(Madrid)

Madridot nem törték el, amíg távol voltam, sőt döbbenetesen ugyanolyan, mint pontosan öt évvel (te jó ég) vagy majdnem három évvel (arrgh!) ezelőtt. Az átlagosan négy-öt emeletes házak felett ugyanolyan hatalmasnak tűnik az ég – és most meggyőződhettem róla, hogy nem csak én érzem így –, ami színpompás naplementékkel zárja a boltot este; a város ugyanúgy sugározza azt a megfoghatatlan energiát és derűt, amit mondjuk egy mindig vidám ember mellett érezni (ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez az ember sokat dohányzik és kicsit harsány). Ugyanúgy ősz volt megint, mint amikor először jártam erre, a hatalmas Retiro parkban nagyon puha a fény, a belváros szűk utcái arra csábítanak, hogy lábfájásig járjuk őket és a Gran Vía art deco minifelhőkarcolói fölött leginkább búzakék az ég.

Azért vannak változások is. A legnagyobb, hogy ezúttal nem magányos felderítőként dobtak le a területre, hanem az ideiglenesen idetelepült Herbie és Larissa vendége voltam, akiknek hatalmas köszönet a heverőért, a lehetőségért és a kedvességért (meg a Guitar Hero játszmákért esténként), majd csatlakozott hozzám, hozzánk D., akivel az újabb több hónapos távollétet enyhítendő valahogy megszerveztük ezt a randevút Skócia és Budapest között nagyjából térben és időben félúton.

Változás, hogy időközben a régi terminál mellett egyszerűen kinőtt a földből az új, a négyes, ahová például a Malév gépei is járnak, még jó, hogy előző nap figyelmeztettek erre, különben csak álltam volna meglepetten az iszonyatos méretű, futurisztikus hodályban, ahonnan legalább fél óra kijutni a bőröndökig – a végtelenbe nyúlnak a mozgójárdák, a bordaszerű tető íve szelíden hullámzik, fényreklámok kúsznak függőleges csíkokon a Star Trekbe illő, kissé retrofuturisztikus szellőzőcsövek fölött. A hodály után beszűkül a tér, jön a sok üveg, plexi, fém, vörös téglafal, acéllépcső, meg az automatizált vonat alagútja, és idővel kezdtem úgy érezni, hogy egy lövöldözős játék pályáján járok, ahol nem lehet menteni.

Egyébként felcsaptam botcsinálta idegenvezetőnek, és jól sejtettem én azt, hogy Madrid elsősorban nem a magányosoké, mert az egy dolog, hogy sokkal szórakoztatóbb együtt festményeket nézni a Pradóban, medveszobrot fényképezni a Puerta del Sol szélén, paloták között bóklászni, bejárni a királyi palotát és fantasybe illő lovagi páncélokon ámulni a fegyvertárban vagy a Rastro vasárnapi bolhapiacán nézni a hömpölygő tömeget – de leginkább ott érezhető ez, amikor együtt ülünk egy cervezeríában, meg churrost mártogatunk forró csokoládéba egy napfényes teraszon, netán tintahalas szendvicset meg párolt gombaféléket rendelünk az Atocha pályaudvar mellett egy eléggé hagyományos helyen (műmárvány pultok, sistergő olajsütők, eldobált szalvétahalmok a bárszékek alatt, rekedt hangú, vidám ordítozás és füst).

Utolsó este még a város szélén terpeszkedő, modern, I. Juan Carlos park pálmái fölött fényképeztük a naplementét meg a messzeségben emelkedő, három – eléggé rakétaszerű – felhőkarcolót (szintén új, még épülő városelemek), aztán másnap jön az egész pár nap egyetlen hátulütője, amikor el kell indulni, ketten kétfelé, D. Angliába, én Budapestre (házigazdánk meg hazafelé). A sárgásbarna spanyol táj fölött ki a Földközi-tenger képeslap-kékjébe, aztán Olaszország, hegyek, egy nagyobb csúcs kibukkan a felhők kiömlött tejszíntócsájából, völgyek, mezők zöld foltjai, és itthon is vagyok, és másnap megint a furcsa érzés a metrón, amikor kinyitok egy könyvet, amit több ezer kilométerre innen kezdtem el olvasni.