Sokan jöttek, pedig egy egész hét sem maradt arra, hogy elterjedjen a hír, én meg izgultam, mert valamennyi szerep jutott nekem a szervezésben, még ha nem is nagyon állt másból (a hír szétküldésén kívül), mint egy telefonból, amikor Neil kitalálta, hogy indulás előtt dedikálna, a többit meg már profin elintézte Robin és a többi kedves ismerős a Deltavisionnél. De azért mégis izgultam és végül minden jól alakult, a negyven érdeklődőre számító Neil három órán keresztül írogatott a könyvekbe, és ha jól láttam, elhasznált egy készlet töltőtollat. Az érkezők meg álltak az utcán, az esőben meg tömött sorban a boltban, majd kaptak Odint az Amerikai istenekbe, gyertyát a Tükör és füstbe, rókát a Dream Huntersbe, közös fotót, pár kedves szót, én meg besózva rohangáltam ide-oda, a sor különböző részein ácsorgó barátaimmal beszélgettem sokat, nagyon kicsit a kísérő Doug Jonesszal (aki a Faunt játszotta az általam eléggé kedvelt Faun labirintusában) és pár mondatot Maddyvel, Neil lányával. Megvártuk, amíg minden rendben befejeződik, aztán búcsút intettünk a teljesen kimerült szerzőnek és kevésbé tikkadtan ugyan, de azért elmentünk sörözni helyette is.
Igazából képtelen voltam megjósolni, vajon mennyien bukkannak fel, hiszen NG magyarországi megjelenése finoman szólva is hányatottnak mondható. Viszont még mindig működhet a suttogó propaganda (már a Zinterneten is!), amivel valaha engem is rávezettek a Sandmanre, legalábbis abból ítélve, mennyien szorongatták a kezükben valamelyik eredeti képregénykötetet.*
Fura dolog ez a dedikálás. Nálunk többé-kevésbé egyszeri, könyvheti esemény, nyugatabbra innen meg kőkemény promóció, egy új könyv megjelenésekor pláne üzlet, amikor az adott könyvesboltban kell megvenned a dedikálandó példányokat. Évek óta olvasgatom különböző híresebb szerzők élményeit ezzel kapcsolatban, és mindig eszembe jut, amit többen mondogatnak, miszerint a karrier elején ez a siker látható jele, tehát a nagy álom**, majd amikor a több hetes szerzőturnén minden nap nyolc órát ülsz végig két szendviccsel meg egy csésze teával, már nem gondolsz másra, mint arra, mennyi időt tölthetnél ehelyett írással (és mikor surranhatsz ki a mosdóba, tippelem én). Az tehát kiderült, hogy Neil Gaiman kőkemény profi, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit több kell a profizmusnál, hogy a harmadik óra végén még a legutolsó tíz emberrel is kedvesen el tudj beszélgetni.
Zárszóként pedig egy link: Stöki barátom szerintem remekül sikerült (tudom, elfogult vagyok, de akkor is) hosszú interjúja az indexen Neillel.
* ennek ellenére nagy eséllyel még mindig anyagi csőd lenne kiadni magyarul
** itt tartok most én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése