(távolról indít)

Zömök bor, rendelkezik a tanyasi udvarok jellegzetes ízvilágával, persze animális, netán kisvártatva édesen zár – nincs is jobb, mint Villányban ülni, már a sokadik pincészet udvarában, enyhe sártaposás után, de még a szőlőpálinka előtt, és a helyi borajánló magazinból hajigálni egymásra a legszebb szakkifejezéseket. Kedvencünk a távolról indít lett, és idővel már bármire alkalmazni tudtuk, még postot fel lehet címkézni vele (ha a többi résztvevő, azaz AnnGel, Tapsi és Jud is így tesz, külön postfajtát teremtettünk, ami távolról indít; woof felmentést kap, mert nincsen blogja).

Valahol ott hagytam abba a múltkor, hogy pénteken késő délután elindultunk lefelé Pécsre. Először belefutottunk egy romantikusfilmes naplementébe, aztán hamar átvonatozunk egy egészen más műfajba, mert kezdett alkonyodni és a zöld völgyeket elöntötte a derékmagasságú köd (vajon milyen filmekre asszociál noiz? segítségként megadtunk két szót: agy, láncfűrész). Jud és woof remek vendéglátókként már aznap este elhalmoztak minket mindenféle jóságokkal és nem kevés borral, hogy jó előre felkészüljünk a szombati kultúrprogramra. A pincetúra tanulságos élménynek bizonyult, ami annak is köszönhető, hogy bort nagy mennyiségben utoljára vidám rokkerkoromban ittam, igen, barbár voltam, a kannás verziót, kólával felöntve (all the someliers in the house, let me hear you say gaaaaah, let me hear you scream nooo), például bármennyire is féltem tőle, hogy délután négykor Cirmos Kormost dalolva támolygok két pince között, könnyű volt tartani a mértékletességet. Jutalomként rengeteg különböző finom bort ihattam, és még sajtot is ettünk – a rétest ki nem felejtsem –, a táj meg gyönyörű volt, az idő kellemes, a társalgás szórakoztató, szóval igazi rekrációs hétvégét hoztunk össze, ezúton is köszönet érte.

(annyi mindent akartam...)

...írni, aztán nem lett belőle semmi. Most meg indulok Pécsre. Így aztán nem mesélem el részletesen, hogy a héten elővettem egy nagyon régi, soha meg nem jelent történetemet, amiről a héten addig csiszoltam lefelé a felesleges szavak rozsdáját, amíg csak egy érdekes alakú göröngy maradt belőle (ez az alapkoncepció szerencsére, a törpékről meg a rettenetes, örökké változó égről). Éppen csak szót ejtek a keddi medúzatalálkozóról, ahol a magyar irodalom szomorkás sablonjainak és az angolszász sikerkönyvek receptjének párosításával megalkottuk a Mámor, nyugdíj, Provance című leendő bestsellerünket. Még be akartam számolni arról, hogy mindenféle pénzügyi egyeztetések és kiadói tervmódosulások miatt miképpen tettem félre félúton a remek skótos-detektíves fordítást és cseréltem le egy… ehm... kevéssé jó könyvre, aminek nagyon neki kell feküdni itt és most. Ilyenkor általában levesporokat veszek és bespájzolok az internetből (levesport még nem szereztem, de egy kis internetet adott a lucia, mert kedves és egyébként sem bírja nézni, ahogyan szenvedek, miközben ők dúskálnak az internetben). Mielőtt éppen magamra zártam volna a lakást, természetesen kiderült, hogy pontosan ebben a három hétben halaszthatatlanul fontos a jelenlétem a cégnél. Érdekes lesz.

Közben voltam lehangolt is, de elmúlt, jártam egy kicsit a könyvhéten, részt vettem két sörözésen is, ebből az egyik kifejezetten spontán volt; most pedig el a délvidékre.

(spanyolblog, hegyfétissel)

Azok a hegyek, amelyeket Madrid bizonyos pontjairól már remekül látni, mindig is valótlannak tűntek ott a messzeségben, a nagy lapály szélén. Ez a múlt héten sem volt másként, amikor Herbie kollégával autóval közelítettünk feléjük: sokáig túl statikusak voltak, mint egy vetített háttér. Aztán valami történt és először textúrájuk lett, repedezett és barna, zöldes foltokkal, szóval egészen sárkányirhaszerű, majd váratlanul tömeget meg magasságot is szereztek, és ezzel megérkeztünk Manzanares el Real városkájába.

Annak is az impozáns várkastélyába. Hétköznap volt, ezért csak ketten nézelődtünk a várban, majd lassan feltűnt, hogy minden kihalt teremben áll egy egyenszoknyás és -blúzos, csinos, egyenhosszúhajú lány, akik nagyon némán figyelték bóklászásunkat. Gyorsan szórakoztató trash-pulp elméleteket kezdtünk gyártani róluk (nyilván), amire ráerősített, hogy mellvédre érve a vár jellegzetes tornyai láttán kibontakozott előttem a galaktikus összeesküvés is, ami a Dr. Who című brit sf-sorozat borsszóróra emlékeztető visító főgonoszait, a Dalekeket helyezné el a középkori Spanyolország történelmében. Ezen a ponton szeretném képekkel illusztrálni rettenetes elméletemet.

Dalekek:

From Spain 2009

A kastély egyik tornya:

From Spain 2009

A várkastélytól csak egy ugrás volt a főtér, a fehérre meszelt, vén mozival, a harangtorony tetején meg a komplett gólyakolóniával. Sőt a természetig sem kellett sokat menni, a La Pedriza tájvédelmi körzetbe. Borókafenyők, zubogó hegyi folyó, meredek sziklák, víz- és gyantaillat, megtévesztően westernfilm-táj, abból a fajtából, ahol a patakparton babot kotyvasztó aranyásókat indiánok támadják meg orvul és kezdetét a lövöldözés veszi a sziklák mögül. Idővel teljesen eltűnt alólunk az ösvény, és sziklákon másztunk tovább, csipkebokrok között, patakon gázoltunk át, síkos köveken és száraz ágakba kapaszkodva, azzal a szilajsággal, amit a természetbe hosszú idő után visszaeresztett fordítók esetében többször megfigyeltek már a szakemberek.

From Spain 2009

Másnap ismét nekivágtunk a hegyeknek autóval, sőt túl is mentünk rajtuk. Felkerestük Segoviát, ami hat és fél év alatt sem változott semmit, megvan a római vízvezetéke, a csipkézett katedrálisa és az Alcázar nevű kastélya (ahonnan egykor eltulajdonítottam egy egész tornyot, hogy beépítsem álnéven elkövetett kardozós fantasymbe, a többi Spanyolországból összehordott tereptípus és objektum mellé).

Szerdán kiderült, hogy tavasszal Madridban még vannak színek és kora délutánig a tavasz az úr. Amikor aztán három óra körül beütött a nyár, árnyékfoltól árnyékfoltig mozogtam, mint egy vámpír.

Csütörtökön ismét a hegyekhez mentünk (ez egy ilyen hét volt), a Valle de los Caidosba. A Elesettek Völgye lehengerlő, az angol sublime szó minden negatív vonzatát is magában foglalva, úgy, mint a gótikus irodalom kastélyai: lenyűgöző, hatalmas, félelmetes és valami alapvetően nincsen vele rendben. Az erdőben autózva messziről látszik a hegy csúcsára emelt 150 méteres kőkereszt, a parkolóban pedig már érezni az építmény tövében gubbasztó roppant szobrok súlyát. És akkor még nem is beszéltünk a hegybe vájt katedrálisról, a roppant angyalszobrokkal és a boltozatos termekkel.

From Spain 2009

Utolsó napra maradt a Tierno Galván-park Madridban. A helyi retrofuturisztikus góc, ahol a Planetárium épülete pont úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek Nemere-regényeiben a Szolgálat központja vagy egy űrpilóta-kadémia. Mellette pedig a valaha nyilvánvalóan cutting edge szobor (terasz? kilátó?) a berozsdásodott kéménnyel, a meredek szögekben megtört, hatalmas betonfallal és a kötelező kerek lyukkal a falsíkközepén. Két szóval: indusztriális remekség.

És mielőtt elfelejteném, utólagosan (is) köszönet Herbie-nek és Larissának a vendéglátásért, a fényképekért (ld. fentebb), a fuvarokért, az átbeszélgetett órákért és az esti Guitar Hero World Tour + Rockband maratonokért. We still rock.

(147. „jajongás”, 2009; olaj, vászon. befejezetlen)

...itt pedig tekintsük meg ezt a félig befejezett postot, amely ugyan 2009 májusából származik, de noiz markánsan 2008-as stílusjegyeivel rendelkezett volna. Témája az egy időben szinte védjegyévé vált anyagi és munkajellegű pánik, a szokásos komplikált hasonlatra felfűzve. Figyeljük meg, milyen tiszteletlenül nyúl a viktoriánus horrorirodalom klasszikusához, amikor azt írja, mint szegény doktor Jekyllnek Mr. Hyde, olyan számára az egzisztenciálisan rettegő kreatív énje, ami kintlevőségei összeszámolásakor előtör belőle, hogy ingerültté és gorombává tegye. A post itt megszakad – befejezetlensége valószínűleg az úgynevezett „vidám” korszak hatása, amikor egyszerűen nem akart nyavalyogni, sőt más, radikális elméletek szerint már ő maga is unta az egész jajongást, mert attól nem oldódott meg semmi.

Most pedig fáradjunk tovább a tévésorozatokról szóló, befejezetlen kisplasztikákhoz...

(due to maintenance issues you have been temporarily assigned the citizenship of the dreamlands again sorry for the inconvenience)

Furcsa érzés arra ébredni az éjszaka egyik képlékeny pontján (amikor éjfél már biztosan elmúlt, de a hajnal még nagyon messze van), hogy a szomszédos lakások valamelyikében ordítós veszekedés zajlik éppen. Szürreális is egyben, mert nem tudni, lentről jön vagy fentről, esetleg balról vagy jobbról, és amúgy is csak egy személyt hallani, mintha ez a zokogó, elcsukló női hang magával üvöltözne a néma házban. A falak tompítanak valamennyit, ezért a mondatok éppen nem érthetőek, de már ott lebegnek az érthetőség küszöbén (a hangsúlyozás alapján a következő szavak valószínűleg elhangzottak: nem bírom tovább hazaköltözöm az anyámhoz.) Biztosan nem álom volt, de attól még úgy tűnt, mintha rossz világban felriadva hallgattam volna bele egy álomlakás lakóinak álomnyelvébe. Aztán váratlanul csend lett vagy hirtelen elaludtam.

Egyre gyanúsabb, hogy a világok vékony membránja melletti, vitatott határzónában élek (mert volt ez meg az).

(fel tudná nekem szeletelni az elmúlt másfél hetet négy bekezdésre?)

Még múlt hét hétfő: rosseb barátommal meglátogatjuk a birminghami várostörténeti múzeumot, ami az emeleten képtárrá változik (odakint esik az eső, de ennek természetesen semmi köze a kultúra iránti éhségünkhöz). A látogatás egyben kísérletként is funkcionál, eredménye: meglett korunk ellenére a negyedik terem után bármikor hozzuk egy osztálykiránduló fiúcsapat ún. szellemességi szintjét, de közben remekül szórakozunk.

Már majdnem májusi hétköznap este: spontán italozunk a Gödör mellett a füvön Búvárzenekar vezényletével (aki megint váratlanul hív fel azzal, hogy figyelj, öreg, itt ülök egy üveg whiskyvel, nem jössz?) Egészen meglepő módon aznap éjjel Budapest egészen élhető városnak tűnik (ehhez ugyan nem árt a tömény alkohol sem), pedig tömve a tér másokkal, akik hozzánk hasonlóan többnyire isznak, viszont velünk ellentétben egyre többen lesznek.

