(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.

(Arthur Conan Doyle meets Chuck Palahniuk)

Pár nappal ezelőtt whoisnotnál olvastam azt a remek stílusgyakorlatot, ahol Raymond Carver stílusában gondolta újra a Drakula egyik jelenetét (itt megtalálható). Amikor megtudtam, hogy ez a boingboing éppen futó kiírása, ahol egy ismert mű egy jelenetét kell egy másik ismert szerző stílusában újraírni, éreztem, hogy ezt ki kell próbálni (ha már kortárs magyar író és költő is voltam egyszer), és nem a győzelem, hanem a részvétel kedvért: a mezőny nagyon erős, rengeteg kiváló remix született, érdemes végignézni. Itt az eredeti kiírás és a kommentek. Ez meg a pályaművem:

The Scarlet Club

(The Study in Scarlet by Sir Arthur Conan Doyle rewritten in the style of Chuck Palahniuk’s Fight Club)

Smiling, nodding, my friend Stamford leads me into the laboratory. I’m not even surprised that there are laboratories in the bowels of these hospitals.

I’m a doctor.

London is foggy and the sky looks sick and brown. Stamford is not really my friend. I was in the war and I’ve just returned to London. I have nobody in England, and I am as free as air. I’m also thin as a lath and as brown as a nut. I’m a doctor who is in need of lodgings. I also have scars. It’s good that we are in a hospital.

This is a lofty chamber, lined and littered with countless bottles.

Broad, low tables. Retorts. Test-tubes.

Little Bunsen lamps.

Their blue flickering flames.

The smell hurts my head.

There is only one student in the room. He hears us and springs to his feet with a cry of pleasure, test-tube in his hand. I have found a re-agent, he says.

This is Doctor Watson, Stamford says.

I stare. Little Bunsen lamps. Their blue flickering flames.

The man in the lab coat says, “You have been in Afghanistan, I perceive.”

He says, “Don’t ask anything now.”

He says, “The question now is about hemoglobin.”

Neither of us blinks. He tells us about blood and practical medico-legal discoveries. I want to tell him about blood. I was in the war.

You wake up in Afghanistan. You are going to bring home honours and promotion.

You wake up in London and you have nothing but misfortune and disaster.

I tell him I’m impressed.

The man in the lab coat holds out his hand as he speaks and I notice that it is all mottled over with pieces of plaster, and discoloured with strong acids. I wonder if he did this to himself on purpose.

His eyes fairly glitter as he speaks. He puts his hand over his heart and bows as if to some applauding crowd.

I like him. But I’m lost inside.

I’m a doctor. My name is Watson. I was in the war.

He plays the violin. I don’t care.

He says, "I think we may consider the thing as settled. That is, if the rooms are agreeable to you."

I say yes. I wonder how he knew about Afghanistan. But I don’t ask. My head hurts so much. We leave him working among his chemicals.

This is how I met Mr. Sherlock Holmes.

Forrás:
Az eredeti Study in Scarlet (az átírt rész az 5. oldal közepétől kezdődik)

(hét)

A múlt hét kifejezetten betegesen érkezett, nem tetszett a színe, túl sok volt benne a télből meg az esőből, ráadásul hétfő délutánra elkapott a szokásos egzisztenciális pánik. Később aztán javult a helyzet, köszönhetően egy telefonos konzultációnak még az este (nem, nem a lelkisegélyt hívtam, hanem egy ún. noiz-hangulat-specialista hívott engem), kedden pedig egy könyvszakma-specifikus beszélgetés dobott a dolgon. Nem azért, mintha a könyvszakma, másik pénzkereső területem jól állna (éppen ellenkezőleg, semmi vidámság nincsen benne), hanem néha jó sorstárssal-baráttal együtt megvitatni ezt, ráadásul egy nagy adag pad thai mellett.

A szerda is jól sikerült, mert régi baráttal kávéztam, aztán whoisnottal söröztünk a bérházból kocsmává alakított Instantban. Az Instantban többször jártam már, az emeleten is, de valahogy sohasem figyeltem fel a fenti kocsmarészre, ráadásul az egyik szobában a mennyezeten (is) vannak a bútorok, fejjel lefelé, szóval gyanús nekem whoisnot, lehet, hogy az egészet csak a képzelete sarjasztotta körénk. A beszélgetés közben megfejtettük, miért nem írunk éppen (de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor, mint azt a Végtelen Történetben mondják), majd elindultunk hazafelé, két külön irányba, és pár utcával később már telefonon ötleteltünk arról a közös írásól, ami helyett végig arról beszéltünk, miért is nem foglalkozunk vele.

A hétvégébe aztán belefért némi ivászat, születésnappal kombinált koncert, egy átbeszélgetett séta, ahol éreztem azt az irodalmi túlzást, hogy ránk nehezedik a szürkület, és nem maradt más, mint egy semmitevéssel kitöltött vasárnap. Az egzisztenciális pánik ugyan nem szűnt meg, de enyhébb lett. Vagy átalakult, azt hiszem.

(alternatív szórakozóhely, minden értelemben)

Szombaton elmentünk a Déli pályaudvar egykori utasellátójában nyitott szórakozóhelyre. A Chachacha elméletileg a retróhullámot lovagolja meg, de inkább olyan, mint egy fiatalos mulató abban az alternatív valóságban, ahol a szocializmus még most sem ért véget. Ami az én esetemben nem kifejezetten negatív kritika (a múltkor isolde azt mondta, ezt a helyet én is írhattam volna magyar rögvalóságos stílusparódiának, amit ezúton is köszönök neki). Külsőre amúgy telitalálat a Chachacha, ha valaki nem kap hidegrázást a retrótól: adott a pályaudvar szocreál betontömbje, plusz a hatalmas belmagasság, a Kádár-korszak díszcsempéi és a roppant üvegablakok, de azért viszonylag hamar elmenekültünk. Az állandó hideg, a neonfény és a gyér vendégkör a kongó térben együttesen olyan érzést keltett, mintha az előbb említett alternatív népköztársaság végóráit élnénk a videodiszkóban, mielőtt bevonulnának az imperalistia megacégek gyarmatosító csapatai, de ez még nem probléma, a rossz és egyre hangosodó zene (meg az árfekvés) annál inkább. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni.

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(életem egy nyolcada egy játékban és néhány mondatszörnyben)

Pontosan emlékszem a dátumra, 2005. november 15-én kezdtem el dolgozni a Neocore-nál egy bizonyos King Arthur című játékon, ami akkor már készült egy ideje. Lassan kialakult, mit is kellene csinálni, mint ún. concept designer, például egy ponton fogtam a készen kapott elemeket, és mindent eltekergettem meg elcsavargattam rajtuk, amit lehetett, és ettől mintha érdekesebben működött volna az egész. Könyvtáraztam, a netet túrtam, háttértörténeteket találtam ki, zsarnok királyokat, fanatikus lovagokat és gonosz tündéreket; ennek egy része bekerült a játékba (és vagy átalakította azokat a játékdizájn vagy nem), egy része kimaradt, a King Arthur pedig egyre nagyobb lett, csak úgy dagadozott a mágiától, a szörnyektől és a katonáktól.

Sokat gépeltem, ötleteket, dokumentációt, sajtóanyagot, hangulatfestő szöveget, táj-, hős- és egységleírást, meg amit kellett. Főleg angolul, nagy ritkán magyarul*, és ehhez lefordítottam sok mindent, amire a játékban vagy azon kívül szükség volt. És állandóan csodáltam a grafikusokat, a programozókat, a terepszerkesztőket, a többi dizájnert, meg mindenki mást, akikhez képest az én részem teljesen jelentéktelen.

(* félreértések elkerülése végett: a fejlesztőcég magyar, a játék végig angolul íródott)

Idővel megérkezett TJ barátom is dizájnerként, lett egy Crusaders: Thy Kingdom Come című játékunk, illetve kávétól felpörögve összeötleteltünk fél tucat egyéb projektet, ami nem jutott túl a jegyzetelés-konceptrajz-dokumentáció szentháromságon. Irodákat váltottunk, kevés emberből sokan lettünk, aztán megint kevesen, sajnos az anyagi gondok kitartottak. Közben megváltozott az életem, nem is egyszer, megváltozott a lakóhelyem, nem is egyszer, abbahagytam a fordítást, elkezdtem a fordítást, hozzácsaptam a magazinszerkesztést, próbáltam írni otthon, aztán megint nem írtam, végül két-három év után a játékhoz is egyre ritkábban, mert kevés lettem rá egyedül, így szövegíróból mások szövegének gondozója lettem.

Ez a sok minden nyüzsög a fejemben ma (négy évvel és tíz nappal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni), a King Arthur hivatalos megjelenése alkalmából. Pedig a szóözön kikerülhető lett volna néhány mondattal, ha mondjuk azt írom, hogy "büszke vagyok / izgatott vagyok / furcsán érzem magamat / akárhogyan is, de lezárult egy szakasz az életemben", és mellédobom a linkeket:

A King Arthur a Steamen

A játék honlapja

Technikai apróságok:
A King Arthur jelenleg a Steamen vásárolható meg online, angol nyelven. Úgy tudom, jövőre lesz dobozos kiadásban németül, lengyelül, oroszul, csehül meg magyarul is. (Ez a fordítást már járt itt, tapsi és búvárzenekar műve, és az is kiderült, milyen érdekes saját mondataimat mások fordításában látni. Majdnem annyira fura, mint oroszul hallani a szinkronhoz készült szövegeimet). Egyelőre semmi pontosat nem bírok mondani.

(a különös, magas ház a ködben)

Na jó, ez azért mégis túlzás, motyogtam tegnap éjjel csak úgy magamnak, persze alig titkolt elégedettséggel. Éppen átautóztam a kihalt vidéki városon, és megérkeztem a dombtetőre vezető utca aljához. Mindenhol máshol hideg és tiszta volt az éjszaka, csak az egész kertvárost – az egykori szőlőhegyet, ahol lakunk, fent a tetején –, borította be a köd, mint egy hatalmas kupola.

(„hegyesszögek, melyek rendelkeztek a tompaszögek minden sajátosságával”)

"The last amorphous blight of nethermost confusion which blasphemes and bubbles at the centre of all infinity – the boundless demon sultan Azatoth, whose name no lips dare speak aloud…" (H.P. Lovecraft: The Dream-Quest of Unknown Kadath)

Most  már tudom, hogy azok, akik az összeszerelhető íróasztalokat tervezik, különleges emberek, mert éjszakánként álmokat sugároz az elméjükbe Azatoth, a káosz démoncsászára (meg a körülötte kuporgó, tébolyult csontfurulyások); munkáik kódolt térképek ahhoz a beavatási rítushoz, amit az átlagemberek „íróasztal-szerelésnek” is hívnak, pedig a rend ősi harcában segít a káosz ellen.

A megvilágosodás akkor ért, amikor már szétpakoltuk a leendő bútor alkatrészeit, és láttuk, milyen sok van belőlük (túl sok túl sok), és nem akadt közöttük teljesen egyforma. Ha a méretük vagy a formájuk hasonlított, akkor a parányi eltérésekre kellett figyelni, az őrjítő rejtélyt pedig bonyolította a százféle tipli, csavar, fémbigyó kombinációja. És még nem is beszéltünk  az összeszerelési útmutatóról, ami a legfertelmesebb tréfa az egészben, hiszen azt a hatást kelti, mintha segítene a munkában. A műszaki ember antitézise vagyok, ezért percek alatt makogó ronccsá silányított a kódokkal, nyilakkal és nem-euklideszi szögekkel ellátott papírlapok tanulmányozása. Szerencsére apám műszaki ember, leküzdötte a kihívást, fejben felépítette az Instrumentumot, majd habozás nélkül nekiveselkedett és összerakta. Igazi hérosz.

(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri

(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.

(címeket dobál halomba, második rész: fordító)

A következő listának szintén nincsen semmi apropója, de ha felkerült a bibliográfia, akkor felteszem a listát a fordításaimról is, úgy kerek (the comments made me do it). Nincsen olyan sok cím, mint gondoltam, viszont egészen változatos katyvasz.

Megtekinthető itt.

(címeket dobál halomba, első rész: bibliográfia!)

Mire nem jó egy érdeklődő komment? Végre leküzdöttem kóros lustaságomat, félresöpörtem az olyan kifogásokat, hogy majd-ha-egyszer-lesz-egy-honlapom, satöbbi, és feltöltöttem egy ezer éve kész bibliográfiát. Nem mintha aktualitása lenne (bár pont tíz éve, ilyenkor kezdtem dolgozni az első regényemen*, esetleg ráfoghatom a jubileumra), de végre lehet mit linkelni, ha nagy ritkán felmerül a kérdés, mikor, merre és mit írtam. Van itt mindenféle stílus, logó, műfaj, kiadó.

Elolvasható itt.

* ó, antik idők: közben egyetemre jártam, pár hónapos volt a macska, kávé helyett főleg teát ittam és még egy hordozható rádiós/cédés magnóból üvöltött a háttérzene

(nagyon rövid utazás a föld középpontja felé)

Tizennégy éve élek Budapesten, mégis tegnap ragadtam először a metrón a Déli pályaudvar, végállomás után. Nem tudom, hogyan történt, mire felnéztem a könyvemből, már megálltunk. Csak a némaság volt, a kihalt vagonok végtelen sora, zárt ajtók, a peron helyett vaskos kábelkötegek a falakon;

(aztán kimerészkedtem a csendbe és rögtön elnyelt a kulisszák mögötti világ; étlen-szomjan jártam a járatokat, ahol láttam, hogy szörnyek rágják a titkos alapzatokat, és ettől süllyed még mélyebbre a város, politikusokkal találkoztam, akik itt alapítottak titkos királyságokat az elcsalt milliárdokból, végül a spirálformában tekeredő labirintus mélyén halottnak hitt hősökkel kellett párbajoznom, hogy én legyek a következő bajnok)

de semmi izgalmas nem történt, a lámpákat sem kapcsolták le, hamarosan felbukkant a vezető, intett, hogy nyugi, és valóban, fél perc múlva elindultunk visszafelé és máris a Déliben voltunk.

Egy mítosszal kevesebb.

(real meat for virtual people!)

A mr.a húsvasárnapja leírva úgy hangzik, mint egy kis költségvetésű, de kultuszstátuszra pályázó olasz horror a hetvenes évekből, pedig csak valamelyik medúza dobta be a tegnapra szervezett szeánsz fedőneveként. Volt hatalmas mennyiségű, enyhén átsült és pazar steak, sör, süteményáradat, körgangon dohányzás meg a szokásos agymenés (ilyenkor mindig aggódom, mit gondolhat az, aki először jár közöttünk), ami már most nehezen kibogozható. Az biztos, hogy szóba került a kóser zsiráf, a virtuális töktermesztés, illetve Robert Capa halálának igaz története és az ezzel kapcsolatos dilemma, vajon mennyit szabad elhinni egy művészettörténésznek, ha senki más nem hallja, amit mond. A rengeteg kalória miatt aztán olyan nyomasztó álmom volt az éjjel, hogy szokásommal ellentétben azt sem vettem észre, hogy álmodok, és őszintén örültem, amikor kiderült, hogy mégis. De megérte.

(a trip down memory lane)

Olyan könyvet fordítok éppen, aminek 1996-ban már magyarítottam a felét. Azóta kétszer átgyúrtam, lassan pénzt is kaphatnék érte. Ráadásul egy olyan regény folytatása, amit még általános iskolában olvastam, ezért a tizenhárom évvel ezelőtti fordítós emlékekbe a jóval korábbi fantasy-sf élmények is belekeverednek, könyvespultoknál vett ponyvák, borosszikszai-borítók, saját történetek a spirálfüzetbe, ilyesmik.

Igazi múltidézés ez, de nem a negatív, bárcsak-ne-lennék-itt, hanem a milyen-jó-hogy-ilyen-is-volt fajtából. Stílusosan ősszel, amikor valamiért erősebben tapadnak az emlékek, ki tudja, legalábbis néha így érzem. (És még ősz címkét is tartok a blogban, hihetetlen.)

De lehet, hogy csak azért van ez, mert eddig általában ősszel mentem mindenfelé, és ha ilyenkor a naptárra nézek, eszembe jut egy szeptemberi város. Vagy azért, mert ma váratlanul felhívott egy nagyon kedves középiskolai barátom, akivel két éve nem találkoztunk, és csupa kellemes dologról beszéltünk (Balaton melletti hétvégi ház, szerepjáték, rongyosra hallgatott kazetták és szerepük a múltidézésben). Sőt ma a winamp playlistje is csupa olyan zenét dobott ki véletlenszerűen, amiket utoljára 2007 őszén hallgattam.

(agnus stílusát másolva gratulálok)

tavaly volt, h az isolde ránk nézett és azt mondta, úgy irigyellek téged meg az agnust, h alig két mondatba bele tudtok sűríteni ennyi lehangoltságot, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan. régen volt, azóta a postjaim is hosszabbak lettek. amúgy az agnus az egyik kedvenc bloggerem. először akkor találkoztunk, amikor olvasni kezdtem a blogját, az okkult hímzőegylet még nem is létezett, a luciánál voltunk házibulin és az agnus énekelt meg mosogatott a konyhában. október volt, abból is 2007. most valami gonosztudósosat kellene írom, mert úgy találtam ki ezt az egészet, h lesz benne olyan. de nem lett. agnusnak meg ezer újabb posztot, ezeret.

(hol kezdődik, hol végződik)

Az új albérlet ablakai egy lakótelepre néznek, a két panelsor közötti völgyre a kötelező óvodával, játszótérrel meg a fákkal, és ma reggel arra ébredtem, hogy az egészet kitölti a sűrű, sejtelmes őszi köd. Csak csodálni lehetett.

Nem sokkal azelőtt, még álmomban (költözésem óta gyakran álmodok) egy gigászi templomban szaladgáltam egy élőszereplős, de az FPS-ek logikájával működő lövöldözős játék szereplőjeként. A katedrális száz tornyán kőcsipkék voltak meg vaslétrák, az udvaron zombik, a főhajóban térkapuk a föld alatti helyekre, de én féltem, ezért egyiken sem mentem át, hogy szörnyeket irtsak és egyre jobb fegyvereket gyűjtsek magamnak. Ezért mire összeverődött az (egyébként tényleg létező) ismerőseimből álló csapat és elindultunk a végső pálya, a pokolba vezető kapu felé, nálam nem voltak meg a szükséges tápok a főellenfél ellen, csak nem mertem szólni. Viszont mire teljesen pánikba estem volna, az álom átalakult valami mássá.

(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.

(fehérvári zenei napok, 2009)

Van abban valami szép, amikor Első Emelet koncertről botorkál át az ember Paradise Lostra.

(nem ereszti)

Az iroda ablakai a péntek délutánra néznek, tömött sorokban menekülnek az autók a városból, szürke az ég és megint noirhangulatom van. Most (is) az a fajta, amikor fekete-fehér filmben szeretnék lenni, feltűrt gallérral baktatnék az Oktogon felé a ködben, a csilingelő villamos mellett, hogy egy csésze fekete mellett diskuráljak magánkutatókkal. Vagy meg kellene írnom azt a történetet, amit elkezdtem még januárban.

(az is noir, hogy itt az ősz)

Budapest hetedik kerülete helyenként maga a noir, különösen akkor, ha éjszaka egy kocsmából nézzük itallal a kezünkben, a járda szürke, akár a házak, szemben lilán világít egy neonfelirat, hogy open, az utcalámpa fényében pedig látszik, milyen sűrű az eső.

Az nem tudom, mennyire noir, hogy tegnap új albérletbe költöztem, mindenesetre most minden jobb, ezért ebből sem lett nyomasztó, lehangoló élmény, mint tavaly. Azért nagyon felszabadultnak sem nevezném, mert amennyire nem szerettem az előző helyen lakni az elején, annyira megkedveltem félidőben, de hát ez van.
Egy ponton, amikor a hatodik hatalmas, kék ikeás szatyor telt meg a könyveimmel – pedig a túlnyomó részük már a múltkor a vidéki kúriába ment –, válságba kerültem, mint könyvbolond, és arra gondoltam, minek nekem ez a sok papír, csak állnak a polcon, meg egyszer innen is el fogok költözni és akkor kezdődik elölről az egész. Aztán mégsem lettem zen, elhoztam mindent. Az új albérlet nagyon kellemes, kicsit egy szállodai szobára emlékeztet, mert néha arra gondolok, mikor mehetek majd haza.

(önostor)

Ma eszembe jutott, hogy talán nem kellene többé elmesélnem másoknak, pontosan mióta és mennyi pénzzel is tartozik nekem az a cég, ahol ennek ellenére még mindig dolgozom, mert lúzernek fognak tartani, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy ezzel már úgyis régen elkéstem.

(medúzákkal a táborban)

Az okkult hímzőegylet tegnapi gyűlésén a mr.a nagyon rövid idő alatt, tiszteletet parancsoló módon megivott hat deci tömény alkoholt, kólával és redbullal kísérőnek, majd hosszasan felolvasott fejőséva aktuális könyvéből. A fejőséva az okkult hímzőegylet aktuális hobbija – ha a hobbi alatt olyasmit értünk, mint mondjuk cápák között búvárkodni –, egyszerűen nem tudunk betelni vele (lásd itt és itt). A múltkor agnusszal felváltva olvastunk fel egy-egy mondatot a hölgy két különböző regényéből, és az eredetinél nem sokkal bizarrabb, működő dialógusokat kaptunk*, tegnap pedig véletlenszerű helyeken felcsapva ráböktünk egy sorra az aktuális izében, és azt néztük, miként lehet az életünkre alkalmazni, mit iránymutatót (az enyémben szerepeltek didkók , remélem, az jót jelent).

A gyűlést amúgy egy új kocsmában tartottuk, amit ajánlani tudok, most nyílt, Alaptábor a neve, nagyon hangulatos hely a belvárosban. Lehet galérián fetrengeni párnákon, a pincében csocsózni vagy kábeldob-asztalok mellett ücsörögni. Kiszolgálás a pultnál, a földmogyoró grátisz, és kifejezetten baráti árak vannak, a sör meg rettenetesen olcsó (ez most nem költői túlzás, tényleg az, és semmi trükközés), mi kell még?

Szóval a fejőséva után kissé elszabadult a társalgási témák pokla. A medúzák éppen hazalátogató londoni tudósítója meg is jegyezte, hogy tavaly visszafogottabbnak tűntünk, amiben lehet valami, szilajabbak és nyúzottabbak vagyunk mostanában.

* a módszert még az ősi házibulikon tökéletesítettük a barátaimmal, csak ott romanákat és júlia regényfüzeteket használtunk; igazi partijáték, de nem szabad jó könyveket használni hozzá

(az őszről és a családomról)

Aztán a húgom megkérdezte, meglátogatom-e egy hétvégére Halloweenkor. Ez pontosan úgy hangzik, mintha igazi darkfantasy-íróhoz illő családom lenne és csak furcsa rítusok szerint találkozhatnánk, mondjuk az év leghosszabb éjszakáján, amikor kinyílnak a húgom tündértornyához vezető kapuk vagy visszaváltozhatok bagolyból emberré, de ennél egyszerűbb a magyarázat. A húg Angliában él, ritkán látjuk egymást és Halloween arrafelé elég komoly partieseménynek számít. Mondtam, hogy sajnos nem valószínű, bármennyire is ésszerűen meg lehet oldani a fapadosok korában, mert az anyagi helyzetem ugye, de majd meglátom, ő viszont ismer engem meg a majdmeglátomokat, ezért egyszerűen lefoglalt és kifizetett előre mindent. Szóval ilyen zseniális húgom van nekem, nem is tudok mást mondani.

(és nagy levegő)

A múlt hét közepén enyhébb pánikroham tört rám, amikor végre tisztázódott, pontosan mikor és hova fogok elköltözni (két hét múlva, a közelbe). A kapcsolat a kettő között egyszerű, még mindig nem bírom jól a változásokat, és ilyenkor fogékonyabb vagyok a jövő nagy kérdéseire, például arra, miből fogok megélni fél év múlva. Volt egy éjszakám, amikor valami poszt-szigetes kórság is megrohant, én meg álmatlanul hánykolódva azt számolgattam, milyen rövid ideig tart ki a megtakarított pénzem, ha továbbra is ilyen remek karrier marad a kreatív szakma.

Erre másnap reggel beköszöntött a hosszú hétvége, ami úgy jött, mint a zombivírus túlélőinek egy jól felszerelt fegyverraktár. A következő négy napban dacosan pihentem. Üldögéltem a felügyeletemre bízott vidéki kúria teraszán gőzölgő kávékkal a kezemben, vagy vezettem sokat, miközben csak úgy harsogtak a gitárszólók a kocsiban, acsajommal kirándulni mentünk egy erdőbe, ahol göcsörtös fák dőltek át a patak felett és a tó partján* furcsán zajongtak a békák. Az egyik este találkoztunk a barátaimmal, és olyan lelkesen ittunk echnat születésnapjára, hogy rosseb egy ponton improvizált hanghatásokkal elmagyarázta, mi a különbség a happy hardcore, a breakbeat és az egyéb elektronikus zenék között. Néztünk Firefly-t, főztünk ebédet, rettenetes videókat túrtunk elő a netről, hevertünk lustán, és ez nagyon kellett már.

* ahol a legjobb elméletet raktuk össze a mélységben lakozó hatalomról, a vízbe hajtott turistacsoportokról és a váratlanul megnyert EU-támogatásról, amitől lesz pénz a faluházra**

**(update: a téma szakértője fellebbenti a fátylat arról, hogyan is megy ez, itt)

(amikor már csak a jegyzőkönyv kedvéért: sziget 4, 5)

Az a gond a szigetes utóposztokkal, hogy mire összeszedné az ember, mit is szeretne írni, már régen nem aktuális az egész. Ráadásul a szombat-vasárnap menthetetlen katyvasszá áll össze, különösen így, egy hét távlatából (a posztszigetes periódus mindig durva, kizökkent idő, orvul lecsapó megbetegedés, anyagi krízis, egyebek). Tőszavakban tehát.

Szociálisan: jöttek az egy-egy napra kilátogató barátok és ismerősök, ami mindig remek, láttam egészen sok színpadot, felfedeztem a katlankutyát (a hotdog magyar mutációja, amit egy óriási, ropogós kifliszerűségbe tett kolbász alkot, csalamádéval), álltam sorokat Fényért, ittam törkölyt meg koccintottam pálinkával. Egy ponton a már mókás kedvű Bright még mókásabb (hímnemű) ismerőse megnyalta a homlokomat, amitől kicsit megroppantam, de utána szerencsére zenésznek néztek a Hilltopnál, amivel régi álmom teljesült (megint).

Zeneileg: volt depresszíven zseniális Wowen Hand és a vidám Muzsikás egy színpadon, Placebo, ha már úgyis arra járok, és nem bántam meg, illetve nem is tudom, hány éve történt meg utoljára, hogy egy koncerten a második számtól az utolsóig (nyilván vicces látványt nyújtva, de) hajat rázzak és ugráljak és üvöltsek. A szalonzenével indító Faith No More-nak ez sikerült kihoznia belőlem, köszönhetően nagyrészt a davidlynches függönyök előtt spontán megőrülő, démoni olasznak öltözött Mike Pattonnak. Aztán még egy kis Life of Agony, majd levezetésképpen a kiváló Isten Háta Mögött, aki stílusosan egy VHK-feldolgozással zárták nekem a Szigetet, hogy az energia még hajtson minket hajnalig. Közben szétszedték körülöttünk a világot, felkelt a nap és újabb egy évre elvonultunk pihenni.

(mert tudta jól, hogy úgyis ez lesz: sziget 3.)

Szóval vannak azok a napok, amikor csak úgy kiballag az ember a Szigetre, és semmi más terve nincsen az előző két nap és a következő két nap fáradalmai között, mint belehallgatni néhány koncertbe, megnézni az eddig kimaradt színpadokat, na adj’ isten kikérni egy sört, majd a felzaklató élményt korai, decens hazamenéssel zárni. Aztán egyszer csak látott egy számot a Pendulum lakodalmas dárenbézéből, megivott egy sétapalacknyi fröccsöt, Brighttal fejőséva-rajongókat vél felfedezni a pultnál, és lemaradt két másik koncertről, sodródott a tömegben, haverkodott angollal, próbált megérteni egy nagyon részeg olasz csajt, nézett Prodigyt meg a Brujeríából az utolsó számot, eközben Tapsival megitták a becsempészett fügepálinkát, aztán Fényt meg bort és máris egy sátor mellett ugrálnak az úton haladó tömegtől nem zavartatva olyan zenékre, amikben van torzított gitár.

(„kifejtem a gardróbról alkotott életszemléletemet”: sziget2)

Atomot az egész webkettőnek, tumblr-nek, mikroblognak, twitternek – Bright, exblogger, újabb adag borral a kezében

Tegnap a Hilltop borozónál a magyar valóság egészen érdekes bugyrát mutatta meg nekünk D. egy ingyenes kerületi újság felhasználásával – a világ talán egyetlen luxusgardrób-dizájnerével készült riportot akár a Szigeten is elkövethették volna, olyan bizarr és összefüggéstelen volt, zen tolóajtókkal, drogprevencióval, kishajóval, rubintrékával, lila köddel. Erre inni kellett, mert előtte már megdolgozott minket a magyar valóság, pontosabban a Jutka presszó egy tízemeletes ház aljában, ahol echnattal és Trasferatuval ücsörögtünk, és szólt a Börtön ablakában mulatósra hangszerelt változata.

