A múlt héten elmentünk az üres áruház tetejére sörözni. Teherlift vitt felfelé, a liftesfiú hűtőládából árulta a márkás pálinkát, formatervezett miniüvegekben. Közben azon tűnődtem, milyen lehet most odabent az egykori Corvin áruház, a szocialista konzumkultúra alumíniumlapokkal borított bástyája, de persze a három emeletnyi régi nihil maradványát nem lehet megnézni, én a magam részéről tátongó, lerombolt tereket vizionáltam a falak mögé. Azért kárpótolt az utolsó előtti emelet, az esszenciális szocreál folyosó a narancssárga Centrum-matricákkal teleragasztva, meg a fémcsövek. Aztán ki a tetőre, ahonnan csupaszon maradt tűzfalakra látni, egy indusztriális kéményre, a lassan kigyúló belvárosi fényekre, mindenféle tetőkre és felhőkre, meg azokra a rejtélyes hagymakupolákra, amiket lentről még sohasem láttam (vagy varázslat védi őket, vagy ufók landolóegységei, és csak napszállta után ereszkednek le a feltöltőállomásokra).
A Corvin tetejét amúgy ugyanaz a cég üzemelteti, mint a Szimplát, és közönség is hasonló, amúgy hideg volt és bádogpultoknális álltunk kicsit.
Később még veszélyesebben éltünk, villamossal meg gyalog kalandoztunk a Tűzraktér nevű hely felé az Üllői úttól beljebb. Ez egy hatalmas, halott gyár, fényfestéssel az üres falakon, lezárt art deco lépcsőházzal, üres udvarokkal, tátongó ablakokkal és egy egész pincerendszerrel, amit véletlenül találtunk meg és meglepve állapítottuk meg, hogy sikeresen elnyelt egy egész zenekart, de úgy, hogy semmi sem hallatszott ki belőle.
Tudom, az utóbbi időben számtalanszor lelkesedtem már a budapesti romkocsmákért, de muszáj volt elmesélnem , mert E, aki amúgy brit és vendégségben volt itt, teljesen igazolta azt a tézisemet, hogy külföldieket le lehet nyűgözni ezzel a hungarikummal.
A Tűzraktérrel szemközt ásító hatalmas foghíjtelek (ahol akkora krátert ástak, mintha meteor zuhant volna oda az égből) pedig elővetíti a sorsukat, amikor végleg eltűnnek és sajnálni fogom őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése