( I aten't dead)

Tehát volt ez a post, ahol reflektorfényben remegő, közepes méretű állatként vártam a közeledő határidőket. Az elmúlt hét nagyjából annak a jegyében telt, hogy megpróbáljam elkerülni az ütközést. Ezt természetesen nem sikerült teljesen megoldani, dacára a kivett szabadságoknak. Hiába tűntem el a világ elől.

A tudás súlya szombat este zuhant rám, amikor még bent ültem a cég irodájában, egyedül, mert órákkal előtte hazament mindenki más, a belső udvaron szállingózott a hó, és hallgattam, hogyan búgnak, zúgnak és kapcsolgatnak a sötét szobákban a rejtélyes gépek. Nem is tudtam eddig, milyen nagy az iroda és milyen könnyen lehet azt hinni, hogy a hátsó szobában mégis maradt bent egy kolléga, aki éppen puha, halk léptekkel járkál a sötétben, bár nem akarom tudni, miért tenne ilyesmit bármelyikük is. Közben a sürgős anyagokat küldözgettünk egymásnak otthonról dolgozó dizájnertársammal, és ilyenekről cseteltünk, hogy Pontosan mint egy horrorfilmben, (írtam én), egyszer csak bepötyögöm, hogy Pillanat!, majd nem válaszolok soha többé, mire ő felvetette, hogy sokkal rosszabb, ha válaszolok, csak valami nagyon rossz és torz dolgot, de eszembe jutott, hogy egy modern, önmagára reflektáló horroralkotásban pontosan ilyen kitekert gondolatmenettel kezdenének, és itt abbahagytuk. Szóval ültem ott, a lámpa fénykörében, és azon tűnődtem, hogy az igazi horror csak most jön, mert a lefordítandó regénnyel szinte semmit sem haladtam, mert ugye ott volt a több fontos minden. Szerencsére rögtön mentem is Brighthoz vendégségbe, dögöt enni, mint a házigazda írta invitáló levélben, mert tudja, hogyan kell kedvet csinálni egy disznótoros lakomához. Rendkívül macsó dolog az ilyesmi, még úgy is, hogy a korábban érkező tettestársak megették a töpörtyűt, eltökélten faltuk a disznót, alkoholt is ittunk hozzá, szóval minden adott volt ahhoz, hogy nőkről, fociról és autókról beszéljünk*, ehelyett főleg filmekről esett szó. Erre egyébként az időközben hazaérkező isolde döbbentett rá minket, aki sokáig csendes érdeklődéssel hallgatta a diskurzust, miközben már tényleg csak az íze miatt csipegettünk a centi vastag karikákra vágott szárazkolbászból. Ezután zavartan próbáltuk menteni a menthetőt és beszélgetni a dugásról, de állandóan az Alfa Holdbázis jött elő, amíg az ifjúkori részegségek történetei és Rosario Dawson klónozása mint téma meg nem mentette a becsületet. Nagyon rendben volt a társaság, négy éjszakai járatot szalasztottam el, míg a másnapi munka rémétről hajtva ki nem merészkedtem a csikorgóra fagyott éjszakába.

* életemben egyszer próbált velem echnat barátom fociról beszélgetni, miután gyorsan meghívott négy unikumra, de akkor sem voltam partner

** innen csak egy ugrás volt a nemzetközi vizeken hajózó roppant hajók cyberpunk víziója, ahol ezer Rosario Dawson él a fedélközben, amíg meg nem támadják őket a Borisz Jelcin-klónok

(A tegnap este számokban)

Egy korsó sör: 450 Ft
Egy pohár sör: 300 Ft
Egy gyanútlan angollal unikomot itatni, majd figyelni a hatást: megfizetethetetlen

("Ha választhatnánk, a barátaim mind hobbitnak mennének, csak én lennék Nazgûl"-poszt)

Szakadó esőben csoszogni a karácsonyi bódék épülő vázai között, öreg házakból kilépő fáradt embereket nézni, miközben Nick Cave-tól a Messiah Ward című szám dünnyög a fülemben (They keep bringing out the dead, now / It's been a long, long day), na, ez a kényelmes, biztonságos darkpozőrködés.

Aztán irodába bemenni, szembesülni azzal, hogy veszélybe került a jövő hétre tervezett szabadságom (amit arra fordítottam volna, hogy egyszerre két másik munkát végezzek el otthon szombatig), mert mit tesz isten, szintén december 15-ig kell befejezni minden létező szöveget az egyik kiadásközeli, de még felettébb hiányos játékunkokból, na, ebben semmi kellemesen melankolikus nincsen.

(tegnap, másnap)

- Tegnap fél napot ültem egy elsősegély-tanfolyamon, szinte kizárólag tizenhét éves lányok között, habár ez mellékszál, és azon tűnődtem, vajon értékelnék-e majd a vizsgáztatók, ha tételhúzás után arra a kérdésre, mi baja lehet a sérültnek, azt mondanám, hogy "talán lupus". Hátha ők is néznek Dr. House-t.

- Finnekkel veszélyes inni, ezt igazán megtanulhattam volna évekkel ezelőtt Turkuban, rögtön érkezésem napján (amikor is délután ötkor szálltam le a buszról és onnantól kisebb-nagyobb megszakításokkal másnap hajnali ötig ittunk). Vagy a kriglik töltődnek vissza mellettük, vagy a kisugárzásuk teszi, de tényleg folyamatos mellettük a folyadékbevitel. Tegnap is ez történt a Szódában, ahol megismerkedtünk a h. ismerősével, Mattiasszal és egyszer azon kaptam magamat, hogy Chuck Norrisról tréfálkozunk emelkedett hangulatban, aztán Mac meg tapsi még táncolni is eltűntek, végül orvul fél négy lett, hajnalban.

- Egyébként én is szeretnék tizenegy hónapig mászkálni a szerte a világban, idegen városokat, embereket és országokat gyűjteni magamnak öregkoromra. Nekem sem ártana ehhez egy olyan munka, amiből ezt megengedhetem magamnak (ha francia lennék, még vissza is kellene venniük utána a régi helyemre, ha jól értettem), és utána már tényleg csak annyi lezserséget kérnék magamnak, amennyi elég ahhoz, hogy vadidegenekkel cimboráljak össze a hostelekben és ne kelljen egyedül kocsmáznom.

- Szeretem Budapestet, az ódonságával, a málladozásával, a kovácsoltvas cirádáival együtt. De néha olyan jó lenne csak turistaként érkezni ide, egy hétre, egy hónapra, megcsodálni, termálfürdőben ülni, csavarogni, palacsintát enni, aztán elmenni jó messzire.

- Tegnap megint eljutottam odáig, hogy a hátam közepére az írással, ha nem megy, hát nem megy, majd írok blogot pénzért ("mert a hülyeség, az persze megy, csak a rendes munka, az nem"), de van valami ebben a blogosdiban, ami serkenti a betűkiválasztó mirigyeket, szóval vissza a munkához, a fogadást ugyan elveszítettem, de a csatát még nem.

(regrets and remixes)

Már jó ideje szinte semmilyen friss zene nem bír tartósan megfogni. A playlistem kezd ijesztően hasonlítani évekkel ezelőtti állapotára, mintha mi sem történt volna 2000 óta. Új zenekarokból nem nagyon találok olyat, ami letaglózna (jó zenék vannak, de nekem sodrás kell meg magával ragadás) , a régi kedvenceim többnyire önismétlőek, unalmasak lettek vagy hiányzik belőlük az a tűz, amiért valaha megszerettem őket.

Vagy öregszem.

Ez fokozatosan igaz a Nine Inch Nails esetében. Persze követem Trent Reznor minden zenei rezdülését, és nem is rosszak, csak nem különösebben izgalmasak vagy eredetiek, ami egy Downward Spiral meg a The Fragile után azért csalódás. És szimpatikus, amit a NIN mostanában a szabadon letölhető tartalmak ügyében tesz (szerzőként amúgy is érdeklődve figyelem, mi mocorog az ingyenesen hozzáférhető kreatív alkotások környékén), de azért vicces, hogy éppen az a Trent Reznor kezd el váratlanul cheguevarás lendülettel lázadni a gonosz nagykiadók ellen, aki hosszú éveken át (sarkítással) a legegyszerűbb maxit is legalább öt minimálisan eltérő példányban dobta piacra, mert tudta, hogy a gyűjtők fogcsikorgatva megveszik az összeset.

Na mindegy, ez csak azért jutott eszembe, mert beindult a hivatalos NIN remix-site, ami viszont valóban remek kezdeményezés. És a Rare and Unreleased szekcióért már megérte, többek között azért, mert rajta van az a Last remix Butch Vigtől, amit egyetlen egyszer hallottam egy NIN netrádión, bár hivatalosan sohsem jelent meg, és azóta vadásztam rá. A tökéletes remix, egyszerre a remixelő és az eredeti zsenije, a Garbage és a NIN ideális párosítása.

(Ötletbörze)

Azt meg kell örökítenem az utókornak, hogy a tandemes este egyébként a túláradó kreativitás jegyében telt. Arra futottam be, hogy a mr. a éppen Pacmant épít fél zsemléből és cukorpótlókból, majd rögtön bekapcsolódtam agnus, isolde, Bright és L. mellé az aktív munkába. Így most már tudjuk, mi lenne, ha az éppen sztrájkoló amerikai forgatókönyvírók pótlására több hajórakomány olcsó káeurópai szerzőt vinnének át sorozatokat írni a tengerentúlra (a tévéorvosok hiába rendelnek CT-t, mert drága, az ügyvédes sorozatokban nincsen több másnapi tárgyalás, ezért éveket ugrik a sztori, satöbbi) és azt is, miként festenének a blogok egy steampunk környezetben. Kicsit ráfixálódhattam az ötletre, mert ma is azon kaptam magamat, hogy a századeleji Montmartre-ra emlékezető sötét, esős sikátorokra gondolok, ahol a blogspot vagy a freeblog művészkávézó törzsasztala mellett alkotnak a bloggerek, mint anno Karinthy vagy Rejtő, elkent írógépbetűkkel lekopogott postjaik pedig kézről kézre járnak a vendégek között, akik tollat ragadva ott helyben kommentezhetnek is.

(Most már jobb, köszönöm)

Az utóbbi egy hétben szerencsére ismét nekiálltam aktívabb társasági életet élni, elsősorban kedves ismerőseim felmentő csapatainak köszönhetően.

Múlt pénteken például remek születésnapi mulatságon voltam, ahol többek között megismerhettem barátaimat eddig rejtett oldalát is, amint hajnali egy magasságában Zubolyra lejtenek hagyományos népitáncot a bárpult előtt. Szombaton vendégségbe mentem ifjonc macskát csodálni (mert igen, néha vinni kell idegen embereket a macskádnak, a hódolat jót tesz a jószágnak), vasárnap fat.man és ghyldeptis hívott villámlátogatásra, tegnap pedig a metsző széllel és a szétbombázott Fővám tér körüli útakadályokkal dacolva elküzdöttem magamat a tandembe, a deklarált bloggertörzshelyre. Nekem speciel tetszett, még a falra kiplakátolt, nyomtatott blogoldalak is (habár ezekről megoszlanak a vélemények), biztosan most először érintett meg a közösséghez tartozás érzése – jobb későn, mint soha, végül is 2003 óta úszkálok a blogoszféra rejtett örvényeiben. isolde káprázatos csokis sütit hozott nekem, én sorozatokat adtam neki, imigyen modelleztük azt a pillanatot a sivár jövőből, amikor elértéktelenedik a pénz és visszatér a cserekereskedelem.

(Ölni tud egy ártalmatlan bottal)

Az intézmény hirdetését másfél évvel ezelőtt láttam elsuhanni egy autó ablakából, és már akkor is tetszett, csak elfelejtettem, de most szembejött, nem máshol, mint az iroda kapucsengője alatt, ahol másfél hónapig nem vettem észre.

Igaz, aki nem szerepjátékozott, főleg nem a klasszikus AdnD vagy DnD tengelyen, talán nem is érti, milyen képzettársításokra ad alkalmat az, hogy...