Volt egy megrendelésem, ahol egy fiatalember kért tőlem egy tolóajtót. Elmondtam neki, hogy az álmainak csak a képzelet és az anyagi lehetőségek szabhatnak határt.
– Fiero Ardi gardróbdizájner a Budapesti Újság Citynek

A másik szürreális élmény a Csónakháznál ért az éjjel (régen remekül lehetett üldögélni arrafelé, de tavaly megszüntették a pultokat és elvitték a padok nagy részét), ahol most egy hegedűs és egy gitáros bácsika zenélte végig az asztalokat, ami még engem is meghökkentett.

Így ez a mindennapos használati tárgy nem pusztán egy tolóajtó, hanem egy szellemiséget, harmóniát sugárzó kelléke az élettérnek.
– a Budapesti Újság City Fiero Ardi gardróbdizájnerről

Megkésve, de kicsit jobban felfedeztük a fesztivált, és Trickyt is már majdnem a feléig láttam, csak kimentem Tapsiért a sátorból, és soha többé nem jutottunk vissza a tömeg miatt, ezért inkább megittam az aznapi negyedik kávémat és megváltottuk a világot (megint).

Zárásként keringtünk még testületileg is, hogy a szögelős dárenbézt, a diszkót és a reggae-t hanyagolva visszakavarodjunk a Volt színpadhoz, és többségünk gyermekkorának slágereire hajazzunk, miközben mellettünk egy brit zászlóba csomagolt angol minden csinos lánnyal aláíratta a hátát.

(megint mehetünk ki dolgozni: sziget 1.)

Jobb kéz felé, a Nagyszínpadon érzéki táncot lejtett a Nouvelle Vague szőkébbik énekesője, ezt választottam háttérnek, amikor az ég felé emeltem az aznapi első műanyag korsót, és teátrálisan azt mondtam, igyunk a tizenötödik Szigetünkre, mire echnat, régi barátom és harcostársam ráébresztett, hogy ez a tizenhatodik, tehát tavaly lecsúsztam a nemes esemény megünnepléséről. Aztán Tapsival megbeszéltük, hogy ha ez a szigetélmény ember lenne, már valószínűleg nemi életet élne.

Egyébként tipikus első nap volt, kiváló hangulatban, koncertet alig láttam és számos barátommal találkoztam, sőt majdnem a teljes okkult hímzőegylet is kivonult (te miért vagy józan? – kérdezték meglepett hangsúllyal, úgymond üdvözlésképpen, de aztán tettem az ügy érdekében). Bloggerekkel azért érdemes a Szigetre menni, mert délelőtt a postokból már összeraktam, amire nem emlékeztem, illetve gondoskodtak acsajomról ( = elvitték táncolni és törkölyt vettek neki), amíg én Kispálon dolgozt ugráltam egy kicsit. A koncert valahogy szétesettnek tűnt (de lehet, hogy én voltam szétesve), viszont a Szőkített nő az AC/DC-s Thunderstruck-kal kombinálva, az ütött.

Az viszont mindenképpen először történt meg velem a Szigeten, hogy hajnali kettő körül egy falusi főtérnek berendezett placcon ülök egy nagy sátor előtt, ahol odabent a barátaim mulatnak népzenére, mi meg a luciával úgy adogatjuk egymásnak a dobozos sört, mint két rezignált szülő, akik a táncház előtt várnak a gyerekekre.

(now with the ultimate lakeside experience and more!)

Ha bloggerekkel megy az ember strandra, akkor a standard tóparti élménytúra – cápaméretű hekk, kovászos uborka, citromos sör, iszap a lábujjak között, víz a szemben (minden kipipálva) – egészen új elemekkel bővül. Kólával vattacukrot olvasztottak, agnus fejben postot írt, alie felemelt hüvelykujjal lájkolt egy történetet*, és néhány másodpercig mintha tényleg eltűnődtünk volna a mr.a felvetésén, hogy vigyünk be laptopot a vízbe és postoljunk onnan (a mr.a nem véletlenül a freeblog mögött álló entitás: különleges receptoraival abszorbeálja a levegőt átitató internetet). Végül nem tettünk így, de később vizibicikliztünk helyette, amivel újabb súlyos pontveszteséget szenvedtem a Ki a Legsetétebb Szerző Idén? versenyen (az sem plusz pont, hogy feketében mentem a strandra, mert a pólómon macskák ültek).

Késő este még ültem egy kicsit egy kerthelyiségben a barátaimmal, ahol mellettünk villámgyorsan részegedtek le nagyon fiatal lányok, akik ezután percenként mentek ki az utcára kettesével pusmogni, visítani, táncolni vagy csak ölelkezni. Ma reggel pedig szintet léptem autóvezetésben, de úgy, hogy életemben először éreztem, milyen az, amikor a frissen leosztott képzettségpontok a helyükre kerülnek**. Jó ideje van jogosítványom, de sokáig csendben vezettem, aztán beszélgetni kezdtem (persze csak akkor, ha ült mellettem valaki), később óvatosan eljutottam a rádióig, de végre olyan zenét akartam hallgatni, ami nem közömbös vagy rossz. Mivel az autó csak antik hangformátumot bír lejátszani, a vidéki kúria egyik fiókjából előtúrtam réges-régi másolt kazettáimat, és már egészen régóta a Metallica 1993-as Live shit koncertfelvételére döngettem (50 km/h óra sebességgel) a kihalt városon, az erdő felé, amikor a Roaming the land while you sleep sor körül tudatosult bennem, hogy a zene nem csak a figyelmemet nem terelte el, sőt indulás óta tökéletes összhangban váltok, gyorsulok, fékezek, kanyarodok, legalábbis magamhoz képest mindenképpen.

* (elnézést, a facebookot nem használók számára ez a poén valószínűleg elveszett)
** (elnézést, a szerepjátékokat nem ismerők számára ez a poén valószínűleg elveszett)

(magyarost)

Korábban tettem mindenféle rejtélyes megjegyzéseket egy rövid és furcsa novellára, amiről nem beszélhettem, mert nem lehetett beelőzni a misztikus dátumot, mégsem kockáztathattam a tér meg az idő kontinuitását és egyebeket. De végre eljött 090807, és megjelent a Rost magazin.

"Háromezer karakter. Ez az egyperces terjedelme, a short-short történetek hossza, a flash-fiction." Kilenc szerzőtől, az egyik szerény személyem (Hajnal hasadt), és nagyon örülök a többiek társaságának.

www.pulpfiction.hu

A Rost magazin ingyenesen letölthető. Olvasd el, nyomtasd ki, hagyd el a buszon. Linkeld mindenkinek.

Rendszerváltó okkult értelmiségek, gépek nyelvén szóló szeráfok, elszabadult háztartási gépek, szerkesztők, digitális emlékmások és zöld-terroristák, emberen túli lények és esendő szerencsevadászok, és jelenések, akiktől még augusztusban is megfagy a levegő…

Kilenc novella, mely megmutatja: él a magyar szórakoztató irodalom.
Ez a Rost magazin. Ez, és még sokkal több.

A projekt szellemi atyja Oroszlány Balázs, a borító whoisnot munkája, a honlap pedig tudtommal sok mindennel fog még bővülni.

(mikszáth 2.0)

Tegnap úgy alakult, hogy mozi után, késő este még ültünk egy kicsit egy helyen, ahol lugas volt a fejünk fölött, meg egy üvegtető, amin kopogott az eső, ezért TJ barátommal a szokásosnál is hamarabb filozofikus hangulatba kerültünk. Társalgásunk érdemi részét aztán a következőképpen tolmácsoltam a társaság külföldi tagjának:

(me)
If you think about it, Unicum is the perfect symbol for Hungary. It's bitter, it's strange and unique. And it leaves a lingering aftertaste in your mouth.

(A., külföldi vendég)
Well... it might be true. And you know, it was a very Hungarian way of putting it.

(mégsem képregényhős)

Mint egy hatalmas prés, úgy nehezednek rám a dolgok, a felszín alatt meg gyűlik a feszültség, csorog ki a repedéseken. Majdnem ide is jutott belőle, önsajnáltatási célból, aztán rájöttem, bizonyos helyzetekben tényleg nem nagyon lehet mit mondani, mint azt, hogy hát igen. Nem hatalmas dolgok ezek, de éppen elég idegesítőek.

Ha tavaly július lenne, nem érezném magamat túl jól. Viszont (magamat is meglepve) éppen nem akarok (a szokottnál jobban) borongani, mert idén július van, és most minden más. Akadnak mosolyszünetek persze, ezen a héten két nagyon sötét napom is akadt, amikor gyilkos tekintettel mentem a város lakói között – ha civilben képregényhős lennék, akkor hatásosan megrajzolt, sárga villámok cikáztak volna a szememből, amitől körülöttem rongybabaként repültek volna szét a szegény, ártatlan emberek. De az életem nem képregény, így a város lakói nyugodtan mentek a dolgukra, mit sem sejtve arról, mitől menekültek meg. Tekintve, hogy tavaly egészen sok ilyen napom volt, ez a kettő még egészen jó arány, csak már vége lehetne ennek a szériának.*

* Figyeljük meg a szerzőt, milyen elismerésre méltó módon küzd a negatív hullámokkal és találja meg a rosszban a jót.**

** Másik példa: de jó, végre mások is úgy érzik, hogy a sors pikkel rám – mondta boldogan a múltkor [a szerző].

(„borzongás, kaland, rettegés”)

A vidéki kúria dobozait feltúrva néha egészen meglepő dolgok kerülnek elő. Most például egészen 1991-ből bukkant elő néhány lelet, ami két dolgot bizonyít kézzelfoghatóan:

1) nem csak álmodtam, hogy a rendszerváltás környékén tényleg minden szemetet kiadtak fantasztikus könyv címszó alatt (az addig gyéren csordogáló regények patakja a frissen támadt szabadságban áradattá duzzadt, és a valóban jó könyvek mellé rengeteg vacak sodródott a nagy kavargásban);

2) tizennégy évesen minden szemetet megvettem, ami akár távolról fantasztikus könyvnek tűnt.

