(önreklám, ismétlés, bónuszként egy egész antológia)

Egy éves az sfmag.hu, és ennek alkalmából a szerkesztőség ingyenes, több elektronikus formátumban is letölthető antológiában gyűjtötte össze az elmúlt egy évben leközölt novellákat. Illusztris társaságban tehát "A polidori" című írásom, avagy a történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, illetve az idegen városokban érzett magányról.




Tartalomjegyzék
Juhász Viktor: A polidori
Lavie Tidhar: A Pók holdja
Jakob Schmidt: Szüret
Csupor Béla: Kontraszelekció
Cat Rambo: A szirének nékem már nem énekelnek
Horváth Norbert: Az elátkozott erdő
Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont
Steve Stanton: A tökéletes pár
Péterfi András: A pálya
Fehér László: 8 óra
Kij Johnson: Pónik
László Zoltán: Réges-rég
Daniel Pearlman: Óriás a házban
Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban
Frank Roger: A táncoló fények városa – beszámoló az összművészeti fesztiválról
Ursula K. Le Guin: A segrik ügye
C. C. Finlay: Lábjegyzetek

A kötet letölthető innen: http://sfmag.hu/2011/11/26/sfmag-antologia-2011-az-elso-evad/

(gyűrűhordozó)

„A nemrégiben véget ért Avana – SFportal Sci-Fi Nap alkalmából idén osztották ki első alkalommal a Trethon Judit Emlékgyűrűt, mellyel a hazai SF* egyik legjobb fordítójának munkáját kívánták elismerni.

Az idei év díjazottja Juhász Viktor lett, akinek az SFportal szerkesztősége nevében is szívből gratulálunk!”

forrás: sfportal

Köszönöm szépen mindenkinek!

(Most már tényleg úgy érzem magamat, mint egy nagyon furcsa álomban.)

(there now follows an intermission)

Ez a blog valaha azért indult, hogy leírjam, mit láttam valamelyik páratlanul izgalmas külföldi utamon. Kicsit később megjelent benne a szerző-fordító (as himself), ezzel pedig elkezdtek betüremkedni a személyes dolgok is, bár nagyon óvatosan és homályosan.

Pár évvel ezelőtt aztán mégis itt próbáltam kiírni az éppen akkor nyomasztó időszakot, de kötéltánc volt az egész, a „ködösítve személyes” meg a „túl személyes” között, és máig nem tudom, sikerült-e megfelelően egyensúlyozni; néha pedig nem is lehet. Van az a lelkiállapot, amit hiába csomagol az ember minitörténetekbe meg Nagyon Művészinek Szánt Noir Életképekbe ™, csak átüt a szavak alól a lényeg, mint nyers hús leve az újságpapíron, és ezt most nem szívesen tenném oda, ahová keresőmotorok mutatnak, nem illenek egy bibliográfia vagy egy fordításlista mellé.

Szóval a blognak ebben a formában vége, de megszűnni nem fog: ha lesz bármilyen szakmainak nevezhető fejlemény az életemben, az továbbra is kikerül ide. Végül is nem teljesen kizárt, hogy támadhat még értelmes gondolatom, fordíthatok fontosat, tervezhetek új játékot, lehet valami a kreatív tettestársakkal közös projektekből, sőt talán azt a nyomorult regényt is megírom egyszer (ekkor ocsmány, krákogó nevetése fulladozó köhögésbe fúlt), és akkor majd itt mesélek róla, hátha hallja még valaki. Ami a személyesebb részét illeti dolognak, nem kizárt, hogy az szintén folytatódik – mint Bright egykor bölcsen mondta, once a blogger, always a blogger –, de az máshol lesz, ahova innen nem vezet link, az egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(ps: words are overrated)

Oxford, Christ Church College, október 28.

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us

To a glimpse of how green it was on the other side

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Dragged by the force of some inner tide

Pink Floyd: High Hopes

(sleep is overrated)

Rájöttem, hogy ha már aludni nem tudok, akkor éjfél és hajnali négy között egészen sok epizódot meg lehet nézni az aktuális sorozatomból, ahol az FBI profilozói mindenféle életigenlő, vidám ügyekben nyomoznak, bár a heti tempót figyelve kicsit aggaszt, meddig tart ki a maradék négy évad. Való igaz, rengeteg mást is lehetne csinálni abban a pár órában.

Közben elmegyek pár napra rokonlátogatni kicsit nyugatabbra, és megpróbálom kitalálni, mi legyen ezzel a bloggal, hibernáljam, folytassam itt, máshol, máshol is, vagy sehol, amire jelenleg éppen legnagyobb az esély, de hát ki tudhatja ezt így előre.

(tekergeti, kapcsolgatja, zörgeti)

Ha ez egy tisztességes blog lenne, a következő dolgokról írtam volna az utóbbi időben:

– fáradtság, az ezzel járó teljes szellemi lemerülés, illetve a pillanat, amikor feltűnt, hogy képtelen vagyok befejezni mondatokat és nem jutnak eszembe egyszerű szavak (ezért ha meg is írtam volna, nem lett volna túl őszinte);

– a fentiekkel enyhén összefüggő állandó kialvatlanság, mert képtelen vagyok elaludni emberi időben, viszont pontban hétkor mindig felébredek (ha fél négykor fekszem le, akkor is), és abban az esetben, ha az esetleg nem történik meg, akkor a nálam vendégeskedő macskám beszökik a szobába hét óra öt perckor és dorombolva a mellkasomra ül;

– különböző brainstormok a kreatív tettestársakkal, két külön projekt keretében, ebből persze mindegyik szó szerint évek óta húzódik, de az idei remélhetőleg az áttöréseké (Srakker kollégával közös képregényünket emlegettem itt néhányszor, mert nagyon sok minden elkészült már hozzá, de a távlati tervekhez kellett egy szó szerint világot felforgató sörözés – a másik dolog még nagyon képlékeny és sokkal kisebb szerepem van benne, de remek lesz, ha összejön);

– egyéb szociális élmények, például fröccsözés a nyáriasan meleg októberben, vagy hogy itt járt d. Angliában élő kenyai barátnője és budapesti kocsmatúrára vittük; és amikor ajánlani kellett neki egy igazán magyar alkohol-üdítő mixet, leküzdöttük le a kényszert, hogy megkóstoltassuk vele a vörösboros kólát.

– a múltkori fictionkultos beszélgetés után most az ekultura készített velem egy interjút, fókuszban a műfordítás, játékok, képregények, kedvenc könyvek.

– ősz, általánosságban (amiről eszembe jutott, hogy isolde a minap felvetette, milyen lenne esőfixált blogstílusom egy újság technológiai rovatában, szerencsére rögtön tudtam válaszolni, „az új táblagép képernyője úgy fénylik, mint eső után a macskakövek az omladozó város ódon sikátorában”).

És ha már az ősz, akkor az előző hétvége, amikor elmentünk a Bakony kellős közepére, ahol se térerő, se internet, csak sűrű erdők voltak, csend, friss levegő, gyönyörű völgyek (ahová felhők kúsztak le lassan a hegytetőkről). Az első napon ugyan végig szakadt az eső, de mielőtt az egész hétvége átváltott volna egy „Mr. November a természetben” jellegű szkeccsbe*, szombatra elállt a felhőszakadás, és gyalogoltunk egy fél napot rengetegben, kétszer eltévedtünk, de nem vészesen, és utána hatalmas bögre gőzölgő teákkal a kezünkben néztük egy étteremből, hogyan érkezik a szürkület. És végre aludtam kétszer tíz órát, amire nagyon régen nem volt példa, ezzel kicsit helyére is billent a világ.

* a rajzfilmes feldolgozásban végig egy ázott varjú ülne a vállamon

(jekyllopolis)

Budapest tudathasadásos város, de legalább passzol hozzá az a szeretet-gyűlölet viszony, ami kettőnket összeköt. Néha kedvelem, hogy itt van körülöttem a kelet-európai noir, a felsővezetékekről imbolygó utcai lámpa az esőben, az öreg házak és a kihalt belső udvarok. Máskor viszont nyomasztóan nehezedik rám a város súlya, mert minden omladozik, reménytelen meg szürke, és ilyenkor nehéz megtalálni benne bármit, ami legalább halványan vonzó lenne. Ez a lehangoló felismerés eddig mindig november és február között tört rám (általában valahol a város közepén, valamikor éjfél és hajnali kettő között), most történt meg először, hogy egy kellemesen meleg, koraőszi éjszakán éreztem valami nagyon hasonlót.

Pedig szombaton délelőtt még a belvárosban sétáltunk, és Budapest csendes volt, szép és méltóságteljes. Hosszú kihagyás után ismét elmentünk a magyaros vendéglőből japánná változott étterembe, ami a tökéletes káeurópai cyberpunk, mert festett vadászjelenetek között lehet enni gőzgombócot vagy rament. Kávét ittunk egy cukrászdában, ahol tálcákon hordták ki a friss pogácsát, aztán kényelmesen ballagtunk hazafelé a folyóparton, ahol rajtunk kívül alig járt valaki.

Aznap késő este viszont már a Nyugatinál akadt dolgom, ahol merevrészeg emberek feküdtek a felrúgott szemetesek mellett, mindent belengett az átható vizeletszag, és a körúton decens színházbajárók és agresszív kopaszemberek tolongtak egy nagy masszában a Blaháig. Három és fél percet töltöttünk egy bérházból szépen átalakított, de nehezen elviselhető új szórakozóhelyen, végül egy eldugott kávézó-sörözőben ittunk szolidan inkább. A bejárat előtt csinos, szőke csaj táncolt teljes extázisban a telefonjából áradó zenére, odakint csapatokban vonultak a nagyon elegáns húszévesforma lányok, éles kontrasztot képezve a környezettel.

Ha ez így megy tovább, Budapestről lassan lefoszlik a klasszikus noir hangulata, és egyszerre ronda és szép, romlott düledékváros lesz belőle.

(nyolc, a korongvilág mágikus száma)

Pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2003. szeptember 17-én reggel fél hatkor a pozsonyi reptéren üldögéltem és vártam a londoni gép indulását. Kemény időket éltünk akkoriban, még nem repültek Magyarországról fapadosok, sőt az immigration officerek miatt meghívólevelet is szereztem, persze végül egy legyintéssel beengedtek Angliába. Aznap este el is készült az első post, ezért onnantól számolom a blog indulását, még akkor is, ha csak 18-án került ki a netre. Ez a csúszás végig megmaradt, mindent a laptopon írtam, aztán némi késéssel ömlesztve tettem fel több napnyi adagot a szomszéd szobában lakó lengyelek gépéről vagy különböző londoni netcafékból („már ahol volt kislemezmeghajtó!” – károgta öregesen).

Szóval nyolc éves lett a blog*, bár ez az archívumból nem látszik: 2004-ben pillanatnyi elmezavaromban úgy gondoltam, hogy ha nem nyúltam hozzá fél éve, akkor addig ne is legyen fent semmi, amíg ki nem találom, mihez kezdek vele. Aztán kitaláltam, és 2005 januárjában archívum nélkül, de visszatértem a blogok völgyébe, ez az oldal pedig azóta két születésnapot ünnepel egy évben, már amikor eszembe jut (most először).

* így sokszor leírva azért elég ijesztő ez a szám: ha ez a blog ember lenne, már iskolába járna**

** és labirintusokat meg kis, béna szörnyeket rajzolna a kockás füzetébe, miközben a többiek kint játszanak a szünetben

(leginkább könyvekről)

A múltkor éppen randiztunk a csajommal, és félúton besétáltunk az egyik könyvpalotába a belvárosban, ahol a következő felismerések értek:

– Nagyon jót tett az Európa kiadó könyveinek, hogy lecserélték a többnyire csúf, de minimum semmitmondó grafikai arculatukat. Erre ugyan már tavaly rácsodálkoztam, de most láttam először ennyi szépre és elegánsra dizájnolt európás könyvet egy helyen. Úgy kellett visszafognom magamat, nehogy megvegyek valamit, ami már megvan, pedig még mindig nagyon kevés magyar kiadónál érzem ezt a késztetést.

– Valahol stílusos, hogy a kezdőknek szóló, egyszerűsített szókincsű könyvek orosz változatai már a fülszövegükkel mély, szlávos melankóliát ébresztenek az olvasóban. (Nem tudok már oroszul, de tolmáccsal mentem.)

– Foglalkozási ártalom, tudom, de szerintem senki sem hibáztathat, amiért a Thorn Castle című regényről burjánzó tövissel benőtt, fekete bástyák jutottak eszembe, ahol egy titkos lovagrend őriz valamit odalent. Kicsit csalódtam, amikor némi fáziskéséssel leesett, hogy ez a Tüskevár angolul.

– El is felejtettem, milyen érzés volt valaha könyvesboltfüggőnek lenni. Különösen külföldön tudott elragadni a szenvedély*, még csak nem is sznobságból, egyszerűen könnyebb elveszni, ha mondjuk a fantasztikus irodalomnak vagy a krimiknek külön-külön van egy fél emelete, ráadásul a legtöbb könyv elegáns és szép.

* ez az, amikor a szállodai szobában egyszer csak feleszmélsz egy ismeretlen regény társaságában, és csak arra a pillanatra emlékszel, amikor észrevetted a polcon

(megkopogtat, leporol, tekerget)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy enyhén fázik a lábam, odakint szürke az ég, és szinte hallható búgással kapcsolódnak be az agyam eddig tartalékra állított részei. A nyár azóta visszatért ugyan, de valami megtört benne, hiányzik belőle a régi tűz, és amikor azt hiszi, senki sem figyeli, déltengeri bungalókat nézeget vastag, színes katalógusokban.

Nem is ártott, hogy magamhoz tértem, mert csütörtökön már a Tündérgyárban, az sfmeetup aktuális szeánszán tartottam villámelőadást arról, miként szereljük bele a sztorit a számítógépes játékokba titkos fejlesztői laborjainkban. Az este aztán össznépi sörözéssé fajult, és másnap nagyon örültem, amiért az utolsó pillanatban mégsem kértem ki magamnak azt a pálinkát.

Most fényképeket rendezek mappákba, mintha dobozolnám az elmúlt néhány hónapot, van közte kiégettnyomozós tengerpart Dániából (copyright by mr.a), balatoni szőlőlugasok, szigetes mulatozások, macskaköves sikátorok az Adrián, és akkor ott az a sok minden, amiről fotó sem készült. Szerettem ezt a nyarat, most már jöhet az ősz.

Ma délután tudatosult bennem, hogy napra pontosan kilenc éve utaztam Madridba először, és ez a kilences most egyszerre tűnik iszonyúan soknak és rendkívül kevésnek. Nagyon élénken megmaradt bennem az a két és fél hónap madridi ősz, a sziruposan sűrű napfény, a váratlan zivatarok, a színváltó levelek a Retiróban, a templomok, szűk utcák, könyvesboltok, középkori városok, meg az aktív társasági élet váltogatva azzal a rengeteg magányos sétával, amiből aztán még ott helyben, egy sárga füzetben megszületett a leendő kardozós-hajózós-héttengeres regény első pár fejezete.

El kellene vonulni egy hónapra a világtól megint, és akkor talán végre azzal a regénnyel is történne valami, amit egész nyáron piszkálgattam, minden látható eredmény nélkül.

(képeslap, magunknak, itthonról)

Az előbb erős vízsugárral csaptam le a papucsomra kérgesedett tengeri sót, így fél nap késéssel hivatalosan is befejeztem a nyaralást.

Valójában egy hétig semmi sem történt, és pontosan így szólt a terv, de közben volt sok minden, zötyögő buszok és kopott betonmólók a kristálytiszta vízben. Borókafenyők és zsizsegő kabócák és forró betonon szaladgáló gyíkok, árnyék a víz szélén, fröccsenő hullámok. Sikátorok egy középkori városban, gazzal felvert tetők, grillen sülő halak, áramvonalas jachtok a kikötőben. Két és fél elolvasott könyv, összefüggéstelen töredékek egy füzetben, labirintusokról és vonatokról, véletlenül sem ahhoz, amihez kellett volna, de nem baj. Levesporok meg örökké jéghideg víz a palackban, este az öbölben, heverészés a kavicsos fövenyen, fölöttünk a csillagos ég.

(képeslapszerűen)

A nemzetek közötti nem verbális kommunikáció rendkívül félrevezető lehet, mint ezt horvát szállásadónk példája is mutatja, aki az előbb szigorúan felemelt ujjal megállított a lépcsőn, még komorabb arccal annyit mondott, hogy „kámhír!” és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a széke mellé mutatott, majd amikor kissé aggódva odasétáltam, vajon mit követhettünk el, rendkívül töredékes angolsággal megkérdezte, kérjük-e a wifihez a jelszót.

Sokat mondjuk nem leszek netközelben, mert egyrészt a bácsi általában kikapcsolva tartja a routert (valamit mesélt félig angolul a helyi hackerekről, amit nem értettem, helyette megpróbáltam kitalálni egy klasszikus cyberpunk-sztorit a környékre, de a tűző napsütésnél meg a palacsintaárusoknál meghalt a dolog), másrészt egy csomó könyvet el kellene olvasnom, illetve van a közelben egy nagy kiterjedésű, sós víztömeg, ami hív, csak sustorog, és [érthetetlen lovecrafti jelzőtömeg törölve].

És meg kellene találni a helyi fogadóbizottságot, a nyurga lábú, vörös macskát, aki tegnap ránk vetette magát az ajtó előtt, és vadállatra emlékeztető szilajsággal dörgölőzött a lábunkhoz percekig.

(“you like rock'n'roll, dont you?” – sziget 2011)

Utólag kellett rájönnöm, hogy kilencvennégy óta ez volt az első olyan Sziget, ahol egyszer sem kapott telibe a killingindönémof, habár egyszer mintha a távolból hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem (vagy egyszerűen annyiszor játszották el ezt a számot ezen a földdarabon, hogy olyan, mint a tapétába beleivódott dohányfüst, és a hallásküszöb alól szivárog elő). Megesküdni persze semmire sem merek, mert az idei három nap már menet közben masszává olvadt össze, de ez teljesen hagyományos és megszokott.

Kedden este a veteránkommandóval (echnat, schizo, rosseb, MAC) felélesztettük a régóta hanyagolt kinti előszigetelés intézményét, hogy aztán szerdán hagyományos első napot tartsunk odabent. Ennek részeként a szigetes csoportdinamikát követve elszakadtunk, ismét összeverődtünk, új emberekkel találkoztunk, akik szintén elsodródtak, néha pedig teljesen vegyesen összeálltunk egy képpé. Eközben pultoknál ittunk, a pár napra hazarepült húgommal pálinkáztunk, Motörheadre bólogattunk, belenéztem még ebbe meg abba, levezetésképpen az utoljára egy éve látott macandthecityvel meg Tapsival beszélgettünk a hidegben, miközben a csajom táncoló cowboyokra cipelte a társaság egy részét.

Azt valahol szintén a Sziget egyik kódolt törvényszerűségének tudom be, hogy a péntek nehézkesen indult (a veteránkommandó már hazament, az ismerősök bizonytalankodtak), mégis kimentem egyedül, és egyszer csak hajnali öt lett, de addigra rengeteg mindent megittam és különböző pultok előtt ugráltunk közösségileg gyermekkorunk kedvenc zenéire vagy teljesen vállalhatatlan slágerekre. Addig persze történt sok minden, találkoztam például Tapsival, mert már kint ült a Macskás Fülbevalós Lánnyal, akikkel utána vállvetve mulattuk végig az estét. Közben megérkezett Bright és még akadtak ismerősök (olyan is, akit nyolc éve nem láttam, de egyszer csak megtalált a tömegben), Deftones-koncertet néztünk, a Prodigy basszusait hallgattuk egy távoli borozóból, hogy a végére azért mégis átsétáljunk (és azonnal megéhezzünk az indiai étterem curryfelhőjében). Onnantól minden egy nagyon felgyorsított videoklippé változott egészen addig, hogy pirkadatkor még a kijáratnál rám köszönt egy szintén hét-nyolc éve nem látott gólyatáboros ismerős, vágás, és már világosban gyalogoltam hazafelé és kásás hangon dünnyögtem együtt Gary Numannel.

Vasárnapra maradt a könnyed, sportos levezetés a meglepetésvendég schizóval és medúzák kihelyezett tagozatával, teljesen véletlenszerűen összeválogatott koncertrészletekkel (például Voodoo People tekerőlanton, hegedűn és furulyán) és az utolsó napra jellemző apokaliptikus hangulattal. Aztán még néhány sátor, még néhány pult, és máris éjszaka lett, hogy a hídon megrohanjon az ennekisvége-dejóvolt hangulat.

(koppenhága, levezetés)

A „helyek, ahová magunktól biztosan nem jutottunk volna el Koppenhágában”-listán előkelő helyet foglal az a kis büfészerűség a külvárosban, ahol dán smørrebrødra specializálódnak, vagyis vékony, fekete kenyérszeletekre halmoznak dolgokat, ami a lazactól kezdve a sült húson át a tükörtojásig rengeteg minden lehet. A rutintalanok kezében azonnal megpróbál atomjaira hullani, és rendkívül finom.

Vagy ott a tengerpart, ahová a helybéliek strandolni járnak, de mi csak hevertünk a hosszú fűszálakkal benőtt homokdűnén, és néztük a bátrakat, akik a nagyjából 15 fokos vízben fürödtek. Néha kisütött a nap (ez már elég volt ahhoz, hogy délvidékies pírt szedjünk magunkra), sirályok vijjogtak, biciklik álltak végtelen halomban, és a szigetre vezető hídnál jégkrémes kocsiból árultak friss zöldborsót snacknek.

Utána visszatértünk a kitaposott utakra, és elmentünk a világ második legvénebb vidámparkjába. Az óriásjátékok valószínűleg ennyi idő alatt, ekkora koncentrációban már torzítják a teret, legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogyan fér el ennyi minden a belvárosban elkerített területen – hullámvasutak, körhinták, éttermek, céllövöldék és ezer más minden –, az elmélethez pedig különösen stílusos aláfestést ad a szabadeséses torony felől folyamatosan hallatszó sikoltozás, meg a kölyökkutyányira nőtt aranyhalak hemzsegése a dísztavacska hídja alatt. Este, amikor kigyúlnak a lampionok, tovább fokozódik a keleties hangulatú tündérmese-érzés; na, ilyenkor kell sörrrel a kézben nézni a kalózhajó-replikát.

Hétfőn még kávéztunk a belvárosban, majd körbehajóztuk egy motoros bárkán a kikötőt meg a csatornákat (így tudtam meg, hogy ezeket szándékosan építették Amszterdamhoz hasonlóra), aztán a hagyományos, gurulós bódéból szereztünk hotdogot, hogy megfelelő módon köszönjünk el a várostól és indulhassunk a repülőtérre.

(második zanza, koppenhága)

Félúton járhattunk a nagyon magas templomtoronyba vezető lépcsőn, amikor megláttuk a letépett angyalszárnyakat. Itt már a szűk falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé, és a gerendák közötti, ráccsal elkerített zugokban mindenféle érdekességek porosodtak, a harangokat működtető fogaskerékrendszer őse vagy a régi szobrok maradványai, és abban a félhomályban a régi, megszürkült kőszárnyak nyugodtan lehettek volna valódiak is.

Persze nem csak ezért másztunk ilyen magasra (egyenesen ki a torony tetejére, ahol a csigalépcső már csak egy ember széles), hanem azért, hogy fentről nézzük meg Koppenhágát, a palotákat, a nagyon széles utcákat meg a turistákkal elözönlött Nyhavn színes, régi házait a kikötőben; a fegyelmezetten sorakozó, hatalmas, fehér szélkerekekeket a part mellett a tengerben, meg Christiania szabad városnegyedét alattunk. Ide rögtön utána gyalog is elsétáltunk, be a telegraffitizett, harminc éve elfoglalt házak közé, ahol nem lehet fényképezni és turisták keverednek hippikkel meg rendkívül lepusztult emberekkel, szóval az egészet d. foglalta össze remekül, amikor az mondta, olyan ez, mint egy városnegyed méretű romkocsma, ahol mellesleg töményen áll a fűszag.

A fentieken kívül egyébként még rengeteg mindent néztünk meg a tegnapi nap folyamán, ismételten alátámasztva azt a sokszor kipróbált elméletemet, miszerint egy várost úgy lehet igazán megismerni, ha megfájdul a lábad, és van melletted valaki (jelen esetben nagylelkű házigazdánk, A), aki megmutatja a Titkos Helyeket, például a képregényboltokat vagy az éttermeket, amiket magunktól sosem találnánk meg.

(koppenhága, zanza)

Eső és napsütés, friss szél, mélyzöld parkok. Biciklik és még biciklik, méretes kerékpártárolók a vasútállomásokon; lakatot látni, de nem sokat. Hatalmas udvarok, függöny nélküli ablakok, borostyánnal benőtt hatalmas kémények, miniatűr kávézók Koppenhágában. Tengeri szél, sirályvijjogás Roskildében, viking hajómúzeum (az megvan, hogy a sárkányhajók oldalára nem is erősítettek pajzsokat, mert nehéz lett volna evezni miattuk, a rajzfilmeket hibáztatom a tévkoncepciókért), és mindenhol nagyon takaros téglaházak, arányosan kicsik és rendkívül élhetőek.

Azt pedig sohasem hittem volna, hogy egy sörgyárra azt mondom valaha, ebből történetet kellene írni vagy legalább helyszínnek fel kell használni, de a Carlsberg évszázados tégla-épülettömbje ilyen, a semmibe nyíló ajtóval a falon, az óriás elefántszobrokkal és a mesébe illően csavart végű kéményekkel, a gépsas-vízköpőről és az üvegkupolás varázslótoronyról nem is beszélve. Vagy az egykori Carlsberg-munkástelepről a szomszédban, amit benőttek a növények, faasztalok állnak a házak előtt, a szűk utcán meg óriás macskák rohannak a lábamnak dörgölőzni.

Az igazán lényeges dolgot persze a végére hagytam, szóval most már hivatalosan is tudom, hogyan kell dán hot-dogot készíteni, hiszen a lényeg a pirított hagyma, a remoulade és a megfelelő csuklómozdulat.

(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.

(gátlástalan önreklám!)

A piramisok rejtélyéről őszintén, férfiasan, álarc nélkül, avagy a fictionkultos kedves emberek készítettek velem egy interjút. És még: írás, fordítás, kezdetek, logók, álnevek, kedvenc könyvek. (Vigyázat: az interjú piramisokat valójában nem tartalmaz.)

Elolvasható a FictionKulton.

(jódos kesernye)

Két éve mentünk először vendégségbe Pécsre Judhoz és woofhoz, hogy villányi pincészeteket látogassunk és a helyi borászmagazin értékeléseit olvassuk fel egymásnak elcsukló hangon. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a felolvasás eredetileg mellékszálnak indult, de először mottó lett belőle – „távolról indít” –, végül hagyomány. A tavalyi túra már hosszas előszűrés után kapta a slágeres „szájban zömök” címet.

Másfél héttel ezelőtt trilógiává bővítettük a történetet, lecseréltük Villányt Nemesvámosra (Veszprémtől pár kilométerre), és fokoztuk a téteket, amikor kiderült, hogy amit tavaly kánikulának hittünk, az semmi, mert ezúttal országos hőségrekord lesz. A főszereplők természetesen maradtak, statisztaként megint elhullott sok üveg bor, a narratív szerkezeten sem változtattunk, cím és idézetek a magazinból.

„Ízében is megvan az elegancia, az avaros, kicsit ázott jelleg. De van jódos kesernye is, ami a fajtánál nem feltétlenül baj.”

A szállást woofék javasolták, mint törzsvendégek, és teljesen megértem őket, mert régen találkoztam ilyen kedves vendéglátókkal. Ráadásul a családfő interaktív pálinkamúzeumot üzemeltet, ahol venni nem lehet italt, csak kóstolni. Fantasykben, főleg filmekben meg szerepjátékokban visszatérő helyszín „az öreg varázsló titkos laboratóriuma”, az egészen jó viszonyítási alap: lementünk az alagsorba, kinyílt egy ajtó és feltárult egy polcokkal telezsúfolt kamra, a lehető legváltozatosabb alakú meg méretű színes üvegekkel, gyümölcsökkel megpakolva vagy anélkül. Csak a kézírásos cetliken nem az állt, hogy „Lebegés itala”, hanem olyasmik, mint az „Ágyas szilva, 2009”, persze több konkrétummal.

„gyümölcsöt boncolunk ki, meg egy pici újhordót”

Ezek után nem meglepő fordulattal az első estén már igen vidáman ücsörögtünk a vendégház udvarán. Volt rengeteg bor, a bográcsban pörkölt, mellettünk sün motozott a bokrok között. Közben meg megfejtettük a világot, meg ami eszünkbe jutott, főleg könyvekkel meg írásokkal kapcsolatban.

Az írás, mint olyan egyébként is központi szerepet játszott a hétvége témái között, főleg azért, mert a többiek teljesen ártalmatlannak tűnő beszélgetéseket vezettek ki arra a félmondatra, hogy „mert nem írsz”, miközben átható pillantással néztek rám. A második nap délelőttjén pedig, amikor Badacsony felé verejtékeztünk a vonaton, valamiért szóba került az írók levelezése, és ettől rádöbbentem, hogy ha valaki kiadná a csajommal folytatott emailváltásunkat, az súlyos csapást mérne a setét imidzsemre. De legalább kitaláltam hozzá a megfelelő címet, ez lenne a Tüncögés a sötétben.