Emelt szintű idősek otthona.

(utógondolat az előző posthoz, ahelyett, hogy inkább törölném)

...viszont így legalább tudtam értékelni David Lynch Inland Empire című filmjét, amiben körülbelül annyira lehet összefüggéseket találni, mint egy rémálomban, ahol kapocsként legfeljebb a fel-felbukkanó ismerős motívumok szolgálnak, viszont a legnyomasztóbb filmek egyike, amit valaha láttam, és ez most éppen elismerés a részemről, bár teljesen felesleges volt 3 órásra csinálni, ebből másfél is pontosan elegendő lett volna. Főleg úgy, hogy pont utána olvastam el a mester könyvét, ami a "Hogyan fogjunk nagy halat", szerepel benne ez a film is, és a példákból szerintem teljesen egyértelmű, hogy még Lynch sem tudja, miről szól.

(Még mindig a negatív asszociációk völgyében)

Talán a november teszi, ez a vergődő város a nyomasztó ég alatt, a befejezetlen dolgaim vagy más, de mostanában úgy érzem magamat, mintha egy gót együttes közhelyesen szenvedő dalszövegében lennék az egyik megszemélyesített főhős, akiket amúgy meglehetősen idegesítőnek szoktam találni és ez most is így van. Nem igazán értem az egészet, mert hála az égnek semmi bajom, azt hiszem legalábbis, hacsak az állandó túlalvásokat nem számítjuk, mindenesetre egészen ártalmatlan aggályokból jutok el a legrosszabb következtetésekig, túlreagálok, félreértek vagy félre akarok érteni dolgokat, közben megy az autópilóta, csak nem tervezek, nem vagyok motivált, de legalább semmi nincsen, amivel elégedett lennék. Nem mintha általában magam lennék a pozitív életszemlélet, de ez már nekem is meglepő és jó lenne rájönni, mi a fene bajom van, tekintve, hogy ez így azért kevéssé szórakoztató, pedig alapvetően a novemberrel semmi bajom, ellentétben például a februárral, amit gyűlölök.

[Az eredeti postot, eggyel lejjebb, egyszerűen és rejtélyesen eltüntettem, amikor beléptem kommentezni. A szerkesztőben látszik, az oldalon nem. Valami azt akarja, hogy ne ríjak.]

(A negatív asszociációk völgyében)

(az igazmondás hátrányairól)

Miért nem bírom rezzenéstelen arccal azt hazudni a háziorvosnak, hogy semmi baja a szememnek? Így ahelyett, hogy bemondásra elhitte volna és 1,2 mp alatt kiállította volna az alkalmasságimat, mehetek a szemészetre, aztán vissza a rendelőbe és kénytelen leszek szemüveget viselni egész életemben a (remélhetőleg a következő fél évben esedékes) jogosítványom mellé, pedig tényleg semmi szükségem rá, ezért én ugyan nem vagyok hajlandó szemüvegben vezetni, nem én, de az egész majd kirobban egy igazoltatásnál, üvöltözni kezdünk, a helyzet dulakodásba csap át, elmenekülök , köröznek, letartóztatnak, a cellatársamat megszöktetik az ukrán barátai és úgy tűnik, mintha én is benne lettem volna, velük kell mennem, vonaton és koszos tartályhajón csempésznek ki a londoni alvilágba, ahol új ember leszek, rettenetes szenvedéseket állok ki, amíg kivívom a tiszteletüket és megtanulok két pisztollyal harcolni, és amikor majd tizenötév múlva kieégett, magányos (és kidolgozott izomzatú) fejvadászként állok a szakadó esőben egy budapesti bérház tetején, akkor arra gondolok majd, hogy bezzeg ha hazudtam volna a háziorvosnak, most nekem is lenne átlagos életem.

(és váratlanul félbeszakították)

Éppen a felénél tartottam egy hosszadalmas valaminek, amelyben szó esett volna olyan lényegtelen dolgokról, hogy…

…megint hallom a túlfeszülő húrok hangját az életemben, tehát szerintem a jövő hét az utolsó alkalom összeragasztgatni széthullott akaraterőmet (ami ha váza lenne, most egy tubus pillanatragasztóval és egy tekercs celluxszal topognék előtte, kétségbeesett arccal), hátha végre nekiállok letudni írásbeli tartozásaimat, és nem, már az önutálat sem segít

…időm persze pont mostantól nem lesz erre, és igen, tudtam én ezt korábban is

…idén harmadszorra történik meg, hogy az eddig kizárólag a dizájner-duónk fejlesztői fájljaiban létező játékkoncepciók alapötlete felbukkan valamelyik nagy stúdió hivatalos bejelentésében, és hiába különbözik teljesen a körítés, pont emiatt már nem csinálhatjuk meg így, pedig a mi verziónk sokkal jobb lett volna

…a jövő héten lesz két éve annak, hogy felcsaptam (csúnya szóval) konceptdizájnernek, amivel nagyrészt elégedett vagyok, de vannak apróságok, amik ennyi idő után igazán kezdenek zavarni

…egyébként a belső udvarra néző céges irodában délután kettőkor esteledni látszik, a szürkeség pedig még jobban beleragaszt az amúgy is ragacsos, haszontalan tétlenségbe

…jogosan megbosszulta magát az eddig aktuális fordításom, ami egy remek fantasy-regény amúgy, de fél éve kések vele, és most félre kellett tennem, hogy gyorsan megcsináljak egy idegesítően gyenge könyvet, de legalább olyan őszintén gyűlölöm a szereplőit, mint a szerzőjét

…és persze a hétvégét csak erre a nemes feladatra szántam, de valaki csinált valami gonoszságot az idővel és hirtelen vasárnap lett, én meg sehol sem járok.

Szóval ilyesmikről akartam írni éppen, amikor egyszer csak észrevettem, hogy elkezdett esni a hó, ami ugyan nem marad meg a betonon, de azt úgysem látom az emeletről, ezért az ablak most egy igazi téli délutánra néz. És ettől hirtelen sokkal barátságosabb lett minden, narancshéjakat akarok tenni a radiátorra és Sigur Róst hallgatok, ami a világ egyik legfurcsább zenéje Izlandról, és szerintem egy laboratóriumban kísérletezték ki azokra a nyúlós, lélektelen novemberi vasárnapokra, amikor hirtelen hangulata lesz mindennek, mert váratlanul elkezd esni a hó, ami ugyan nem marad meg a betonon, de…

(Végre igazi magyar rágcsálnivaló!)

Az előbb zsákmányolta valaki a közeli boltban.

Pörc - sertésbőrből készült ropogós snack

És a szaga!

[Update: kiderült, hogy az angoloknál is létezik ugyanez, sör mellé, bár biztosan nem ilyen szép a neve. Tehát rettenetes, de nem hungarikum.]

(mint a darazsak)

A dizájneri szobában régi kedves ismerős fogadott, aki külsősként a játékok hangeffektjeiért és a zenéért felel, de átmenetileg hozzánk beköltözve bütyköli az éppen aktuális projekt hangjait. Szóval csendben dolgozgattam a patadobogás, tengerzúgás, katapultnyikorgás, testbe csapódó nyílveszők háttérneszeire, amikor az ablak alatti udvarban egyszer csak fúrni kezdtek, hosszan és kitartóan, utána megszólalt egy riasztó, szintén hosszan és kitartóan, hát igen, mondta a kolléga idővel, a hangok megérzik, hogy szeretem őket, és elkezdenek idegyűlni.

(És tényleg)

végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot

Mennyire utálom, amikor ilyenekben igazam lesz.

(Szerda reggel, visszataszító)

Rosszul aludtam, álmodtam is hozzá (szerepelt benne egy viszonylag rövid rész, ahol egy primitív, mégis ijesztő szellemvasúton utaztam lefelé, talán egy túlvilágra, ahol motorversenyeznem kellett volna néhány kiválasztottal a sivatagban, pedig még vezetni sem tudok), gyakran felriadtam, sőt ködös állapotomban még mászkáltam is a sötét lakásban. Aztán reggel lett, sorban kiiktattam a különböző ébresztőórákat, végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot. Véletlenül kiborítottam a kávét a konyhában, undorodva néztem az utcát, utálkozva hagytam a híradót pár percre, aztán az íróasztalomhoz léptem és megláttam az egyik jegyzettömböt, amire a jelek szerint éjszakai bóklászásom közben, félálomtól görbe betűkkel egyetlen szót írtam, még be is kereteztem akkurátusan, mégpedig ezt:

csillagfény?

(Vasárnap, hétfő, kedd, még jobb)

A hajnali felkelés, az állomásig tartó ámokfutás és az utolsó pillanatban elcsípett vonat traumáját a most már hagyományosnak mondható pár nap oldotta Pécs közelében, A Nagy Levinéknél. Alig érkeztem meg, autóba ültettek és mentünk búcsúba, ahol volt szép idő, tömeg, ellenben nagyon kevés bóvli; cipóból ettünk ragut ( majd elropogtattuk a tésztából sütött kanalat), ittunk forralt bort, szereztünk vásárfiát, közben az írókra jellemző felhős mélabúval és csíkká keskenyülő szemmel néztem a világot.

A főhadiszállásnak számító hétvégi házat tavaly óta kicsit upgradelték, amúgy más nem változott, minden ment a maga menetében, ettünk, ittunk és múlattuk az időt az egész asztalt (megegy egész napot) kitöltő monstrum scifi társasjátékkal. Hétfő hajnalban megérkezett az eső és hozta a surrogó, kopogó, csöpögő hangokat, a fák lombjai közé a finom ködöt, a tó felszínére a fémes csillogást, Pécs macskaköves utcáira a zubogó vizet, hazafelé pedig a vonatablakra tapadó, szép szürkés derengést.

(Szombat, jó)

Amikor főállásban fordítottam, többnyire minden nap dolgoztam vagy hétköznap tartottam szünetet, tehát mit nekem munka- meg szünnap, mégsem szoktam meg az elmúlt egy év alatt a szombati dologidő intézményét, sem az a szélütött állapot, amiben Budapest ilyenkor kóvályog.

Este Bright társaságában elhagytuk a várost (meg mindent, amit adhatott) és csatlakoztunk a luciánál gyülekező népekhez, akik a házigazda ideiglenes távollétében palacsintát gyártottak éppen. A lucia egyike azon kevés bloggereknek, akiket egy linkre kattintva egyszer csak megtaláltam, olvasni kezdtem és úgy maradtam. Ez még elég régen történt, és vicces, hogy azóta teljesen más apropóból (endless, mi más), egy közös ismerős révén levelezni kezdtünk, meg egyszer össze is futottunk egy sörözésen. Ott volt még isolde meg a mr. a, a bloggergyűjteményem pedig ezúton bővült agnusdb-vel, akiről kiderült, hogy angol szakos, mint voltam én valaha, és 1) megtudtam tőle, hogy semmi sem változott arrafelé, csak az épület 2) fény derült az egyik háromnevű nyelvész „A” betűjének titkára. Kellemes este volt, például sok mindent megtudtam a japán nyelvről és újfent rájöttem, hogy nekem nem szabad pálinkát adni, mert akkor a szómenésem még elviselhetetlenebbé fokozódik, ezért utólag is elnézést azoktól, akiket könyörtelenül beavattam a könyvkiadás rejtelmeibe. Viszont a terjedő pletyka ellenére nem is beszélgettem fitneszvideókról, csak kaméleonként simultam bele a domináns témába. Aztán éjjel hazamentünk és reggel negyed hatkor keltem is, frissen, mint a pinty, mert utazni kellett.

