(mégsem képregényhős)

Mint egy hatalmas prés, úgy nehezednek rám a dolgok, a felszín alatt meg gyűlik a feszültség, csorog ki a repedéseken. Majdnem ide is jutott belőle, önsajnáltatási célból, aztán rájöttem, bizonyos helyzetekben tényleg nem nagyon lehet mit mondani, mint azt, hogy hát igen. Nem hatalmas dolgok ezek, de éppen elég idegesítőek.

Ha tavaly július lenne, nem érezném magamat túl jól. Viszont (magamat is meglepve) éppen nem akarok (a szokottnál jobban) borongani, mert idén július van, és most minden más. Akadnak mosolyszünetek persze, ezen a héten két nagyon sötét napom is akadt, amikor gyilkos tekintettel mentem a város lakói között – ha civilben képregényhős lennék, akkor hatásosan megrajzolt, sárga villámok cikáztak volna a szememből, amitől körülöttem rongybabaként repültek volna szét a szegény, ártatlan emberek. De az életem nem képregény, így a város lakói nyugodtan mentek a dolgukra, mit sem sejtve arról, mitől menekültek meg. Tekintve, hogy tavaly egészen sok ilyen napom volt, ez a kettő még egészen jó arány, csak már vége lehetne ennek a szériának.*

* Figyeljük meg a szerzőt, milyen elismerésre méltó módon küzd a negatív hullámokkal és találja meg a rosszban a jót.**

** Másik példa: de jó, végre mások is úgy érzik, hogy a sors pikkel rám – mondta boldogan a múltkor [a szerző].