Hétvégén négy óra alvás (és az azt megelőző nem kevés gin-tonik) után Egerbe megyünk, majd azon is túl, a völgyekbe, ahol a szerpentin végén egyszer csak kinő egy falu. Napközben velkámdrinkeket szorongatok és beszélgetek, este a Nagy Levinnek segítek megsütni a hekatombányi húst (egyik kezemben villa, a másikban sör, amiből néha a számba, néha a húsokra öntök). Egy ponton már mindenki kétszer evett, de még mindig rengeteg alapanyag van, másnapra mégis alig néhány csirkecomb marad. Rejtély.

Kedden bloggerek közé megyek, ami „betegség(ek) miatt” majdnem halasztódik, aztán mégsem, de azért megszületik a bloggerinfluenza szó és megalkotjuk a bloggermulatós műfaját is. isolde sálba burkolózva, rejtélyes mosollyal nézi a társaságot, és ha megszólal, azt is furcsa, halk hangon teszi (először azt állítja, beteg, de végül csak kiderül, hogy ez az isolde-változat még hangkalibrációra vár).

Ui: Ezen kívül sok más kellemes dolog is történt, de vigyáznom kell setét imidzsem romjaira (nem, semmilyen napfényben/fűben heverészésről nem tudok). Igaz, amióta a napokban személyes hősöm, Trent "NIN" Reznor, az önpusztítás és -marcangolás apostola (pain pigs could have been get down hurt lie on your knees) eljegyezte álmai nőjét és vidámakat twitterezik, csökkent a bűntudatom.

(mert a tweet elszáll)

Mindenféle véletlenszerű szilánkok.

Magyarul beszélj, Magyarországon vagy! – kultúrmagyar utas a Budapestről késve induló gépen, a kizárólag angolokból álló személyzetnek

Busszal érkezni Birminghambe maga az ipari gótika. A jármű hosszasan kanyarog egy néhai raktárnegyed szűk utcáin, felettünk, több emeletnyi magasban vörös téglából emelt vasúti hidak húzódnak, alattuk roppant boltívekkel. Indusztriális trollok rejtekhelyei mind.

Péntek délelőtt leszálltam a vonatról Stratford-upon-Avonban, és esküszöm, hogy az első tizenöt percben kizárólag nyugdíjasokat láttam, öreg bácsik tipegtek ki a boltokból, idős hölgyek vezették az autókat, koros párok ballagtak az utcán. Éppen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy hetvenes évekből szalajtott angol scifi hőse, aki hosszú út után megérkezik egy világtól elzárt kisvárosba, ahol egy éjszaka alatt mindenki megöregedett a rettenetes ufók kísérletei miatt (a Legyek ura találkozik a Dr. Who-val). Aztán felbukkant három iskolányi kirándulócsoport és megnyugodtam. threadbaronnak teljesen igaza van, Shakespeare szülővárosa tényleg abból él, hogy mindent kiállíthatóvá tettek, ahol a mester valahol megpihentette tekintetét (a meglátogatható épületek többsége – a klasszikusokat idézve – amúgy is többször összedőlt, elsüllyedt, majd azután égett le), de a mester autentikus szülőháza mindenképpen érdekes kultúrtörténetileg, egykori angol bölcsészként meg kifejezetten.

Pénteken eljutottam egy nagyon kicsi és nagyon öreg angol falucskába, ahol akadt két szabad órám, amíg arra vártam, hogy visszavigyenek a nagyvárosba. Ez már az igazi Miss Marple Country, ahol a helyi templomot 1086-ban már megemlítik a Domesday Bookban, a csend már-már ijesztő, minden ház valamilyen cottage, a pubban úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, a helyi gyaloglóösvény pedig három kapu után eltűnik egy roppant legelő közepén, ahol tehenek gyűlnek körém lassan, némán és gonoszul. A falu, ahol minden reggel holttestet keresnék a könyvtárszobámban. Nem elhanyagolandó módon az egyik legszebb környék, ahol valaha jártam.

Warwick kívülről amolyan arthurkirályosan középkori vár, belülről meg időutazás a viktoriánus kor arisztokratáinak életébe. A hatalmas központi udvaron egy csapatnyi goth lány üldögélt, huszonévesek lehettek – és csak néztem, amikor elővették a láthatóan drága babáikat és azokkal játszottak szertartásosan. Lemaradtam volna egy szub-szubkultúra megjelenéséről?

(az utazásom már-már minimáltechnó)

Előre kinyomtatott boarding pass, hogy ne kelljen sorakozni a repülőtéren, egyetlen közepes hátizsák (pont annyi ruhával, amennyi kell), egy könyv, egy mobil, egy fekete Moleskin-notesz, toll, számtalan ötletszilánk a fejemben, amelyekkel kezdeni kellene valamit, ha már úgyis elszakadok a munkától. Mióta a fapados légitársaságok minden alapvető szolgáltatásért különdíjakat számolnak fel, sokkal könnyebb megvalósítani régi álmomat, a sallangmentes utazást. (Már csak működnie kell.)

(Megijedt, mert valakinek feltűnt odafent, milyen keveset nyűglődik mostanában, suttogják majd rólam; lelépett, mielőtt kiderült volna, hogy az új novellájából kihúzta a fekete esőt.* Nem kell elhinni, alig hat nap, és jövök vissza, szeretem Angliát, de most megvadult állásajánlatokkal elefántokkal sem lehetne kint tartani.)

* sohasem tennék ilyet

(elsodor a trend)

Legalább egy éve létezik twitter accountom*, de eddig nem éreztem szükségét, hogy használjam. Viszont már tavaly is eszembe jutott, hogy utazásokhoz ideális eszköz lenne, majd ezzel a lendülettel nem is foglalkoztam vele tovább. Ha semmi nem jön közbe, akkor csütörtökön úgyis utazok egy picit, hát itt az új alkalom. Addig meg tesztelem a blogba illeszthető twitter-alkalmazást.

* (kezdte körülményesen magyarázkodva)

(természet és metropolisz)

Tegnap elmentünk kirándulni az okkult hímzőegylettel, ki a természetbe. Kivillamosoztunk a város szélére, aliék főhadiszállására, ahol vidám hangulatban söröztünk sokáig (és kiderült, hogy lucia, isolde, suematra tényleg a kedvenc nagynénijeim). Mielőtt azzal a tudattal tértünk volna haza, hogy a természet egyenlő aliék hátsó udvara, inkább felkerekedtünk az aktuális erdő irányába, majd addig vándoroltunk a zöldben, amíg nem találtunk egy lángosost, ahol adtak kávét is (utána gyorsan leöblítettük a civilizáció rút látványát még egy kis erdővel). Remek délután volt, a társaságnak, illetve alie és kill pazar vendéglátásának köszönhetően.

Este (már a Városban) felszálltam egy számomra ismeretlen buszra. Különös élmény volt: az egyik pillanatban ismerős, a következőben ismeretlen utcákon haladtunk, ezeket pedig olyan helyszínek kötötték össze, amiket ismertem ugyan, csak eddig azt hittem, a város totálisan más pontjain találhatóak. Talán a bkv új, féregjáratokat kihasználó járatát tesztelték velünk, de szerencsére nem keveredtem át egyetlen alternatív Budapestre sem, és pontosan oda érkeztem, ahol nagyon is lenni akartam.

(a hétfőről)

Nem is merek írni arról, hogy most jól érzem magamat, mert elvisz a cenzúra, megtagadnak a barátaim és elhervadnak a fekete rózsáim. Ám legyen, dacolok a lehetőséggel, és

[A bejegyzés részét a Darkpozőrök Melankóliaszintjét Ellenőrző Bizottság a megszabott határértéket meghaladó pozitívumtartalma miatt eltávolította.]

Éjjel pedig, amikor éppen gyalogoltam át a hídon a folyó felett, olyan Holdat láttam, amiről eddig azt hittem, csak az ódivatú gótikus történetekben létezik, felhőrongyok mögül kibukkanó, halványvörösen derengő, homályos foltot. [Ezt a részletet visszahelyezte: Kovácsné DMEB felülbírálati referens.]

(péntektől hétfőig)

A vidéki kertben színek, a szürkületben békák, kuruttyolásuk monoton lármává áll össze, mintha a közeli tó beszélne hozzám az egyetlen hangon, amit ismer. A barátaimmal találkozom, aztán autót vezetek hazafelé, az éjszakai utcáknak elsőre olyan davidlynches a hangulata, pont úgy váltanak a lámpák a néptelen kereszteződésekben, de a hasonlat ellenére sem ijesztő semmi, nyugalom van meg tavasz. Mire vasárnap lesz és késő, a belvárosból csak a templomtornyok sziluettje marad a kék derengésben, aztán a sötétség elkeni a körvonalakat is. Addigra mi már egy teraszon ülünk és vidáman csörömpölünk az üvegekkel.

(vigyázzanak vele, most nem panaszkodik)

China Miéville – aki először lenyűgözött, mint olvasót, évekkel később pedig számos kihívás elé állított, mint fordítót – váratlanul küldetett egy példányt a megjelenés előtt álló új regényéből (The City and the City), még proof copyként, betördelve, kinyomtatva. Mindig csak sírok a fordítólét miatt, a pozitívumokat meg kihagyom.

(kedden)

– Ne felejtsd el – mondta a női hang az álmomban –, hogy kulcsuk van az ajtódhoz. – Aztán felriadtam, odakint a legsötétebb éjjel volt még, odabent, a lakásban meg én egyedül, persze. A hirtelen ébredés utáni kábaság még dolgozott, ezért nem gondolkodtam túl sokat, inkább kimentem és bezártam az alsó zárat is, meg benne hagytam a kulcsot. A kis üvegablakon túl látszott, hogy a lépcsőházban valaki ebben a pillanatban kapcsolta fel a lámpát.

(down in the park)

A múlt héten történt, hogy nem fértem be egy előadásra egy könyvesboltban, ezért valamelyik belvárosi parkban üldögéltem helyette. Ahol minden percben azt vártam, hogy lekapcsolják a tavaszt és az ég mögül szól le ránk a rettenetes hang, miszerint a próbaüzemnek vége, és megint fázunk meg nyomorultak leszünk. De nem történt semmi ilyesmi, még a kabátomat is le kellett tennem, miközben olvastam, ha éppen nem a kopott házakat vagy a tetőablakokon csillogó napfényt figyeltem. Ettől hirtelen úgy éreztem magamat, mintha turista lennék egy vénséges, egzotikus városban valahol messze, ahová általában el akarok menni innen.

(a gazdasági válság hatása az italválasztásra)

Egyik előnye az anyagi krízisnek, hogy alternatív megoldásokra ösztökél, ezért is ittam tegnap egy retrókocsmában – három bájos hölgy és két derék úriember társaságában – életemben először meggyel meg bodzával turbózott fröccsöt (ocsóér’). Talán ezek után táblákkal vonulnak fel a házam előtt a minőségi borfogyasztás védelmezői, de kimondom: jó volt.

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „b” oldal)

Folytatás innen.

Múlt hétvégén elköszöntünk eshutól (remélhetőleg nem újabb nyolc évre), és remek este sikeredett gnomebone kollégánál, aki nem spórolt a tequilával; mire elbúcsúztam, addigra az óraátállítástól szépen elcsúsztak egymáson a világ rétegei, madárcsicsergéses hajnal volt, de még teljesen sötét, viszont bőven jártak már a metrók. Másnap pedig Hannáéknál néztem meg a vidéki kúriát, ahol a fedett télikert tetején olyan hangulatosan dobolt az eső, hogy egy Bogart-filmben is elfért volna, és kiváló megehető / megiható dolgokkal halmoztak el minket.

A lábtöréses affér óta először végre elmentem futni, kétszer egymás után, levezetni ezt a rohadt feszültséget mert kezdtem beleőrülni a kényszerpihenőbe. Tehát nem vagyok már beteg, tudok futni és lehet is futni a szigeten, hiszen itt a tavasz. És ez így jó.

(Figyeljük meg a két összefüggő, mégis külön publikált post ívét, amint a szerző a küszöbön álló pénzügyi csőd és a fordítói egóproblémák témájából próbál átevickélni a napsütés, mozgás, barátok, lendület és egyéb pozitívabb kulcsszavak irányába. Bevallom, megijedtem, amikor kiderült, hogy eshu barátom az elmúlt pár évben többek között a blogom alapján próbálta megítélni messziről Magyarországot. Ezt senkinek nem ajánlom, mert olyan ez, mint bekormozott távcsővel nézegetni egy távoli falu szélső házát, miközben a háttérben három siratóasszony énekel. A blog – leszámítva talán az utazásokhoz és a barátaimhoz kapcsolódó postokat – azon az elven működik, amit már a Therapy? is megénekelt, avagy happy people have no stories.)

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „a” oldal)

Délben kártyával fizettem volna egy boltban, de nem volt elég pénz a számlámon. Ez csak azért hírértékű (számomra), mert hatszáz forintos tételről beszélünk. And so it came to pass that he witnessed the first of the signs, when the Hand-Held Machine made the sound that the occult texts had always described as The “Pittyenés” of Doom.

Közben hosszas levélváltást folytatok egy kiadóval, akik tavaly megvették egy régebbi, kiadatlan fordításomat – miután megnézték és úgy döntöttek, nekik ez kell –, majd megjelentették úgy, hogy a szerkesztő teljesen átírta az egészet a saját stílusában (ezt egyébként feltüntették az impresszumban is, én is csak innen tudok róla, mert menet közben erről nem szóltak). Persze most már mindegy, csak gondoltam, jelzem nekik, hogy ez annyira nem szerencsés így.

("they can't be, that's inside the room")

...a lakásfenntartó szövetkezet közgyűlése az alagsori hőközpontban lesz....

Ez mennyire Aliens már. Szeretek itt lakni.

(mert a lovasi most jobban megfogalmazta, mint én)

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán
(Kiscsillag: Légy szíves)

Kissé befordult hétvégém volt, azt hiszem.

(sludge factory)

Rettenetesen elegem van a télből, takarodjon már el innen. Beteg is vagyok egy hete, megfázásnak tűnt, de minél többet kúrálom otthon, annál rosszabb lesz, a háziorvosom meg a város másik felében maradt. Hétvégén inkább bezárkózom, távol a zinternettől és ingerülten meredek ki az utcára, hátha attól észbe kap ez az idejét tévesztett évszak.

(bon voyage)

A természet kényesen ügyel az egyensúlyra. Egy barát megérkezik külföldről néhány napra, egy barát visszamegy külföldre néhány nap után. Most rossebet búcsúztattuk, akit Anglia nem egészen egy év alatt James Onedin-hasonmássá változtatott. Izgatottan várjuk legközelebbi látogatását, mint Sir Harry Paget Flashman, gyarmati hős.

Én már nem megyek el innen, mondtam tegnap eltökélten, mit sem sejtve arról, hogy ma megint külföld állásajánlatokat fogok nézegetni a neten. Csalhatatlan jele ez annak (ha másnak nem is), hogy jön a tavasz.

(a viszontlátás)

Hát hogyne izgulna az ember. Mert ott van az sok-sok első, amire egy barátság épül. Az első kölcsönadott fentezik, a spirálfüzetbe firkált közös novellák, első műsoros kazetta, koncert, berúgás, szerepjátékparti, együtt vásárolt, még puhadobozos cigaretta. Az elsők után meg ott a még több minden más. A mászkálások és világmegváltások a panelházak között, a kavicson, az iparvágányon, a tetőkön. Fesztiválok, Balaton, Velencei-tó, házibulik. Például.
Miután elment az óceán túloldalára, jó ideig legfeljebb csak álmodhattunk arról, hogy valamikor újra találkozunk. Mire ez tényleg megtörténhetett, eltelt nyolc és fél év. Hát hogyne izgulna az ember.
Persze feleslegesen, mint az tegnap ki is derült, és ez jó.

Tudom, pár nap csak, de helló itthon, eshu.

(bring da noiz)

Van valami furcsa a lépcsőházban beszélgető nyugdíjasok intonációjában, mert két szinttel feljebb, ahová a konkrét szavak már nem jutnak el, csak a hang, képtelenség eldönteni, hogy most akkor veszekednek, panaszkodnak vagy szimplán beszélgetnek. Ez a lépcsőház amúgy fura hely, a múltkor is ballagtam felfelé, későre járt, az ajtók kis üvegablakai mind sötétek voltak, valahol mégis 180 bpm-mel, teljes hangerővel dübörgött a brutális lakodalmastechnó, de csak úgy magában, szomorúan, a bulikat kísérő minden egyéb hanghatás – beszélgetés, pohárcsörgés, kiabálás – nélkül, mindezt hétfő éjjel egykor.

(meg vizet áraszt)

Fúj a szél, de úgy, hogy még a koponyámat is feszíti belülről, rétegenként bontja le a telet a házakról, az esti sötétséget a délutánokról, a nehéz kabátokat az emberekről, biztosan ezt a morzsoló, könyörtelen erőt érzem most én. Nem bánom.

(a fluxuskondenzátor volt)

És az milyen, hogy az előző post címében szerepel az időutazás szó, erre a blogger önhatalmúlag hétfőre dátumozza, és csak a törlés - újrapublikálás után lesz szerdai?

(remek szombat este volt, de az időutazásról akkor is beszélnünk kell)

A szemem is könnyezett a meghatottságtól, mert úgy buliztak mellettem Mc Hammertől a U can’t touch this című remekműre, mintha nem egyidősek lennének vele. A macarenánál meg a coco jumbónál már nem a meghatottságtól sírtam.

("skótkockás noir", mondják róla a wikipedián)

Ez lesz az a könyv. (Megjelenési időpont még nincsen.)

(i got the remedy i got the)

A hétvégén kiderült, hogy bizonyos szavak pedig éppenséggel ellenmérgek, az a fontos, hogy ugyanonnan érkezzenek, és ha az alapvető helyzeten nem változtatnak (nem is változtathatnak, a szavak később jöttek), akkor is sokkal jobb így.

(köszönöm)

Remek érzés ez: Jud új festményét A Rádiumember magányossága című történetem ihlette, és nem is nagyon tudom, mi mást mondhatnék anélkül, hogy egymásba gabalyodnának a mondataim, mint egy iskolai díjátadó zavart alanyának.

Katt: megtekinthető itt

és [update]

itt.

A novella ugyan 2003 őszén jelent meg (Átjáró magazin 11. szám, természetesen egyike azoknak a relikviáknak, amiket a költözés óta nem találok), de ezek szerint még mindig szivárgó hordóként hever a fikciós térben. Ami a hasonlathoz fűződő asszociációk ellenére nagyon hízelgő dolog.

A Rádiumemberből egyébként évek óta létezik angol fordítás (sajnos sok-sok próbálkozás ellenére sem haraptak rá odaát, bár volt néhány majdnem), a címe No City for Caped Crusaders.

(reboot)

Tegnap este elmentem az okkult hímzőegyletbe és az jót tett. Ezek szerint ismét eljutottam abba a fázisba, amiről agnusnak tavaly azt mondtam, azért járok társaságba, hogy ne olyan legyek, mint a blogom.

(i got the)

a szavak mérgek és visszafelé hatnak az időben.
és kétségeket ébresztenek. keserű íz marad utánuk a gyomorban

( )

És akkor vannak azok a levelek, ahol minden mondat felér egy jól irányzott rúgással, egyenesen a gyomorba.

(sound of drums)

Minél feszültebb vagyok, annál inkább a bürokrácia amúgy szimplán csak idegesítő húzásain hergelem magamat. Ma például arra gondoltam, páncélozott traktorra kapok és azzal megyek be a kerületi okmányirodába megtudakolni, vajon be kell-e mennem egyáltalán a kerületi okmányirodába. Igaz, napok óta folyamatosan foglaltat jelez a telefonjuk, kivéve az ügyfélfogadás első félóráját (akkor csak nem veszik fel), biztosan nem ér majd váratlanul, amikor a traktorral áttörök a kávézgató nénik sorfalán, bedöntöm a falat és a drámai aláfestő zenével kísérve körbenézek a kongóan üres teremben, majd tekintetem megáll az egyetlen berendezési tárgyon, a félretett telefonon.

Nem tennék ilyet, mert nincsen traktorom, meg úgy kellett nekem, miért hagytam lebeszélni magamat a postai kézbesítésről. Ettől függetlenül a magyar bürokrácia és adórendszer megalkotását valaha kiszervezhették a pokolba, az biztos.

(egy innen eltűnt szöveg helyére)

Pedig postot törölni felesleges: már régen csapdába esett az rss-feedekben, kísértet-szavakká alakult a google cache-ben, visszhang lett belőle a világ pereméig húzódó erdőben.

(amikor minden passzol hozzá)

Könyvet fordítok és tetszik, mert jól megírták, ráadásul van benne eső, megfáradt nyomozó meg Edinburgh. A hangulatom néha, az időjárás mindig tökéletesen illik hozzá. Túl alacsonyan van az ég és mindenből kimossa a színeket a tél.

Edinburgh magva (vékony, magas házak egymás mellett; barna színek és sok-sok kémény a tetőkön; a vár, a völgy, a tenger) engem inkább egy 18. századi háttérbe ágyazott fantasy-városra emlékeztetett, de belátom, noirnak is kiváló. Turistaként úgyis csak a szépet láttam.

(44, de sokkal többnek tűnt)

Ilyennek képzelem a Fűrész-franchise életigenlő, valtdiznis verzióját: a fehér köpenyes alak kisméretű körfűrészt nyomott a lábamhoz, én mosolyogtam, és az eszköz sivítása sem nyomta el teljesen a joviális beszélgetést.

Pénteken tehát leszedték rólam a járógipszet. A gyógyulás még nem teljes, így valamennyi maradt az utóbbi hetekben kifejlesztett, karakteres járásomból, de remélhetőleg ez is múlik majd. És mit lehet tenni, nem hasonlítok többé egy igazi filmes legendához. („Pont úgy mész, mint a Terminátor az első film végén – mondta a múltkor Bright –, miután alaposan leamortizálták”.)

A 96%-on megállt állapotjelző csík azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem bepótolni, amit hat hétig megtagadott tőlem a sors és bicegve mentem el inni a barátaimmal pénteken meg szombaton.

(az van, hogy furcsán érzem magamat mostanában)

Túladagoltam magamat a West Wing / Elnök emberei című sorozattal, álmomban egy nem létező ország nem létező politikai kérdéseit próbálom megoldani meglazított nyakkendőben, pedig amúgy is elég rosszul alszom mostanában. Odakint esik, a ház előtt már második reggel látom ugyanannál a lámpaoszlopnál a Fővárosi Csatornázási Művek két autóját, rejtélyes csövekkel, vészvillogókkal és sárga mellényes emberekkel. Ezért ufós-összeesküvős filmekre gondolok kávéfőzés közben, ahol a telefonszerelők leparkolt furgonjában mindig lehallgatókészülékek üzemelnek. Nyilvánvalóan túl sok ufós-összeesküvős filmet néztem – és az egóm is túl nagy, miért hallgatnának le éppen engem –, ezért nem gondolok rögtön az egyszerű magyarázatra: vagy karbantartónak álcázott bűnözők, akik a csatornában a szemközti bank páncélterme felé haladnak, vagy ügynökök, akik a dunai halember-hibridek telepeit számolják fel a közeli strand alatti járatokban.

(zslááá! is the new helló!)

A Zsláá! tartalmaz mindent, amit egy igazán hatékony köszönésnek kell: van benne lendület, életöröm, karcosság. (Tipp: szkanderezős metálkézfogással most még jobb!)