(Madrid: cthulhus szendvics, art deco, pálma, palota)

Kisebbfajta King Kongoknak

Odabent paloták, terek és templomok

A szélén pálmafák, parkban

El mejor bocadillo de calamares en Madrid

(Madrid)

Madridot nem törték el, amíg távol voltam, sőt döbbenetesen ugyanolyan, mint pontosan öt évvel (te jó ég) vagy majdnem három évvel (arrgh!) ezelőtt. Az átlagosan négy-öt emeletes házak felett ugyanolyan hatalmasnak tűnik az ég – és most meggyőződhettem róla, hogy nem csak én érzem így –, ami színpompás naplementékkel zárja a boltot este; a város ugyanúgy sugározza azt a megfoghatatlan energiát és derűt, amit mondjuk egy mindig vidám ember mellett érezni (ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez az ember sokat dohányzik és kicsit harsány). Ugyanúgy ősz volt megint, mint amikor először jártam erre, a hatalmas Retiro parkban nagyon puha a fény, a belváros szűk utcái arra csábítanak, hogy lábfájásig járjuk őket és a Gran Vía art deco minifelhőkarcolói fölött leginkább búzakék az ég.

Azért vannak változások is. A legnagyobb, hogy ezúttal nem magányos felderítőként dobtak le a területre, hanem az ideiglenesen idetelepült Herbie és Larissa vendége voltam, akiknek hatalmas köszönet a heverőért, a lehetőségért és a kedvességért (meg a Guitar Hero játszmákért esténként), majd csatlakozott hozzám, hozzánk D., akivel az újabb több hónapos távollétet enyhítendő valahogy megszerveztük ezt a randevút Skócia és Budapest között nagyjából térben és időben félúton.

Változás, hogy időközben a régi terminál mellett egyszerűen kinőtt a földből az új, a négyes, ahová például a Malév gépei is járnak, még jó, hogy előző nap figyelmeztettek erre, különben csak álltam volna meglepetten az iszonyatos méretű, futurisztikus hodályban, ahonnan legalább fél óra kijutni a bőröndökig – a végtelenbe nyúlnak a mozgójárdák, a bordaszerű tető íve szelíden hullámzik, fényreklámok kúsznak függőleges csíkokon a Star Trekbe illő, kissé retrofuturisztikus szellőzőcsövek fölött. A hodály után beszűkül a tér, jön a sok üveg, plexi, fém, vörös téglafal, acéllépcső, meg az automatizált vonat alagútja, és idővel kezdtem úgy érezni, hogy egy lövöldözős játék pályáján járok, ahol nem lehet menteni.

Egyébként felcsaptam botcsinálta idegenvezetőnek, és jól sejtettem én azt, hogy Madrid elsősorban nem a magányosoké, mert az egy dolog, hogy sokkal szórakoztatóbb együtt festményeket nézni a Pradóban, medveszobrot fényképezni a Puerta del Sol szélén, paloták között bóklászni, bejárni a királyi palotát és fantasybe illő lovagi páncélokon ámulni a fegyvertárban vagy a Rastro vasárnapi bolhapiacán nézni a hömpölygő tömeget – de leginkább ott érezhető ez, amikor együtt ülünk egy cervezeríában, meg churrost mártogatunk forró csokoládéba egy napfényes teraszon, netán tintahalas szendvicset meg párolt gombaféléket rendelünk az Atocha pályaudvar mellett egy eléggé hagyományos helyen (műmárvány pultok, sistergő olajsütők, eldobált szalvétahalmok a bárszékek alatt, rekedt hangú, vidám ordítozás és füst).

Utolsó este még a város szélén terpeszkedő, modern, I. Juan Carlos park pálmái fölött fényképeztük a naplementét meg a messzeségben emelkedő, három – eléggé rakétaszerű – felhőkarcolót (szintén új, még épülő városelemek), aztán másnap jön az egész pár nap egyetlen hátulütője, amikor el kell indulni, ketten kétfelé, D. Angliába, én Budapestre (házigazdánk meg hazafelé). A sárgásbarna spanyol táj fölött ki a Földközi-tenger képeslap-kékjébe, aztán Olaszország, hegyek, egy nagyobb csúcs kibukkan a felhők kiömlött tejszíntócsájából, völgyek, mezők zöld foltjai, és itthon is vagyok, és másnap megint a furcsa érzés a metrón, amikor kinyitok egy könyvet, amit több ezer kilométerre innen kezdtem el olvasni.

(Blogmaradékok)

Pedig annyi mindenről akartam írni utazás előtt.

A szombati esküvőről (ami még szeptember utolsó szombatjára esett) a városnak azon a peremén, ahol a buszok meredek utcákon kanyarognak felfelé, egy romtemplomnál, aminek az őszi erdő volt a fala, és amilyen természetes volt az egész hangulat a szabad ég miatt, olyan természetes volt minden más is, az esküvői ruhák, a pap beszéde, a vendégek és vendéglátás utána. Köszönet Magamurának és ifjú nejének a meghívásért.

Aztán azt is el akartam még mesélni, hogy az esküvő másnapján, vasárnap jártam Wekerlén, ami baráti társaságban a Szentségtelen Szimmetria névre hallgat a nyolcszögletű, teljesen egyforma terek és utcák miatt, és most annyira szépséges ősz volt, a fátyolos, borostyánszínű fajtából, ami a belvárosban nem is látszott, hogy rá kellett jönnöm, hogy ez a körzővel-vonalzóval tervezett 19. századi telep valójában mandala, ami magába gyűjti az ősz esszenciáját.

Szóval ilyesmiket akartam leírni a keddi indulás előtt, de aztán hétfő lett, délelőtt egy leadandó novellával birkóztam, délután az irodában keresztes lovagok hányattatásait rögzítettem különböző küldetésekben, angolul, szigorú karakterlimitek közé szorítva, közben a cég testületileg felkerekedett és megnézte az új irodát, ami váratlan fordulattal másnaptól már új főhadiszállásunk lett. Teljesen más hangulat és üres szobák fogadtak, gyorsan lestoppoltam a legkisebbet dizájnermenedéknek, majd besétáltam a legnagyobb terembe, ahol a középre hordott bútorok fölött farkasszemet nézve egyik fal mellett a programozók, a szoba másik végében a grafikusok álltak feszülten, mintha csak a kürtszóra várnának, hogy egymásnak rontva, véres kézitusában döntsék el a Braveheart mintájára, kié lesz az ominózus helyiség.

És még az is történt, hogy megjelent a 211-es Galaktika, amiben szerepel kedvenc China Miéville-novellám, a Reports of Certain Events in London (A londoni különös események jegyzőkönyvei), amit nem csak lefordítottam (borzalmasan lassan), hanem előtte hosszas aknamunkával meggyőztem az irodalmi szerkesztőt, hogy érdemes megpróbálkozni vele, szóval az, aki esetleg utálná, engem hibáztasson, és hatalmas respect az említett szerkesztőnek és a tördelőnek is (aki esetleg megnézi a magazint, tudni fogja, miért).

Másnap pedig elrepültem Madridba, de Michael Endét plagizálva azt kell mondanom, hogy ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor. Mert most az új irodában ülök, furcsa minden, mert új az egész és ráadásul már hiányoznak innen bizonyos emberek, és rengeteg dolgot kellene még befejeznem.

(Változások)

Mindenféle változások vannak körülöttem mostanában. Hivatalosan tegnap, de igazából ma útnak indult az endless.hu 2.0-ás változata, frissebb, lágyabb, webkettesebb, és ezzel lezárult egy szakasz, nem csak az oldal életében, hanem számomra is. Közben fásultan várom, hogy a következő hetekben egyéb változások is történjenek, például szökőárként söpörjön el a beváltatlan ígéretek és befejezetlen munkák hulláma (take your medicine like a man). Igazából – ha lenne erőm hozzá – nekem is változtatnom kellene néhány dolgon, magamon, terveken, a monitor előtt viselt szemüveg dioptriáján, munkán, abbahagyni egy csomó mindent, egész munkaköröket, de persze nem fogom, két nappal ezelőtt sem mondtam nemet, amikor ezelőtt megkerestek egy fordítás lehetőségével, ami, ha tényleg lesz, akkor a jövő év felét le is foglalja. És a játékfejlesztős cég is változtat jövő héten, speciel helyet, szerencsére nem túl messzire, de furcsa lesz, mert most éppen annyira elegem van mindenből, hogy alig várom már a jövő hetet, amikor (ha semmi nem jön közbe) tényleg elrepülök hat napra innen, aztán megjövök és új épület, új iroda, új útvonal, új napi rituálék, új színek, új szagok.

(majdnem nagyon trágár [de elmúlt])

19:45

Mindent feltúrtam itthon (kétszer), végigtelefonáltam a tegnap bejárt helyeket, felforgattam az irodát, de semmi, szóval tényleg elhagytam a pendrive-omat, a felejthető hülyeségeken kívül rengeteg jegyzettel, pár szinopszissal, félkész írásokkal, személyes dolgokkal, fordításokkal, az ezer éve készülő regényem kész fejezeteivel, már ami elsőre eszembe jut, és kizárólag két dologban bízhatok, egy, ha valaki megtalálta, letörölte és használja, kettő, ha nem, akkor majd legendásan zavaros, gyakran számomra is követhetetlen dokumentumrendszerem fog ki rajta (érhetetlen logikájú fájlnevek, párhuzamosan vezetett töredékekbe szétszórt jegyzetek, félig angol zagyvaságok), de iszonyatosan utálom most a világot és magamat, hiába volt mindenről másolat, ha valaki egyszer csak befejezi ezeket a vackokat és kiadja és sikeres lesz, akkor majd megtanulok odafigyelni, legszívesebben összetörnék most valamit, nem, rengeteg valamit törték össze, de én vagyok a zen, a csillagok lassú, nyálkás vánszorgása az égen, nem teszek ilyesmit.

22:01

Ez nem semmi. whoisnot bejegyzése talán fluktuációt időzött elő a téridőben és a valóság meggörbült egy kicsit? Vagy a nagyon kedves kollektív koncentrálás teleportálta elő?

...de öt perccel ezelőtt megkerült az elveszett holmi, sok-sok kilométerre innen, vidéki kúriánkban, ahol igazából semmi keresnivalója nincsen, mert vasárnap jártam ott, minden különösebb holmi nélkül, minek vittem volna pendrive-ot arra a pár órára, és nem is emlékszem, hogy eltettem vagy elővettem volna, tehát vagy teleportált az eszköz vagy csak álmodtam, hogy tegnap használtam itthon és a cégnél is (pedig kristálytisztán emlékszem minden mozdulatra), ami ugyanolyan furcsa, mindenesetre okulásomul, mások szórakoztatására meghagyom a fenti postot és köszönöm szépen mindenkinek a szurkolást.

(szociálhétvége)

Alapvetően társasági lénynek tartom magamat, és a barátaim igen fontosak a számomra, és most, hogy néhány hónapra újra pszeudo-agglegény lettem (sidekick macskával!), ez még jobban felértékelődött.

Pénteken például a Jó Doktornál voltam vendégségben, kiváló társaságban (a már korábban is emlegetett antológia tettestársai). A vendéglátás pazar volt, ha lenne a Magyar Turizmus Rt-nek Ismerje meg Magyarországot - extrém fokozaton! programja, azt valahogy így képzelném el, tehát kiadós adag sült kolbász és hurka elpusztítása után komoly mennyiségű házipálinka bevitele kötelező. A legkedvesebb pillanat mégis az volt, amikor a teraszon álldogáltunk és Mantis majdnem leesett a pincébe, de visszajött, közben megsemmisítette a macskák tárnyérjait, teljes joggal leteremtett, miért nem írok gyakrabban, de egyúttal felajánlotta, hogy elmondja, szerinte mi lehetne a megoldás, és a vállamat átkarolva, hevesen mutogatva elmagyarázta az utcai lámpák működését.

Szombaton Bright és isolde látott vendégül. Meg is hatódtam, de komolyan, olyan volt, mintha én lennék az árva unokaöccs, aki hétvégén kosztolni jár a nagybácsiékhoz, isolde főzött levest és sütött szilvás lepényt, Bright xboxos játékkal szórakoztatott, és a hazaútra csomagoltak nekem friss sorozatokat.