A dobozban A szellemvadász John Sinclair sorozat úgynevezett regényfüzetei hevertek (egyik sem több hetven oldalnál). Nem emlékszem, akkoriban mit gondolhattam Jason Dark műveiről, de egészen biztosan nem jutott eszembe, hogy ezek csak paródiák, valószínűleg nem használtam rájuk a „bájos” jelzőt, és nem fogott el az a különös transzállapot sem, amit az igazán ütős b-filmek szoktak kiváltani az emberből.

A mennydörgések hangja túlvilági halálüvöltésekként metszett az éjszakába.

(Igen. A dőlt betűs sorok idézetek.)

A szellemvadász John Sinclair a Scotland Yard sármos felügyelője, aki természetesen flegma, jóképű, remek autót vezet és minden létező horrorklisével felveszi a harcot. Abban a pár füzetben, ami a sorozat itthoni gyors kimúlása előtt megjelent, szerepelt gonosz tudós (dr. Satanos!), aki levágott fejeket tárolt tartályokban, hogy új testeket kerítsen nekik, zombikat teremtő boszorkánymester, gyilkos kísértet és azték démon. A mellékszereplők hasonlóan hús-vér figurák – a száguldó riporter/hű barát vagy a karót nyelt brit arisztokrata.

John Sinclair korábban pszichológiából és parapszichológiából speciális képzést kapott, valamint pár szemeszter fizikát, kémiát és természetesen kriminológiát is végzett. Ez volt az elmélet. A gyakorlat a következőképpen festett: John Sinclair a világ majdnem összes küzdősportjához értett, tudott lőni, vezetni, és volt pilótaigazolványa.

A borítók tökéletesen igazodnak a történetekhez, a stílus szintén (pattogós, egymondatos bekezdések, sok felkiáltójellel és három ponttal), a fordítás kedvesen küzd a germanzimusokkal (az iszonyattól kővé dermedt Mary Brown), és a legkedvesebb, hogy a hátsó borítón az Arany Kötőtű című magazint reklámozzák a vérfröcsögésbe belefáradt olvasóknak.

A professzor a kormány mellé ült. Sátáni tűz lobogott fel a szemében, mikor a motort beindította…

A német wikipedia alapján egyébként Jason Dark (természetesen) kollektív álnév, Németországban a sorozathoz még 2007-ben is jelent meg történet, és a szívem hasad meg, mert mi bezzeg sohasem jutottunk el oda, hogy felbukkanjon az egyik főellenfél, Dr. Tod.

Nem látta, hogy két parázsló szem rámered.
Sakuro volt a nyomában…

(a sokadik kávé után)

Ha időgépet építenék, a múltba akasztott horgonyok elvén működne. Mert bizonyos szagok, illatok, dallamok, képek annyira beleragadtak egy pillanatba, hogy elég bármelyiket meglátni-meghallani- megérezni, már ránt is vissza a múltba. Ezt használná ki a masinám: személyre szabott időgép lenne, korlátozott célválasztással, de raknék bele szikrázó tekercseket és spirálokkal megfestett forgó korongokat, hogy megvegyék és gazdag legyek hamar.

Ez onnan jutott eszembe, hogy egész nap ültem a gép előtt, meleg volt, próbáltam fordítani, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió. Tavaly július végén is sokat ültem ennél a gépnél, szintén próbáltam fordítani, meleg volt, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió.
Mivel annyira nem újították meg a rádió dalválasztékát, ma rendszeresen jöttek azok a számok, amik tavaly is vagy ötvenezerszer, és most döbbentem rá, hogy ugyan még mindig nem tudom, kik ezek, de elválaszthatatlanul rögzült hozzájuk az a nyár. Akkor az egész világnak volt valami fura íze, árnyalata, mintha álmodnék, csak nem túl jót, a számat kimarta a cigaretta, az alkohol meg a panaszkodás. Most ez nincsen így, ezért is furcsa néhány percre emlékezni, önkéntelenül is lehangolódni, de csak kicsit, már messziről nézem, mint aki nem avatkozhat bele az eseményekbe, aztán pannng, visszahúz a jelen.

Azt hiszem, kezd kihatni rám, hogy Az időutazó feleségét olvasom Audrey Niffeneggertől (courtesy of isolde).

(újabb ezeregyszáztizennégy lépés magyarországon)

Még többször akarok turista lenni saját városunkban, üldögélni a kovácsoltvas padon a Bazilika előtt, amikor a fejünk fölött vindózháttér az ég a kék órától, vagy egymásnak adogatni a gyümölcsös smoothiest, miközben külföldiek villogtatják a Lánchídra a vakut, és ki tudja, hány országba hordanak szét minket a budai várral együtt.

(úgynevezett "foreshadowing")

Ha a szombat délután hazafelé tartó vonat váratlanul megáll, majd több mint egy órát vesztegel egy falu állomásán, mert húsz kilométerre onnan kigyulladt az avar és lezárták a pályát, közben egyre sötétebb lesz minden, rettenetes széllökések támadnak, aztán nem látni a villámoktól meg az esőtől, végül egy teljes fa zuhan a vagonra, ahol ülök, meglazítva és áramtalanítva ezzel a felsővezetéket, újabb egy órával növelve a várakozás idejét… akkor okkal merül fel a kérdés, vajon nem a természet próbál finoman üzenni valamit?

Végül (spoiler!) épségben hazaértem, és este megtekintettem barátaimmal a csodálatos trashfilm, a Rottweiler, a halálkutya jelentős részét.

(külvárosi éj)

Egyetek előtte – írta L. a tájékoztató emailben, mint a lakóhelyéhez közeli külvárosi kocsma ismerője, ahová az okkult hímzőegylet kihelyezett tagozatával elmentünk olcsón mulatni.

Amikor a második tömény-sör kombó után leballagtam az udvarból az alagsori részbe, ahol egy túl színes blúzt viselő néni lassúzott egy megfáradt külsejű férfival a lasantemikantáre refrénű klasszikusra, éreztem, hogy valóban kemény este lesz. De hát ilyenek ezek a titkos helyek, ahova csak bennfentesekkel látogat az ember (vagy nem tud a létezésükről, vagy ha igen, akkor nem mer bemenni az ajtón), játékgépek, lambéria, focicsapatok a posztereken, az árak kellemesen régiek, a plazmatévé már modern. Akárcsak a karaokegép, ahol újabb körök után alie, agnus és L. már a kigombolt ingű, sörpocakos, bajszos törzsvendégek gyűrűjében énekelte, hogy jég dupla viszkivel, mi meg vokáloztunk hozzá. A helyzet innentől kedve csak szürreálisabb lett, például megmagyarázhatatlan módon, de felbukkant valamelyik kereskedelmi tévé kevésbé ismert személyisége is, aki énekelt, kicsivel később pedig egy sötét lakótelepen vonultunk, ahol a mr.a a laptopja képernyőjével világított, de ez nem a rossz értelemben vett szürrealizmus, sőt.

(tudja, hol rontotta el, de már mindegy)

Minden délelőtt emberek mennek a strandra az ablakom alatt, kosárral meg pléddel, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.
Minden délután turisták fényképezik a belvárost a cég ablaka alatt, miközben dolgozni próbálok, sikertelenül.

Cafatokká tépték az agyamat a különböző munkák fogaskerekei, fordítás, játékszövegírás, szerkesztés. És mennyire megérte. Hajszolhatom a januári-februári pénzeimet, közben várhatom az őszt, amikor az aktuális melókért majd becsorog valami, illetve vidám beszélgetéseken vehetek részt, ahol kiderül, hogy az elmúlt évem egyik munkaviszonya hitelszempontból nem létezik.

Néha annyira szívesen hagynám az egészet a büdös fenébe és inkább elmennék rákhalásznak New Englandbe.*

Gyakran eszembe jut, milyen érzés volt tavaly februárban egy fordítás kellős közepén felállni és kisétálni az egészből. Felszabadító. Aztán az is eszembe jut, hogy tavaly (meg -előtt és -előtt-előttt) ugyanezekért dühöngtem, tehát valószínűleg megérdemlem, amit kapok.

* Valójában beérném egy viszonylag kreatív állással itthon, ami majdnem havonta fizet, de az kevéssé hangzik drámaian. És most egyébként sem mennék sem el, sem messzire, de ebbe nem merek belekezdeni, mert isolde amúgy is leromantikusozta a blogomat.

(sun, day)

Kanyargós utcák, lépcsők, macskakő, templomtornyok, a dombról közvetlenül az egyenetlen cseréptetőkre meg szűk udvarokra látni. Szentendréből remek fantasy kisváros lenne, az a fajta, ahol a kalandorok megállnak egy estére, még az Azúr Varázsló Útvesztője előtt vagy a Rémtornyok után. A régiségkereskedők beszélő kardokat árulnának, a tenyérnyi főtér árusai pedig a világ legfurcsább ételeit.

Fahéjas szilva, mojito és redbull ízű fagyi a nem-fantasy Szentendrén is létezik. Meg méregerős presszókávé. Lassan vonuló Duna, szőlőlugas, turisták a napon, és ettől egy kicsit mi is turisták lettünk egy délutánra.