Zsláá! © eMeL, 2009. A jogtulajdonos engedélyével használva.

Szóval eMeL barátom kitalálta a Zsláá!-t, én meg ideillőnek érzem, mert olyan energikusan ülök a gép előtt, és ki kell aknáznom a lendületet, úgysem tart sokáig. Történt ugyanis az elmúlt héten, hogy a realitások felmérése után, nyilvánvalóan félig önkívületi állapotban elvállaltam két kiadónál négy regény fordítását (nem egy határidőre, ennyire még nem tértem vissza a régi rutinhoz), mindezt a játékfejlesztés mellett, az esetleges kreatív kilengéseket most ne is számoljuk, hát, érdekes lesz, lásd még a Serenity című film idevágó jelenetét —

Wash: This landing is gonna get pretty interesting.

Capt. Malcolm Reynolds: Define "interesting".

Wash: [deadpan] Oh God, oh God, we're all going to die?

(noiz unchained)

Eddig is tiszteltem azokat, akik mozgásukban korlátozva élnek, különösen ebben a városban, de ez most fokozódott, mióta tettem egy röpke kirándulást járógipszben. Három hétig voltam elzárva Budapest lakosságától, ennyi idő után nem egyszerű ismét visszatérni a tömegközlekedéshez, pláne sántikálva, ráadásul esküszöm, azóta agresszíven elszaporodtak a lépcsők.

Persze a morgás ellenére remek érzés ismét menni, csak kétszáz méter megtétele után nehéz barátságosnak lenni, és sokkal jobban megértem Dr. House emberszeretetét is. Talán legközelebb elviszem magammal az egyik mankómat, ami már nem kell, de lehet vele büntetni. Vagy szerzek egy ilyen remek botot.

[House slams down new cane, a gloss black model with red and yellow flames painted on the bottom.]
Dr. Cameron: Flames?
Dr. House: Makes it look like I'm going fast.

(MOZOG!)

Nem számít, hogy négy és fél órát ültem egy váróban, nem érdekel, hogy nekem kellett vinnem a könnyített gipszhez a hozzávalókat, mert a rendelőintézet nem rendelkezik ilyesmivel, végre, három hét után ismét két lábon állok, még ha kicsit csálén is, és egy bespeedezett csiga sebességével haladok a külvilágban.

A kórházból hazafelé vezető út tapasztalatai alapján viszont ezt nem fogom túl gyakran megtenni, mert iszonyú hideg van, hiába húzok bármennyi zoknit gipszből kilógó lábujjaimra – az esős idő pedig epikus küldetésnek ígérkezik, tekintve, hogy víz nem érheti a burkot –, szóval a következő hetekben én leszek az ember, aki a Legrosszabb Kifogásnak Tűnő, De Igaz Szöveggel Marad Majd Otthon. Viszont legalább két lábon.

Utógondolat: a MOZOG így, nagybetűkkel, felkiáltójellel egészen olyan, mint egy indusztriális metálban utazó zenekar neve, amit még meg kellene alapítanom egyszer.

(storm of brain)

Adott egy koncepcióm (valójában sokkal több hever itt, de ezt most hagyjuk), pofozgatom már egy ideje, puzzledarabokként rakosgatom a tartozékokat.

szétlőtt bérházak, szipkás cigaretták és azok a futurisztikus gépek a nagy réztárcsákkal meg a lengedező mutatókkal; egy magyar magándetektív(nő), aki egyben a végzet asszonya is, és persze a hatalmas csontvázak a városon túl

Valami mégis hiányzik és elakad a dolog. Elkezdem hát mesélni az egész eddigi ötlethalmot a Nagy Levinnek, régi barátomnak és tettestársamnak, mint még az ezredforduló környékén, amikor rendszeresen tettünk ilyesmit a Szlovák sörözőben, csak akkoriban meggyes szivarokat is pöfékeltünk hozzá. Aztán eltelik három óra, egymás szavába vágva hadarunk, majd hirtelen itt ülök minimum egy kisregénnyel, és csak fogom fejemet, mert mikor fogom én ezt megcsinálni, és egyáltalán, én teljesen mást akartam írni.

(új év, régi problémák)

Szinte látni, amint a kinti fagy próbálja felmarni az ablaküveget, ne is sajnáld, hogy nem mehetsz ki, mondják a barátaim, de azért sajnálom. Átestem a munkával kapcsolatos idei első pánikrohamon (kiszámoltam, mennyivel tartoznak nekem tavalyról, teljesen feleslegesen megpróbáltam kitalálni, mi várhat rám a játékiparban, ilyesmik) és tudatosítottam magamban, hogy 2009 kérdése nem az lesz, vajon akarok-e úri kedvemben fordítani, hanem egyáltalán lesz-e fordítanivaló, ha mégis úgy alakulna. A legrosszabb helyzetre persze egyáltalán nincsen forgatókönyvem, ezért most gyorsan megyek és keresek más aggódnivalót, amire ugyanígy semmi befolyásom.

(category: true blogstuff)

Alig múlt délután kettő, de már két alkalommal sikerült átkozódva a földhöz csapnom ezeket a nyomorult mankókat, és nem csak a helyváltoztatás idegesít fel, hanem nagyjából minden, például az egész internet vagy a kinti napsütés, de főleg az üresen tátongó új dokumentumablakok a képernyőn. Ennyit arról, hogy a kényszerbezártság segít az elmaradások felszámolásában, bárcsak a munka menne úgy, mint a káromkodás.

(2008 majdnem olyan lett, mint vártam, csak egy kicsit rosszabb)

világ/önutálat egyedüllét hullámhegyek/völgyek betegség bizonytalanság marcang ivászat pénztelenség válság törés

2008-ban is történtek jó dolgok. Legyen ez a lényeg.

(de talán megőrülök és akkor jobb lesz)

És amikor már azt hittem, nem gyűlölhetem jobban ezt az évet, kiderül, hogy tévedtem.

A mai csavar a történetben: még tíz nap fekvőgipsz, minimum. Ennyit arról, hogy legalább átbiceghetek 2009-be.

(és karácsony alkalmából a hírességek otthonában látogatták meg a beteg kisfiút)

Bármennyire is keservesnek tűnt elsőre az ágyhozkötöttség első egy hete (az összes kihagyott karácsonyi ivászat és szociális interakció utáni sóvárgással), a netfüggőség tünetei két nap alatt múlni kezdtek, ráadásul sokan meglátogattak a barátaim közül. Járt itt tapsi, aki hozott könyvet meg képregényt, eljött D., illetve a Madridból hazalátogató herbie, aki andalúz tájakról készült fotókkal piszkálta fel a nosztalgiát szórakoztatott, hétfőn pedig az okkult hímzőegylet tartotta nálam szokásos gyűlését. isolde szállított süteményt, agnus innivalót, mr.a sorozatot, lucia meg internetet, tehát minden szükségessel elláttak, amire egy gyógyuló szervezetnek szüksége lehet. Az oroszlánkirályos műanyagpoharak és a halmokban álló chipsek gyerekzsúrhangulatát vilmoskörtével ellensúlyoztuk, olyannyira, hogy az este egy pontján már atyai mosollyal figyeltem, amint lucia és suematra a mankóimmal száguldoznak a szobában.

(újra a net barátságos melegéből)

Previously in the Valley of the Blogz: szóval úgy esett (értik, ugye), hogy eltörtem a lábfejemet, fekvőgipszet kaptam és mivel az albérletben nincsen net, nem kevés időre elszakadtam a civilizált világtól, de lélekben már arra gyúrok, mekkora élmény lesz járógipsszel kalandozni Budapesten, remélhetőleg egy hét múlva. Ha semmi nem jön közbe.

Köszönet mindenkinek, aki felhívott, meglátogatott, kommentelt, levelet írt, könyvet hozott (netán a fentiek mindegyikét egymás után), teljesen zavarba is jöttem. Ami pedig a lábtörés miértjét és hogyanját illeti, csak azt tudom mondani, hogy ez bárkivel előfordulhat, aki hozzám hasonlóan egy csellótokon csúszik le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal.

(Külön hála galuskának, aki ellátott mobilnettel.)

(intermission)

Labtores, fekvogipsz, waprol postolas, nettol tavol bizonytalan ideig. Nem orul.

(amikor én még kissrác voltam)

Nem szoktam videókat beilleszteni, de most kivételt teszek, mert egyrészt kivételesen van rá némi esély, hogy ezen a koncertfelvételen valahol ott vagyok én is - szerintem a színpad előtt fortyogó massza legszélén fortyogunk (meg esünk és kelünk) echnattal és eshuval, másrészt meg kordokumentum, 1995, Sziget, VHK. Amikor még bírta a fiatal szervezet a rettenetes dolgokat (például azt, hogy egy hétet végignomádkodtunk sátorban vagy rendszeresen vodkát öntöttünk a sörbe, mert akkor hatni fog), a kockásinges korszak után lassan közeledett a pozőrködés ideje és a legnagyobb kalandnak az ősszel induló egyetem ígérkezett. Mindez kivételesen könnyes nosztalgia nélkül mondom, csomó dolog úgysem változott azóta sem, egyszerűen jó megtaláni az ilyesmit.

(hobbitoktól zebulonokig)

Kossuth egy hobbit, számomra, mondta az L. tegnap, stílusosan lezárva azt a gondolatkísérletet, amiben a Gyűrűk Urát ötvöztük az 1848-49-es szabadságharccal (miután a hobbitok belakmároznak a Pilvaxban, valaki a sok italtól megittasulva szónoklatot tart Mordor ellen; Gandalf megállítja a balrogot Pákozdnál: „Itt nem juthatsz át!”; de ki a Gyűrűhordozó?). isolde feltette azt a kérdést, amit azóta igazságtalannak tart, hogy szembesítették vele, vagyis „mi a kedvenc zenéd?”. Mindenki mondott valamit, tétovázva, elsőre magam is csak azt tudtam felelni a magam egyszerű módján, hogy "hát amiben torzított gitár van", de ez egyrészt nem teljesen igaz, csak jellemző, másrészt olyan zenéket is magában foglal, amiket rühellek, szóval nehéz kérdés valóban. mr.a az ételeinket fényképezte, suematra többször alkalmazta szlengszótára új gyűjtését, ami a királydekk, amiről eszembe jutott kamaszkorom, amikor utoljára használtam ezt a szót. A metrón még előjött Jókai és a Kőszívű ember fiai, amiből logikusan következett, hogy ha alterkodó zenekart alapítanék, Tallérossy Zebulon művésznéven tenném, de Bright szerint akkor már rögtön The Tallérossy Zebulons néven kellene együttest gründolni, és ennyi kreativitás után haza is értem.

(i am suited to long twilight and rain)

– A hétvégét gondolatban és tevőlegesen is a forraltbor-idény kezdetének nyilvánítottam. Közben stílusosan esett a hideg eső, aztán maradt utána a puha, nyirkos köd.

– Utóbbi azóta elmúlt.

– Vasárnap kávézni hívtam rampion kollégát, erre orvul becsalt az Anilogue fesztiválra, és milyen jól tette, különben nem néztem volna meg az Evangelion: 1.0. You Are (Not) Alone című animét. Metropoliszokat pusztító angyalok, amik nem is angyalok, villanytelep-fetisizmus és totálisan sérült főhősök, avagy a mechás-alapvetés Neon Genesis Evangelion sorozat csodálatosan újrarajzolva és négy filmbe sűrítve (ez volt az első). Apokalipszist szélesvászon érdemes nézni.

(The Middleman Recommendation Overdue)

Middleman: If we don't crack this, we are going to wind up manacled to a doomsday device while a friendly female voice counts down the seconds to detonation.

Wendy Watson: Does this scenario involve me wearing a bikini again?

