(mert szóltak, hogy ritkán írok: „b” oldal)

Folytatás innen.

Múlt hétvégén elköszöntünk eshutól (remélhetőleg nem újabb nyolc évre), és remek este sikeredett gnomebone kollégánál, aki nem spórolt a tequilával; mire elbúcsúztam, addigra az óraátállítástól szépen elcsúsztak egymáson a világ rétegei, madárcsicsergéses hajnal volt, de még teljesen sötét, viszont bőven jártak már a metrók. Másnap pedig Hannáéknál néztem meg a vidéki kúriát, ahol a fedett télikert tetején olyan hangulatosan dobolt az eső, hogy egy Bogart-filmben is elfért volna, és kiváló megehető / megiható dolgokkal halmoztak el minket.

A lábtöréses affér óta először végre elmentem futni, kétszer egymás után, levezetni ezt a rohadt feszültséget mert kezdtem beleőrülni a kényszerpihenőbe. Tehát nem vagyok már beteg, tudok futni és lehet is futni a szigeten, hiszen itt a tavasz. És ez így jó.

(Figyeljük meg a két összefüggő, mégis külön publikált post ívét, amint a szerző a küszöbön álló pénzügyi csőd és a fordítói egóproblémák témájából próbál átevickélni a napsütés, mozgás, barátok, lendület és egyéb pozitívabb kulcsszavak irányába. Bevallom, megijedtem, amikor kiderült, hogy eshu barátom az elmúlt pár évben többek között a blogom alapján próbálta megítélni messziről Magyarországot. Ezt senkinek nem ajánlom, mert olyan ez, mint bekormozott távcsővel nézegetni egy távoli falu szélső házát, miközben a háttérben három siratóasszony énekel. A blog – leszámítva talán az utazásokhoz és a barátaimhoz kapcsolódó postokat – azon az elven működik, amit már a Therapy? is megénekelt, avagy happy people have no stories.)