(a sokadik kávé után)

Ha időgépet építenék, a múltba akasztott horgonyok elvén működne. Mert bizonyos szagok, illatok, dallamok, képek annyira beleragadtak egy pillanatba, hogy elég bármelyiket meglátni-meghallani- megérezni, már ránt is vissza a múltba. Ezt használná ki a masinám: személyre szabott időgép lenne, korlátozott célválasztással, de raknék bele szikrázó tekercseket és spirálokkal megfestett forgó korongokat, hogy megvegyék és gazdag legyek hamar.

Ez onnan jutott eszembe, hogy egész nap ültem a gép előtt, meleg volt, próbáltam fordítani, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió. Tavaly július végén is sokat ültem ennél a gépnél, szintén próbáltam fordítani, meleg volt, a szobában szólt az MR 2 Petőfi rádió.
Mivel annyira nem újították meg a rádió dalválasztékát, ma rendszeresen jöttek azok a számok, amik tavaly is vagy ötvenezerszer, és most döbbentem rá, hogy ugyan még mindig nem tudom, kik ezek, de elválaszthatatlanul rögzült hozzájuk az a nyár. Akkor az egész világnak volt valami fura íze, árnyalata, mintha álmodnék, csak nem túl jót, a számat kimarta a cigaretta, az alkohol meg a panaszkodás. Most ez nincsen így, ezért is furcsa néhány percre emlékezni, önkéntelenül is lehangolódni, de csak kicsit, már messziről nézem, mint aki nem avatkozhat bele az eseményekbe, aztán pannng, visszahúz a jelen.

Azt hiszem, kezd kihatni rám, hogy Az időutazó feleségét olvasom Audrey Niffeneggertől (courtesy of isolde).