Tökéletesen lemaradva, de csakazértis csatlakozom a Middleman-rajongók klubjához. isolde és lucia már mindent leírtak erről a sorozatról, amit kellett (érdemes elolvasni), és ha hozzátesszük a sorozatjunkie ajánlóját a kezdetekből, nekem alig marad valami. A Middleman egyelőre egy évad, tizenkét epizód és egyszerre hamisítatlan pulp-sorozat titkos bázissal és világmegmentéssel, illetve mindennek a tökéletes paródiája, tömve milliónyi popkulturális utalással, amiket nem kötelező érteni, de remek érzés kiszúrni, mi honnan van.
Az elején kicsit lassan indul be, ott még kissé Man in Blackes, de a közepén már elkapott a gépszíj, pedig akkor még nem is jártam a Vampiric Puppet Lamentation című résznél. A Middleman nem fog mindenkinek tetszeni, de akik maguk is őszinte büszkeséggel tudnák azt mondani egy végső leszámolás előtt, hogy the plan was sheer elegance in its simplicity, vagy esetleg szeretik a kikacsintgatós iróniát, a frappáns párbeszédekeket és az olyan főgonoszokat, akik óriás gyémántokat lopnak torz terveik végrehajtásához, azok értékelni fogják.

(pelyhek)

noiz: …mert az albérletben még mindig nincsen net.
lucia: De hát akkor mit csinálsz, ha hazaérsz munka után?

*

Neil Gaiman The Graveyard Book című új regényéhez kiválóan illik egy vasárnapi vonatút a hófelhős szürkületben a kihalt Velencei-tó partján. Ennél csak egy passzentosabb környezetet tudnék elképzelni az olvasgatásához, a skóciai Stirlinget az esőfelhőkkel és a várhoz vezető régi utcákkal, biztosan azért, mert a regény választott helyszínéről állandóan eszembe jut az egyik ottani temető a hegy tetején, ahol egészen sajátságos síremlékek akadtak.

*

Budapest belvárosának meg jól áll ez a mai tél, a nyirkos térkövek a lámpafényben, az öreg homlokzatok között kavargó hó, a kivilágítatlan ünnepi lámpafüzérek a Bazilika előtt.

*

A Twin Peaks még az ötödik (vagy hatodik?) újranézésre is működik (nekem legalábbis), és most először jutott eszembe, hogy ennek a történetnek pont nem árt, hogy süt belőle a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának hangulata, a kazettás diktafonnal, a bumfordi telefonokkal, a pulóverekkel meg a frizurákkal. Sőt.

De ezt biztosan csak a nosztalgia mondatja velem, és valószínűleg az 1985 után született generáció(k) nem osztoznának lelkesedésemben.

(winter is coming)

Varjak köröztek délután a gyér hóesésben, de a csapat látványa hirtelen olyan megrendezettnek tűnt: túl sokan voltak talán vagy túl sűrűn kavarogtak a tetők fölött, mindenesetre amikor hirtelen szétrebbentek, szinte vártam, hogy felfednek egy filmcímet vagy egy logót a hideg téli égen. A nyitókép-hatás kedvéért hátratett kézzel néztem őket a Vidéki Kúria emeleti ablakából, csak a zenei aláfestés hiányzott, meg a kinyúlt melegítőnadrággal is csinálni kellett volna valamit.

Kíváncsi vagyok, mi lett volna a film címe.

(knightstale)

Elindult a King Arthur hivatalos honlapja. Még több lovag, még több kép, még több betű.

http://www.kingarthurthewargame.com/

(david attenborough you're my only hope)

Mint tudjuk, a macskák mindig a talpukra esnek, ráadásul dorombolnak is és ügyes vadászok, de vajon az evolúció melyik fázisában kellett kifejleszteniük azt a hatodik érzéket, amellyel a polcon heverő telefontöltők közül kizárólag azt az egyet rágják el, ami az éppen aktuális készülékemhez kell?

(knights and citadels)

Kint van a King Arthur című játékunk első hivatalos trailerje, avagy átértelmezett lovagregék, gonosz varázslók, epikus csaták és fenyegető tündérurak Britannia földjén.

Megnézhető például itt.

[Update: http://www.gametrailers.com/player/42600.html

Egy másik videó, ha az előzővel megint gond lenne.]

(fentről szép)

Tehát szemmel láthatóan megint elérkeztem abba a fázisba, amikor nagyon dühös tudok lenni erre az országra (a februári utálkozást még nem értem utol, biztosan számít, hogy szép, napfényes a november), miközben egyre kevésbé hiszem, hogy képes lennék innen elmenni. Vigyáznom kell, mert látom magam előtt igaz kelet-európai értelmiségi sorsomat: több évtizede írom majd a regényemet, ennél is többet fogok panaszkodni arról, hogy bezzegnyugaton, vodkát tartok az íróasztalom fiókjában, a barátaimat úgy köszöntöm, hogy állj meg vándor egy szóra* és leküzdhetetlen késztetést érzek a szőrmével bélelt, simlis bőrsapkák viselésére, plusz autóstáska.

Nem tudom, vajon a november teszi vagy a hangulatom, de most megint úgy érzem, hogy Budapest egy beteg város, lélekben és fizikailag is, minden pusztul és egyre több az agresszív vagy az elmebeteg, különösen akkor, ha leszáll az este. Inkább messziről kell nézni, úgy szép, mint a hétvégén a Normafáról a kékes szürkületben.

* lásd Hammer Ferenc egykori MaNcsos cikkét arról, kik elől kell pánikszerűen menekülni.

(fordító vagyok, ments ki innen)

Kedves nézőink, talán még emlékeznek nyár végi postjainkra, ahol izgatottan követtük a beesett horpaszú Noiz botladozó lépéseit a fordítás szavannáján, hiszen tudtuk, milyen hosszú idő után helyezték vissza természetes közegébe. Együtt izgulhattunk vele, vajon túléli-e az első néhány fejezetet, közösen örültünk, amikor ismét felfedezte az alvás nélküli éjszakákat és csak úgy pörögtek a keze alatt lapok, majd kezünket tördelve néztük, hogyan oson hozzá egyre közelebb a leadási határidő. Azóta eltelt több mint két hónap, és most ismét kimentünk hozzá a vadonba – a jelek szerint a visszailleszkedés zökkenőmentesen sikerült, Noiz régen leadott számlái kifizetésére vár, artikulátlanul szidja a könyves szakmát és alig várja, hogy újra messzire kerüljön innen.

(a vadon szava)

Ismét elérkezett az éves időpontja a rituális elvonulásnak, amikor néhány barátommal kimegyünk a természetbe, annak is olyan pontjára, ahonnan rálátni egy tóra, és néhány napig úgy élünk, mint eleink: fejszével vágjuk a fát, bográcsban főzünk, néha pálinkát iszunk és egész asztalokat rakunk tele társasjátékok több kilónyi műanyag mütyürjeivel. Ráadásul az egyik délután fölényesen nyertem egy kemény szellemi párbajban is: a terasz egyik sarkában álltam én, egy tányér virslivel, a másik sarokból pedig négy gyönyörű, jól táplált helyi macska szegezte rám látványosan éhező, de azért bizakodó tekintetét.

(mi csináltam a blogszünetben, noiz fogalmazása)

Az elmúlt tizenkét nap nagy vonalakban: bulváros frázissal majdnem végzetessé vált! az a szociológiai kísérlet, amikor a bloggerek elé helyeztem egy kiló jelly beant, pedig csak azt akartam tudni, milyen színű bogyókért alakul ki harc, de látványos kézitusa helyett pusztán hasfájásra panaszkodtak. A Nagy Levinnel kiegészülve addig nyúztuk a Rock Bandet Brightnál, amíg fel nem kopogott a lenti szomszéd (az otthoni koncerteken ez lehet a szirénázva kiérkező rendőrkülönítmény megfelelője), műanyagdoboltam Nine Inch Nailst és hamisan elénekeltem az Epicet, pedig Mike Patton mindig olyan könnyen csinálta, kamaszkori emlékeim szerint legalábbis. Mostanában egészen sok szórakoztató filmet láttam – magyar raymondchandlert, videotékás-álomszerű-Gondrysat meg Párizsban játszódó feelgood alkotást –, de a nemrég bemutatott Zuhanás (The Fall) című Tarsem-alkotás egyelőre a legszebb és legmesésebb film, amivel valaha találkoztam. Közben többször is kimentem futni a szigetre a szép őszi reggeleken, a kör felénél pedig mindig eltűnt a fátyolos pára és kisütött a nap, tehát most már bizonyítékom is van rá, hogy én szívom magamba a ködöt. Kezdeni is kellene ezzel valamit, gondoltam, majd novellaötleteket piszkálgattam néha, majd nem kezdtem velük semmit.

A mai nap nagy vonalakban: megtörtént az első alkalom, hogy saját angol nyelvű szöveget hallhattam egy brit szinkronszínész előadásában, készülő játék trailerje alá vágva. Kis dolog ez az emberiségnek, de kellemes érzés nekem, ellentétben azzal, amikor egy másik játékunk magyarra nyersfordított szövegével találkoztam (sajnos az angol verzió szerzőjeként és ex-lokalizálóként duplán vagyok kukacoskodó).

(még egyszer, képekkel)

Itthon színe van az ősznek, meg fátyolos köd is jár hozzá a folyó fölött. Angliában is ősz volt, de ez csak a fényeken látszott, a növényzet szigorúan zöldellt tovább. Ilyenkor jövök rá, hogy hiányoznának az októberi árnyalatok.

Ha már ősz, az egyik londoni vasútállomáson külön tábla értesítette a tisztelt közönséget, hogy ősszel vizes levelek kerülhetnek a sínekre, ezért olykor három percet is késhetnek a vonatok. (Tapasztalataim szerint az angol vasút ennél azért kevéssé olajozottan működik, de legalább kedves gesztus.)

Aztán történt olyan, hogy Dublinban még utolsó este sikerült megtalálnom azt a Porterhouse nevű pubot, ahol mindenképpen ki kell próbálni (mondták) a saját főzésű Oyster sört, és tényleg. Stout, tehát sötét színű, testes, de más kicsit, mint a Guiness és komolyan gyümölcsös utóízt fedeztem fel benne… vagy valamit.

Birminghamet meg iparvárosnak képzeltem, barna és még barnább színekben, (ház)foltokban téglavörössel feldobva, mint Frank Miller csinálta a Sin Cityben. A téglapiros stimmelt, de a barna nem nagyon, a belváros körülötti részt kisuvickolták és felújították, például a régi vontatócsatorna-rendszert meg az egykori ékszerész negyedet, ahol a boltozatos pincékbe trendi bárokat költöztettek (ezt onnan gyanítom, hogy kisüveges olasz söröket adnak).Másnap, harmadnap vidék, láttam Worcester katedrálisát felhők alatt, az angol vidéket napfényben, plusz kocsmatúra is jutott oldschool pubokban, ahol a pint az pint, a tömeg ácsorog és süppedős a szőnyeg.

Londonban egy hét után először végre nem fáztam, ellenben rengeteget gyalogoltam (megint) és hatalmas épületek árnyékába húzódtam, kényszeresen és ipari romantikán ámulva, erőművek, katedrálisok és modern paloták mellé.

(Vigyázat, a szöveg többi része a szokásostól eltérően szétdarabolódott és mindenféle nem túl művészi képek alá került. Akiket érdekel a kiegészítés, fáradjanak utánam a flickr galériájába, a többieknek pedig köszönjük a látogatást, a kijárat balra, a shopban vásároljanak noizos bögrét, hamutartót és múmiát.)

Folytatás itt: galéria.

(live from London)

Utolso este Angliaban, valahogy maradt egy kis hezag a londonozas meg a terry gilliam filmbol szalajtott uberpozer es nagyon cool hostelbe visszamenes kozott (ahol keken derengenek a neonok es ez nem vicc). Ugy dontottem, frusztral az ekezettelenseg, ezert majd valamennyivel bovebben otthonrol.