(jó / nemjó)

nemjó

Költözés a közeli jövőben, rengeteg munka a mindennapokban, túl kevés pénz a bankban, fizetések a még dátum nélküli semmiben, néha kis, fagyos csomók a gyomorban. Fáradtság a csontokban.

jó

A keze a kezemben, kavics, fű vagy beton a cipőtalpunk alatt.
Barátok ülnek mellettem kerti bútorokon, rozsdás székeken, kőpárkányon.
Régen nem látott húgommal megyünk lefelé, a város irányába, kezünkben dobozos sör, beszélgetünk.
Készülő játékunk hanganyaga érkezik a londoni stúdióból, hamisítatlan brit férfihang mondja a mondataimat, bizonyos szavakat megnyom, from the realm of twilight and thorns; titokban vigyorgok.
Elkészül egy novella, nagyon rövid, furcsa, olyan, amit akartam.
Hosszú idő után megint antikváriumban válogatok, és váratlanul kezembe akad az a könyv, amire titokban szerettem volna rábukkanni, és találok még egy másik jót is, ráadásnak.
Levinnel lángost eszünk a Lehel téri piacon, göngyölt lángos, belül káposztával , hol tart már a tudomány, a kiszolgálás igazi retró, nem lehetett volna egyszerre kérni, mi, mondja a szakács hátulról jól hallhatóan, de nem törődünk vele, steampunkról beszélgetünk meg egyébként is, csak erősíti a békebeli hangulatot.

(egy átlagos nap az új trópusokon)

Mostanában gyakran felhős az ég és fullasztóan nyirkos a levegő errefelé. Vagy a ragyogó napsütést szakítja meg a hirtelen vihar, hogy hatalmas cseppekben szakadjon az eső, legfeljebb öt percig. Mintha egy sohasem létezett, 21. századi magyar gyarmaton élnénk.
Ideje vennem egy hófehér tropikálöltönyt meg sétapálcát; vizespohárból iszom majd a rumot, beleőrülök az állandó nedvességbe, a csöpögő víz neszezésébe, és miközben a háttérben paszományos tábornokok rohamozzák az elnöki palotát, én csak írom a mágikusan realista regényemet egy zöldségesmaffiózó családjának különös száz évéről; a mű azzal a pillanattal indít, amikor hét vak keselyű elragadja a szőke örököst a rózsadombi villából.

(arról, hogy miért kellene logó alá írni)

Tavaly csak összehoztam egy novellát, amiben mintha megtaláltam volna azt a hangot, amit olyan régóta kerestem. A sors fintora, de nem tudok vele mit kezdeni. Jelen formájában megszűnt az a titkos projekt, amihez készült, más helyet pedig nem találok neki. Magam sem tudom ugyanis, hova illene: egy itt és most történet, amit (remélhetőleg) finoman itat át a fantasztikum. Egy elveszett vámpírfilmről meg egy szorongásos egyetemistáról egy idegen ország esőjében.

Saját kötet kellene. Ami persze sohasem készülne el. És soha nem is adná ki senki. Csupa hasonlóan furcsa történet. A fiktív tartalomjegyzék már mióta létezik, a sztorik noteszekben és fájlokban várnak, novella-homonkuluszok a készültség embrionális fokozataiban. Némelyikben egészen erősen sistereg a fantasztikum, másokban csak pislákol, az egyikben meg egyáltalán nincsen. Néha megnézem őket magamnak, még mozognak kicsit. És egyszer majd úgyis...

(zivatarcella)

Tegnap végig a gép előtt ültem itthon, nem követtem az időjárásjelentéseket, a lakás ablaka pedig nyugatra, a folyó felé néz (dél felé egy irodaház takarja el a kilátást). Amikor este nyolc körül elindultam futni a Margitszigetre, az ablakból egy békés naplementére láttam. Ez azért fontos, mert…

(átvált filmszerűbe)

KÜLSŐ. BUDAPEST, ÁRPÁD-HÍD. NAPNYUGTA

KÖZELI noizról. Arcán őszinte, lassan felderengő meglepetés.

TÁVOLI. noiz az Árpád-hídon áll és a Margitsziget felé néz. Megfordul, és közben fokozatosan kinyílik a kép, feltárul a háttér, ahol a házak felett már kékesfeketére festette az eget a közelgő ítéletidő. Fenyegető szín, szinte érezni, hogy súlya van, tekintélye és akarata.

noiz az arckifejezéséből ítélve egészen eddig egyszer sem pillantott hátra.

A kamera noizzal együtt MEGFORDUL, déli irányba néz. A Margitsziget végében, a budai vár fölött szintén a kékesfekete legsötétebb árnyalatában úszik az ég, majd lassan bíborszínűre vált.

Drámai zene.

***

Ha úgyis csapdába estem, miért ne ázzak el futás közben, gondoltam. Három perc múlva, amikor leszakadt az ég, már a parti ösvényen futottam, ahol az érkező zivatar összecsapott a napnyugtával, és ettől valószínűtlen, fényes, sárgásbarna derengésben úszott a világ. A sűrű esőfüggöny mögül alig néhány méterre lehetett látni, homályos körvonalakká váltak a langyos vízben gázoló sorstársak, a mennydörgés robaja néha túlharsogta a fülemben dübörgő Panacea kántálását (rip the skies / show us what you saw, stílusosan).

Mire körbeértem, el is állt az eső, csak a villámok cibálták a budai hegyeket. Intenzív élmény volt, mint egy hullámvasút, szeretnék még ilyesmit, azt hiszem.

(the glittering cloudships from mars)

Tegnap délután a Margit-hídról, valahonnan a hideg esőből néztem, hogyan érkeznek meg Budára a különös felhők. Az egyik a Normafa tetején ült, a második a Rózsadombon csúszott lefelé, a harmadik már leszállt a Lajos utca, Kolosy tér környékén. Olyan tapinthatóan tömörnek tűnt, hogy szinte azt is tudni lehetett, melyik utcában kezdődik és melyikben ér véget. A tetők mögül kupolaként emelkedett ki a fehérség, és egy idegen bolygó áramvonalas felderítőhajójára emlékeztetett. Hirtelen láttam magam előtt a képet, amint a környék valamelyik lambériás pinceborozójában nyúlánk alakok üldögélnek, testhezálló, ezüst szkafanderben, sugárfegyvereik fémspirálban végződnek, a piacozó nénik pedig almát visznek nekik meg savanyúságot, mert azt hiszik róluk, hogy angyalok.

(még ezt is óvatosan tessék olvasni: a transzmutálódás)

Ma délután rossz romantikus regényeket alakítunk át unalomig ismert, klisés thrillerekké! Az égethető gyurma és a papírcsomag most nem kell, csak egy ceruza és rengeteg képzelőerő.

Mindenképpen szükségünk lesz a múltkori postra, de csak a dőlt betűs mondatokra. Az a rossz romantikus történetünk, Christine-nel, a komor férfival, a toronnyal és egyebekkel. El nem veszünk semmit, csak hozzátoldunk egyetlen bekezdést a sztorihoz, így alakítjuk valami egészen mássá.

Mondjuk így:

(…)
A világítótorony alatti barlang visszhangos félhomályában, a nyálkás sziklákon hemzsegtek a torz alakok. Mintha hüllők és emberek szentségtelen nászából fogantak volna, és Christine iszonyodva látta, mennyire hasonlatosak egymáshoz ezek a lárvafehér arcok. Rettegése akkor érte el csúcspontját, amikor rádöbbent, hogy vonásaik mind a toronyban élő férfi jellegzetes arcát idézik. Christine sikoltott, de a hangját elnyelte az erősödő kántálás, az iszonytató zsolozsma a jéghideg iszapban lakozó névtelen istenek kegyeiért…

(így lesz belőle bármi H. P. Lovecraft stílusában; Iä! Iä!)

Vagy:

(…)
Feketén ásított előtte a világítótorony csigalépcsője. A tenger éjszakai moraján kívül nem hallatszott semmi más. Egyedül volt. Christine még jobban összehúzta magán a vékony szaténlepedőt, de a mezítelen bőrét megbizsergető hideg, nyirkos huzat ellen semmit sem ért.
– Ez nem vicces! – Kiáltani akart, de csak suttogás lett belőle.
Az ablak keskeny négyszögén túl szabályos ritmusban izzott fel és fakult ki a fenti reflektor fénye, és minden villanás után sokkal, de sokkal sűrűbbnek tűnt a sötétség körülötte.

(általános thriller az üres épületben, kötelező vérfoltokkal a padlón)

Esetleg:

(…)
A tágas, kőpadlós konyha egyik falát teljesen elfoglalta a hatalmas kemence. A lobogó lángok megmelengették Christine arcát, de a kint tomboló vihar hidegét nem tudták feledtetni.
– Itt aztán hatalmas lakomákat lehetne tartani! – kiáltotta hátra kuncogva, bár nem hitte, hogy a férfi meghallja a másik helyiségben. A fémrács előtt, a hamuban furcsa alakú, égett fadarab hevert, és Christine önkéntelenül közelebb hajolt.
Nem fadarab volt. A megfeketedett rög elsőre formátlan göcsörtnek tűnt, de másodszorra már tökéletesen egyértelművé vált, mi lehetett valaha. Egy emberi állkapocs része.
– Az már igaz – szólalt meg a férfi lágy hangja, közvetlenül Christine háta mögött.

(horrorpszichotrhriller, sok-sok sikoltozással és őrült nevetéssel, plusz valakinek le fogják vágni egy testrészét a történet egy pontján)

(nagyon óvatosan tessék olvasni)

Szerencsére Tapsi ír blogot, mert el is felejtettem azt a villányi brainstormot, ahol kitaláltuk, hogy egy erdei kunyhóba költözöm írni, majd lassan elvadulok, lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza, és olyan alapvető szükségletek hajtanak, mint az evés, az ivás és a romantikus regények írása (a szeretett nő lágy hangja azért ideig-óráig lecsillapít, és ugyan tagoltan beszélni nem fogok, de egy pillanatra látni lehet a tekintetemben a kultúrembert, aki valaha voltam). Az első lépéseket már megtettem ebbe az irányba a héten, amikor AnnGel hathatós ötletelése segítségével megszületett a vázlata a Rettenetesen Rossz Regénynek, Amiből Porschét Veszek Majd. A lenti részletek alapján senki sem találná ki, vajon miről szólhat a Magányos szívek tengerén című bestseller, ezért bátran közzéteszem, mit sem tartva szerzői jogaim elbitorlásától.

