(fentről szép)

Tehát szemmel láthatóan megint elérkeztem abba a fázisba, amikor nagyon dühös tudok lenni erre az országra (a februári utálkozást még nem értem utol, biztosan számít, hogy szép, napfényes a november), miközben egyre kevésbé hiszem, hogy képes lennék innen elmenni. Vigyáznom kell, mert látom magam előtt igaz kelet-európai értelmiségi sorsomat: több évtizede írom majd a regényemet, ennél is többet fogok panaszkodni arról, hogy bezzegnyugaton, vodkát tartok az íróasztalom fiókjában, a barátaimat úgy köszöntöm, hogy állj meg vándor egy szóra* és leküzdhetetlen késztetést érzek a szőrmével bélelt, simlis bőrsapkák viselésére, plusz autóstáska.

Nem tudom, vajon a november teszi vagy a hangulatom, de most megint úgy érzem, hogy Budapest egy beteg város, lélekben és fizikailag is, minden pusztul és egyre több az agresszív vagy az elmebeteg, különösen akkor, ha leszáll az este. Inkább messziről kell nézni, úgy szép, mint a hétvégén a Normafáról a kékes szürkületben.

* lásd Hammer Ferenc egykori MaNcsos cikkét arról, kik elől kell pánikszerűen menekülni.