A kovetkezo resz tartalmabol: Noiz lemegy Birmingham kisuvickolt gyarnegyede ala, a Vaultba es talalkozik rosseb baratjaval, akit ravaszul meglepetesvendegnek hivott hosunk kedvenc huga; elemzes az angol videkrol es a pub crawlrol egy folyoparti kisvarosban, ahol az eddigi legmagasabb az utca/kocsma arany; Londonban vegre nem fuj a szel, ellenben szital az eso es Noiz bezart eromuvet nez ahitatosan a szurke eg alatt, majd felkeres nehany regen latott helyet, nosztalgiazik, vegul a Leicester Square-en belefut a High School Musical 3 diszvetitesehez kapcsolodo piros szonyeges sztarfelvonulasba, hogy aztan gyorsan menekulni probaljon a 15 431 darab sikoltozo 16 ev alatti lany kozelebol.

(live from Dublin)

A màsodik dolog, ami a feltunt tegnap reggel Dublinban (rogton azutàn, hogy rajottem, milyen kevès egymàsra veheto rèteget lehet kombinàlni a magammal hozott nem tul sok ruhàbòl) az ivas elleni kuzdelem harciassaga; amikor a sokadik emeletes busz oldalarol kerte az utazokozonseget egy szomoru plakat-taxisofor, ugyan ne hanyjak ossze a taxijat, meg en is megsajnaltam oket.

Az utcatàblàk angol es gael nyelvuek, ezert a buszok elejen szinten valtogatjak egymast a kijelzokon a vegallomasok elnevezesei, College Green / Faiche An Chalaìste meg Maynooth via Cill Droichid, mintha (tunodtem ezen tegnap) az ìr jàratok a hètkoznapi ùticèlok mellett a kulonleges helyeken is megàllnanak, tolkieni erdokben meg az alvo torzsfok fold alatti csarnokaiban.

Dublin kicsi, mondtàk, de meg annàl is kisebb, meg szimpatikus, gyalog egyszeruen bejàrhatò egy (hosszù es fàrasztò es làbgyilkos) nap alatt, meg arra is maradt idom, hogy igyak kàvèt, nèzzek Book of Kells kiallitàson orias kodexet meg Trinity College-ot nyuzsgo elsosokkel meg parkokat, utcàkat es templomokat es a nagyon nem vàrszeru vàrat kivulrol.

Az idojaras kivetelesen olyan, mint az utikonyvben, sotet es viharos èjszaka volt (hogy a klasszikusokat idezzem), amikor megerkeztem a hostelbe kedd ejfel korul, masnap reggel meg minden ugy ragyogott, mintha csak almodtam volna az esot, es azota is ez a ket allapot valtogatja egymast nagyjabol fèlòrankent. A szèl, na igen, a szèl az àllandò.

Amikor Tapsi, dublini szakertom adott kolcsonterkepet, akkuratusan bejelolte rajta a jo kocsmakat, tegnap ki is pipalhattam a kotelezo Guinesst az egyikben (pedig nem szoktam egyedul inni es itt dohanyozni sem lehet odabent), utana elballagtam a Temple Bar nevu negyedbe, ahol csak kocsmak vannak, az egyikben jutott autentikus(nak tuno) oromzeneles is. Masodjara csak fel pintet kertem, hat mi ez a kicsike adag, kerdezte vàratlanul a mellettem konyoklo ìr megakadva, mintha beteg lennek.

Mivel van a kozelben tenger, ma felultem a HEV itteni megfelelojere es eldocogtem a partra, ahol kerek, zomok tornyok àllnak a szèlben, az egyikben James Joyce is lakott kicsit, amìg rà nem lottek egy elszabadultabb esten fegyverrel, utana emigralt orokre es beleìrta az Ulysses elso oldalaba az emlekezetes helyet. Itt acsorogtam, neztem a nyugodt vizet, hallgattam a robajlast a sziklak felol, tunodtem a vilag dolgain es csak az sajnaltam, hogy a szel elkapkodta a so illatat.

Az egyèb apròsàgokròl majd kèsobb, holnap megyek tovàbb.

(off i go then)

És akkor ma este útnak kelek egy hétre (lásd vándormadár-ösztön), furcsa lesz, mert évek óta nem utaztam teljesen egyedül, meg jó is, azt hiszem, ha tudok, jelentkezek.

(vakuk vívtak)

Pénteken a mr. a remek lakásavatót tartott, ami egy ponton átcsapott a házigazda, agnus és L között vívott fényképezőgépes párbajba, ami pont olyan, mint a westernek nagy leszámolásai, csak digitális gépekkel vívják és a lefotózott testrészek nem véreznek. A csata csúcspontján alie meg én kint álltunk a sötét gangon* és mellettünk folyamatosan, éles fénnyel hol felizzott, hol elsötétedett az udvarra néző ablak, mintha időutazással vagy gyilkos robotnők életre keltésével kísérleteztek volna odabent. Amúgy rá kellett jönnünk, hogy a vaskorlátok mintái bonanza-jeleket mintáznak, de ez csak akkor látszik, ha a fény ferdén vetíti a cirádákat a falra, szerintem ez valami kód lesz a vasba rejtve.

* és eszmét cseréltünk a kollégiumokról, China Miéville-ről és az e-book olvasókról; meg tisztáztuk, hogy évekkel ezelőtt Bright bemutatott minket egymásnak a Szigeten, de a szigetes éjfél utáni találkozók mindig ködösek és ezért nem baj nem emlékezni rájuk

(szociorémálomépítő, kezdő készlet)

Tegnap céges triászunk kivonult a lépcsőházba kávézni, és láthattuk, mennyire ódon és gótikus a bérház gangja egy őszi koraestén, ha szemközt csak egy csupasz villanykörte világítja be a kovácsoltvas cirádákat meg a szürke falat. TJ barátom fejben kelet-európai szociofotót komponált a látványból (a lámpa alatt kellene melankolikusan dohányoznod, mondta jóindulatúan), de az alap könnyedén alakítható tovább: ha egy járókeretes bácsi 34 perc alatt jön le az oldallépcsőn, aláfestő zene nélkül, David Lynch-filmet kapunk; ha az egyik lakásban egy nyugdíjas néni a kikapcsolt tévét nézi szótlanul, dokumentumfilmet a rögvalóságról; ha valami kijön a tévéből és leveri róla a színes üveghalat, echte káeurópai horrort.

(megyek az őszben, ezek fordulnak ki belőle)

Azért is jó ellátogatni a Word Press 2008 fotókiállításra, mert a fekete-fehér diktátorok és a színes szegénység után sokkal élhetőbbnek tűnik ez az ország, még akkor is, ha éppen akkor valakik és valamiért megint dúlnak a belvárosban; ha a tetők fölött minden túl szürke és fúj a szél.

Most kedvelem ezt az őszt. Égő avar füstje kell még bele, kis napfény, szép lesz ez.

Írni lenne jó, gondoltam tegnap váratlanul, valamelyiket felhizlalni a füzetbe lefirkált fél sorok közül. Erre rögtön véget ért a vihar előtti csend (nem tartott sokáig), október vége, mondták nekem itt bent, szóval valóban sokat fogok írni, csak angolul, átokföldjéről, boszorkányokról, hideg vasról és technológiai fejlesztésekről.

(ma van az "international talk like a pirate day")

Mint a kásahegyet átrágó mesehős, aki váratlanul átjutott a túloldalra, olyan arccal nézhettem körül ma reggel, amikor rájöttem, hogy két és fél hónap után most először nem kell egyszerre fordítani és szerkeszteni, kizárólag az állandó munkahelyem vár. Ez azt jelenti, hogy talán hosszú idő óta az első olyan hétvége közeleg, amit nem munkával töltök (és végre elkezdhetem megválaszolni a felgyűlt leveleket).

Mivel az ilyen vihar előtti csendek nem tartanak sokáig, gyorsan ki is használtam a szabadságot és elmentem futni a szigetre. Régen jártam arrafelé, a park fáira azóta kicsapódott az ősz, mint valami rozsdás hab. Az energiafeltöltés annyira sikerült, hogy a céghez vezető út nagy részét is gyalog tettem meg, és mivel ebben az állapotban, a kicsit csípős napfényben kizárólag az új Motörheadet szabad hallgatni, így is tettem, Chase my tail, catch me if you can / Don't you mess around with the Runaround Man.

(noiz a korábbi verziószámaival találkozik)

Amikor az autót vezető ember azt mondja, csak beugrunk még ide, és váratlanul a városnak egy olyan részén találom magamat, ahol tavaly novemberben jártam utoljára, előtte viszont tanfolyamra, rendszeresen és sokáig. Nem is emlékek jutnak eszembe, hanem rutintól rögzült hangulatok, egyetlen pillanat alatt zuhannak rám, és félig még az enyémek, félig már nem.

Amikor egy levélben szóba kerül az a novella, amit júliusban fejeztem be, és hirtelen ijesztően nem tudom felidézni azt embert, aki írta, pedig alig másfél-két hónapja történt.

Amikor a naptárra nézek, és eszembe jutnak az őszi utazások, a színek, az illatok, a hangok, de elsőre csak egy különösen élénk álom részletei.

Mintha az elmúlt egy évben többször fogták volna az összes csontot és szövetet és gondolatot és a kis izéket, amikből vagyok, ezeket szétpakolták volna egy nagy, fekete nejlonra, hogy fontos apróságokat cseréljenek bennem, majd utána összerakjanak még egyszer, tervrajz szerint. Kívülről semmi változás, de már nem ugyanaz a verziószámom, és ez néha furcsa. Túl rövid idő alatt túl sok verzió, talán.

(hihetetlen, mi mindenből csinálnak pálinkát)

Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut? --> Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.

Ez is kipipálva.

(Péntek: bemelegítés Búvárzenekarral és Srakker szóvicceivel. Szombat: Fehérvári Zenei Napok, négyféle pálinka, egyféle Jägermeister, mindegyik többször, Anathema, rettenetes hideg, szél, észosztás, enyhe mentális köd, jóhangulat, másnap a világ bosszút áll és dolgoznom kell.)

(magadtól nem találod meg soha, csak vezetővel)

Igazi zárvány volt a város régi házai alatt. A pincehelyiség falán boroshordók előlapját imitáló faragványok, a nehéz asztaloknál gimnazisták, a pult fölötti tévén barátokközt, de igazán akkor tűnt fel a hely komolysága, amikor két pohár sör után rendeltünk még kettőt és a barátságosan flegma pultos elkérte a poharakat, mert ilyen gyerekkiszerelésből nem akadt több.

(majdnem filmes vágásokkal mondom el)

A hét úgy kezdődik, hogy felébredek hétfő reggel és az ablakpárkányon ott ül az ősz, mint egy ázott madár.

Hirtelen vágás a múlt hétre: végzek a fordítással. Ebben a lelkiállapotban nem szabad azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen nem is volt vészes, sőt a végén az a néhány nap a világtól elzárva, pánikban és hajszoltan, ugyan, az valójában stimulál és erősíti a lelket. Ha most nem vigyázok, elvállalok egy másik féltéglát, és akkor megint zsonglőrködhetek a többi állásommal, utána pedig (akárcsak jelen pillanatban) legalább egy, de inkább két hét, mire letudom a közben felgyűlt feladatokat.

Hirtelen vágás egy esti utcára: szerény külsejű srác állít meg, felmutat egy vaskos papírköteget és azt mondja, ő író, ez pedig az ő regénye és ha lenne pár percem. Udvariasan lerázom, de már bánom, talán új marketingmódszereket tanulhattam volna tőle vagy legalább azonosíthattam volna magamat az írók titkos kézfogásával.