(job satisfaction)

Rosszabb pillanataimban úgy érzem, radikálisan meg kellene változtatnom az életemet (a félreértések elkerülése végett a magánélet nem tartozik ide, ez ilyen – jobb szó híján – hivatással kapcsolatos dolog), köteleket elvágni, sutba hajítani mindent, aztán, nem is tudom, megújulnék, mondjuk híres zenekar tagjaként gitárokat vernék szét az erősítőkön (miután megtanultam gitározni), hollywoodi filmekben lennék hármas számú holttest és várnám a nagy áttörést (ha közben feltámadna az érdeklődésem a színészkedés iránt), vagy a realitások talaján maradva egy külföldi egyetemen tanulnék teljesen felesleges, de érdekes tantárgyakat (mert kikapcsoltam azt a hangocskát, ami már a bölcsészkart is tönkretette a földhözragadt megjegyzéséivel). Tűzpiros Porschéra biztosan majd csak később támad ingerem, katona meg űrhajós meg már az óvodában sem szerettem volna lenni. Aztán jobb pillanataimban persze mentálisan oldalba rúgom magamat, hogy mégis, mi ez a hülyeség már.

Úgy tűnik, most ismét ez a fázis van, töprengek, elégedetlenkedek, fontolgatok, majdnem rá is fogtam a harmincra. Tegnap azonban, amikor Transferatu barátommal ebédszünetben beszélgettünk, előjött a job satisfaction kérdése*, és egy szó kellős közepén rádöbbentem, hogy az aktuális mondatot körülbelül egy évvel ezelőtt, majdnem pontosan ugyanígy már megfogalmaztam. Megnéztem az archívumot és megtaláltam a 2006. szeptember 10-én kelt bejegyzést, amire egyáltalán nem emlékeztem. Tulajdonképpen be is linkelhettem volna a fentiek helyett (van ugyanolyan nevetséges), másrészt szépen bizonyítja, hogy az elmúlt 369 napban az égvilágon sehová sem jutottam magammal.

*pontosabban az, mihez kezd az ember, ha úgy érzi, belefásult abba, amit egyébként világéletében csinálni szeretett volna, sőt a sors ezt lehetővé is tette számára

(Amúgy…)

…mostanában utakat tervezgetek megint, mert ősz van, pillanatnyilag a szépiaszínű, napfényes változata, ami óhatatlanul felébreszti bennem a mehetnéket (ezt minden évben kényszeresen leírom, de eddig működött és hamarosan utaztam is, nudge-nudge). Nem segít, hogy fényképeket nézegetek és külföldön tartózkodók blogjait olvasom vagy éppen a már régen leszedett sajátomat, amit még 2003-ban írtam Londonban. Porból és e-számokból készült dolgokat főzök magamnak és túl sokat dohányzok, már-már kompenzálásképpen futni járok megint. Munkaügyben sehol sem tartok, de ez a szokásos, habár még mindig hajnalban kelek, hogy egészen hatékonyan továbbra se csináljak semmit, és ezt büszkén „ráhangolódásnak” hívom. Pedig igazán jó lenne kinyújtani és fenntartani azt a pillanatot, ami jellemzően (mondjuk) reggel 6:23 és 6:47 között tör rám, amikor tényleg csak úgy nekiesnék valamelyik sorban álló tervemnek, és megírnám valamelyiket (a publikusak közül*), ködből fércelt orgyilkosokról, piramisvárosok pályaudvarairól, élő tengereken fekete hajókról vagy a városok felhúzható őreiről, de ez valahogy elmúlik. Este már egy manga-aninemagazint szerkesztek nyelvileg, mert fiatal vagyok és kell pénz, a kettő között meg könyvet fordítok, mint egy csiga, délután meg többnyire mások szövegeit fordítom át ellenkező irányba vagy írom meg a magamét rögtön angolul (szövegblokkokként szigorúan szabályozott, maximum 218 leütésben próbálom hangulatosan és koherensen elmesélni egy lovagokkal és rémisztő tündérekkel teli, játékbeli Britannia történéseit, már ha nem éppen a keresztes lovagok vagy a még titkos projektek vannak soron). Lehet, hogy hamarosan kicsit tesztelni is fogok, de nem úgy, mint régen, ezúttal saját játékaink egyikét, és legalább tudom, kit kell szidni a szövegek miatt. Közben lassan távoztak, éppen távoznak vagy aktívan távozást fontolgatnak nálunk mindazok, akikkel szoros mindennapi kapcsolatban vagyok, és ha összejön nekik, akkor hamarosan maradok majdnem magányosan (szerencsére hű társam a dizájnerkedésben nem tervez ilyesmit). Az egyetlen pozitívuma a helyzetnek, hogy legalább a kollegiális kényszerdohányzás visszaszorul, de ez nem vigasztal.

Ezt leszámítva tehát most alapvetően minden rendben van, csak össze kellene kapnom magamat, de durván, mert mindaz, amit most produkálok, a fenti feladatok egyikére sem elég, nemhogy az összesre.

*az éppen formáló antológia, amire a múltkor a Hannával készített interjú belinkelésével is utaltam, úgy működik, hogy a négy közreműködő csak adott sorrendben tudhatja meg, ki miről írt, és két kedves kollégáról tudom, hogy néha idepillant, ezért három ötlet mínusz

(Kérem, egy igazi gyűjtő nem csak egy dologban utazik)

Ezt a sajtpapírra nyomtatott cetlit ma találtam a postaládában.

Tisztelt Tulajdonos!

Csendes, kultúrált környezetben eladó és kiadó lakást, valamint régi fűszerpaprikás dobozt keresek!

(telefonszám, név)

(Furcsa mese)

Van a közelünkben egy tér. A tér körül házak – nem túl magasak, nem túl alacsonyak, nem szépek és nem csúnyák –, az oldalában némi zöld, sövénnyel és vaskerítéssel, felette közönyös felhők, középen pedig egy szobor. Lepelbe burkolózott nőalakot ábrázol, kezében hosszú pálca, a hátán napkorong, pöndörödő fény-nyúlványok sarjadnak belőle. A szobor Szűz Mária, mondják, de ki tudja, talán csak elővigyázatosságból vette fel Mária álcáját, valójában a mitikus harcos-szüzek egyike, aki hihetetlen kalandok árán elhozta a napfényt abból a távoli királyságból, ahol most persze sötét van és hideg, rettegve bújnak össze az örök éjszakában az emberek. A szobor magas, karcsú oszlopon áll, nehogy valaki felmásszon és ellopja tőle a napot. Éjszakánként külön reflektor világítja meg, biztosan azért, mert fél a sötétben.

Hosszú évekkel ezelőtt felbukkant a szobor előtti padnál egy lány. Alacsony volt, fekete hajú, korra nagyjából középiskolás, teljesen átlagos ruhákban. Majdnem minden nap láttuk. Nem csinált semmit, csak ácsorgott a szobor előtt, néha esetleg pár méteres körzetben fel-alá sétálgatott. Minden jel arra mutatott, hogy vár valakit. De sohasem találkozott senkivel, csak állt ott órákig, aztán elsétált. Hosszú éveken át. Esőben, szélben, délután, alkonyatkor vagy este. Mindig egyedül. Már azoknak is feltűnt, akik csak látogatóba jöttek hozzánk néha, ti tudjátok, mit csinál ott az a lány mindig, faggatóztak, és mi a fejünket ingattuk és közben persze majd kifúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hiszen egyáltalán nem tűnt bolondnak, és egyébként is megesett, hogy láttuk a metró felé sétálni vagy szembe jött velünk a város egyik távoli pontján, meg mindenféle apró jelekből is biztosra vettük, hogy nem itt lakik. Inkább elméleteket gyártottunk.

Tetszik neki a szobor és nagyon, nagyon ragaszkodik hozzá. Vagy nagyon erős személyes kötelék fűzi a térhez. Esetleg évek óta hűségesen vár valakit a megbeszélt helyen. A hangok hívják ide. Valójában kísértet. Egyike az ismert univerzum őreinek, és ha nem áll itt adott ideig, a világ megsemmisül. Találgattunk és vadabbnál vadabb ötletekkel álltunk elő, biztosan olyan egyszerű a magyarázat, hogy eszünkbe sem jut, mondtuk, és tényleg nem jutott eszünkbe, legalábbis semmi olyan, ami megindokolta volna, miért jár valami éveken át egy jellegtelen térre, egy átlagos szoborhoz, hogy órákat ácsorogjon előtte, majd hazamenjen.

Aztán a lány egyszer csak eltűnt, nem jött többet. El is felejtettük, talán egyszer vagy kétszer morfondíroztunk azon, mi lehet vele, de a rejtély továbbra sem oldódott meg.

És most megint felbukkant a lány. Délutánonként érkezhet, de láttam már alkonyatkor és a hűvösen ereszkedő szeptemberi estében is. A lámpák mellett áll, a szobor lábánál. Kicsit hosszabb a haja és néha kapucnit húz a fejére, meg kicsit idősebb is, de felismerhetően ő az. És most újabb kérdések szaporítják az eddigieket – hol lehetett eddig, miért nem jött ilyen sokáig? –, nekem pedig ismét le kell küzdenem a kényszert, hogy egyszer csak odamenjek és megkérdezzem, mit csinál itt, mert akkor kiderül, hogy semmi mesés nincsen az egészben.

(Másfél hét, töredék)

Olyan régóta nem írtam (ide sem), hogy az augusztus már-már teljes ködbe burkolózik: vagy mélyűri utazásra vitték az agyamat, vagy semmi különleges nem történt. (Gyanítom, az utóbbi.) A szövegfájlokban felgyűlt töredékeket zúdítom most ide, a kohézió gyenge illúziójával bemázolva.

Szóval a postolás kényszere két nappal ezelőtt támadt fel bennem. A Lánchídon mentem, eső előtt és eső után, alkonyatfelé. A pesti oldal vizesen csillogott, a budai házak fölött pedig olyan valószínűtlenül szürkés-rózsaszínes volt az ég, mintha a Várhegy fölött valaki óvatlanul a túl vizes ecsettel szétmázolta volna a napkorongot. Hirtelen turistának éreztem magamat saját városomban, és ez furcsán felpezsdített, mert úgyis mindig akkor volt kedvem írni mindenfélékről, ha elutaztam.

Meg pótolnom kell valamivel, hogy már megint nem én utaztam el, hanem D, én csak integettem, és úgyis ősz van, vándormadárösztön.

Szeretem az őszt egyébként, de a szeptember elseje most nemkívánatos dolgokkal szembesített. Így jártam, mert jó fél évvel ezelőtt önkéntes határidőként az összes kómában fetrengő megírni/leadnivalónak az akkor még biztonságosan távolinak tűnő, egyébként is nehezen definiálható őszt lőttem be*; és most dermedten nézem, mennyi mindent kellene még csinálni, mennyi mindenbe bele sem kezdtem (ellenben bevállaltam egy harmadik félállást, mert nagykanállal habzsolom az életet), szokás szerint listákat írok a tennivalókról és tudom, hogy ennyi idő alatt minden meg lehetett volna csinálni, de közben azon kapom magamat, hogy a pánik dacára továbbra is úgy suhannak a semmittevéssel az órák, hogy nem marad utánuk más, csak az önutálat.

(whoisnot amúgy a múltkor megkérdezte, hogy állok általában a munkákkal**, és whoisnot nekem nagyon régóta nagyon kedves barátom, ezért igazán nem érdemelte meg a fenti bekezdés félórásra nyújtott, ómagyar kesergők stílusában előadott kifejtését, azóta is bánom)

[innen hiányzik egy törölt post-töredék, mindenféle magánjellegű szenvedéssel, fizikai, mentális, közérzeti nyavalyák. ellenálltam a kísértésnek és be sem fejeztem. nem publikus, ellenben nevetséges.]

*Nem érdekelnek a meteorológusok meg a csillagászati ősz, egyebek, nekem macskám van, és a macska most már egész éjszakára bevackolja magát a vastag takaróm alá. Tehát ősz van.


**főleg, hogy mind a kettőnknek jelenésünk van jövőre egy nagyon ötletes koncepciójú antológiában, lásd a link után következő hosszú és alapos interjú kétharmadánál)

Ha már írás. A múlt héten Búvárzenekarral egy készülő antológia ürügyén átbeszéltük az idén befejezett összes novellámat (értsd: azt az egyet), és jó volt. Azért szeretek inni Búvárzenekarnál és Mételynél, mert mindig remek a társaság, gyakran új vagy régen látott ismerősökkel, van chipset evő macska és fejedelmien néző másik macska.

