(majdnem filmes vágásokkal mondom el)

A hét úgy kezdődik, hogy felébredek hétfő reggel és az ablakpárkányon ott ül az ősz, mint egy ázott madár.

Hirtelen vágás a múlt hétre: végzek a fordítással. Ebben a lelkiállapotban nem szabad azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen nem is volt vészes, sőt a végén az a néhány nap a világtól elzárva, pánikban és hajszoltan, ugyan, az valójában stimulál és erősíti a lelket. Ha most nem vigyázok, elvállalok egy másik féltéglát, és akkor megint zsonglőrködhetek a többi állásommal, utána pedig (akárcsak jelen pillanatban) legalább egy, de inkább két hét, mire letudom a közben felgyűlt feladatokat.

Hirtelen vágás egy esti utcára: szerény külsejű srác állít meg, felmutat egy vaskos papírköteget és azt mondja, ő író, ez pedig az ő regénye és ha lenne pár percem. Udvariasan lerázom, de már bánom, talán új marketingmódszereket tanulhattam volna tőle vagy legalább azonosíthattam volna magamat az írók titkos kézfogásával.

(A másik furcsa ember, akivel a minap szintén az utcán találkoztam, nem beszélt, csak vérzett, a jobb talpából. Mezítláb ment előre, üres arccal és véres talpnyomok vezettek akkurátusan egy lépcsőházhoz, mint egy kis költségvetésű horrorfilmben a sejtetés eltúlzott eszköze. Mögötte egy otthonkás öregasszony ballagott, hát hova mész, hát hova mész így, mondogatta, de nem úgy, mint aki igazán aggódik.)

Végül vágás vissza a hétfőre, amikor is visszatérnek a szorongó éjszakák. 2007 elején ment ez, heteken át: váratlanul felriadok arra, hogy nagy baj van – általában azt hiszem, elfelejtettem valami nagyon lényegeset –, és csak akkor jövök rá, hogy szó sincsen ilyesmiről, amikor már teljesen felébredtem. Most például egy nagyon fontos kód jutott eszembe az álmomban, amit le kellett volna írni, különben örökre elveszik, viszont csak két számjegyig jutottam a rekonstruálásban, mire kitisztult a fejem. (Talán egy másik én egy párhuzamos világban most hasonlókat ír, viszont nála hiányzik ez két szám a kombinációból, ami kinyitná a széfet vagy a titkos ajtót a labirintusba.)
Mondjuk nem örülök annak, hogy a tudatalattim megint nem hagy békén.