„rendezett, ropogós savak”

A már említett hőségrekord a badacsonyi szőlőhegyen csapott le ránk, de ügyesen kihasználtuk a pályán elhelyezett mentési pontokat. Először egy pincébe húzódtunk be, ahol a bor mellé sajtot ettünk és zombis kockajátékkal szórakoztunk (Zombie Dice, for "the whole zombie family"). Amikor elkezdtünk fázni, átvonultunk egy étterem sűrű szőlőlugasa alá, ahol járt a szél (meg egy darázsraj) és ráláttunk a Balatonra meg a vitorlásokra. Idén egészen visszafogottan ittunk a meleg miatt, így történhetett meg az is, hogy Csopakon sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadtuk a bodzaszörpöt, mint az alkoholt. Azért fröccsöztünk is az árnyékban és agyakat számoltunk, még mindig a kockajáték keretein belül.

Este a háziak ismét úgy telerakták étellel az asztalt, mintha négy napot töltöttünk volna a vadonban készletek nélkül, aztán levezetésképpen még ültünk egy darabig a gyertyafényben. Végül mindenki kidőlt, és gondolatban rákészültünk a negyedik részre, ami remélhetőleg lesz és biztosan ugyanilyen kellemesen sikerül majd.

Egyéb jódos kesernyék:

Jud sokkal részletesebb beszámolót írt, és nála vannak fényképek is. Kiegészítés: a postból kiderül, hogyan nem lettem szuperhős és miért nem mentettem meg a levágandó csirkét? IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

AnnGel is ír majd.

Meg Tapsi is. [Update: aki időközben így is tett; sok képpel!]

(BePe és woof pedig idén szintén felmentést kap.)

(és most az időjárásról)

Az utóbbi napok megint igazolták, hogy az igazán meredek hangulati mélyrepülések júliusban kapnak el. Biztosan a sok napfény teszi.

(szalonna, mozi, bicikli)

Az elmúlt héten sokat voltam nagyon feszült (de nem tudom, miért), és többször arra riadtam fel az éjjel, hogy elhagytam fontos dolgokat. Kellett pár perc, mire rájöttem, hogy azok a dolgok nem is léteznek. Ilyen pár éve történt utoljára, és már akkor sem élveztem különösebben.

Még vasárnap történt, hogy elmentünk szalonnát sütni az okkult hímzőegylettel aliék kertjébe (tízmillió tábortűzszakértő országa vagyunk, mormolta egy ponton a mr.a), és a házigazdák nagyon kitettek magukért, ezért egészségtelenül sokat ettünk, azt hiszem. Hét közben söröztem meg hangosan gondolkodtam másokkal, tegnap pedig megint úgy tettünk a csajommal, mintha randiznánk (szoktunk ilyet), közben mexikóit ettünk, aztán moziba mentünk. A Super 8 kifejezetten tetszett, mert szerethetőnek találtam a karaktereket, meg működött a nosztalgiafaktor is, mert J. J. Abrams filmje elég konkrétan (de nem zavaróan) idézte a kölyökkorom filmjeit meg könyveit, meg úgy általában a gyerekkoromat. Főleg az, ahogyan minden gyerekszereplő rutinból pattant a biciklire. (Nem, titokzatos vonat nem robbant fel a közelemben, bár egy iparvágány pont a házunk mögött haladt át a lakótelepen.)

(munkaszünetet tart a kávézásban)

Orvul július lett, miközben nem figyeltem, mert annyira próbáltam befejezni azokat a dolgokat, amiket még májusban kellett volna. Mivel most tartom a júniust, éppen egy kávézóban ülök egy csomó jegyzet fölött és kétségbeesetten próbálom belerakni a megfelelő jeleneteket a nekik kijelölt helyekre. Teljesen olyan, mint a készségfejlesztő gyerekjátékokban (rombuszt a rombusz alakú lyukba, satöbbi), csak regénnyel, most például van egy negyedik fejezet alakú hézagom, és egy ötlet, ami nem akar belemenni.

Jelenleg fogalmam sincsen, hogyan voltam képes valaha is megírni két regényt. Valószínűleg az egészet csak álmodtam. (Vagy a jövőben történt. Vagy nem én csináltam, hanem egy robot, aki úgy nézett ki, mint én.)

Biztosan volt valami trükk, ami most nem jut eszembe.

A kávézóban, ahol ülök, krétával írják a táblára, mit lehet kapni, hangosan sziszeg a gőz, kevés a vendég és kényelmesek a székek. Odakint néha tavasz van, néha nyár, néha ősz, nagyjából öt perc leforgása alatt. Néha egyszerre történik mindez, mint most, amikor fúj a szél, süt a nap és szakad az eső.

(lakossági hirdetés)

A kamera egy lakótelepi szobát mutat. A kép sarkában a dátum: június 21.

– Nahát, mától rövidebbek a nappalok – mondja a csajom, aztán elgondolkodik. – Úristen, mindjárt itt a tél!

Felirat: csak saját felelősségünkre tartózkodjunk huzamosabb ideig darkfenteziíró/műfordítók közelében!

(kánikula, noir, nagyon kortárs vonatút)

Pénteken este a barátaimmal sörözünk. A belváros kezdetben kihalt, aztán valamikor megtelnek az utcák. Ezt azért tudom, mert éjfél körül már annyira meleg van a galérián, hogy ki kell ülnünk egy kerthelyiségbe megszáradni.

Szombaton vidékre megyek, felváltva olvasok és dolgozok a vonaton, utána nagyjából ugyanezt folytatom otthon is, csak az erkélyen. Alattam a kert, a levegő olyan fülledt, mintha nyirkos rongyokat teregettek volna a felforrósodott városra. A könyvben tél van, szürke utcák, kémek. Gondosan egy helyre köpködöm a meggymagokat. Éjszaka megérkezik a hideg, a szél úgy járja át a szobákat, mintha hatalmas lélegzetet vett volna a ház.

Vasárnap futni megyek az erdőbe, közben csöpögni kezd az eső, hol abbahagyja, hol rákezd megint, és ez így megy egész délutánig. Az udvarunkban váratlanul felbukkan egy elkóborolt kutya, a világ legjámborabb nőstény pitbullja, békésen néz rám, amikor megsimogatom, csóválja a farkát, viszont ebből nem derül ki, kié lehet. Elballag, visszajön, a kerítésen keresztül néz be hozzánk reménykedve, viszont mire megtalálom az állatmenhely számát, eltűnik, aggódom érte. Kiégettnyomozós sorozatepizódokat nézek, egymás után többet is. Mostanában megint visszatértem a krimihez meg a noirhoz, a könyveimben, képregényeimben, sorozataimban halkan sustorog az eső.

Már a vonaton ülök, amikor sötét viharfelhő érkezik, egyetlen fehér nyúlvánnyal, amitől hunyorítás nélkül is olyan, mint egy kitátott szájú sárkány. A könyvben nagy pelyhekben esik a hó, karácsony van, háború, az időjárás a maga módján biztosítja a hangulatot, és szakadni kezd az eső. Amikor leteszem a könyvet, hogy dolgozzak valamennyit, rögtön kisüt a nap. A szomszéd négyes ülésen egy kortárs magyar történet szereplői ülnek. A kalapos, napszemüveges matróna a telekről hozott virágokkal, az ötvenesnek látszó fia átható alkoholfelhőben, túlmozog és néha felhangosodik, a vele szemben ülő felesége ilyenkor arcot vág, az anyja lepisszegi. A férfi nevet, aztán összevesznek valami teljesen érthetetlen apróságon. Budapesten már száradnak a járdák, mire hazaérek.

(az okkult hímzőegylet pihen)

Egy hosszú hétvége erejéig nyaralni mentünk a bloggerekkel a Balaton mellé, és ez majdnem szó szerint is érthető, ugyanis a békebeli, felújított villaépület a platánfás vízparti sétányon állt, az udvarról kilátással a tóra (a szobámból meg a vasútra, de az ember úgyis az udvaron él szociális életet). Fújt a szél, pont nem égetett a nap, a víz néha nagyon zöld vagy opálos világoskék volt, és úgy sodródtak a hullámokon a vitorlások, mint egy csomó fehér, furcsa állat. Megint kiderült, hogy ha a medúzák víz mellé kerülnek, akkor veszélyesen élnek: alie-vel eltrollkodtunk egy naplementét, kitört belőlem a modoros útikönyvíró, a kilencvenes évek legtipikusabb balatoni slágereire ittunk tejeskávét, lángos ettünk a strandon, többször bementem a vízbe, és annyit csocsóztunk, hogy vízhólyag nőtt a tenyeremre. (Számításaim szerint életemben eddig összesen négyszer csocsóztam, ebből háromszor rendkívül részegen, de most fordítottam a sorrenden, és először elkezdtem kitapasztalni, hogyan kellene ezt csinálni, és csak közben ittuk meg a barackpálinkát.)

Darkulsz vagy jössz a strandra? – Bright telefonos invitálása

A legsajátosabb élményünk mégis a vasárnapi esti utcabál volt a kikötőben. Először arisztokratikus távolságból, a partról néztük, hogyan küzd a szél a tűzijátékkal, aztán úgy döntöttünk, megkeressük az L-t a tömegben, hátha meg kell menteni. Mire odaértünk, a zenekar éppen belekezdett a második blokkba. Ezen a ponton nagyon gyorsan visszamentem a szállásra a laposüvegnyi töményért, amit gondos előrelátással magammal hoztam, és ettől átkerültünk egy nagyon furcsa alternatív valóságba. Amikor például a láthatóan hardrock-feldolgozásokra termett zenészek két sajtbólvanahold-jellegű sláger közé beiktattak egy Lady Gaga-feldolgozást, a barátaim szabályosan megvadultak és táncolni kezdtek (már ha egyáltalán táncnak lehet nevezni azt a rángatózást, amit ezek a mai fiatalok a beatzenére művelnek. [Igen, Brightot leszámítva mindenki fiatalabb volt nálam éppen, de mivé lesz a világ, nem tisztelték azt a pár hónapot, amivel érettebb vagyok náluk, és egész hétvégén visszatérő humorforrás volt állítólagosan fiatalos külsőm.])