Ha már az írás, 2. rész. Múlt hét szerdán egy művészfilmbe oltott értelmiségi maffiafilm nyitójelenetében jártam. A szürke bérházak között alig pislákolt fény, mintha a szakadó eső az esti égboltról egyenesen az utcára mosta volna le a fekete színt. Belöktem a párás üvegű ajtót és elindultam az emeletre. Lassan, megfontoltan haladtam. És ott voltak mind, az összetolt asztalok körül. Mind a tizennyolcan. Tizennyolc író.
És minden tekintet felém fordult...
(Ha maradtunk volna a művésznoirban, biztosan lett volna egy jelenet, ahol a rangidős fantasyszerző beszédet mond, egy ifjú titán felpattan és puccsot kísérel meg, de egy elcsattanó, halálos hasonlat a padlóra küldi, a többiek meg ebből okulva félénken morzsolgatták volna tovább szinopszisaikat. De semmi ilyen nem történt, helyette söröztünk.) Ha már a múltkor némileg túlreagálva a helyzetet azon morogtam, hogy egyes kiadók nem tisztelik a szabadúszókat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy szerencsére a sf/fantasy piac szerzői példásan tudnak együtt italozni. Sajnálatos módon viszonylag hamar le kellett morzsolódnom.

Mi maradt még? Egy tető, azt hiszem, múlt szombaton, a Komjády uszoda teteje, ahová a Fecske nevű szórakozóhely költözött, a mélyben mozdulatlan, csillogó nyitott medencék, az asztaloknál az esős időnek hála kevés vendég (a mellékhelyiség bejáratánál pedig a legendás vécésnéni, aki könyvet írt és cukorkákkal meg tacepaókkal dekorálja csillogó-villogó birodalmát és kiscsillagnak szólít bárkit.)

(Sziget 7 -- Az elveszett post)

Nem gyűlöltem meg a Szigetet a végére (sem), nem tűntem el hetekre egy pocsolyában, nem csatlakoztam Amszterdam felé induló hátizsákosokhoz, egyszerűen csak kidőltem és meg kellett várnom, amíg szépen kiürül a szervezetemből az idei egy hét (és elmúlik az ugató köhögés meg a nátha, illetve annak a mentális változata, a napokon át tartó afterparty-érzés, sóvárgás a fapadok, az üvöltő zene és a műanyagpalackos borok után). Tulajdonképpen csak az utolsó nappal maradtam adós, ami általában lutri szokott lenni: megesett már, hogy reggel, világosban értem haza, a bankkártyám nélkül, még zúgó fejjel, és léptem már le utolsó koncert vége előtt is, megkönnyebbülten, hogy vége. Most megint a kettő középútja volt, viszonylag könnyed levezetés, utolsó nagy összeülés, egymás arcába fényképezés, törkölyözés a Hilltopnál, Juliette and the Licks mint átszűrődő háttérzene a Nagyszínpad felől, aztán The Killers, akiknek elméletileg ismerem mind a két lemezüket, de csak a slágerszámokra emlékszem belőlük, mindenesetre tisztességesen teljesítettek (csak a hetvenes évekből átemelt imidzset tudnám feledni), utána pedig a szokásos utolsó körút a Szigeten késő éjszakáig, az enyhe világvége-hangulatban, a rohamosan kiüresedő pultok és a kezüket széttáró pultosok között, a minden talpalatnyi helyen táncolók mellett, meg a Voltnál, ahol végre jó volt a zene, csak belőlem hiányzott már a lendület, a sodródó tömegből ki, a hídon át, a fáradtan ücsörgésbe és a hamarosan feltámadó, enyhe sóvárgásba.

(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(Sziget 2 -- A majdnemnap)

Minden évben van legalább egy.

Akárcsak a tegnap, amikor majdnem bőrig áztunk a hirtelen leszakadó irdatlan esőben, majdnem túl sok fehérbort ittam, majdnem azt hittem, hogy a koktélként árult kombináció, a sör és a Sprite kombinációja akár jó is lehet, majdnem láttam egynél több koncertet, ami majdnem a Soulfly lett, de végül a Chemical Brothers győzött, ami majdnem a papírformát hozta*, aztán majdnem maradtam hajnalig és majdnem elaludtam a HÉVen.

A majdnemnapok kis szünetek. Kiválóan alkalmasak lelazításra, társasági életre a sorban felbukkanó családtagokkal, barátokkal és egyéb üzletfelekkel, ami egyébként viszonylag nehéz két színpad között rohangálva, ordító hangfal előtt vagy az asztalra ráborulva.

* most éppenséggel egyáltalán nem zavart, hogy egy elektronikus zenében utazó duó ugyanazt nyújtja, mint az albumon, mert az itthoni lejátszó nem dübörögteti meg alattam a talajt, nincsen hozzá kivetítő és látvány és nem ugrálnak mellettem elszállt emberek

(Sziget-teszt. Kérem, húzza alá a megfelelő választ!)

Tudom én, hogy a Szigetre már nem jár az ember harmincévesen / huszonöt fölött / miután leérettségizett, és természetesen azért is piruló arccal osonok be, mert tisztában vagyok azzal, hogy az igazi Sziget már meghalt kilencvenhétben / amikor megszűnt Diákszigetnek lenni / rögtön második alkalommal, mert a legelső volt az igazi. Szerintem is felháborító, hogy a konzumkultúra fellegvára lett, mióta az összes multi kitelepült reklámozni / mióta van extrémsport és koktélbár / mióta megjelentek a mobiltelefonok. Nosztalgiával emlékszem vissza az őszintén szórakoztató részegekre a sárban / a punkokra és a tarhálókra a bejáratnál / a Doors-pólós csajokra mindenhol, mert akkor még nem volt tele minden izompólós maffiózókkal / külföldiekkel, akiknek persze semmi sem drága / sótlan, jól fésült emberekkel, akik képtelenek úgy bulizni, ahogy mi tettük, ugye.

Szóval minden évben feltesszük ezt a lemezt, direkt megnéztem, már tavaly is ugyanezen morfondíroztam és nagy eséllyel 98-ban is hasonlókat mondogattunk fásultan. Persze inkább az a precizitás hiányzik, amivel valaha a teljes agyhalál és teljes józanság közötti kötéltáncot jártuk, mert csak így lehet bulizni egy jót.

A tegnapi nap a "mindenből egy kicsit" jegyében telt. Egy kis jazz délután, sörözés(ek) a barátaimmal (nekem ez a Sziget lényege), kis Nitzer Ebb a nagyszínpadon, amit kölyökkoromban elmulasztottam megismerni, de pont olyan volt, mint amire számítottam, majd rosseb elcsábított japán ütősöket nézni, akik viszont nagyon tetszettek (csak én találom vonzónak, ha csinos japán nők mosolyogva szétzúzzák a dobokat?), a szokásos Quimby, amit mindig csak a Szigeten nézek meg és ennek apropójából persze most is összefutottam váratlan ismerősökkel. Manu Chao két szám erejéig, de az ütött, pedig nem is szeretem őket, majd egy épülő ház mögött eldugva a magyar Isten Háta Mögött az otthonkát viselő énekessel. Aztán haza.

Egyébként olyasmire nem is emlékszem, hogy a nagyszínpadnál ekkora legyen a por. Miután leszállt az este, az egyik közeli koncertsátor kivetítőjének narancssárga izzása előtt homályos alakok botorkáltak a ködben, mint egy cyberpunk megapoliszban a füstszennyezett Alsó Szektor nomád lakói.

Mielőtt zárnám soraimat és nekiveselkednék a második napnak, egyperces néma csenddel emlékeznék meg a Hot Foodról, ami idén már nincsen, pedig valaha a gasztronómia csúcsa volt a Szigeten. Nem érdekel a méregdrága szerb, spanyol, török étel, nekem az olcsó hotfood kell, amit menzás fémkannákból mértek olcsón a katonai sátrakban. Egyszerűen nem lehet felülmúlni azt, amikor az ember hajnali háromkor menzás székelykáposztát eszik alkoholtól zsibbadtan,hátha valami lecsillapítja azt a mardosó rosszullétet a gyomrában.

[Update: tettem be linkeket, és teszek még, ha lesznek.]

"Kapolcs óta nem vettem le ezt a zoknit. Tudod te, mikor volt Kapolcs? De még görbül… asszem… öcsém, olyan a lábam, mint Zsákos Frodónak…" – elcsípett beszélgetésfoszlány az első napon.

(EFOTT, szakma, morgás, bikinik)

Szombaton Debrecenbe utaztunk, a Vekeri-tóhoz, ahol idén az EFOTTot rendezték. A dolog amolyan hit-and-run jellegű villámvizit volt, apropójául pedig nem komoly mennyiségű alkohol elpusztítása szolgált, hanem meghívott vendégek voltunk egy író-olvasó találkozón. Az ilyesmi mindig jó, mert lehet észt osztani a vonaton (mint tettük most is, A Nagy Levin és whoisnot társaságában), meg sört inni más szerzőkkel, akikkel amúgy nem találkoznánk (és megismerkedni másokkal, akikkel még nem futottunk össze soha). Az EFOTT elsőre olyannak tűnt, mintha a Szigeten permanens délután uralkodna, viselhető tömeggel, kisebb színpadokkal, későn nyitó pultokkal és feltűnően fiatalosabb korosztállyal (még több bikini, még több csinos lány!). Nem mondom, hogy tömegek taposták egymást, csak láthassanak minket, de nagyon kellemesen sikerült a nap, hála a rendkívül kedves vendéglátóknak (köszönet érte), a remek társaságnak és A Nagy Levin moderátorkodásának (mert olyasmikről beszélgettünk, miben jellegzetes a magyar fantasztikum, milyen trendeket látunk kialakulni és mi a helyzet a külföldi megjelenésekkel).

De ha már szakma és egyebek.

1997 óta vívom a harcot whoisnot kollégával vállvetve, hogy ezen a végletekig megosztott kis piacon, amit magyar fantasztikus könyvkiadásnak neveznek*, megmaradjunk önként vállalt szabadúszó státuszunkban. Miután ez még az egykori éles, fejünk fölött zajló kiadói villongások idején is sikerült (vagy legalábbis ezzel áltatom magamat) és az elmúlt tíz évben tényleg egészen sokféle helyen jelentem, meglepetésként ért most hétvégén, hogy van kiadó, ahol ezt a kialakított státuszomat nem akarják tiszteletben tartani.

Az egész kevés szót érdemelne amúgy, elég kicsi pocsolya ez, nem roppant összegekről szól a történet, csak bosszant, ha egy évekkel ezelőtt megjelent regényem miatt lezserül "a másik [konkurens] kiadó emberének" tartanak (pedig ilyen alapon besorolhatnának még néhány helyre), mert nem értem az "aki nem velünk, az ellenünk" mentalitást, és egyáltalán, miért olyan nehéz elfogadni, hogy egy szerzőt talán nem kizárólag egyetlen téma érdekel és anyagilag is jobban jár, ha több helyre dolgozik?

(És ha megjelenik náluk egy történetem, amire most éppen van esély, akkor majd kiderül, hogy átcsábítottak egy olyan táborból, ahová soha nem is tartoztam?)

Update: lebuktunk, whoisnot meg én valójában egyetlen entitás vagyunk, egyenesen Doktor Totenkopf felrobbant klóntartályából -- szinte egyszerre postolunk ugyanarról)

* (nem mintha más nem lenne végletekig megosztva errefelé, de ez most mellékszál)

(Nyaralni mennek)

(Először eltűnnek a világ elől)

Errefelé dombok vannak, kitöltik a Mátra és a Bükk közötti teret. Erdőfoltok, kis falvak és lovastanyák. Az egyikben laktunk mi.

Tücskök ciripeltek, egyre hangosabban, a hőségben lovak prüszköltek és csapkodtak, legyek vergődtek a csukott ablakon és remegő kontúrokká kenődött szét minden, ami kicsit is messze volt. A szállásunknak szerencsére vagy méter vastag falat építettek, így már elviselhető a kánikula.

