(MOZOG!)

Nem számít, hogy négy és fél órát ültem egy váróban, nem érdekel, hogy nekem kellett vinnem a könnyített gipszhez a hozzávalókat, mert a rendelőintézet nem rendelkezik ilyesmivel, végre, három hét után ismét két lábon állok, még ha kicsit csálén is, és egy bespeedezett csiga sebességével haladok a külvilágban.

A kórházból hazafelé vezető út tapasztalatai alapján viszont ezt nem fogom túl gyakran megtenni, mert iszonyú hideg van, hiába húzok bármennyi zoknit gipszből kilógó lábujjaimra – az esős idő pedig epikus küldetésnek ígérkezik, tekintve, hogy víz nem érheti a burkot –, szóval a következő hetekben én leszek az ember, aki a Legrosszabb Kifogásnak Tűnő, De Igaz Szöveggel Marad Majd Otthon. Viszont legalább két lábon.

Utógondolat: a MOZOG így, nagybetűkkel, felkiáltójellel egészen olyan, mint egy indusztriális metálban utazó zenekar neve, amit még meg kellene alapítanom egyszer.