Szóval kellemes nyaralás volt, rengeteg olyan párbeszéddel, amit le akartam írni, nehogy elfelejtsem, aztán nem írtam le és elfelejtettem. És nem tudom, mi lett a Balatonnal az utóbbi években, amióta nem jártam ott, de mindenhol kedvesek voltak a pincérek és teljesen igényes ellátást kaptunk, remélem, ez nem valami idény előtti anomália.

(megíratlan bestsellereim, sokadik rész)

Elment ma mellettem egy járőrkocsi, benne egy egyenruhás rendőrrel, aki Thomas Magnum PI magyar inkarnációja volt, a bajusz is stimmelt, pontosabban az stimmelt igazán. Kicsit idősebbnek, agresszívebbnek és testesebbnek tűnt, de ettől vált igazi magyar változattá, hiszen Magyarország nem Hawaii.

(Fiatalabb és popkultúrában járatlanabb olvasóink kedvéért magyarázó link itt.)

Azt hiszem, itt az ideje megírnom Tokarev Tamás, harcsabajszos magánnyomozó történetét, aki hazatér külföldről, majd a Balatonnál old meg a különböző bűnügyeket. A legjobb barátja egy pilóta, aki kis, sárga gépével turistákat visz a tó fölé, mentora pedig egy privatizációból meggazdagodott vállalkozó, akinek a füredi villájában hősünk éldegél.

(Minden jog fenntartva, megbízási szerződésekkel az emailcímemen lehet bombázni.)

(puzzling)

Megint kergetőznöm kell a nyári zivatarokkal, ha futni megyek a szigetre. Néha én nyerek, mint ma reggel, amikor sikerült két felhőszakadás közé iktatni a kört. Valahol a felénél járhattam, amikor a futóösvény mellett, a pocsolyák között méretes, szakadt kartonlapra lettem figyelmes. A formája hajszálpontosan olyan volt, mint egy hatalmas puzzledarab, a színe meg ugyanaz a szétázott szürke, mint az eső előtti felhőké. Felnéztem az égre, vajon honnan esett elém, de nem találtam meg a lyukat, és gyorsan úgy döntöttem, jobb is így.

(lord of the... things)

Tegnap szóba került a kocsmában, hogy ha egyszer igazán hatalmas Sötét Nagyúr leszek*, akkor a sok munka miatt már az akolitusaimnak is akolitusai lesznek, mire Srakker (másik nevén a Hivatalnok) fanyarul rámutatott, hogy a világot uralni akaró főgonoszok valamiért mindig bürokratikus szervezeteket építenek ki.

Erről eszembe jutott, hogy valószínűleg Szauron mordori tornyának jelentős részét kis, kényelmetlen irodák töltötték ki, és innen már csak egy lépés volt elképzelni, amint a gyűrűlidérceket a megfelelő minisztériumban – a Nazgûliumban, copyright by Srakker – zaklatják kimutatásokkal (Két felderítőút a Bakacsinerdőbe? Mi került ezen ennyibe? A Gyűrű pedig még sehol? Eredményeket akarunk!). Vagy vegyük Szarumánt, mondta Tapsi, és eltűnődtünk, milyen kiváló slide-okat rakhatott össze a prezentációjához, amivel rávette Barad-dûrt Vasudvard támogatására!

* ez egy teljesen átlagos beszélgetésnek számít a baráti köreimben

(most szereztem)

BESTÅ SÜMMER, kétrészes, összecsavarozható nyári hétvége-szett.

Első hétvége tartozékai:

– fogaskerekű
– libegő, le a hegyről, hogy lássad a várost a lábad előtt, a csajod kezét szorítod, amikor döccentek a levegőben
– jegeskávé
– délutáni mozi
– folyópart, régen látott barát

Második hétvége tartozékai:

– látogatás vidéken
– bicikli
– sör a belvárosban egy öreg udvaron
– szilvapálinka máshol
– erkélyen ücsörgés, kókadozás, enyhe szél, árnyékfoltban heverésző otthoni macska
– levezetésképpen még aznap este születésnapozás, kellemesen néptelen budai romkocsmában, palacsinta

Miután a két összeillő hétvégét összeállítottuk, helyezzük őket el párban az életünkben.


Az összeszerelési útmutatón fekete emberkék és kis nyilak mutatják, mi hova tartozik, a szilvapálinkát például az erkélyen ücsörgéssel kell összecsavarozni, a fogaskerekűt meg a libegőt stilizált erdő kapcsolja össze.

(„caught a light sneeze, dreamed a little dream, built my own pretty hate machine”)

Félbehagyott gyűlöletpostok hevernek körülöttem, és nagyon örülök, amiért egyiket sem fejeztem be az elmúlt héten. Főleg azért, mert most magyarázkodhatnék, hogy nem [VÉLETLENSZERŰ BLUES-SZÁM DALSZÖVEGÉNEK HELYE], csak összejöttek az amúgy elviselhető dolgok.

(Néha tetőzik a hetek óta gyűlő feszültség, ilyenkor pedig nagyon sok mindent lehet gyűlölni két napon át. Az állandóan visszatérő torokfájást, a könyvkiadókat, a könyveket, a kényszercégemmel kapcsolatos problémákat, a bürokráciát, az internetet, az időjárást, és leginkább magamat, mert bármit próbálok csinálni mostanában, a vezetéstől az íráson át a fordításig, az nem sokat ér. Persze öngerjesztő módon ilyenkor leginkább azt gyűlölöm, hogy gyűlölök, és elrejtem ugyan, szinte senki sem látja, de pont azoknak rossz, akik nagyon közel állnak hozzám. Ezért fogadtam meg pár évvel ezelőtt, hogy ebből elég, és tényleg sokáig uralkodtam magamon.)

Páratlan szerencse, hogy nem írok gyűlöletpostokat.

Tegnap elmentünk kocsmázni a medúzákkal. Nagyon kellemes este volt, ültünk a szabadtéren, sötétedett, frissen vágott fű illata szállt, ittuk a sört. Ebből természetesen következett, hogy váratlanul spontán gyűlöletkört alkottunk, és mindenki elmondhatta, neki mi fáj. Határozottan és gyorsan észlelhető volt a terápiás hatás, mert hamarosan jött a szeretetkör. Ezt ki akartam hagyni, hiszen kis, fekete felhő vagyok, de megijedtem attól, milyen jól helyettesített isolde és lucia. Szóval megindító, férfias őszinteséggel, egyszerű szavakkal, egy üveg barnasörrel a kezemben inkább elmeséltem, kiket és miért szeretek.

(Amúgy tényleg kedvelem, ha az eső kopog az ablakon, meg a felhős eget, amiről hosszú mondatokban lehet írni. Nyitott könyv az életem.)

Az este hozadékaként kitaláltuk a tarrbélás felnőttfilmet – ami természetesen fekete-fehér, hét és fél óra, ebből két óra az előjáték, tíz perces hosszú snittekben mutatják az akciót, a csúcsponton azt látjuk, amint a koszos ablakon túl döcög egy traktor, örömtelenül. A végleges tigrispedikűrt már tényleg csak megemlítem.

(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.

(zum risiken und nebenwirkungen)

Az életem most éppen egy reklámfilm, az a fajta, ahol két részre osztják a képernyőt. Az egyik felét kékre szűrőzték, esik az eső, gyors vágásokban látjuk, ahogyan piszkálom a befejezetlen postokat, ha nem éppen az üres képernyőt bámulom, a szokásosnál is nagyobb az önértékélési zavarom és a komplexusom (ezt azért tudjuk, mert itt a kamera ráközelít egy ázott macskára, aki néz), és régen elvégzett munkákért járó pénzekért veszekszem kiadókkal.

Az a nagy szerencse, hogy a képernyőnek van egy másik fele, ahol csomagot kapok Angliából, egy kiadó kifizet, a csajommal heverészünk és a vállamra hajtja a fejét, sőt még színeket is látni, sok zöld lombot a szigeten, ahol futok. A legtöbb jelenetből kirajzolódik az elmúlt hét szokásosnál is aktívabb társasági élete (viszonylag sok alkohollal, de ez mellékszál). Szerdán a törzshely, csütörtökön gőzgombóc és ramen, pénteken a rágcsákra vadászó macskák Búvárzenekarnál, szombaton vidékre utazunk schizo, rosseb és echnat társaságában a kiváló házigazdához, MAC-hez, aki Társasjátékok és Pálinkák-partit tart hajnalig (a hanganyagból itt sajnos ki kell vágni a nem szalonképes humorkodást). Vasárnap, mintegy levezetésképpen a Medúzák Filmklubja bemutatja rendezvénysorozat keretében mr.a-nál nézzük az Alient (sokadszorra is működik), majd az Aliens felére elfogyunk, mint a filmek szereplőgárdája. (A kamera itt sokat mutatja azt asztalt, mert mr.a szintén hihetetlen házigazda, nála a lesz valamilyen kaja azt jelenti, hogy folyamatosan eszünk, plusz Bright legendás, aliengerinc nevű süteménye is felbukkan egy snittben.)

Tippelni tudok csak, vajon mit reklámozok a spotban az elmúlt hetemmel, de szerintem a barátaimat.

(májusegy)

Az idei május elsején a szokásos baráti társasággal vonultunk le vidékre, leszámítva az igazoltan hiányzókat. Ezúttal nem változtattunk a bevált recepten, ugyanott voltunk, ahol tavaly, akár egy népdalban, falu szélén, erdő mellett, fekete házban a dombon. Tavaly megihletett az épület sziluettje, főleg az agancsok a homlokzaton, és hiányoltam a háttérből a villámokat: idén megkaptam a lombok fölött végighömpölygő mennydörgést, amire természetesen egyetlen lehetséges reakció létezik, ég felé emelt karral hallatni a gonosztudós-nevetést. Végre ezt is lehúzhatom a listáról. Szokás szerint bemutattuk a kötelező gyakorlatokat (főz, eszik, társasozik, iszik, beszélget), a szállás ugyanolyan kellemes volt, az este hűvösebb, de erre találták ki a pálinkát.