Christina felejteni érkezett a tengerparti városkába

a komor arcú férfi magányosan élt a közeli világítótoronyban

hosszasan néztek egymásra a gyümölcsökkel megrakott kosár felett

lelkében újra feltámadt az egyetlen érzelem, amit meg akart tagadni magától: a szerelem

erős karjával könnyedén emelte ki a tajtékzó, viharos hullámok közül

a szíve mélyén tudta, hogy a férfi nem fog visszaélni a helyzettel

megtalálhatja-e a boldogságot az az ember, akinek a szemében még él az elveszített boldogság emléke?

érdesre cserzett keze meglepő érzékiséggel simította végig a nő selymes bőrét

világosan látszott a világítótorony fényének lüktetése, mintha egy szerelmesen szunnyadó szív dobogna a puha éjszaka mélyén

Ideje új életet kezdeni, írásra fel.

(time travel is a bitch)

A születésnapom ugyan ma van, de tegnap ünnepeltük a barátaimmal, ideiglenes törést okozva ezzel a téridő-kontinuumban. A merész kísérlet a sf-filmekből jól ismert hatásokkal járt, váratlanul elmosódtak a színek, szétfolytak a körvonalak, pillanatok estek ki, beszédem elnyújtottá és kásássá vált. (Más magyarázatot nem találok az esetre; a sok tömény alkoholnak nyilvánvalóan semmi köze nem lehetett hozzá. Ahhoz sem, hogy egyszer a rossz végén próbáltam lezserül a szám sarkába illeszteni a szerencsére kihunyt ajándékszivart).

Az időutazást folytatva vissza is ugranék a múlt hétvégére, Pécsre, mert időközben megszületett a beígért post-lánc, ahol mindenki távolról indított. Judnál részletes útikalauz olvasható, AnnGel még azt is megörökítette, milyen első ízben találkozni a magyar fantasy kis ékköveivel, Tapsi pedig rengeteg vidám dolgot jegyzett meg, amit én elfelejtettem (és nála található az aktuálisan kedvenc kifejezésem, „az alacsony zombitartalmú köd”). Érdemes elolvasni mindenkit – ajándék fotókkal, csak most, csak ott meg ott meg ott.

(más horrorrfilmekre is gondolhattam volna, de)

Íróemberekkel álltunk tegnap éjjel a sokadik emeleti lakás erkélyén, sörrel a kézben, alattunk tetők voltak, sötét belső udvarok, kémények meg régimódi antennák, azokon túl meg valahol a Moszkva tér, és ha óvatosan balra fordítottuk a fejünket, páholyból nézhettük, amint a folyón túl gyors egymásutánban, hangtalanul izzanak fel a villámok, pontosan a Parlament kőcsipkéi felett.

Igor, ma éjjel új politikust alkotunk.

(távolról indít)

Zömök bor, rendelkezik a tanyasi udvarok jellegzetes ízvilágával, persze animális, netán kisvártatva édesen zár – nincs is jobb, mint Villányban ülni, már a sokadik pincészet udvarában, enyhe sártaposás után, de még a szőlőpálinka előtt, és a helyi borajánló magazinból hajigálni egymásra a legszebb szakkifejezéseket. Kedvencünk a távolról indít lett, és idővel már bármire alkalmazni tudtuk, még postot fel lehet címkézni vele (ha a többi résztvevő, azaz AnnGel, Tapsi és Jud is így tesz, külön postfajtát teremtettünk, ami távolról indít; woof felmentést kap, mert nincsen blogja).

Valahol ott hagytam abba a múltkor, hogy pénteken késő délután elindultunk lefelé Pécsre. Először belefutottunk egy romantikusfilmes naplementébe, aztán hamar átvonatozunk egy egészen más műfajba, mert kezdett alkonyodni és a zöld völgyeket elöntötte a derékmagasságú köd (vajon milyen filmekre asszociál noiz? segítségként megadtunk két szót: agy, láncfűrész). Jud és woof remek vendéglátókként már aznap este elhalmoztak minket mindenféle jóságokkal és nem kevés borral, hogy jó előre felkészüljünk a szombati kultúrprogramra. A pincetúra tanulságos élménynek bizonyult, ami annak is köszönhető, hogy bort nagy mennyiségben utoljára vidám rokkerkoromban ittam, igen, barbár voltam, a kannás verziót, kólával felöntve (all the someliers in the house, let me hear you say gaaaaah, let me hear you scream nooo), például bármennyire is féltem tőle, hogy délután négykor Cirmos Kormost dalolva támolygok két pince között, könnyű volt tartani a mértékletességet. Jutalomként rengeteg különböző finom bort ihattam, és még sajtot is ettünk – a rétest ki nem felejtsem –, a táj meg gyönyörű volt, az idő kellemes, a társalgás szórakoztató, szóval igazi rekrációs hétvégét hoztunk össze, ezúton is köszönet érte.

(annyi mindent akartam...)

...írni, aztán nem lett belőle semmi. Most meg indulok Pécsre. Így aztán nem mesélem el részletesen, hogy a héten elővettem egy nagyon régi, soha meg nem jelent történetemet, amiről a héten addig csiszoltam lefelé a felesleges szavak rozsdáját, amíg csak egy érdekes alakú göröngy maradt belőle (ez az alapkoncepció szerencsére, a törpékről meg a rettenetes, örökké változó égről). Éppen csak szót ejtek a keddi medúzatalálkozóról, ahol a magyar irodalom szomorkás sablonjainak és az angolszász sikerkönyvek receptjének párosításával megalkottuk a Mámor, nyugdíj, Provance című leendő bestsellerünket. Még be akartam számolni arról, hogy mindenféle pénzügyi egyeztetések és kiadói tervmódosulások miatt miképpen tettem félre félúton a remek skótos-detektíves fordítást és cseréltem le egy… ehm... kevéssé jó könyvre, aminek nagyon neki kell feküdni itt és most. Ilyenkor általában levesporokat veszek és bespájzolok az internetből (levesport még nem szereztem, de egy kis internetet adott a lucia, mert kedves és egyébként sem bírja nézni, ahogyan szenvedek, miközben ők dúskálnak az internetben). Mielőtt éppen magamra zártam volna a lakást, természetesen kiderült, hogy pontosan ebben a három hétben halaszthatatlanul fontos a jelenlétem a cégnél. Érdekes lesz.

Közben voltam lehangolt is, de elmúlt, jártam egy kicsit a könyvhéten, részt vettem két sörözésen is, ebből az egyik kifejezetten spontán volt; most pedig el a délvidékre.

(spanyolblog, hegyfétissel)

Azok a hegyek, amelyeket Madrid bizonyos pontjairól már remekül látni, mindig is valótlannak tűntek ott a messzeségben, a nagy lapály szélén. Ez a múlt héten sem volt másként, amikor Herbie kollégával autóval közelítettünk feléjük: sokáig túl statikusak voltak, mint egy vetített háttér. Aztán valami történt és először textúrájuk lett, repedezett és barna, zöldes foltokkal, szóval egészen sárkányirhaszerű, majd váratlanul tömeget meg magasságot is szereztek, és ezzel megérkeztünk Manzanares el Real városkájába.

Annak is az impozáns várkastélyába. Hétköznap volt, ezért csak ketten nézelődtünk a várban, majd lassan feltűnt, hogy minden kihalt teremben áll egy egyenszoknyás és -blúzos, csinos, egyenhosszúhajú lány, akik nagyon némán figyelték bóklászásunkat. Gyorsan szórakoztató trash-pulp elméleteket kezdtünk gyártani róluk (nyilván), amire ráerősített, hogy mellvédre érve a vár jellegzetes tornyai láttán kibontakozott előttem a galaktikus összeesküvés is, ami a Dr. Who című brit sf-sorozat borsszóróra emlékeztető visító főgonoszait, a Dalekeket helyezné el a középkori Spanyolország történelmében. Ezen a ponton szeretném képekkel illusztrálni rettenetes elméletemet.

Dalekek:

From Spain 2009

A kastély egyik tornya:

From Spain 2009

A várkastélytól csak egy ugrás volt a főtér, a fehérre meszelt, vén mozival, a harangtorony tetején meg a komplett gólyakolóniával. Sőt a természetig sem kellett sokat menni, a La Pedriza tájvédelmi körzetbe. Borókafenyők, zubogó hegyi folyó, meredek sziklák, víz- és gyantaillat, megtévesztően westernfilm-táj, abból a fajtából, ahol a patakparton babot kotyvasztó aranyásókat indiánok támadják meg orvul és kezdetét a lövöldözés veszi a sziklák mögül. Idővel teljesen eltűnt alólunk az ösvény, és sziklákon másztunk tovább, csipkebokrok között, patakon gázoltunk át, síkos köveken és száraz ágakba kapaszkodva, azzal a szilajsággal, amit a természetbe hosszú idő után visszaeresztett fordítók esetében többször megfigyeltek már a szakemberek.

From Spain 2009

Másnap ismét nekivágtunk a hegyeknek autóval, sőt túl is mentünk rajtuk. Felkerestük Segoviát, ami hat és fél év alatt sem változott semmit, megvan a római vízvezetéke, a csipkézett katedrálisa és az Alcázar nevű kastélya (ahonnan egykor eltulajdonítottam egy egész tornyot, hogy beépítsem álnéven elkövetett kardozós fantasymbe, a többi Spanyolországból összehordott tereptípus és objektum mellé).

Szerdán kiderült, hogy tavasszal Madridban még vannak színek és kora délutánig a tavasz az úr. Amikor aztán három óra körül beütött a nyár, árnyékfoltól árnyékfoltig mozogtam, mint egy vámpír.

Csütörtökön ismét a hegyekhez mentünk (ez egy ilyen hét volt), a Valle de los Caidosba. A Elesettek Völgye lehengerlő, az angol sublime szó minden negatív vonzatát is magában foglalva, úgy, mint a gótikus irodalom kastélyai: lenyűgöző, hatalmas, félelmetes és valami alapvetően nincsen vele rendben. Az erdőben autózva messziről látszik a hegy csúcsára emelt 150 méteres kőkereszt, a parkolóban pedig már érezni az építmény tövében gubbasztó roppant szobrok súlyát. És akkor még nem is beszéltünk a hegybe vájt katedrálisról, a roppant angyalszobrokkal és a boltozatos termekkel.

