok-sok régi én járták az üres tisztásokat. Itt majd lesz egy rész, ahol meg lehet fordulni, mondta az oktató, és nehéz volt legyűrni a késztetést, hogy azt feleljem, Tudom, hogyne tudnám, el sem bírja képzelni, hányszor kóvályogtam pont ezen a környéken részegen.
