(még ezt is óvatosan tessék olvasni: a transzmutálódás)

Ma délután rossz romantikus regényeket alakítunk át unalomig ismert, klisés thrillerekké! Az égethető gyurma és a papírcsomag most nem kell, csak egy ceruza és rengeteg képzelőerő.

Mindenképpen szükségünk lesz a múltkori postra, de csak a dőlt betűs mondatokra. Az a rossz romantikus történetünk, Christine-nel, a komor férfival, a toronnyal és egyebekkel. El nem veszünk semmit, csak hozzátoldunk egyetlen bekezdést a sztorihoz, így alakítjuk valami egészen mássá.

Mondjuk így:

(…)
A világítótorony alatti barlang visszhangos félhomályában, a nyálkás sziklákon hemzsegtek a torz alakok. Mintha hüllők és emberek szentségtelen nászából fogantak volna, és Christine iszonyodva látta, mennyire hasonlatosak egymáshoz ezek a lárvafehér arcok. Rettegése akkor érte el csúcspontját, amikor rádöbbent, hogy vonásaik mind a toronyban élő férfi jellegzetes arcát idézik. Christine sikoltott, de a hangját elnyelte az erősödő kántálás, az iszonytató zsolozsma a jéghideg iszapban lakozó névtelen istenek kegyeiért…

(így lesz belőle bármi H. P. Lovecraft stílusában; Iä! Iä!)

Vagy:

(…)
Feketén ásított előtte a világítótorony csigalépcsője. A tenger éjszakai moraján kívül nem hallatszott semmi más. Egyedül volt. Christine még jobban összehúzta magán a vékony szaténlepedőt, de a mezítelen bőrét megbizsergető hideg, nyirkos huzat ellen semmit sem ért.
– Ez nem vicces! – Kiáltani akart, de csak suttogás lett belőle.
Az ablak keskeny négyszögén túl szabályos ritmusban izzott fel és fakult ki a fenti reflektor fénye, és minden villanás után sokkal, de sokkal sűrűbbnek tűnt a sötétség körülötte.

(általános thriller az üres épületben, kötelező vérfoltokkal a padlón)

Esetleg:

(…)
A tágas, kőpadlós konyha egyik falát teljesen elfoglalta a hatalmas kemence. A lobogó lángok megmelengették Christine arcát, de a kint tomboló vihar hidegét nem tudták feledtetni.
– Itt aztán hatalmas lakomákat lehetne tartani! – kiáltotta hátra kuncogva, bár nem hitte, hogy a férfi meghallja a másik helyiségben. A fémrács előtt, a hamuban furcsa alakú, égett fadarab hevert, és Christine önkéntelenül közelebb hajolt.
Nem fadarab volt. A megfeketedett rög elsőre formátlan göcsörtnek tűnt, de másodszorra már tökéletesen egyértelművé vált, mi lehetett valaha. Egy emberi állkapocs része.
– Az már igaz – szólalt meg a férfi lágy hangja, közvetlenül Christine háta mögött.

(horrorpszichotrhriller, sok-sok sikoltozással és őrült nevetéssel, plusz valakinek le fogják vágni egy testrészét a történet egy pontján)