Vasárnap elköszöntünk a többiektől, és Bright kolléga meg a csajom társaságában ballagtunk át a falun a vasútállomás funkcióját betöltő betonperon felé. Zöldellt a fű, kicsit esőre állt az idő, béke volt meg csend, csak a patak csobogott, és minden udvarban lustán hevert egy kutya. “Nektek is feltűnt, hogy indulás óta egyetlen emberi lényt sem láttunk?” – kérdezte Bright váratlanul, de hiába gyártottam gyors elméletet a faluról, ahol kizárólag kutyák élnek (kivéve a szombatot, amikor bejönnek a macskák és egy éjszakára átveszik az uralmat), két sarokkal később megcáfolt egy begördülő busz meg a helyi kocsma közönsége. Mi mással is érzékeltethetném, mennyire nyugodt helyen jártunk, mint azzal, hogy egyszerűen eszembe sem jutott horrorfilm-toposzokban gondolkodni.

(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(a gépek igazi lázadása)

A rendszeres vidéki vonatútra évek óta a pályaudvari automatából veszem a jegyet. Rutin az egész, éppen csak addig pillantok a képernyőre, amíg kiválasztom a célállomást, ilyenkor minden beállítás alapjáraton az, ami nekem kell, másodosztály, teljes árú jegy. Bankkártya be, kinyomtatott jegy a zsebembe, rá sem nézek, mindig ugyanaz van rajta.

Tegnap csak azért nem büntettek meg nagyon, mert a fentieket ártatlanságom teljes tudatában adtam elő a kalauznak (miután kiderült, miért kéri érthetetlen módon a nem létező diákigazolványomat). De ha egyszer tényleg nem vettem észre, hogy a gép 50%-os kedvezményre jogosító jegyet adott, bár nem kértem rá. Látszott a kalauzon, hogy nem érti a dolgot – „az automata nem csinál ilyet” –, de végül nem állította ki a durva összegű pótdíjcsekket.

Pedig végső esetben felhívtam volna rá a figyelmét, hogy pár nappal ezelőtt öntudatra ébredt a Skynet, és a jelek szerint pitiáner tréfálkozással kezdi működését.

(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!

(selyempapírból)

Nagyon vigyázok arra a hétvégére, óvatosan bánok vele, nehogy megkopjanak rajta a színek, az illatok meg a hangulatok.

Pontosan két évvel ezelőtt történt, mentem haza vidékre, éppen húsvét volt, teljes fordulatszámon dübörgött a tavasz, ráadásul olyan hatalmas hangerővel, hogy minden mást elnyomott a szomszéd kertben harsogó békák kórusa. A szobámban egy csomag várt China Miéville-től, aki megjelenés előtt elküldte nekem a The City & the City előolvasói példányát, az erkélyen olvastam, kávéval a kezemben, sütött a nap. Aztán elmentem találkozni a barátaimmal, egy emeleti teraszon söröztünk, alattunk középkori romokra szállt le az este, folyamatosan vigyorogtam. Végül gyalog mentem haza, az éjszaki kertvároson át, nyugalom volt, a levegőben valami sűrű, de kellemes illat, zenét hallgattam és tíz éve nem látott utcákon jártam. Közben végig arra gondoltam, hogy mindjárt hétfő lesz.

Aztán hétfő lett, mi pedig találkoztunk a szigeten, és utána minden olyan magától értetődően történt. Egyszer csak ott álltunk a hídon, néztük, hogyan gyúlnak ki a fények a folyó két partján.

Hazafelé már egy másik hídon mentem, addigra a világítást is lekapcsolták a belvárosban, de volt helyette hatalmas, vörös Hold az égen, és néhányszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez így mind valódi.

(gravicapát az agyba)

A medúzák / okkult hímzőegylet filmklubja rendszertelenül ülésezik, de olyankor tényleg súlya van az alkalomnak (valahogy úgy, mint amikor a titkos bizottságokat összehívja a kormány a hegy alatti bunker mélyén). Egyszer a Macskafogót kellett megnéznünk, mert kiderült, hogy egyikünk nem látta, most pedig agnus szerzett valahonnan egy 1986-os grúz scifi filmet, amire egyértelműen nem lehetett nemet mondani.

A tematikára az esemény két házigazdája, isolde és Bright sós uborkával és vodkával gyúrt (de volt grúz húsostáska, magyar saláta és nyugati fagyi is; meg sör). A Kin-Dza-Dza című filmről még nem tudtam eldönteni, jó-e, de vodkával mindenképpen hatásos. Ha valaha retró-szocialista-posztapokaliptikus világba oltott Dűnét akarok készíteni, akkor mindenképpen innen fog meríteni a tudatalattim. Mindig elérzékenyülök a nagy, rozsdás vasaktól és a hasonló gépektől, azokból pedig akadt itt bőven, és akkor még nem is említettem a nagyon szovjet arcú embereket, a kasztrendszert, meg a lepusztult bányát, ahol szinte az összes olyan jelenetet forgatták, ami nem egy sivatagban játszódott.

A sztorit isolde remekül összefoglalta a blogjában, sőt a Kin-Dza-Dza rendelkezik imdb-s adatlappal is, bár az ott emlegetett cyberpunkot semmiképpen nem használnám egy mondatban vele. Igaz, nekem már azon is dolgoznom kellett, hogy humoros filmként nézzem, az elején még el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész komoly, csak rendkívül furcsa és művészien zavaros. Kicsit jobban megértettem most, milyen érzés lehet egy fanyarabb stílusú magyar műalkotással találkozni mondjuk amerikaiként, ahol semmi támpont nincsen a megfejtéshez.

Miután elfogyott a vodka, mozikvízeztünk, ahol kiderült, egészen sok filmről tudok úgy konkrét dolgokat, hogy soha egy percet nem láttam ezekből. Ezt teszi az emberrel a popkultúra kondicionáló hatása és a bölcsészkari képzés.

(a darkfentezi-írók átlagos pénteki napjáról)

Bizonyos rémálmokból óvatosan kell felriadni, mert a túl gyors visszaalvás után zavartalanul pörögnek tovább. Ez a tegnapi viszont különösen kitartó volt, öt perc szédelgős kényszerolvasás és lámpafényben üldögélés után is ott folytatódott, ahol kiszakadtam belőle, a baglyokkal, az üvegcserepekkel meg az ijesztő kisgyerek-lénnyel a romos gyárban. Szóval még egyszer fel kellett ébrednem belőle, de legalább az éjszaka hátralevő része szimplán csak zavaros volt és fárasztó.

Ezek után úgy keltem, akit megtapostak, nem hatott rám a kávé, a pendrive hibát jelzett másolás közben, aztán rejtélyes hieroglifákká alakultak rajta a könyvtárnevek és lehetett formázni az egészet, a ház előtt pedig váratlanul megállított a gondnoknő, hogy a szomszédban lakó fiú drogos barátairól meséljen hihetetlennek hangzó történeteket. És még a szél is úgy fúj, mintha kitartóan bele akarna mászni a fejembe.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)

(a walk on the bright side)

Kispóroltam a metrózást a céghez vezető útból, végre kabáttal a kézben mentem az utcán, láttam macskát, rügyet, egy őrültet, egy csomó nagyon rövid szoknyát, egy rendkívül kelletlen jósnőt, meg két teljesen egyforma öreg nénit, aki némán és rezzenéstelenül tartották az arcukat a fénybe egy kapu előtt. Még azt is elnéztem a napsütésnek, hogy pillanatnyilag kilúgozta belőlem az energiát, nem is beszélve a szavakról, amiket bele kellene írnom mindenféle szövegekbe. Bezzeg a bőröm alatt zsizsegő, furcsa türelmetlenséget nem bántotta.

(lenyomat)

Az utóbbi hetekben nagyon régen elkezdett mondatok végére próbálok pontokat tenni, ma például elküldtem egy fordítást, aminek az első betűit még két évvel ezelőtt gépeltem be az üres dokumentumba. Ez akkor is hosszú idő, ha maga a nyers szöveg már réges-régen elkészült, és csak utána dőlt össze és süllyedt el került fiókba, akkortájt, amikor kiderült, hogy a jóval korábban leadott előző kötet sorsa is bizonytalanná vált. (Most megint szoríthatok.)

Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, szintén március volt, de sokkal barátságtalanabb, mint most. Vagy csak számomra tűnt olyan csúnyának a tavasz az akkori konyhából, ahonnan az első oldalak fordítása közben még a dombokról lekúszó esőfelhőket bámultam nyomorult hangulatban. Most, az átolvasáskor feltűnt, hogy nem sokkal később mennyire elszaporodtak a szövegben az elütések meg a fésületlen mondatok, és akkor esett le, hogy ami itt pár fejezet, az a valóságban pont az a néhány hét, amikor mindenféle dolgok kezdtek történni velem, például holmi séták a várban kettesben, vagy a folyó tanulmányozása szigorúan tudományos célból ("a naplemente hatása a hullámok mozgására").

Szóval fontos egy könyv ez nekem, még ha nem teljesen úgy, ahogyan a szerzője gondolta.

(spring 2011, release candidate)

Úgy döntöttem, nem érdekel a meteorológia, nálam hivatalos a tavasz, mert már nincsen szükségem plusz ezer réteg védőöltözetre, ha futni megyek, és hiába csípős éjszakánként a levegő, ez már nem az a keserű, bőr alá furkáló hideg, mint eddig.

Szóval kanadai favágómetált üvöltetek a fülembe, mert most olyan zenekarra van szükségem (Cancer Bats, courtesy of gnomebone), akik a Bears, Mayors, Bones & Scraps nevet adják az egyik albumuknak és van Black Metal Bicycle című számuk, aztán az irodába menet tíz percre leülök egy padra és füzetbe firkálok a napon az árnyékban, körülöttem turisták, ebédelő irodisták meg egyetemisták a kopott füvön, és még csak eszembe sem jut az az irigy gondolat, hogy nem kellene nektek iskolában lenni, mert péntek van és mint említettem, nálam hivatalosan is itt a tavasz.