(A másik furcsa ember, akivel a minap szintén az utcán találkoztam, nem beszélt, csak vérzett, a jobb talpából. Mezítláb ment előre, üres arccal és véres talpnyomok vezettek akkurátusan egy lépcsőházhoz, mint egy kis költségvetésű horrorfilmben a sejtetés eltúlzott eszköze. Mögötte egy otthonkás öregasszony ballagott, hát hova mész, hát hova mész így, mondogatta, de nem úgy, mint aki igazán aggódik.)

Végül vágás vissza a hétfőre, amikor is visszatérnek a szorongó éjszakák. 2007 elején ment ez, heteken át: váratlanul felriadok arra, hogy nagy baj van – általában azt hiszem, elfelejtettem valami nagyon lényegeset –, és csak akkor jövök rá, hogy szó sincsen ilyesmiről, amikor már teljesen felébredtem. Most például egy nagyon fontos kód jutott eszembe az álmomban, amit le kellett volna írni, különben örökre elveszik, viszont csak két számjegyig jutottam a rekonstruálásban, mire kitisztult a fejem. (Talán egy másik én egy párhuzamos világban most hasonlókat ír, viszont nála hiányzik ez két szám a kombinációból, ami kinyitná a széfet vagy a titkos ajtót a labirintusba.)
Mondjuk nem örülök annak, hogy a tudatalattim megint nem hagy békén.

(újabb kalandok a blogok völgyében és azon is túl)

– Emlékszem, a levegő sűrű volt a megírandó postoktól. – „Danger” Noiz elhallgatott, majd rá jellemző, férfias mozdulattal megigazította az elcsúszott csipketerítőt. – És a tömeg… Különös hatással volt rám. Egyszer azt hittem, a végén megdobban a szívem.

Szombaton bloggerek közé mentem, természetes közegü(n)kbe, a tandembe, ahol egyébként a szokatlan zsúfoltságból ítélve gyakrabban kellett volna záróbulikat tartaniuk. Pontosan azt tettük, amit ilyenkor egy blogger tesz, behúzódtunk egy kis sarokba és egymással beszélgettünk. (Azért volt, aki átütött a láthatatlan falon, például banasha, aki szinténblogger, meg Peter, aki nem annyira).

Kedden pedig rá kellett jönnöm, hogy egyetlen pozitívuma mégis van annak, ha nagyon hosszú időn rettenetes összegekkel tartozik át egy cég: ha csak a töredékét kifizetik, már az is pénz. Kicsit fellélegeztem, hatalmas önuralommal nem gondoltam végig, mennyivel tartoznak még itt és három különböző helyen, és feltettem magamnak a kérdést: Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut?

Egy: lefoglal egy repülőjegyet nyugat felé. *
Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.**


* Megtettem. Van visszaútra szóló is (egyelőre). És idén harmadszorra már ne jöjjön közbe semmi, köszönöm.
** Jövő hétre maradt, a fordítás és szerkesztés rémálomnapjai után. De meglesz.

(nem link)

Régi szép idők vannak megint, tehát megállás nélkül fordítok, ujjaim homályos folttá olvadnak a billentyűzet fölött, pörögnek az oldalak, órákat töltök a konyhában és gépelek megállás nélkül. (Nem elírás, még mindig nincsen íróasztalom, ezért a gáztűzhely és a hűtő közötti résben dolgozom, az albérlet egyetlen erre alkalmas vízszintes felületén. Ez már önmagában elég vicces, szocreál művészsors, de isolde ráébresztett, hogy ettől ráadásul pont olyanná váltam, mint Jake Smiles, a magyar cyberpunk, majd kölcsönadta a szóban forgó könyvet.) Közben mangát is szerkesztek, meg néha bejövök a céghez megmutatni magamat, hogy ne felejtsenek el, és egyre nyúzottabb a fejem, egyre több kávé fogy, egyre idegbetegebb vagyok. Alapvetően élvezem, hogy még képes vagyok ilyen teljesítményre, pedig éppen ez elől próbáltam elmenekülni az év elején, csak sajnos ott az a fagyos csomó a gyomromban, mert hiába minden erőfeszítés, itt nagyon komoly gondok lesznek a leadás környékén, ami napok múlva esedékes. Szóval ebben a tekintetben is régi szép idők vannak, hogy gyorsan keretbe foglaljam a postot és visszatérjek dolgozni.

(missing subject)

Sem az APEH, sem a ___ megyei cégbíróság dolgozói nem sejtik, milyen hajszálon múlt, hogy nem rontottam el nagyon a mai napjukat. Tényleg csak egy picike apróság hiányzott hozzá, az orbitális pályán keringő halálsugárvető, szigorú króm és fekete színekben, elegáns halálfejjel az oldalán, amit bármikor adott célpontra fordíthatok a kizárólag nekem gyártott irányítópanel segítségével.

A sors fintora, hogy mire (mégis) ismét elkezdtem élvezni a fordítást, addigra újra tudatosította bennem a Hivatal, mi is volt a másik ok, amiért abba akartam fogom hagyni ezt az egész kényszervállalkozásnak nevezett bohóctréfát. Majd ha valaki rendesen alkalmazásba vesz, elővesszük ezt a fordítósdit ismét. (Ez utóbbi mondat természetesen egy minden alapot nélkülöző vicc.)

Még szerencse, hogy történnek jó dolgok is mostanában.

(késleltetett sokkhatás)

Ma láttam az első olyan fényképet, ami az első este készült rólam a Szigeten, és ezzel eldőlt egy régi dilemmám: igazából már nem is akarok híres ember lenni.

Vagy csak olyan, akinek hivatásból sokat kell innia.

(sziget 2008, csúcsra járatás, lecsengés)

A harmadik napon megidéződtek a körülbelül tíz évvel ezelőtti idők, amikor a mulatozásra még a teljes spontaneitás volt jellemző. Külön köszönettel tartozom macandthecitynek és zaniahnak, akik immáron második alkalommal viselték el kásás hangú észosztásomat, amiből kevésre emlékszem, tehát biztosan kínos lehetett, viszont remek lelkisegélyt kaptam cserébe. Közben, előtte vagy utána volt még tánc és még több alkohol, pad alá esés és sikítva röhögés, elveszés és megtalálás, meg a Sex Pistols, utána pedig az egész Sziget egyetlen kavargó masszává állt össze, mint amikor a régi scifi-filmekben beindítják az időgépet és egyre gyorsulva pörögni kezdenek a színes csíkok a háttérben. Ez a gép egészen meglepő irányokba ragadott el és csak reggel hatkor kezdett el lassulni, de utána még szereztünk pálinkát és vidám szlovének itattak sörrel délelőtt tízig, nagyjából megállás nélkül, miközben francia reggea-re táncoltunk, pedig sohasem szerettem a reggea-t, ebből is látszik, mi mindenre rá nem veszik a nők szegény férfiakat.

Ősmagyar mangalica hotdog – felirat egy bódén a főút mellett.

Összesen két óra alvás után, este kilenckor vette kezdetét a negyedik nap, benne kézremegés, botladozás, ásványvizes palack szorongatása meg egy számnyi Meshuggah. A Hammer-sátor felett stílusosan zajlott a holdfogyatkozás, később messziről hallottam valamennyit az REM visszhangjaiból, isolde egy ponton felvette John Lennon-napszemüvegét és kitaláltuk, hogy a Szigeten probléma szerint, célzatosan különböző színpadokhoz kellene küldeni a lelkisegély-sátorba érkezőket, közben pedig borzongó tisztelettel néztem transferatuékat, akik már éppen kezdtek nagyon vidámodni. Még elcsábítottak egy Fényre, hajnaltájt benéztem a Barabás Lőrinc Eklektricre, aztán haza, hogy a következő, utolsó napon kipihenten foglalkozhassunk echnat születésnapjának megünneplésével. Ez olyan jól sikerült, hogy ma már egyáltalán nem vagyok kipihent. Találkoztam ismerősökkel, elég váratlanul, Tapsi társaságában meghallgattunk egy számot a Carcassból, ami háromnak tűnt, két számot a Killerstől, ami nagyon rosszul szólt, és még ücsörögtem egy jó ideig a harsányan daloló index-szerkesztőség mellett, amíg nagy nehezen el nem indultam kifelé a talán (a szó pozitív értelmében) legfurcsább Sziget-fesztiválról, amin valaha voltam.

(sziget 2008, felpörgetés)

Idén a Szigetre is igaz, hogy minden ugyanolyan, megfoghatatlan módon mégis más, kivételesen a jó értelemben. Igazság szerint az egész eddig eltelt év minden feszültségét sikerült rendkívül spontán és teljesen kontrollálatlan mulatozásba önteni, ezért egyrészt annak ellenére is működött ez az öt nap, hogy idén alig láttam fellépőket, másrészt folyamatosan aggódhatok, vajon mennyire és hányszor csináltam hülyét magamból, de hát valamit valamiért.

Az első nap rögtön olyan viharos gyorsasággal pörgött le, mintha rányomtak volna a fast forward gombra, ráadásul úgy, hogy mindössze két kocsma és két színpad szűk négyszögében keringtem egész este. Képzeljünk ide némafilmes zongoraklimpírozást, amint kapkodó, felgyorsított mozdulatokkal iszom a bort meg a törkölyt, különböző ismerősök között csapongok, megint bor, megint törköly, két szám erejéig Alanis Morissette a nagyszínpadon, amit mint két nappal később megtudtam, csúnya szavakkal illettem, bár ebből semmi nem rémlik, utólag is elnézést. Ott már kezdett szétesni minden, egyszer csak este lett és a barátaim kávét itattak velem, mert már nem lehetett érteni a beszédemet és negyedóráig tartott megírni egy üzenetet. Elmentem megkeresni whoisnotot, de közben történt valami (valami törkölyszerű) a térrel meg az idővel, mert arra eszméltem, hogy nem találtam meg senkit, de kiesett egy óra, és nem tudom, miképpen, de a Volt teraszon táncolok barátokkal és ismerősökkel, akik egyre fogyatkoznak, míg csak ketten maradtunk, a taxiknál elbúcsúztunk, aztán elindultam hazafelé, támolygó léptekkel és azzal a tompa értetlenséggel, amit a hímnemű egyedek éreznek, amikor a nőnemű egyedek az elmúlt másfél órában mintha jeleket adnának nekik, hogy azután váratlanul kiderüljön, hogy mégsem.

A második nap kóválygását feldobta a baráti különítmény érkezése, echnat Fehérvárról, schizo Budáról, rosseb pedig egyenesen Angliából jött, sós-ecetes chips-szel és füstös skót whiskyvel, ami olyan volt, mintha egy szalonnasütő nyársat nyalogatnánk. Végre láttam a Sziget többi részét is, mert taktikusan különböző helyeken ittuk az újabb (idén hat decis) korsó söröket. Szokásos Kispál-koncert, szokásos öt percekre összefutás ismerősökkel, szokásos sms-ben szervezgetések, amik nem jönnek össze, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egyedül mászkálok. A világutálat a világzenei színpad környékén szakadt rám váratlanul. A sörök hatása elmúlt és ólmos melankólia maradt utána, ami oldódik valamennyit a tömegben táncoló gyönyörű lányok látványától és meggypálinkától, de azért végigkísérte a kevergést a színpadok között, a nyolcvanas évek legrosszabb slágereit valahol a peremvidéken, a szögelős drumnbasst a másik sarokban, majd a korai hazamenetelt is, szerencsére lett egy harmadik nap, ami aztán mindent helyrepakolt.

De ha futunk, kilötyög belőlem a húgy – elcsípett mondat a Szigeten, amit valójában egyetlen aranyos lánynak sem szabadna kiejtenie a száján

(before / after )

Mikor mész Iron Maidenre? / Na, milyen volt az Iron Maiden?