Az esték voltak a legjobbak. A domboknak saját illatuk van ilyenkor, kakukkfű, széna, lehűlő lombok.

A következő napokban azért kimerészkedtünk, bementünk a hegyek árnyékába, szinte néptelen utakon autóztunk, többnyire mezők között. Vagy fák sorfala mellett, ahol a rádió néha sisteregni kezd, majd teljesen elhallgat, mintha alábuknánk az éter hűvös felszíne alá, ahol nincsen adás, csak az erdők zöldes-csendes mélye.

(Zord külső)

Az egerszalóki fürdő elsőre félelmetes látványt nyújt. Egy fenyvesekkel szegélyzett völgy egyik végében áll és a teljes káoszra néz: munkagépekre, félig aszfaltozott parkolóra, földkupacokra és gödrökre (közöttük egyetlen magányos, teljesen elkészült, víztől elzárt medence),mögötte pedig egy készülő, grandiózus épület betoncsontváza. Félve léptünk be, nem tudtuk, mire számítsunk, de odabent csúcsmodernség fogadott, tizennégy termálmedence, sok-sok üvegfelület, reflektor, csillogó csempe. Csak a teraszról nem szabad kinézni, mert hasad az illúzió: a korláton túl a fekete, feltúrt völgy és fehéren csillogó, védett sólépcsők. Wellnesshétvége Vasudvardban, nem sokkal Szarumán színeváltozása után.

(Be az erdőbe, aztán fel)

Szilvásvárad egyetlen hosszú utcának tűnt, kétoldalt lassan fogyatkoznak a hotdogosbódék, aztán kisodródunk a völgyben felfelé kapaszkodó ösvényre. Végre menedék a nap elől, a mellettünk elhaladó kisvasút mozdonyából lakodalmas zene harsog. Pisztrángos medencék és zsombékos koboldtavak. Később, már a faluban, besurrantunk egy istállóba, ahol a híres lipicai méneket tartják: mint egy antitópia hősei, szegények szám-és-név kombinációkat viselnek névnek és nagyon szépek.

(Szilaj kurucz írókrul)

Ha már lovak.

Volt egy időszak, amikor az Átjáró magazinban leközölt novellák előtt elolvastam a szerzők rövid életrajzát, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a fantasyben utazó íróknak mindig izgalmas és stílusos hobbijuk volt. Habár nem tartom magamat szigorúan vett fantasy-írónak, olyan jól mutatott a biójuk végén az ólomkatonák gyűjtése, a hadijátékok, az íjászat vagy a hárfázás. Nem mintha bármelyik is különösebben érdekelne, de például a lovaglás hasonlóan témába vágó hobbinak tűnt abban a néhány esetben, amikor valamelyik hős lóra pattant nálam (kicsit zavart, hogy kivétel nélkül irreális filmes élményekre támaszkodok). Nos, a hárfázás ugyan várat még magára, de a lovaglás ezennel kipipálva, mert nem csak ültem lovon párszor, hanem ügettem is vele, állítólag jól és be kell vallanom, nagyon tetszett. Szegény hőseimnek mostantól fájni fog a hátsó felük a nyeregtől.

(Eső és rejtői karakter és lovagvár)

Vihar készülődött, ami elsőre ígéretes dolognak tűnt a kánikulában, ami elől addig termálfürdőkbe vagy erdőkbe menekültünk. Aztán a Mátra távoli tömbje körül megakadtak a felhők, mennydörögve morogtak és olyan forró levegőt sodortak felénk, mintha kinyitottak volna egy kemenceajtót. Persze amikor elindultunk, egyenesen beleautóztunk az esőbe. Tapintható volt a vizes erdők illata és fátyolszerű ködként párolgott a víz a betonról.

Az erdei kirándulást hanyagoltuk, helyette megnéztük Parádon a híres Palóc-házat. A ház szép volt és kicsi, csapott zsúpfedéllel és vakolt vályogfallal, előtte pedig Heves Megye Legrészegebb Embere térdelt egy pocsolyában és ismeretlen okból két kézzel tépkedte a gazt, miközben saját magával veszekedett hangosan.

Amikor kiderült, hogy ő egyben a gondnok is, hirtelen minden sokkal érdekesebbé vált, mert az mindig szórakoztató, ha az idegenvezetőnek szó szerint kétfelé áll a szeme a részegségtől. A „vezetés” szó mondjuk túlzás, mert mi álltunk, ő támolygott és dohányzott, az előadása pedig nagyjából úgy írható le, mintha másfél mondatonként ugrott volna a tű egy bakelitlemezen. A házról ugyan semmit sem tudtunk meg (néha már elkezdett egy-egy témába vágó mondatot, de ez elmúlt), viszont többször is elmesélte élete néhány összefüggéstelen epizódját a katonaságról, az elveszített fogáról és az előző gondnokról; közben majdnem összeverekedett egy szomszéddal. Mindezt a „Yes lady I am igen asszonyom!” többszöri használatával és az „E!” kiáltás nyomatékos alkalmazásával egészítette ki, amiről eddig azt hittem, hogy a való életben nem is létezik. Amikor elmesélte, hogy a honfoglalás valójában ötven évvel korábban volt, mint hisszük, távoztunk. Azt kell mondanom, jóval szórakoztatóbb volt, mint egy szokványos idegenvezetés.

Közben elállt az eső és minden sokkal, de sokkal fülledtebb lett. Azért mi autóztunk még, ettünk fagyit és láttunk egy céllövöldét, tarrbélásan vidám körhintával.

Később autóztunk még és felkapaszkodtunk a siroki vár romjaihoz. Ha rablólovag lennék, csak ilyen helyre költöznék, bár a rekonstrukció nagy részét a fantáziám végezte el, tehát lehet, hogy nem is ilyen volt fénykorában. Mindenesetre merész tornyokat képteltem a romok helyére, de leginkább a föld alatti üregek tetszettek, amiket a falak alá, az ementáliszerűen lyukacsos sziklacsúcs belsejébe vájtak. A kilátást – egyenesen bele az alkonyatba – bónuszként kaptuk.

(Barackfeszt és fény)

Kisnánán van egy várrom, két toronnyal, nagyon takaros, a várfal alatt pedig évente egyszer baracknap, oda mentünk mi. Ettünk kondérban főzött gulyást meg fánkot, vettünk lekvárt, mellettünk a padon idős asszonyokat heccelt a vörös arcú szakácsember, nem messze tőlünk pedig traktorkereket gurítottak a kánikulában a falu legerősebb embere címért vetélkedő izmosok. És kiderült, hogy a lámpát errefelé fényvetőnek hívják.

(Végül haza)

Felháborodott macska, városba szorult hőség, instant visszavágyódás.

(2link)

Nem követtem soha különösebben a goldenblog nevű versenyt, most mégis megnéztem a kategóriák első hármas helyezettjeit, mert úgy döntöttem, idén visszafogottan szavazok, többek között a kultúrablogok egyikére (Irodalmi Boncasztal, jóféle, írósszerkesztőstanácsadós, kezdőknek és haladóknak), ami nem jutott be, ellenben találtam egy zseniális képesblogot a sikeres háromban. Engem bármikor le lehet venni a lábamról egy viharos éggel, egy esős tájjal, lehetőleg valami darkcity is legyen rajta, füst, gőz, pokoli masinák, tornyok, ettől az Artistaművek nem is különbözhetne jobban, de csorbuljon a kialakult kép. Egyébként is, ez a gyűjtemény meseszerű, amit szeretek, de nem giccses (amit nem szeretek), profi, és ez a kép például remekül passzol is a Noiz-féle hangulathoz.

A másik link a Magyar Íróakadémia regényíró-kurzusáról szól, amiről már jóval előtte, elismerem, gonosz módon a legrosszabbat feltételeztem. Ha lenne erőm hozzá, egy külön posztot szánnék az egész Kortárs Magyar Irodalomra, de majd egyszer, egyelőre linkelem Stöki igen alapos cikkét, hogy meglegyen itt is nekem.

(A város tetején)

A múlt héten elmentünk az üres áruház tetejére sörözni. Teherlift vitt felfelé, a liftesfiú hűtőládából árulta a márkás pálinkát, formatervezett miniüvegekben. Közben azon tűnődtem, milyen lehet most odabent az egykori Corvin áruház, a szocialista konzumkultúra alumíniumlapokkal borított bástyája, de persze a három emeletnyi régi nihil maradványát nem lehet megnézni, én a magam részéről tátongó, lerombolt tereket vizionáltam a falak mögé. Azért kárpótolt az utolsó előtti emelet, az esszenciális szocreál folyosó a narancssárga Centrum-matricákkal teleragasztva, meg a fémcsövek. Aztán ki a tetőre, ahonnan csupaszon maradt tűzfalakra látni, egy indusztriális kéményre, a lassan kigyúló belvárosi fényekre, mindenféle tetőkre és felhőkre, meg azokra a rejtélyes hagymakupolákra, amiket lentről még sohasem láttam (vagy varázslat védi őket, vagy ufók landolóegységei, és csak napszállta után ereszkednek le a feltöltőállomásokra).

A Corvin tetejét amúgy ugyanaz a cég üzemelteti, mint a Szimplát, és közönség is hasonló, amúgy hideg volt és bádogpultoknális álltunk kicsit.

Később még veszélyesebben éltünk, villamossal meg gyalog kalandoztunk a Tűzraktér nevű hely felé az Üllői úttól beljebb. Ez egy hatalmas, halott gyár, fényfestéssel az üres falakon, lezárt art deco lépcsőházzal, üres udvarokkal, tátongó ablakokkal és egy egész pincerendszerrel, amit véletlenül találtunk meg és meglepve állapítottuk meg, hogy sikeresen elnyelt egy egész zenekart, de úgy, hogy semmi sem hallatszott ki belőle.

Tudom, az utóbbi időben számtalanszor lelkesedtem már a budapesti romkocsmákért, de muszáj volt elmesélnem , mert E, aki amúgy brit és vendégségben volt itt, teljesen igazolta azt a tézisemet, hogy külföldieket le lehet nyűgözni ezzel a hungarikummal.

A Tűzraktérrel szemközt ásító hatalmas foghíjtelek (ahol akkora krátert ástak, mintha meteor zuhant volna oda az égből) pedig elővetíti a sorsukat, amikor végleg eltűnnek és sajnálni fogom őket.

(Vigyázat, hosszú mondatok: Neil Gaiman dedikál)

Sokan jöttek, pedig egy egész hét sem maradt arra, hogy elterjedjen a hír, én meg izgultam, mert valamennyi szerep jutott nekem a szervezésben, még ha nem is nagyon állt másból (a hír szétküldésén kívül), mint egy telefonból, amikor Neil kitalálta, hogy indulás előtt dedikálna, a többit meg már profin elintézte Robin és a többi kedves ismerős a Deltavisionnél. De azért mégis izgultam és végül minden jól alakult, a negyven érdeklődőre számító Neil három órán keresztül írogatott a könyvekbe, és ha jól láttam, elhasznált egy készlet töltőtollat. Az érkezők meg álltak az utcán, az esőben meg tömött sorban a boltban, majd kaptak Odint az Amerikai istenekbe, gyertyát a Tükör és füstbe, rókát a Dream Huntersbe, közös fotót, pár kedves szót, én meg besózva rohangáltam ide-oda, a sor különböző részein ácsorgó barátaimmal beszélgettem sokat, nagyon kicsit a kísérő Doug Jonesszal (aki a Faunt játszotta az általam eléggé kedvelt Faun labirintusában) és pár mondatot Maddyvel, Neil lányával. Megvártuk, amíg minden rendben befejeződik, aztán búcsút intettünk a teljesen kimerült szerzőnek és kevésbé tikkadtan ugyan, de azért elmentünk sörözni helyette is.

