(Először eltűnnek a világ elől)
Errefelé dombok vannak, kitöltik a Mátra és a Bükk közötti teret. Erdőfoltok, kis falvak és lovastanyák. Az egyikben laktunk mi.
Tücskök ciripeltek, egyre hangosabban, a hőségben lovak prüszköltek és csapkodtak, legyek vergődtek a csukott ablakon és remegő kontúrokká kenődött szét minden, ami kicsit is messze volt. A szállásunknak szerencsére vagy méter vastag falat építettek, így már elviselhető a kánikula.
Az esték voltak a legjobbak. A domboknak saját illatuk van ilyenkor, kakukkfű, széna, lehűlő lombok.
A következő napokban azért kimerészkedtünk, bementünk a hegyek árnyékába, szinte néptelen utakon autóztunk, többnyire mezők között. Vagy fák sorfala mellett, ahol a rádió néha sisteregni kezd, majd teljesen elhallgat, mintha alábuknánk az éter hűvös felszíne alá, ahol nincsen adás, csak az erdők zöldes-csendes mélye.
(Zord külső)
Az egerszalóki fürdő elsőre félelmetes látványt nyújt. Egy fenyvesekkel szegélyzett völgy egyik végében áll és a teljes káoszra néz: munkagépekre, félig aszfaltozott parkolóra, földkupacokra és gödrökre (közöttük egyetlen magányos, teljesen elkészült, víztől elzárt medence),mögötte pedig egy készülő, grandiózus épület betoncsontváza. Félve léptünk be, nem tudtuk, mire számítsunk, de odabent csúcsmodernség fogadott, tizennégy termálmedence, sok-sok üvegfelület, reflektor, csillogó csempe. Csak a teraszról nem szabad kinézni, mert hasad az illúzió: a korláton túl a fekete, feltúrt völgy és fehéren csillogó, védett sólépcsők. Wellnesshétvége Vasudvardban, nem sokkal Szarumán színeváltozása után.
(Be az erdőbe, aztán fel)
Szilvásvárad egyetlen hosszú utcának tűnt, kétoldalt lassan fogyatkoznak a hotdogosbódék, aztán kisodródunk a völgyben felfelé kapaszkodó ösvényre. Végre menedék a nap elől, a mellettünk elhaladó kisvasút mozdonyából lakodalmas zene harsog. Pisztrángos medencék és zsombékos koboldtavak. Később, már a faluban, besurrantunk egy istállóba, ahol a híres lipicai méneket tartják: mint egy antitópia hősei, szegények szám-és-név kombinációkat viselnek névnek és nagyon szépek.
(Szilaj kurucz írókrul)
Ha már lovak.
Volt egy időszak, amikor az Átjáró magazinban leközölt novellák előtt elolvastam a szerzők rövid életrajzát, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a fantasyben utazó íróknak mindig izgalmas és stílusos hobbijuk volt. Habár nem tartom magamat szigorúan vett fantasy-írónak, olyan jól mutatott a biójuk végén az ólomkatonák gyűjtése, a hadijátékok, az íjászat vagy a hárfázás. Nem mintha bármelyik is különösebben érdekelne, de például a lovaglás hasonlóan témába vágó hobbinak tűnt abban a néhány esetben, amikor valamelyik hős lóra pattant nálam (kicsit zavart, hogy kivétel nélkül irreális filmes élményekre támaszkodok). Nos, a hárfázás ugyan várat még magára, de a lovaglás ezennel kipipálva, mert nem csak ültem lovon párszor, hanem ügettem is vele, állítólag jól és be kell vallanom, nagyon tetszett. Szegény hőseimnek mostantól fájni fog a hátsó felük a nyeregtől.
(Eső és rejtői karakter és lovagvár)
Vihar készülődött, ami elsőre ígéretes dolognak tűnt a kánikulában, ami elől addig termálfürdőkbe vagy erdőkbe menekültünk. Aztán a Mátra távoli tömbje körül megakadtak a felhők, mennydörögve morogtak és olyan forró levegőt sodortak felénk, mintha kinyitottak volna egy kemenceajtót. Persze amikor elindultunk, egyenesen beleautóztunk az esőbe. Tapintható volt a vizes erdők illata és fátyolszerű ködként párolgott a víz a betonról.
Az erdei kirándulást hanyagoltuk, helyette megnéztük Parádon a híres Palóc-házat. A ház szép volt és kicsi, csapott zsúpfedéllel és vakolt vályogfallal, előtte pedig Heves Megye Legrészegebb Embere térdelt egy pocsolyában és ismeretlen okból két kézzel tépkedte a gazt, miközben saját magával veszekedett hangosan.
Amikor kiderült, hogy ő egyben a gondnok is, hirtelen minden sokkal érdekesebbé vált, mert az mindig szórakoztató, ha az idegenvezetőnek szó szerint kétfelé áll a szeme a részegségtől. A „vezetés” szó mondjuk túlzás, mert mi álltunk, ő támolygott és dohányzott, az előadása pedig nagyjából úgy írható le, mintha másfél mondatonként ugrott volna a tű egy bakelitlemezen. A házról ugyan semmit sem tudtunk meg (néha már elkezdett egy-egy témába vágó mondatot, de ez elmúlt), viszont többször is elmesélte élete néhány összefüggéstelen epizódját a katonaságról, az elveszített fogáról és az előző gondnokról; közben majdnem összeverekedett egy szomszéddal. Mindezt a „Yes lady I am igen asszonyom!” többszöri használatával és az „E!” kiáltás nyomatékos alkalmazásával egészítette ki, amiről eddig azt hittem, hogy a való életben nem is létezik. Amikor elmesélte, hogy a honfoglalás valójában ötven évvel korábban volt, mint hisszük, távoztunk. Azt kell mondanom, jóval szórakoztatóbb volt, mint egy szokványos idegenvezetés.
Közben elállt az eső és minden sokkal, de sokkal fülledtebb lett. Azért mi autóztunk még, ettünk fagyit és láttunk egy céllövöldét, tarrbélásan vidám körhintával.
Később autóztunk még és felkapaszkodtunk a siroki vár romjaihoz. Ha rablólovag lennék, csak ilyen helyre költöznék, bár a rekonstrukció nagy részét a fantáziám végezte el, tehát lehet, hogy nem is ilyen volt fénykorában. Mindenesetre merész tornyokat képteltem a romok helyére, de leginkább a föld alatti üregek tetszettek, amiket a falak alá, az ementáliszerűen lyukacsos sziklacsúcs belsejébe vájtak. A kilátást – egyenesen bele az alkonyatba – bónuszként kaptuk.
(Barackfeszt és fény)
Kisnánán van egy várrom, két toronnyal, nagyon takaros, a várfal alatt pedig évente egyszer baracknap, oda mentünk mi. Ettünk kondérban főzött gulyást meg fánkot, vettünk lekvárt, mellettünk a padon idős asszonyokat heccelt a vörös arcú szakácsember, nem messze tőlünk pedig traktorkereket gurítottak a kánikulában a falu legerősebb embere címért vetélkedő izmosok. És kiderült, hogy a lámpát errefelé fényvetőnek hívják.
(Végül haza)
Felháborodott macska, városba szorult hőség, instant visszavágyódás.