(noiz a korábbi verziószámaival találkozik)

Amikor az autót vezető ember azt mondja, csak beugrunk még ide, és váratlanul a városnak egy olyan részén találom magamat, ahol tavaly novemberben jártam utoljára, előtte viszont tanfolyamra, rendszeresen és sokáig. Nem is emlékek jutnak eszembe, hanem rutintól rögzült hangulatok, egyetlen pillanat alatt zuhannak rám, és félig még az enyémek, félig már nem.

Amikor egy levélben szóba kerül az a novella, amit júliusban fejeztem be, és hirtelen ijesztően nem tudom felidézni azt embert, aki írta, pedig alig másfél-két hónapja történt.

Amikor a naptárra nézek, és eszembe jutnak az őszi utazások, a színek, az illatok, a hangok, de elsőre csak egy különösen élénk álom részletei.

Mintha az elmúlt egy évben többször fogták volna az összes csontot és szövetet és gondolatot és a kis izéket, amikből vagyok, ezeket szétpakolták volna egy nagy, fekete nejlonra, hogy fontos apróságokat cseréljenek bennem, majd utána összerakjanak még egyszer, tervrajz szerint. Kívülről semmi változás, de már nem ugyanaz a verziószámom, és ez néha furcsa. Túl rövid idő alatt túl sok verzió, talán.