(sziget 2008, felpörgetés)

Idén a Szigetre is igaz, hogy minden ugyanolyan, megfoghatatlan módon mégis más, kivételesen a jó értelemben. Igazság szerint az egész eddig eltelt év minden feszültségét sikerült rendkívül spontán és teljesen kontrollálatlan mulatozásba önteni, ezért egyrészt annak ellenére is működött ez az öt nap, hogy idén alig láttam fellépőket, másrészt folyamatosan aggódhatok, vajon mennyire és hányszor csináltam hülyét magamból, de hát valamit valamiért.

Az első nap rögtön olyan viharos gyorsasággal pörgött le, mintha rányomtak volna a fast forward gombra, ráadásul úgy, hogy mindössze két kocsma és két színpad szűk négyszögében keringtem egész este. Képzeljünk ide némafilmes zongoraklimpírozást, amint kapkodó, felgyorsított mozdulatokkal iszom a bort meg a törkölyt, különböző ismerősök között csapongok, megint bor, megint törköly, két szám erejéig Alanis Morissette a nagyszínpadon, amit mint két nappal később megtudtam, csúnya szavakkal illettem, bár ebből semmi nem rémlik, utólag is elnézést. Ott már kezdett szétesni minden, egyszer csak este lett és a barátaim kávét itattak velem, mert már nem lehetett érteni a beszédemet és negyedóráig tartott megírni egy üzenetet. Elmentem megkeresni whoisnotot, de közben történt valami (valami törkölyszerű) a térrel meg az idővel, mert arra eszméltem, hogy nem találtam meg senkit, de kiesett egy óra, és nem tudom, miképpen, de a Volt teraszon táncolok barátokkal és ismerősökkel, akik egyre fogyatkoznak, míg csak ketten maradtunk, a taxiknál elbúcsúztunk, aztán elindultam hazafelé, támolygó léptekkel és azzal a tompa értetlenséggel, amit a hímnemű egyedek éreznek, amikor a nőnemű egyedek az elmúlt másfél órában mintha jeleket adnának nekik, hogy azután váratlanul kiderüljön, hogy mégsem.

A második nap kóválygását feldobta a baráti különítmény érkezése, echnat Fehérvárról, schizo Budáról, rosseb pedig egyenesen Angliából jött, sós-ecetes chips-szel és füstös skót whiskyvel, ami olyan volt, mintha egy szalonnasütő nyársat nyalogatnánk. Végre láttam a Sziget többi részét is, mert taktikusan különböző helyeken ittuk az újabb (idén hat decis) korsó söröket. Szokásos Kispál-koncert, szokásos öt percekre összefutás ismerősökkel, szokásos sms-ben szervezgetések, amik nem jönnek össze, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyedül mászkálok. A világutálat a világzenei színpad környékén szakadt rám váratlanul. A sörök hatása elmúlt és ólmos melankólia maradt utána, ami oldódik valamennyit a tömegben táncoló gyönyörű lányok látványától és meggypálinkától, de azért végigkísérte a kevergést a színpadok között, a nyolcvanas évek legrosszabb slágereit valahol a peremvidéken, a szögelős drumnbasst a másik sarokban, majd a korai hazamenetelt is, szerencsére lett egy harmadik nap, ami aztán mindent helyrepakolt.

De ha futunk, kilötyög belőlem a húgy – elcsípett mondat a Szigeten, amit valójában egyetlen aranyos lánynak sem szabadna kiejtenie a száján