Elég, ha harmincegy év alatt az ember egyszer (kétszer, háromszor) megnöveszti a haját, meg fülbevalói vannak és gyanús zenéket hallgat, amikben sok a dzs hang, aztán magyarázkodhat, hogy bármennyire is tiszteli az öreg harcosokat, ez a fajta metálvonulat teljesen kimaradt az életéből.

Ma délután viszont már tényleg odakint leszek a Szigeten, ha jól számolom, tizenötödszörre. Otthoni netkapcsolat hiánya miatt majd utólag jelentkezem, ha.

(insert your customary whimpering song quote here)

Amúgy is hajlamos vagyok nosztalgiázni, de mostanában ijesztően kezd elhatalmasodni rajtam a dolog. Elég hozzá egy kolléga velencei fotósorozata vagy a tücskök esti lármázása a vidéki ház erkélyén, egy könyvborító vagy a napolaj illata, egy utca, egy album címe, de hát ez van, a régi szép idők iránti vonzódás egyre irreálisabb, minél nagyobb csődtömeg az aktuális életed.

(másnap minden ruhádnak esőillata van)

Én majd itt kiszállok, mondtam hajnali fél kettő körül a sofőrnek a vidéki kertváros szélén, mert szerettem volna gyalogolni egy kicsit hazafelé. Akkor már órák óta hangtalanul villámlott, úgy látszott, csak messziről acsarkodik a vihar.
Természetesen két perccel azután, ahogy az autó eltűnt, szinte átmenet nélkül leszakadt a fergeteg. A lejtőn patakokban ömlött a víz, szél tépte a fákat és másodpercenként fehéren felizzott az egész ég. Pillanatok alatt noir képregényfigura lett belőlem egy egész oldalas panelen, ázottan, feketében, még átvizesedett cigaretta is volt a számban, magányos alak az üres utcán, ahol a lámpák fénykörében ferdén zuhogtak az esőcseppek, és azt hiszem, vigyorogtam hozzá.

Nyilvánvalóan ebben a helyzetben egyetlen megfelelő láncolata van az eseményeknek: befordulni a következő sarkon, belökni egy elhagyatott villa rácsos kapuját, és az üres, penészes nappaliban, szigorúan az öngyújtó kattanása után azt mondani a karosszékben ülő alaknak, hogy Hát találkozunk végre, professzor.

De ehelyett hazamentem, forró vízzel lezuhanyoztam és vitaminokat ettem, mert nem akartam náthásan ébredni.

(philipkdick hangulatban / az utcát járom egymagamban)

Az utóbbi egy hét furcsa, nincsen rá jobb szó, de nem tudok rájönni, pontosan mi a furcsa benne vagy miért lenne egyáltalán az. Mintha valamit állítottak volna a világon, csak az egyik tárcsát, azt is árnyalatnyit, amit érezni lehet legfeljebb, ösztönösen.

Az érzés az előbb erősödött, amikor kimentem a nagyvilágba. Az utcát, ahol az iroda található, hetek óta bontják és túrják, munkagépek dübörögnek a forróságban, de valahogy ma különösen beindultak. Fél órával ezelőtt kiléptem az épületből és meg is torpantam, mert a délután folyamán a ház elől eltűnt minden aszfalt és járda, látótávolságon belül sehol sem maradt szilárd talaj, mint egy platformjátékban, ahol a szörnyek felzabálják a pálya elemeit, és ha sokat vacakolsz, soha többé nem jutsz el a kijáratig.

Az okkult hímzőegylet / medúzagyűlés szokott találkozója legalább stabil pont az életben*, de tényleg kellene most már egy diktafon, mert leginkább arra emlékszem a múltkori szeánszról, hogy kitaláltuk az emelkedett borszleng (kerek savak, decens kesernyék, ugye) totális ellentétét, ahol egy hosszan lögybölgetett korty után ilyeneket kell mondani elmélyülten, hogy savankás odab.szós vagy melankolikus, enyhén blogotírós. Pedig volt még ott sok más.

* nagyjából, mert hosszú hónapok után most napot és helyszínt váltottunk, mondom én, az entrópia munkál

(„csak a büfékocsiban állnak [részegen], ketten, amelyik rosszul van az vagyok én”)

kora délelőtt

A hátamban fáj az izom, a fejemben fáj az ingerültség. Az éjszaka egy részében a kényelmetlen ágyon fetrengtem és rettenetes sorsokat találtam ki egy közeli szórakozóhely számára. De hiába a gondolatok pusztító ereje meg a csukott ablak, továbbra is beszűrődtek a világegyetem legigénytelenebb zenéi, a voláré meg a lambada.

De most legalább tudok válaszolni arra a kérdésre, amire pozitívabb pillanataimban – például tegnap este – nem.

Ha tényleg el akarsz menni innen egy időre… mikor, ha nem most?

Mert ilyenkor arra gondolok, hogy itt csak hetente pár napot kóválygok végig azzal a mentális kialvatlansággal, aminek a fizikaival ellentétben semmi köze az ágyrugókhoz vagy a zajhoz, és nem kúrálja sem a négy, sem az öt kávé. Mert ilyenkor nincsenek illúzióim, milyen gyakran történne ugyanez több ezer kilométerre innen, egyedül, egy idegen városban.

késő délután

És ha estére ott is elmúlna?

(jól jönne egy negyedik állás, ahol legalább havonta fizetnek)

Azt reméltem, hogy fél év szünet után a fordítás már nem váltja ki belőlem azt az ingerült ellenszenvet, mint amikor és amiért abbahagytam.

Tévedtem.

(all my stitches itch my prescription’s low )

A július úgy szétfolyt, mint a január. A fesztivál, amivel kezdődött, mintha ezer éve lett volna vagy soha. Néhány zene furcsán összeforrt azzal a pár nappal, ezeket sokat hallgatom mostanában. Ettől olyan, mintha valaki más kellemes emlékeit nézném, irigykedve.

Júliusban a nagy érzelmi hullámvasút kezelője sóhajtva levette zsíros baseballsapkáját, belökte a sebességkart a legmagasabb fokozatba, aztán elment fröccsözni hallótávolságon kívülre. És csak lobogott a hajam, úgy követték egymást a mélypontok és az emelkedők, az önutálatot az önbizalom, az üres lapokat a telefirkált oldalak. Reményt reménytelenség. Bizakodást csalódás. Anyagi bizonytalanságot anyagi bizonytalanság.

A július a keveset alvás hónapja. Mert nem kényelmes az új ágy, mert sokat éjszakáztam mindenfelé, tetőkön, kertekben és udvarokban, de utána gyalogoltam is, mert néha jó gyalogolni a nyárban, zenével a fülemben. A vidéki város kihalt kertvárosán különösen fájdalmas póz úgy végigmenni, ha a lejátszó véletlenül bedobja Gary Numant, don't let the dark into me, énekli szokásos kétségbeesett hangján, és vele együtt hümmögöm a mellékutcák sötétsége felé, mintegy figyelmeztetésképpen. Az éjszakai gyaloglások egyetlen hátulütője, hogy gondolkodni is túlságosan jól lehet közben, de hát valamit valamiért.

Mi volt még a július? Fogfájás, emlékek, búcsú. Egyre több betű ragad be a laptopomon.

Még van belőle három nap.

(vagy titkos bunker épült alatta)

Az Aréna pláza hatalmas. Csillogóra suvickolt folyosók, üvegportálok, világító márkajelek és tágas, több emelet magas termek. Egy galaktikus birodalom Földre zuhant reproduktorhajója hever bekapcsolt álcázópajzzsal a Keleti mellett, az anyagteremtő roppant masinák ráálltak a földlakók gondolataira, már nem kávét, guminőt és sört termelnek tonnaszámra a bányászbolygóknak, hanem drága, logós ruhát, táskát meg szendvicset.

Az esti mozi után végigvonultunk az emeleten, előttünk senki, hátunk mögött erőtlen lárma. Utolsó napok, hirdették hatalmas feliratok az egyik üzlet kirakatában.

Az Aréna pláza kihalt folyosói modern zombifilmet idéznek.

Az Aréna pláza emberektől nyüzsgő folyosói modern zombifilmet idéznek.

(a portrait of the artist as a mad mechanic that he is definitely not)

Majdnem két év telt el a történetroncsok között. Félbehagyott konstrukciók hevertek körülöttem, a borítás alól kilátszó mondatcsonkokkal és a semmiben kattogó bekezdésekkel.

Tavaly sikerült befejeznem egy specifikusan megrendelt darabot, de ott kaptam alapanyagokat, be lehetett építeni az ügynököket az alapzatba, a monarchia császárvárosába (a katonatisztek és egy rejtély közé). Ez azóta sem jelent meg, írásfronton pedig folytatódott a nihil. Közben egy másik, kötetlen antológia kapcsán (tégy amit akarsz), ahová kicsit mást szerettem volna írni, mint régebben tettem, döbbenetes türelemmel vártak rám a többiek.

A történetroncsok között rohangáltam egy egész évig, egyre kétségbeesettebben, de az egyikről hiányoztak a madárszárnyak, a másiknak dobogó szívet kellett volna hozni valahonnan, a harmadiknak megsérült a logikája, a negyedik meg csak nyekergő hangokat hallatott, amíg le nem takartam valamivel.

Az egyik furcsa darabhoz kényszeresen visszatértem (két fogadalom között, hogy most már tényleg felhagyok az írással [is]). Szétszedtem, összeraktam, átdrótoztam, nem működött, közben dolgok történtek velem, nem jók, bele is csorgott a szövegbe sok minden az elmúlt időszakból. De most megint nekiestem, mert tudtam, ha ezt most nem, akkor soha többé semmit, és a héten befejeztem, elküldtem és azóta csak csóválom a fejemet.

Most már csak abban bízom, hogy működik is, de többet nem mondhatok róla, mert eljön értem a fekete autó.

(„csapd fel a hozzád legközelebbi könyvet”-post)

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó –, minden félelem elmúlt belőlem. (Michael Ende: Végtelen történet)

Meseregény hősének lenni elég nagy megpróbáltatás, de azért vannak előnyei.

(ugly in the morning)

Az önutálat az ébredés és a fejfájás közötti fél percben érkezik, onnan már hamar eljutok odáig, hogy szigorúan be akarjak írni az ellenőrzőmbe. Tisztelt szülők, fiuk, noiz önmagának tett fogadalmát sokadszorra is megszegte, és már megint az életével traktálta szegény barátait a tegnapi este folyamán, mindezt önismétléssel és sokszor elmesélt részletekkel súlyosbítva persze; és akkor a mértéktelen dohányzásról nem is beszéltünk, amivel kapcsolatban szintén elveszett egy fogadalom valahol.
A hazaút amúgy igazi felfedezés volt, először át az éjszakai Margitszigeten. Jobbról a folyón a bizonytalan fények, mindenhol máshol a koromsötét, gubójába, mint törékeny létformák, mélyen bevackolták magukat a padokon kuporgó párok, hogy csak akkor lehessen őket észrevenni, amikor már el is robogtál mellettük.

(a társalgás kacskaringóiról, még egyszer)

Az okkult hímzőegyletben a társalgás bármikor szürreális fordulatokat vehet, sőt alapjáraton olyan, mintha M C Escher valamelyik fametszete lenne, már ha M C Escher valaha készített volna fametszeteket három-négy órás beszélgetésekről. Tegnap például az eszmecsere egy pontján egyszerűen nem tehettem mást, ki kellett mondanom, hogy egy ideális világban lenne igény a lajhárszexre, amit persze nem gondolok komolyan, de akkor és ott helye volt ennek a mondatnak. Korábban ugyanis L. minden átmenet nélkül felettébb szimpatikus vendégünkhöz fordult és megkérdezte, milyen szuperképességet választana magának, mire a kérdezett szemrebbenés nélkül azt felelte, a repülést vagy akkora agyat, amiben elfér az internet*. Remélem, nyilvánvaló a két pont közötti kapcsolódás.

*(nem egyszerű velünk)

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.