(Sziget 7 -- Az elveszett post)

Nem gyűlöltem meg a Szigetet a végére (sem), nem tűntem el hetekre egy pocsolyában, nem csatlakoztam Amszterdam felé induló hátizsákosokhoz, egyszerűen csak kidőltem és meg kellett várnom, amíg szépen kiürül a szervezetemből az idei egy hét (és elmúlik az ugató köhögés meg a nátha, illetve annak a mentális változata, a napokon át tartó afterparty-érzés, sóvárgás a fapadok, az üvöltő zene és a műanyagpalackos borok után). Tulajdonképpen csak az utolsó nappal maradtam adós, ami általában lutri szokott lenni: megesett már, hogy reggel, világosban értem haza, a bankkártyám nélkül, még zúgó fejjel, és léptem már le utolsó koncert vége előtt is, megkönnyebbülten, hogy vége. Most megint a kettő középútja volt, viszonylag könnyed levezetés, utolsó nagy összeülés, egymás arcába fényképezés, törkölyözés a Hilltopnál, Juliette and the Licks mint átszűrődő háttérzene a Nagyszínpad felől, aztán The Killers, akiknek elméletileg ismerem mind a két lemezüket, de csak a slágerszámokra emlékszem belőlük, mindenesetre tisztességesen teljesítettek (csak a hetvenes évekből átemelt imidzset tudnám feledni), utána pedig a szokásos utolsó körút a Szigeten késő éjszakáig, az enyhe világvége-hangulatban, a rohamosan kiüresedő pultok és a kezüket széttáró pultosok között, a minden talpalatnyi helyen táncolók mellett, meg a Voltnál, ahol végre jó volt a zene, csak belőlem hiányzott már a lendület, a sodródó tömegből ki, a hídon át, a fáradtan ücsörgésbe és a hamarosan feltámadó, enyhe sóvárgásba.