(amikor már csak a jegyzőkönyv kedvéért: sziget 4, 5)

Az a gond a szigetes utóposztokkal, hogy mire összeszedné az ember, mit is szeretne írni, már régen nem aktuális az egész. Ráadásul a szombat-vasárnap menthetetlen katyvasszá áll össze, különösen így, egy hét távlatából (a posztszigetes periódus mindig durva, kizökkent idő, orvul lecsapó megbetegedés, anyagi krízis, egyebek). Tőszavakban tehát.

Szociálisan: jöttek az egy-egy napra kilátogató barátok és ismerősök, ami mindig remek, láttam egészen sok színpadot, felfedeztem a katlankutyát (a hotdog magyar mutációja, amit egy óriási, ropogós kifliszerűségbe tett kolbász alkot, csalamádéval), álltam sorokat Fényért, ittam törkölyt meg koccintottam pálinkával. Egy ponton a már mókás kedvű Bright még mókásabb (hímnemű) ismerőse megnyalta a homlokomat, amitől kicsit megroppantam, de utána szerencsére zenésznek néztek a Hilltopnál, amivel régi álmom teljesült (megint).

Zeneileg: volt depresszíven zseniális Wowen Hand és a vidám Muzsikás egy színpadon, Placebo, ha már úgyis arra járok, és nem bántam meg, illetve nem is tudom, hány éve történt meg utoljára, hogy egy koncerten a második számtól az utolsóig (nyilván vicces látványt nyújtva, de) hajat rázzak és ugráljak és üvöltsek. A szalonzenével indító Faith No More-nak ez sikerült kihoznia belőlem, köszönhetően nagyrészt a davidlynches függönyök előtt spontán megőrülő, démoni olasznak öltözött Mike Pattonnak. Aztán még egy kis Life of Agony, majd levezetésképpen a kiváló Isten Háta Mögött, aki stílusosan egy VHK-feldolgozással zárták nekem a Szigetet, hogy az energia még hajtson minket hajnalig. Közben szétszedték körülöttünk a világot, felkelt a nap és újabb egy évre elvonultunk pihenni.