2008. július 6., vasárnap

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.

2 megjegyzés:

apuska írta...

A sarki fény kemény... Ott mehetett át a sztori bizonytalanba, az nagyon odabasz!

De azért mégis csak 4 napra lemenni az igazi! Akkor jön ki az íze! Mondom én. ;)
http://apuska.freeblog.hu/archives/2008/07/07/adatrogzites_wattcsapda_habbal/

brainoiz írta...

Üdv itt, köszi a beszámolót! (Ha jól látom, a péntek éjjelt ugyanabban a sátorban zártuk, rugózva.) Végre valaki, aki megfejtette a karszalaggal egymáshoz kötött embereket, fel nem bírtam fogni, miért jó ez. A Soproni Démont meg ki kellett volna próbálni, hmm.