Igazából képtelen voltam megjósolni, vajon mennyien bukkannak fel, hiszen NG magyarországi megjelenése finoman szólva is hányatottnak mondható. Viszont még mindig működhet a suttogó propaganda (már a Zinterneten is!), amivel valaha engem is rávezettek a Sandmanre, legalábbis abból ítélve, mennyien szorongatták a kezükben valamelyik eredeti képregénykötetet.*

Fura dolog ez a dedikálás. Nálunk többé-kevésbé egyszeri, könyvheti esemény, nyugatabbra innen meg kőkemény promóció, egy új könyv megjelenésekor pláne üzlet, amikor az adott könyvesboltban kell megvenned a dedikálandó példányokat. Évek óta olvasgatom különböző híresebb szerzők élményeit ezzel kapcsolatban, és mindig eszembe jut, amit többen mondogatnak, miszerint a karrier elején ez a siker látható jele, tehát a nagy álom**, majd amikor a több hetes szerzőturnén minden nap nyolc órát ülsz végig két szendviccsel meg egy csésze teával, már nem gondolsz másra, mint arra, mennyi időt tölthetnél ehelyett írással (és mikor surranhatsz ki a mosdóba, tippelem én). Az tehát kiderült, hogy Neil Gaiman kőkemény profi, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit több kell a profizmusnál, hogy a harmadik óra végén még a legutolsó tíz emberrel is kedvesen el tudj beszélgetni.

Zárszóként pedig egy link: Stöki barátom szerintem remekül sikerült (tudom, elfogult vagyok, de akkor is) hosszú interjúja az indexen Neillel.

* ennek ellenére nagy eséllyel még mindig anyagi csőd lenne kiadni magyarul

** itt tartok most én

(Neil Gaiman Budapesten)

Az az igazság, hogy ha Neil Gaiman nem ír blogot, soha az életben nem tudom meg, hogy itt van Budapesten.* De szerencsére aktív netes jelenléttel bír, az pedig már az Amerikai istenek fordítása közben kiderült, hogy rendkívül kedves ember, ennek köszönhetően szakított ránk D-vel egy kis időt, pedig nem írói minőségében, hanem a filmrendezés trükkjeit ellesni jött Magyarországra (heti hat napban). Így végre odaadhattam neki az Amerikai istenek egy példányát, amit évekkel ezelőtt egyszer már elküldtem neki, de rejtélyesen lenyelte a posta. Egyébként élőben is közvetlen, barátságos személyiség, ezért valahogyan pillanatok alatt csapongani kezdett a társalgás és kiderült, miért van a Sandman egyik epizódjában magyar nyelvű, de két reprintben is (másként) elrontott tábla, a galambokat etteni tilos (a régi barát, a magyar származású Steven Brust behatása, eredetileg jó szöveggel, de valószínűleg az utómunkák során csúszott félre), milyen a Hellboy 2 forgatása (tanulságos, de mint minden forgatáson, rengeteg idő megy el várakozással), milyen lesz a következő könyve, a The Graveyard Book (Coraline-ra hajazó, fiataloknak és időseknek egyaránt szóló, elég borongósnak tűnő történet), milyen volt Lengyelországban és mit nézne meg Budapesten, ha lenne szabadideje.

És a legjobb, hogy meséltünk neki az endlessről és már be is linkelte a blogjába.

Szolgálati közlemény: szerdán, július negyedikén a Sárkánytűz könyvesboltban dedikál 19 órától. (Bp, Ferenc körút 40.)

* a szerzők és a fordítóik általában amúgy is csak akkor találkoznak, ha a kiadójuk összehoz egy össznépi találkát

(Vielen dank für die)

Cinematoscope Presents
Return to The Valley of the Blogz
Technicolor Deluxe!

A blog 2005-ös újraindítása óta visszatérő elem a klasszikus pulp megidézése: eddig csak szövegben, de mostantól whoisnot pixelvarázslatának köszönhetően vizuálisan is (lásd fejléc).
Megújult, még pulposabb arculat -- még zöldebben, saját névvel is. Köszönet érte!

(Születésnap)

Valószínűleg rendkívül bárgyúnak tűnő, meghatódott vigyorral bámultam az asztalon sorakozó holmikat. Mintha egy párhuzamos valóságból pottyantak volna át, ahol a jóval korábban született alteregóm a hetvenes éveket egészen másfajta író karrier hajszolásával töltötte: egy gyönyörű, eredeti táskaírógép a szöveggyártáshoz, fém laposüveg az alkotófolyamathoz és ihletnek a Taschen által kiadott vaskos gyűjtemény, amiben a második világháború utáni amerikai (nagyon-nagyon-nagyon) pulp férfimagazinok mára kultikussá vált borítói sorakoznak.* Persze nem áll szándékomban stílust váltani és elvenni alteregóm megélhetését, hiszen biztosan nem tudnék olyan zseniális címeket kitalálni, mint a Weasels ripped my flesh vagy a Vicious vampire vamps of Vera Cruz, nem is beszélve a legalább tucatnyi változatban felbukkanó Writhing nudes for Doctor Satan's Chamber of Horrors címsablonról.

Szóval az úgy történt, hogy én mindent megtettem, hátha sikerül elbliccelni a dolgot. Nem azért, mintha hinnék a viccesen hangoztatott "harmincon túl minden nap ajándék" szlogenben, bár jó mondogatni blazírt fejjel, egyszerűen nem vagyok az a nagy születésnapozós, ha a sajátomról van szó. Egyébként is, öt évvel ezelőtt olyan klasszikus meglepetésbulit szerveztek nekem, hogy azzal le is tudtam pár évtizedre ezt az ünneplősdit (hittem én). De szerencsére sem D., sem a barátaim nem hagyták magukat, és bebizonyosodott, hogy azt az öt évvel ezelőtti alkalmat is lehet újrázni.

* Kompozíció: lenge öltözetű nők, sok fegyver, borotvareklám-arcélű férfiak, aztán még több fegyver, legyőzendő ellenségeknek pedig a huszadik század összes diktatúrájának komikusan eltúlzott keretlegényei

("Reklámszövegek, amelyekre tényleg felkapod a fejedet"-rovat)

Azt hiszem, ma láthattam a metróban az utóbbi idők talán legelhibázottabb marketingszövegét. Egy thrillerről beszélünk.

"A Moby Dick és a Mátrix zseniális ötvözete."

Én még azt is elhiszem, hogy ez valóban a Times-ból vett idézet. De abban is hiszek, hogy aki kitalálta és aki magyarul felhasználta, valószínűleg nem rendelkezett vizuális fantáziával.

(Udvar. Könyv. Torzítás.)

A város titkos folyosóin vittem őket befelé, a szürke házak közé. Elhagytuk a szélesebb utcák fényeit, hatalmas, lusta cseppekben esett az eső, homlokomba húztam a fekete kapucnimat, mintha Budapest Igorja lennék, igaz, a hatás kedvéért illett volna nyüszítve felvihognom, amikor megérkeztünk az avatatlanok számára észrevehetetlen bejárathoz. Aztán bementünk a világos téglafalak, szedett-vedett berendezési tárgyak közé, ki a tűzfalakkal körülvett udvarra, ahol az esőben csillogtak az asztalok és egy hatalmas, funkciótlan kémény magasodott mellettünk. „Ilyet nem találtok Amerikában”, mondtam olyan büszkén, mintha én építettem volna a Szimpla kertet, pedig csak azt akartam, hogy gyanútlan vendégeim, Lez meg Tiffany valami egyedi élménnyel térjenek vissza az Államokba, és azt hiszem, ez sikerült. Később egyre nagyobb lett a tömeg, az udvarra kinyüzsögtek a poharakat szorongatók, bent megrekedt a fülledt ázottruha-szag meg a füst, mi pedig meglehetősen sokat ittunk és jól éreztük magunkat.

Egyébként hiányolom a romkocsmákat. (Lehetett volna belőlük külföldön reklámozható, egyedi turistalátványosság is, de inkább unalmas apartmanházakat építenek a helyükön.)

Lez egyébként mindig meglep valamivel, mert amikor kiment Amerikába, még azt sem tudtam, hogy szereti a képregényeket, de azóta nem csak túltett rajtam rajongásban, de állandóan igazi kincseket hoz ajándékba. Tiffanyval meg egy élmény beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen cáfolja a sztereotípiákat, amelyek az európaiakban az amerikai turistákról élnek.

Másnap folytattam a társasági zsizsegést, ezúttal a könyvfesztiválon, ahová mindig csak néhány órára szoktam kilátogatni, ha egyáltalán, szeretem én az irodalmat, de ilyen mennyiségben megüli a gyomromat. Most még a szokásosnál is kevesebbet láttam a kínálatból, nem volt erőm a pultok előtt tülekedni, inkább csak megsétáltattam magamat a könyvek között. Szerencsére volt B–terv, ismerősökkel és barátokkal találkoztam, többek között a két Csillával, akik regényeket dedikáltak (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Tóth Csilla: Körbe ég), Kirával, Magyarország egyik legjobb borítófestőjével, és László Zoltán írókollégával, akit ezúton fel is vennék az oldalsó bloglistába, ha már.

Vasárnap pedig, hogy a hétvégére feltegyem a koronát, Tapsi invitálására elmentem Woven Hand koncertre, és milyen jól is tettem. A Woven Handet még évekkel ezelőtt láttam először, Szigeten és teljesen letaglózott, aztán a lemezeiken – bármennyire is jók – ez az érzés annyira nem jött át, de most, élőben megint a nyersesség és az energia dominált.

A Woven Hand (lemezen) nekem az isten háta mögötti Amerikát idézi, hegyeket, erdőket, temetési meneteket és üres tornácokat egy kisvárosban. A koncerthangulat más, mert a városka ugyanaz, de idegen érkezik, nem sokkal az eső után, csattanva vágja be rozoga furgonja ajtaját, nehéz bőrkabátot visel, a fején kalapot, kezében régi Biblia, szemében különös áhítat, úgy indul el a helyi büfé felé.

Itt bele lehet hallgatni. És pont a Winter Shaker, az egyik kedvencem az első szám.

(pünkösdi gitárkirályság)

Ha 1993-94 telén (valamiért úgy rémlik, hogy hideg, koszos hónapok voltak ezek, amikor többször hullott méteres hó és ronda, fekete volt a jég az utak mellett), amikor szülővárosom egyik igazán lelakott borozójában, a hordozható konvektorok és a flipper mellett - mint minden valamirevaló, kockás inges grunger -- rendszeresen üvöltöttük a Nirvana frissen megjelent In Utero lemezének számait (eshu és echnat volt a két állandó tettestárs), szóval ha valaki akkor odajön hozzám és azt mondja, hogy 2007-ben egy konzolhoz kapcsolt, gitár alakú kontrollerrel a kezemben állok majd egy színpadnak kinyitott heverőn, egyik kezemmel az akkordoknak megfelelő színes gombokat kezelem a gitárnyakon, a jobbommal pedig a pengetőként funkcionáló pöcköt, a tévéképernyőn megjelenő instrukciók alapján, és azt énekelem, hogy "Hey! wait! / I've got a new complaint / Forever in debt to your priceless advice", hát lehet, hogy percekig csak röhögök hangosan (vagy megkérdezem, mi az a kontroller).

De tegnap, Herbie-nek hála, megtört a jég és mégis bekövetkezett a pillanat. A Guitar Hero II-nek hála mindannyian pózolhattunk egy kicsit a világhírt jelentő heverőn.

(posztapokaliptikus viharsoundtrack)

A tegnap estét szülővárosomban töltöttem, egy tetőteraszon sörözgetve a barátaimmal, és ahogy telt-múlt az idő, a szemünk sarkából egyre gyakrabban láthattuk a közelgő, de néma vihar villámait, mintha óriási stroboszkóp villózott volna az égen. A zivatar szerencsére megvárta, amíg a barátaim hazavittek, és remek időzítéssel pontosan abban a pillanatban zúdult rá a világra, amint becsuktam a bejárati ajtót. Igazi májusi fergeteg volt, harsogó mennydörgéssel meg ablakréseken befelé zubogó vízzel, és még javában tartott, amikor lekapcsoltam a lámpát, ezért az eső surrogása lett az éjszaka filmzenéje.