From Spain 2009

Utolsó napra maradt a Tierno Galván-park Madridban. A helyi retrofuturisztikus góc, ahol a Planetárium épülete pont úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek Nemere-regényeiben a Szolgálat központja vagy egy űrpilóta-kadémia. Mellette pedig a valaha nyilvánvalóan cutting edge szobor (terasz? kilátó?) a berozsdásodott kéménnyel, a meredek szögekben megtört, hatalmas betonfallal és a kötelező kerek lyukkal a falsíkközepén. Két szóval: indusztriális remekség.

És mielőtt elfelejteném, utólagosan (is) köszönet Herbie-nek és Larissának a vendéglátásért, a fényképekért (ld. fentebb), a fuvarokért, az átbeszélgetett órákért és az esti Guitar Hero World Tour + Rockband maratonokért. We still rock.

(147. „jajongás”, 2009; olaj, vászon. befejezetlen)

...itt pedig tekintsük meg ezt a félig befejezett postot, amely ugyan 2009 májusából származik, de noiz markánsan 2008-as stílusjegyeivel rendelkezett volna. Témája az egy időben szinte védjegyévé vált anyagi és munkajellegű pánik, a szokásos komplikált hasonlatra felfűzve. Figyeljük meg, milyen tiszteletlenül nyúl a viktoriánus horrorirodalom klasszikusához, amikor azt írja, mint szegény doktor Jekyllnek Mr. Hyde, olyan számára az egzisztenciálisan rettegő kreatív énje, ami kintlevőségei összeszámolásakor előtör belőle, hogy ingerültté és gorombává tegye. A post itt megszakad – befejezetlensége valószínűleg az úgynevezett „vidám” korszak hatása, amikor egyszerűen nem akart nyavalyogni, sőt más, radikális elméletek szerint már ő maga is unta az egész jajongást, mert attól nem oldódott meg semmi.

Most pedig fáradjunk tovább a tévésorozatokról szóló, befejezetlen kisplasztikákhoz...

(due to maintenance issues you have been temporarily assigned the citizenship of the dreamlands again sorry for the inconvenience)

Furcsa érzés arra ébredni az éjszaka egyik képlékeny pontján (amikor éjfél már biztosan elmúlt, de a hajnal még nagyon messze van), hogy a szomszédos lakások valamelyikében ordítós veszekedés zajlik éppen. Szürreális is egyben, mert nem tudni, lentről jön vagy fentről, esetleg balról vagy jobbról, és amúgy is csak egy személyt hallani, mintha ez a zokogó, elcsukló női hang magával üvöltözne a néma házban. A falak tompítanak valamennyit, ezért a mondatok éppen nem érthetőek, de már ott lebegnek az érthetőség küszöbén (a hangsúlyozás alapján a következő szavak valószínűleg elhangzottak: nem bírom tovább hazaköltözöm az anyámhoz.) Biztosan nem álom volt, de attól még úgy tűnt, mintha rossz világban felriadva hallgattam volna bele egy álomlakás lakóinak álomnyelvébe. Aztán váratlanul csend lett vagy hirtelen elaludtam.

Egyre gyanúsabb, hogy a világok vékony membránja melletti, vitatott határzónában élek (mert volt ez meg az).

(fel tudná nekem szeletelni az elmúlt másfél hetet négy bekezdésre?)

Még múlt hét hétfő: rosseb barátommal meglátogatjuk a birminghami várostörténeti múzeumot, ami az emeleten képtárrá változik (odakint esik az eső, de ennek természetesen semmi köze a kultúra iránti éhségünkhöz). A látogatás egyben kísérletként is funkcionál, eredménye: meglett korunk ellenére a negyedik terem után bármikor hozzuk egy osztálykiránduló fiúcsapat ún. szellemességi szintjét, de közben remekül szórakozunk.

Már majdnem májusi hétköznap este: spontán italozunk a Gödör mellett a füvön Búvárzenekar vezényletével (aki megint váratlanul hív fel azzal, hogy figyelj, öreg, itt ülök egy üveg whiskyvel, nem jössz?) Egészen meglepő módon aznap éjjel Budapest egészen élhető városnak tűnik (ehhez ugyan nem árt a tömény alkohol sem), pedig tömve a tér másokkal, akik hozzánk hasonlóan többnyire isznak, viszont velünk ellentétben egyre többen lesznek.

Hétvégén négy óra alvás (és az azt megelőző nem kevés gin-tonik) után Egerbe megyünk, majd azon is túl, a völgyekbe, ahol a szerpentin végén egyszer csak kinő egy falu. Napközben velkámdrinkeket szorongatok és beszélgetek, este a Nagy Levinnek segítek megsütni a hekatombányi húst (egyik kezemben villa, a másikban sör, amiből néha a számba, néha a húsokra öntök). Egy ponton már mindenki kétszer evett, de még mindig rengeteg alapanyag van, másnapra mégis alig néhány csirkecomb marad. Rejtély.

Kedden bloggerek közé megyek, ami „betegség(ek) miatt” majdnem halasztódik, aztán mégsem, de azért megszületik a bloggerinfluenza szó és megalkotjuk a bloggermulatós műfaját is. isolde sálba burkolózva, rejtélyes mosollyal nézi a társaságot, és ha megszólal, azt is furcsa, halk hangon teszi (először azt állítja, beteg, de végül csak kiderül, hogy ez az isolde-változat még hangkalibrációra vár).

Ui: Ezen kívül sok más kellemes dolog is történt, de vigyáznom kell setét imidzsem romjaira (nem, semmilyen napfényben/fűben heverészésről nem tudok). Igaz, amióta a napokban személyes hősöm, Trent "NIN" Reznor, az önpusztítás és -marcangolás apostola (pain pigs could have been get down hurt lie on your knees) eljegyezte álmai nőjét és vidámakat twitterezik, csökkent a bűntudatom.

(mert a tweet elszáll)

Mindenféle véletlenszerű szilánkok.

Magyarul beszélj, Magyarországon vagy! – kultúrmagyar utas a Budapestről késve induló gépen, a kizárólag angolokból álló személyzetnek

Busszal érkezni Birminghambe maga az ipari gótika. A jármű hosszasan kanyarog egy néhai raktárnegyed szűk utcáin, felettünk, több emeletnyi magasban vörös téglából emelt vasúti hidak húzódnak, alattuk roppant boltívekkel. Indusztriális trollok rejtekhelyei mind.

Péntek délelőtt leszálltam a vonatról Stratford-upon-Avonban, és esküszöm, hogy az első tizenöt percben kizárólag nyugdíjasokat láttam, öreg bácsik tipegtek ki a boltokból, idős hölgyek vezették az autókat, koros párok ballagtak az utcán. Éppen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy hetvenes évekből szalajtott angol scifi hőse, aki hosszú út után megérkezik egy világtól elzárt kisvárosba, ahol egy éjszaka alatt mindenki megöregedett a rettenetes ufók kísérletei miatt (a Legyek ura találkozik a Dr. Who-val). Aztán felbukkant három iskolányi kirándulócsoport és megnyugodtam. threadbaronnak teljesen igaza van, Shakespeare szülővárosa tényleg abból él, hogy mindent kiállíthatóvá tettek, ahol a mester valahol megpihentette tekintetét (a meglátogatható épületek többsége – a klasszikusokat idézve – amúgy is többször összedőlt, elsüllyedt, majd azután égett le), de a mester autentikus szülőháza mindenképpen érdekes kultúrtörténetileg, egykori angol bölcsészként meg kifejezetten.

Pénteken eljutottam egy nagyon kicsi és nagyon öreg angol falucskába, ahol akadt két szabad órám, amíg arra vártam, hogy visszavigyenek a nagyvárosba. Ez már az igazi Miss Marple Country, ahol a helyi templomot 1086-ban már megemlítik a Domesday Bookban, a csend már-már ijesztő, minden ház valamilyen cottage, a pubban úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, a helyi gyaloglóösvény pedig három kapu után eltűnik egy roppant legelő közepén, ahol tehenek gyűlnek körém lassan, némán és gonoszul. A falu, ahol minden reggel holttestet keresnék a könyvtárszobámban. Nem elhanyagolandó módon az egyik legszebb környék, ahol valaha jártam.

Warwick kívülről amolyan arthurkirályosan középkori vár, belülről meg időutazás a viktoriánus kor arisztokratáinak életébe. A hatalmas központi udvaron egy csapatnyi goth lány üldögélt, huszonévesek lehettek – és csak néztem, amikor elővették a láthatóan drága babáikat és azokkal játszottak szertartásosan. Lemaradtam volna egy szub-szubkultúra megjelenéséről?

(az utazásom már-már minimáltechnó)

Előre kinyomtatott boarding pass, hogy ne kelljen sorakozni a repülőtéren, egyetlen közepes hátizsák (pont annyi ruhával, amennyi kell), egy könyv, egy mobil, egy fekete Moleskin-notesz, toll, számtalan ötletszilánk a fejemben, amelyekkel kezdeni kellene valamit, ha már úgyis elszakadok a munkától. Mióta a fapados légitársaságok minden alapvető szolgáltatásért különdíjakat számolnak fel, sokkal könnyebb megvalósítani régi álmomat, a sallangmentes utazást. (Már csak működnie kell.)

(Megijedt, mert valakinek feltűnt odafent, milyen keveset nyűglődik mostanában, suttogják majd rólam; lelépett, mielőtt kiderült volna, hogy az új novellájából kihúzta a fekete esőt.* Nem kell elhinni, alig hat nap, és jövök vissza, szeretem Angliát, de most megvadult állásajánlatokkal elefántokkal sem lehetne kint tartani.)

* sohasem tennék ilyet