(i’m on a drug called winter)

A hétvégén még egyszer visszajött az ocsmány, szürke hideg, aztán hétfőn váratlanul tavasz lett. Szeretnék hinni abban, hogy most már az évszakfelügyeletnek is lépnie kellett, és a telet nagydarab kommandósok vitték el egy vidéki szuperklinikára, ahol a következő hónapokban leszoktatják a szerekről és megértetik vele, hogy lehet bármekkora sztár, bizonyos szabályokat neki is be kell tartania.

A bennem élő setét szívű költőt pedig mintha zavarná ez a madárfüttyös, napsütéses hirtelen váltás, és kompenzál. Évekkel ezelőtt volt utoljára ilyen, hogy egymás után három éjszakát nem bírok rendesen végigaludni, van minden, fetrengés, visszaalvás, felriadás, félálomban matatás, ettől reggel természetesen mogorva vagyok, nem megy a munka, és ingerlékenységem miatt lassan kénytelen leszek eltiltani magamat például a teljes internettől egy időre.

(a kiadatlan írások szürkületi zónájában furcsa dolgok történnek)

Még 1999-ben leadtam egy novellát egy antológiába, ami az európai középkort fantasyvel mixelő Ars Magica szerepjáték alapján készült, sorban a harmadikként, csak az első kettővel ellentétben ez már nem jelent meg. Utólag nem bánom, túl sokat használtam fel hozzá egy jóval korábbi történetemből, ami rendelkezett a jóval korábbi történeteim minden típushibájával (vagyis túlírt volt és modoros). Az 1999-ben hozzárakott részekre viszont szívesen gondolok vissza, már ha nagy ritkán eszembe jut, mondjuk ma, amikor egy amerikai tévésorozat aktuális epizódjában felbukkant ugyanaz az ötlet, amire akkoriban felépítettem a történetet.

Ez önmagában még nem meglepő, nem a világ legeredetibb ötlete (bár az elmúlt tíz év alatt nem találkoztam vele máshol) – az érdekes az, hogy éppen a nagyon nem középkorieurópás, ellenben őrülttudósos, weird science scifiben, a Fringe-ben bukkant fel.

Amellett, hogy az ilyesmit mindig szórakoztatónak találom, most ismét szívesen elővenném azt a novellát. Mert ha ötletet kiszedem, akkor is maradt benne pár olyan dolog, amiből szívesen csinálnék valami újat, ráadásul határozottan nem szerepelt a Fringe-ben sem: ilyen például középkori Adria, a beszélő macskák a varázslótorony romjai között vagy a tengerből kisodródó, felnyithatatlan kőszarkofág.

(a mosolygó férfi)

Egyáltalán nem volt sötét, viharos éjszaka, inkább hűvösen tavasziasnak tűnt, amikor a buszról lehuppant elénk az ember, aki mosolygott. Rögtön a kezünkbe nyomott két vékony füzetkét Istenről és a hitről, aztán csak jött mellettünk, és már nem csak mosolygott, hanem beszélt is.

Amikor a Titanic épült (mesélte a férfi), a gőgös tulajdonosok istentagadó feliratot festettek az oldalára, aztán jött a jéghegy, és (mondta jelentőségteljesen) pont a feliratnál ütötte át a hajót. Közben mentünk tovább, és még mindig mosolygott és beszélt, mert a Halál egy ember (magyarázta lelkesen), aki egyszer berepült mellé az autóba, és akkor mégsem ütköztek neki egy betonoszlopnak. Addigra átértünk a zebrán és óvatosan kezdtünk elhúzódni a közeléből. Imádkozni fogok értetek (kiáltotta még utánunk) és mosolyogott, a teljesen átlagos, szinte kispolgári kardigánjában, de akkor már nem tudtam úgy nézni rá, hogy ne jusson eszembe a Twin Peaks tévésorozat.

Az egészben amúgy az időzítés volt a legérdekesebb, mert alig pár nappal azután történt, hogy megküzdöttem a regényötletemmel (lásd egy posttal lejjebb). A regényben fontos szerepet kapnak azok az embertársaink, akik egészen bizarr történetekkel találnak meg minket a budapesti utcákon, és a szinopszis írása közben éppen arra gondoltam, hogy a fiktív meséken kicsit tompítanom kellene, mert némelyik túlságosan irreálisnak tűnt, de most elmúlt ez a késztetés, sőt.

(with a solar knife i split the sky)

Amúgy is szeretek hazajárni a Vidéki Kúriába, de a házra felvigyázós, hosszú hétvégéket csomó plusz apróság teszi emlékezetessé. Például az, amikor az otthoni macska rájön, hogy a megszokott gazdái helyett velem kell beérnie, ezért a hosszas távolságtartás után egyszer csak azt veszem észre, hogy a mancsát szétdobálva, hortyogva alszik mellettem; amikor feltúrom a cédékkel teli dobozokat és a Tiamattól a Wildhoney albumot hallgatom a kocsiban, ami annyira kilencvenes évek vége, jó értelemben, mert maratoni, hétvégi szerepjátékos partik kapcsolódnak hozzá. Amikor elautózok az erdőig és lefutom a köröket a még kissé bizonytalan tavaszban, ami otthon közben feltölti a szobát a nyitva hagyott ablakon keresztül.

De a mostani hosszú hétvégében mégis az volt a legjobb, hogy a gép elé kényszerítettem magamat, és gigászi küzdelemben végre befejeztem az évek óta formálódó regénytervem szinopszisát. Ez önmagában egyáltalán nem lenne nagy ügy, csak nekem számít sokat, mert azt jelzi, hogy sikerült átlendülni az eddigi holtpontokon, végre összeállt minden, ami eddig túl hamar széthullott vagy össze sem tapadt, pedig itt egymásra épülés van, szigorúan, meg elkészült fejezetek, szervesen illeszkedő háttérvilág, miegymás. Persze most is volt egy pont, ahol majdnem feladtam erre az évre is, de szerencsére ekkor a másik szobából átjött a csajom, és mint egy különösen gyakorlatias múzsa, rámutatott az okokra, miért nem hagyhatom abba most, és ekkor (drámai zene) inkább főztem még egy kávét és nem hagytam abba.

Pár héttel ezelőtt, amikor ismét nekikezdtem ennek az egésznek, volt egy egészen eufórikus fázisa az agyalásnak, amikor közhelyként torpantam meg az utca közepén és firkáltam olvashatatlan félszavakat a füzetembe. Most ismét hasonló van, remélem, kitart még egy darabig. Nem mintha ezt nálam biztosra lehetne venni.

(az én filmnoir-világomban nincsen helye gügyögésnek)

Az előbb megláttam egy kritikáról szóló hozzászólásban azt, hogy krityó, és rájöttem, hogy a feleslegesen becézett szavakat zord nyári táborba kellene küldeni, hogy megszabaduljanak a végződéseiktől és ismét rendes formájukban térjenek vissza a szókincsbe.

(Egy szónak nincsen bocsánat, mert ha meglátom azt, hogy nyami, főleg felkiáltójellel súlyosbítva, elfog a gyűlölet, te nem is vagy tisztességes szó, sziszegem, takarodjál a nyelvből azonnal.)

Köszönöm, hogy elmondhattam.
Már jobb.

(a nemzeti karakterekről)

A napokban nyílt a cég közelében egy szendvicsező. Gondoltam, ma kipróbálom, milyen, ami remek ötlet volt, mert például így nem haltam éhen, másrészt belekerültem egy alapvetően multikulturális, mégis nagyon budapesti életképbe.

Jelenlévők: a pult mögött mosolygó japán pár, a tulajdonosok; előttem a sorban négy francia, akik csak ordítva kommunikálnak; mögöttem három brit, ők szimplán rendkívül lelakottak és másnaposak, és van még egy magyar nő, aki bejön, gyorsan és hatékonyan megfenyegeti a japán férfit a házba beszivárgó hússzag miatt, majd távozik.

(kreatív igazságosztók, hörgés, mechák, fekete hattyú)

Nagy tócsává olvadtak az elmúlt másfél hét napjai, olyan ez, mint amikor összefolynak a vízfestékek a papíron, és már nem igazán látszik, pontosan minek kellene lennie és hol.

Volt olyan, hogy Srakkerrel, a kreatív tettestárssal problémamegoldó sörözést rendeztünk, egy másik kreatív tettestárssal pedig már-már hollywoodi ficsúrsággal munkareggelit. Szívesen mondanám, hogy mostanában ilyen Bosszú Angyalai-szerű szupergruppokba csatlakozunk az írókkal és pusztító történetekkel küzdünk Dr. Monolit ellen, de ez így nem lenne igaz. Srakkerrel már másfél éve gyúrjuk a sagát, a másik kollégával pedig tavaly nyáron vettük elő az amúgy 2007-es ötletünket, és igazából egy harmadik tettestárs is arra vár elismerésre méltó türelemmel, hogy piruló arccal ismét felbukkanjak.

Jók voltak ezek a találkozók, ismét ötletek kapcsolódtak össze más ötletekkel, vegyületeket alkottak, azok működni kezdtek, kioldották a történetek gubancait (közben elégedettséget szabadítottak fel az agyamban). Azóta megírtam az első tettestársnak a következő szinopszist, amelyben hősünk egy sajátságos alvilágba megy, ahol alkohollal kínálják; a kínálást hősünk természetesen elfogadja.
Írtam könyvismertetőt magyarul, leendő fejlesztői blogba több oldalnyi szöveget angolul a lovagkirály-mítosz remixeléséről (aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami), még több oldalnyi történetvázlatot és háttéranyagot a következő játékhoz. Eközben fordítottam is, kivételesen rövidebbet, amihez egy ponton szükséges volt fennhangon hörgéseket próbálgatnom, majd leírni azokat fonetikusan.

Közben a régóta félretett regényszinopszison is pofozgatok. Tiszta nosztalgia, mert minden szokásos fázis megvan, úgy, mint két éve, négy éve és öt éve, sorban belefutok az összes problémába, megint feltalálom a spanyolviaszt, de tisztult a káosz, azt hiszem. De ezt már hittem többször.

