(Furcsa mese)

Van a közelünkben egy tér. A tér körül házak – nem túl magasak, nem túl alacsonyak, nem szépek és nem csúnyák –, az oldalában némi zöld, sövénnyel és vaskerítéssel, felette közönyös felhők, középen pedig egy szobor. Lepelbe burkolózott nőalakot ábrázol, kezében hosszú pálca, a hátán napkorong, pöndörödő fény-nyúlványok sarjadnak belőle. A szobor Szűz Mária, mondják, de ki tudja, talán csak elővigyázatosságból vette fel Mária álcáját, valójában a mitikus harcos-szüzek egyike, aki hihetetlen kalandok árán elhozta a napfényt abból a távoli királyságból, ahol most persze sötét van és hideg, rettegve bújnak össze az örök éjszakában az emberek. A szobor magas, karcsú oszlopon áll, nehogy valaki felmásszon és ellopja tőle a napot. Éjszakánként külön reflektor világítja meg, biztosan azért, mert fél a sötétben.

Hosszú évekkel ezelőtt felbukkant a szobor előtti padnál egy lány. Alacsony volt, fekete hajú, korra nagyjából középiskolás, teljesen átlagos ruhákban. Majdnem minden nap láttuk. Nem csinált semmit, csak ácsorgott a szobor előtt, néha esetleg pár méteres körzetben fel-alá sétálgatott. Minden jel arra mutatott, hogy vár valakit. De sohasem találkozott senkivel, csak állt ott órákig, aztán elsétált. Hosszú éveken át. Esőben, szélben, délután, alkonyatkor vagy este. Mindig egyedül. Már azoknak is feltűnt, akik csak látogatóba jöttek hozzánk néha, ti tudjátok, mit csinál ott az a lány mindig, faggatóztak, és mi a fejünket ingattuk és közben persze majd kifúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hiszen egyáltalán nem tűnt bolondnak, és egyébként is megesett, hogy láttuk a metró felé sétálni vagy szembe jött velünk a város egyik távoli pontján, meg mindenféle apró jelekből is biztosra vettük, hogy nem itt lakik. Inkább elméleteket gyártottunk.

Tetszik neki a szobor és nagyon, nagyon ragaszkodik hozzá. Vagy nagyon erős személyes kötelék fűzi a térhez. Esetleg évek óta hűségesen vár valakit a megbeszélt helyen. A hangok hívják ide. Valójában kísértet. Egyike az ismert univerzum őreinek, és ha nem áll itt adott ideig, a világ megsemmisül. Találgattunk és vadabbnál vadabb ötletekkel álltunk elő, biztosan olyan egyszerű a magyarázat, hogy eszünkbe sem jut, mondtuk, és tényleg nem jutott eszünkbe, legalábbis semmi olyan, ami megindokolta volna, miért jár valami éveken át egy jellegtelen térre, egy átlagos szoborhoz, hogy órákat ácsorogjon előtte, majd hazamenjen.

Aztán a lány egyszer csak eltűnt, nem jött többet. El is felejtettük, talán egyszer vagy kétszer morfondíroztunk azon, mi lehet vele, de a rejtély továbbra sem oldódott meg.

És most megint felbukkant a lány. Délutánonként érkezhet, de láttam már alkonyatkor és a hűvösen ereszkedő szeptemberi estében is. A lámpák mellett áll, a szobor lábánál. Kicsit hosszabb a haja és néha kapucnit húz a fejére, meg kicsit idősebb is, de felismerhetően ő az. És most újabb kérdések szaporítják az eddigieket – hol lehetett eddig, miért nem jött ilyen sokáig? –, nekem pedig ismét le kell küzdenem a kényszert, hogy egyszer csak odamenjek és megkérdezzem, mit csinál itt, mert akkor kiderül, hogy semmi mesés nincsen az egészben.