(job satisfaction)

Rosszabb pillanataimban úgy érzem, radikálisan meg kellene változtatnom az életemet (a félreértések elkerülése végett a magánélet nem tartozik ide, ez ilyen – jobb szó híján – hivatással kapcsolatos dolog), köteleket elvágni, sutba hajítani mindent, aztán, nem is tudom, megújulnék, mondjuk híres zenekar tagjaként gitárokat vernék szét az erősítőkön (miután megtanultam gitározni), hollywoodi filmekben lennék hármas számú holttest és várnám a nagy áttörést (ha közben feltámadna az érdeklődésem a színészkedés iránt), vagy a realitások talaján maradva egy külföldi egyetemen tanulnék teljesen felesleges, de érdekes tantárgyakat (mert kikapcsoltam azt a hangocskát, ami már a bölcsészkart is tönkretette a földhözragadt megjegyzéséivel). Tűzpiros Porschéra biztosan majd csak később támad ingerem, katona meg űrhajós meg már az óvodában sem szerettem volna lenni. Aztán jobb pillanataimban persze mentálisan oldalba rúgom magamat, hogy mégis, mi ez a hülyeség már.

Úgy tűnik, most ismét ez a fázis van, töprengek, elégedetlenkedek, fontolgatok, majdnem rá is fogtam a harmincra. Tegnap azonban, amikor Transferatu barátommal ebédszünetben beszélgettünk, előjött a job satisfaction kérdése*, és egy szó kellős közepén rádöbbentem, hogy az aktuális mondatot körülbelül egy évvel ezelőtt, majdnem pontosan ugyanígy már megfogalmaztam. Megnéztem az archívumot és megtaláltam a 2006. szeptember 10-én kelt bejegyzést, amire egyáltalán nem emlékeztem. Tulajdonképpen be is linkelhettem volna a fentiek helyett (van ugyanolyan nevetséges), másrészt szépen bizonyítja, hogy az elmúlt 369 napban az égvilágon sehová sem jutottam magammal.

*pontosabban az, mihez kezd az ember, ha úgy érzi, belefásult abba, amit egyébként világéletében csinálni szeretett volna, sőt a sors ezt lehetővé is tette számára