Talán ennek is köszönhető, hogy ugyan nem játszottam a STALKER névre hallgató játékkal, álmomban mégis hasonló helyeken jártam. Egy fertőzött Európa keleti sarkában készültem szorongva az első bevetésemre, habár azt már nem tudom, pontosan mit kellett volna tennem; langyos eső mosta egy Budapestre emlékeztető város néptelen utcáit, valahová autóztunk, de üldöztek minket, aztán védőfelszerelésre vadásztam egy talponállós büfésorra emlékeztető találkozóhelyen. Hirtelen átmenettel valami után kutattunk egy pincében, ahol apró, pókszerű lények nyüzsögtek és fájdalmas volt a csípésük, és amikor kiderült, hogy el kell indulnunk a kontinens szíve felé, álombéli énem, csak általa ismert okokból, annyira megrémült ettől, hogy azonnal felébredtem.

(It was a dark and stormy night)

A város szélén, a régi bányató mellett vártam a többiekre. A túlsó parton, a sziklafalba épített rádióállomás felett sötét viharfelhők gyülekeztek.

Hárman szálltak ki az autóból. Lassú kopogással eleredt az eső. A sofőr intett, majd elkanyarodott, és mi lehajtott fejjel elindultunk felfelé, a hegyen álló házba.

Mennydörgés robajlott, amikor levonultunk az alagsori szobába. A keskeny ablakot néha megfestette a villámok fénye. Hajnalig nem csitult a fergeteg, az éjszakát súlyos, surrogó zajjal töltötte meg az eső.

Igen, a természet néha nagyon besegít azoknak, akik horror-szerepjátékkal ütik el a szombat éjszakájukat.

(A rododendron lánya)

Azért szeretek a barátaimmal több napos kirándulásokra menni, mert ilyenkor kiváló társaságban lehet nagyokat beszélgetni, észt osztani, a világot megfejteni, enni, társasjátékozni és igény szerint ezen fázisok között és alatt egészen sokat inni. Ráadásul az ilyen alkalmakkor tökéletes összhangba áll össze a csapat geek* kemény magjának elméje, mintha hatalmas bolytudatot alkotnánk és döbbenetes lezserséggel döbbenünk rá rejtett összefüggésekre (melyek természetesen motyogó ronccsá silányítanák az erre felkészületlen átlagembereket, satöbbi satöbbi). Az idén Zalába mentünk, gyönyörű vidékre, egy panzióvá átalakított vízimalomba, ahol komplett szarvascsordához elegendő trófeamennyiség díszítette a falakat, a háziak vizslája vacsoraidőben Oscar-díjra érdemesen alakította a kiéheztetett ebet és még érintésre doromboló macska is akadt.

A hagyományok szerint tehát nem vesztegettük az időt, főztünk, iszogattunk, játszottunk is egy keveset, illetve a közeli arborétumban – ami az Óriások erdejével és a Hétforrással nyugodtan beillene valódi meseerdőnek is – fényt derítettünk a a Rododendronkirály mítoszára, aki a csapattól lemaradó turistákat arcra tapadó, bódító szirmokkal teszi engedelmes szolgájává. Jártunk még bivalyrezervátumban, ahol többen megriadtunk a Világ Leggonoszabb Tekintetű Bivalyától, aztán a történelmi jáki templomban, ahol eleink annyi szimbólumot faragtak kőbe, hogy valószínűleg egész Da Vinci-kód klónokat lehetne rögtönözni köréjük, illetve abban az étteremben, ahol végtelenítve ment „Michael Jackson és a Beach Boys legnagyobb slágerei a Super Mario hangeffektjeire átírva” cédé, ami sokkal, de sokkal bizarrabb annál, mint amilyennek tűnik.

* a wikipedia szerint a geek: „A person with a devotion to something in a way that places him or her outside the mainstream. This could be due to the intensity, depth, or subject of their interest. This definition is very broad, and allows for (…) music or band geeks (audiophile), movie and film geeks (cinephile), comics geeks, (…) gamer geeks, (…) literature geeks…”

(Hazafelé: morgás)

A vasárnap már végig a hazaúté*, átszállással Lutonban, ahol öt és fél órát kellett elütnöm, ebben szerencsére segített a felmentő lovasságként érkező CzG, aki halált megvető bátorsággal ivott velem cidert meg kávét és vitatta meg az élet nagy kérdéseit.

Fapados légitársaságoknál nincsen helyjegy, ezért az ablak melletti helyek sértett hisztivel történő újraelosztását mindenki másként próbálja megelőzni, úgy látom, általában a check-innél négy csoportba osztják az utasokat, érkezési sorrend alapján, és később, a felszállás előtt a csoportokat szólítják A-tól D-ig. Minden más nemzet képviselő türelmesen várják a sorukat, egyedül az olcsó bőrdzsekis, feszülőspólós magyarok állnak át röhögve a nekik jutott utolsó csoportból a másodikba, majd addig kiabálnak az alkalmazottal, amíg csak felengedik őket a többiek előtt. Ilyenkor elég kínos magyarnak lenni, most is örültem, hogy angol nyelvű könyvet szorongatok a kezemben. A hazaút aztán zökkenőmentes, Kőbánya-Kispest metrómegállója ugyanolyan szép, mint mindig és amikor a Deák téri metró mozgólépcsőjén egy kiscsaj összerókázza magát előttem, egy egész szembejövő amerikai csoport nagy derültségére, megnyugodva érzem, hogy tényleg itthon vagyok.

*apró figyelmeztetés a vidéki Skóciába indulóknak: sokat szidjuk az itthoni közlekedést, de azért nem lehetetlen feladat vasárnap délelőtt elérni egy negyed tizenegyes gépet, Stirlingből azonban a nagyjából negyven percnyire található Glasgow-ba a hét utolsó napján fél tízkor indul az első busz és vonat, ami mindenféle szervezéseket tett szükségessé és tulajdonképpen véletlenül derült csak ki.

(Skócia: Edinburgh)

A belváros közepét kardcsapásként vágja ketté egy meredek völgy, és ha Walter Scott übergótikus emlékműve elől néz át az ember a vár felé, akkor tulajdonképpen egy igazi fantasyvárost láthat. Az emlékmű amúgy minden romantikus szerző megdicsőülése lehetne, csupa füstös torony és csipke és vízköpő, középen pedig maga Sir Walter ül fehér kőből faragva, kissé elveszett arckifejezéssel. A vár meg hatalmas, de nyílt nap volt itt is, és a rengeteg turista miatt inkább csak úgy végigrohantunk rajta. A tengert a fátyolos idő miatt alig lehetett látni, pedig szeretem sokáig nézegetni a tengert, ha tehetem.

(Skócia: Stirling)

Igazából nem egészen tudtam, mire számítsak Skóciában, mert fikciószennyezéstől ködös fejemben a név említésére kizárólag kopár hegyormok, félszigeten álló fekete kastélyok, cudar idő és a folyamatosan síró skótduda hangja rémlett fel. Sejtettem, hogy ez nem egészen lesz igaz, nem is lett az (habár D. fényképei alapján a Felföld valóban hasonlít az elképzeltre, de ott nem jártam, illetve Edinburgh-ban minden négy és fél méterre jutott egy skót dudás), hanem valami egészen más. Skócia déli része nagyon szép volt így tavasszal, kicsit dimbes meg dombos, tágas mezőkkel, lovakkal, erdőfoltokkal meg a lassú, széles patakokkal. A londoni tavasz után kicsit kontrasztosnak tűnt a skót változat, a széllel és a tíz fok különbséggel (lefelé) meg a puhán szemetelő esővel.

Stirling a Braveheart, azaz William Wallace városa, köszönhetően annak a híres csatának, amit a régi híd körül vívtak az angolokkal 1297-ben. Meglehetősen lapos vidék, ezért a két magaslat közül, amit a természet a Stirlingnek adott, az egyikre a várat építették, a másikra meg William Wallace emlékművét, ami az egész városból látszik és ahová egyszer sem sikerült feljutnom. Egyébként messzebbről sokkal jobban tetszett, mert a távolból úgy fest, mint egy csontból növesztett torony, ahová hosszú évek vándorlásai után érkeznek meg a kimerült lovagok a mesékben, csupa ízelt és egymásba hajló tüske, nyúlánk fiatornyokkal, de a hegy lábától látszik, hogy az egész csak szürke kő. Északi irányban lassan felgyűlnek a Felföld hegyei, elérhetetlenül.

Az emlékmű tehát kimaradt, de a stirlingi várba szombaton, a nyitott nap keretében sikerült bejutni. Impozáns kilátás nyílt a tájra, ahol egy esőfelhő kóborolt éppen. Odabent merész rekonstrukciós program zajlik már évek óta (és még el is tart egy darabig), hogy a teljesen lelakott és átalakított erődbe visszavarázsolják a régi pompát, egészen a szimbolikus egyszarvú-vadászatot megörökítő, csodaszép faliszőnyegek újraszövéséig. Ez azt jelenti, hogy végig lehet sétálni termeken, ahol majdnem mindegyikben egy kis tábla hívja fel a figyelmet valami előbukkant rejtélyre (titokzatos, elfalazott ajtókra és egyebekre), de minden teljesen le van csupaszítva. A vár mellett található egy temető, rejtélyes kőpiramissal, a Holy Rude (Rude = Feszület) nevű templom és néhány utcányira egy jóféle hely, ahol tradicionális skót ételeket, azaz haggist meg mince and tatties-t lehet enni. A haggis amúgy pontosan olyan, mint a hurka, senki se hagyja, hogy elriasszák a birkagyomorral riogató ellenpropagandisták.

(Wallace emlékműve, courtesy of D.)
(ott esik)
(fel a hegyre)

(Skócia: Camelot)

Ugyan, csak egy makett.

Doune kastélyát ismeretlenül is onnan ismerheti a szélesebb közönség, hogy itt forgatták a Gyalog-galopp különböző várakban játszódó jeleneteit, és nincsen messze Stirlingtől, ezért nyilvánvalóan meg kellett néznem. A falucska buszmegállójából ki kell sétálni a házak utolsó soráig, onnan egy ösvényen és ott is vagyunk. Hétköznap délelőtt lévén én voltam az egyetlen látogató, ráadásul a jegy kifizetése után arra lettem figyelmes, hogy a magányos pénztáros bezárja az iroda ajtaját és távozik (valószínűleg ebédelni), ezért aztán teljesen egyedül maradtam. A vár csupa csigalépcső, üres toronyszoba és kongó, tágas terem, és valószínűleg remekül rá lehet hangolódni a múlt vérzivataros századaira, ha az ember nem dúdolgatja kényszeresen a Camelot Songot (mint én).

A következő megálló aznapra Callander volt, egy két utcából álló falu, ahol a másik nemzeti hősnek, Rob Roynak szentelt információs központban készségesen a kezembe nyomtak egy térképet és bejelölték, mit érdemes megnézni. A Meadows egy nagyon szép park a kanyargós patak mellett, ahonnan át lehet sétálni a gyaloglóösvényre, ahol minden oldalról birkák néznek ellenségesen. Visszafelé feltűnt egy szürke fal az egyik mező szélén, a távolban. Átkeltem egy zsombékoson, ahol göcsörtös, levelüket veszített hatalmas fák álltak magányosan és rátaláltam egy vén temetőre. Mohos sírkövek dülöngéltek a szürke falon belül és kívül, zuzmószerű moha lógott az ágakon, kósza madárfütty hallatszott és egy összetépett levél foszlányai szerint bizonyos Davidet 19 ezer fontos tartozásának megfizetésére szólította fel az illetékes hivatal. Vajon miért éppen ebben a régi temetőben olvasta el David ezt a levelet, ahol éppen csak a madár jár?

Utána pedig felmásztam egy kisebb hegyre. Az ösvény alján, a házaktól méterekre őzek szaladgáltak, fent pedig nagyon sűrű, nagyon csendes erdőbe jutottam, rozsdaszínű avarral, mohos kősziklákkal és kidőlt fatörzsekkel. Látszott, hogy ha idős lesz és tapasztalt, ez az erdő majd Tim Burton filmekben akar szerepelni.

(Doune/Camelot)

(Callander, a temető előtt)
(meseerdő)