Sor került a félévente esedékes szerepjátékra is, ahol whoisnot halott városba vitt és mechába zárt minket, majd megint egy remek ötlettel oldotta meg azt, hogy egy egyszerűnek tűnő alaphelyzeten egymás szavába vágva ötleteljünk.

Tegnap pedig megnéztük a Black Swant, és ritkán írok filmekről, de ez annyira zsigerien hatott rám és olyan sok jelenete fog kísértetni (a szó jó értelmében) még sokáig, hogy ezt meg kellett említenem. Tükrök, fekete tollak, klausztofóbiás terek.

(wellness)

Az előbb volt egy furcsa pillanatom, amikor kipakoltam az útitáskát és még enyhén klórszaga volt a fürdőnadrágnak, de közben már azon járt az agyam, mi mindent kell megcsinálnom a héten; mint minden átlagos hétfőn.

Még kell egy kis idő, mire rendes emlék lesz az elmúlt pár napból, hogy a szálloda külső medencéjében bújok a meleg vízben, az ég kékesszürke, a közeli dombokon köd húzódik le a fák között és úgy gomolyog a gőz körülöttem, mintha utánozni akarná; vagy abból, milyen jó letenni a befejezett regényt az ágy mellé és azzal a lendülettel belekezdeni az újba.

Furcsa pillanat egyébként akadt ott helyben is, az első este, amikor az egyébként teljesen normális étteremben megszólalt a zene. Ez önmagában még nem lenne különleges, az már inkább, hogy az érdekes összeállítású trió ún. népszerű slágerek feldolgozásait kezdte játszani, de a szürrealitás akkor teljesedett ki igazán, amikor a Mamma mia hegedűszólóját (!) kicsit elrontotta a basszusgitáros megbokrosodó játéka. Szerintem ott és akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy a csajommal kettesben átkerüljünk egy párhuzamos valóságba, amit egy kelet-európai direktor rendezett fesztiválfilmnek.

Szóval jó volt nagyon, és főleg most érzem csak, mennyire kellett ez a pár nap. Szabályosan kicsorgott belőlem a durván egy hónap alatt lefordított félmillió karakternyi szöveg, a másik állásomban begépelt adaggal együtt, amit egyébként is elnehezített a sok légió, szörny meg lovag.

(az ilyesmire mondják, hogy sűrű hét)

Múlt pénteken késő estig ültem bent a gyárban (és már nagyon gyűlöltem a betűket), mert programom volt aznap estére és feleslegesnek tűnt hazamenni fél órára. Az említett program első felvonásaként a tudathasadásos, tavasziasan téli estében átballagtam a folyón megetetni a magányosan maradt macskát (a fenti alliterációk véletlenek, de most már maradnak); aztán a fél várost megkerülve mégis hazamentem megmenteni egy bajba jutott hölgyet, azaz beengedtem a lakásba a csajomat, aki nem vitt magával kulcsot. Az említett damsel in distress a hagyományoknak megfelelően a toronyban lépcsőházban ült, de rokka helyett egy ekönyv-olvasó és egy csomag rendkívül gyanúsnak látszó rágcsa társaságában múlatta az időt.

Szerencsére az utolsó metrók korában az igazi férfi egyszerre lehet lovag és elmehet komoran inni. A Búvárzenekarnál tartott nem túl komor ivás olyan jól sikerült, hogy hajnali háromkor még herbizoiddal egy néptelen utcán ültünk az autójában, és másfél órán át bekapcsolt vészvillogó mellett beszélgettünk a kreatív blokkról, a filmekről és arról, milyen leeresztett lufiként létezni.

Szombaton fél kilenckor nyilván rendkívül kipihenten felébredtem, körbefutottam a szigetet, aztán átköltöztettük a csajomat hozzám, este pedig levezetésképpen még elmentem sörözni schizóval.

A fenti programok különböző fázisai között fordítottam, amennyit lehetett, aztán vasárnap reggeltől hétfő estig nagyjából megállás nélkül csináltam ugyanezt, majd az utolsó adagot is elküldtem a szerkesztőnek (nem szokásom az ilyesmi, de a könyv vaskos mérete miatt kivételesen meg lehetett oldani).

Az elmúlt hetekben persze annyira felgyűlt minden, hogy azóta sincsen nyugalom, bent a gyárban dupla sebességgel írom a szövegeket, otthon pedig továbbra is fordítok, csak mást. Ennek kapcsán kedden két olyan dolog is történt velem, ami eddig fordítói karrierem során soha, egyrészt először kaptam előleget, illetve ki kellett próbálni, mennyire lehet trágár a leendő szöveg, ezért a kiadóvezetővel közösen lelkesen káromkodtunk perceken át.

Azért próbálom szépen sorban lehúzogatni a feltorlódott tennivalókat egy listáról, és most, ezzel a posttal ismét lekerült egy.

(és még a sporthírek előtt)

Ha létezne személyre szabott időjárásjelentés, akkor ma azt kaptam volna, hogy "az ég derült lesz, a hőmérsékletről meg az fog eszedbe jutni, milyen jó lenne egy tó partján ülni a napfényben a csajoddal azon az öreg padon és arról beszélgetni, hogy kicsit még télszaga van a szélnek; ha nem mentek árnyékba, nem fogtok fázni".

(hogyan jussunk el bárhonnan egy lépésben a nyavalygásig, írta dr. noiz)

„[…] határozottan az a meggyőződésem, hogy ha egy közönséges vontatókötelet veszel kezedbe, és egyenesen lefekteted egy mező közepére, és aztán harminc másodpercre hátat fordítasz neki, mihelyt visszanézel, észreveszed, hogy ott van a mező közepén egy rakásba csavarodva és csomókba gubancolódva, a két vége sehol, legalább egy jó félórába kerül, míg a fűben szét tudod bogozni, cifra káromkodások közepette.”
Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (ford. Zágoni Zoltán)

Bizonyos könyveken nem fog az idő, ennek remek példája a Három ember egy csónakban, ami 1889-es, és egy londoni baráti társaság csónaktúráját meséli el a Temzén, mégis olyan alapigazságokat tartalmaz, amelyek a 21. században is megállják a helyüket. Tegnap például már hosszú ideje szentségeltem, amikor eszembe jutott a fenti idézet, és rájöttem, milyen simán le lehetne cserélni a „vontatókötél” szót arra, hogy a „a fülhallgató nyomorult zsinórja”.

Egyébként a csomókba gubancolódás pont az a kifejezés, ami jelenleg a legjobban leírja az agyamat. Kezdek teljesen széthullani, idegbeteg vagyok, szétszórt, feledékeny, nincsen rám jó hatással, hogy egyszerre öt tányérral zsonglőrködök (képletesen), ebből legalább kettőt többször leejtettem, még szerencse, hogy nem törtek el, a legnagyobb tányér rendkívül csálén pörög, a közönség pedig egyre türelmetlenebb, mit sem törődve az arcomra fagyott kínos vigyorral, ami azt sugallja, hogy hiszen én pont így akartam.

(lehet, hogy ezt a hasonlatot már elsütöttem a téllel kapcsolatban)

Nem kedvelem túlzottan a februárt (és ez egy úgynevezett understatement), de hatalmas előnye, hogy mire idáig elvergődünk, már végtelenül régóta tart az a sötét és hideg és sokszor keserves dolog, amit télnek nevezünk, ezért az első napsütéses és valóban meleg délelőtt olyan, akár egy furcsa szer, amire őszintén szeretnék rászokni.

A mai nap pont ilyen, reggel szerintem jól hallható roppanással tört meg a tél gerince, bár tudom, hogy még vissza fog térni, mint a rémek vagy a robotok vagy az álarcos gyilkosok a horrorfilm utolsó harmadában, de az már tényleg a vége lesz, egy utolsó menet az olvasztóban / autóbontóban / elhagyatott üzemben, és legalább három évszak, mire elkészül a folytatás.

(az új villámnovelláról)

Szóval egy novemberi éjszakán, amikor a tomboló vihar a csúcspontjához ért, megálltam a gótikus templomtorony tetején, az öklömet az ég felé emeltem, és két villámcsapás között zord esküt tettem, hogy mostantól megint több időt szánok az írásra.

(Néhány apróság talán nem pont így történt, de nem ez a lényeg.)

A fogadalom jegyében előszedtem a régi történeteket, leporoltam a jegyzeteket, elkezdtem valami újat, meglátjuk, mit hoz az idei év. Addig is decemberben megjelent az sfmagon a némafilmes-vámpíros novellám, A polidori (már ekönyvben is – extra köddel!), ami egy fontos írás számomra, ezért különösen jó volt látni, hogy másoknak is tetszett. Köszönöm.

A sort most egy angol nyelvű villámnovella folytatja, szintén az sfmagon. Melankólia, romtemplomok, furcsa hangeffektek. Ez a Pixhell, whoisnot külön erre az alkalomra készült grafikájával.

(megtörtént események alapján)

Amikor tegnap a BKV egyik pénztárosa beszólt, mert én voltam a harmadik ember a sorban, aki bankkártyával merészelt fizetni nagyobb összeget, akkor azért eszembe jutott, hogy bezzeg nyugatabbra, pedig próbálom visszafogni az ilyesmit, mert ott sem minden tökéletes. A pénztáros azonban nem csak megjegyzéseket tett, hanem látványosan szenvedett is az összes kártyalehúzásnál, többször felnyögött, a szemét forgatta, az arcát gyűrögette, egyszer még a fejét is lehajtotta az asztalra, szóval egyértelműen komoly fájdalmai voltak. Nem igazán értettem a dolgot, amíg rá nem jöttem, hogy ha a BKV pénztáraiban kártyával fizetsz, valahol meghal egy RÓZSASZÍN EGYSZARVÚ és a pénztárosok ezt tudják, de nem beszélhetnek róla SENKINEK, és akkor hirtelen nem is haragudtam többé szegényre, csak sajnáltam nagyon.

(a fotóblogokról még)

Nem vagyok nagy képgyűjtő, de azért naponta átpörgetek pár fotót a readerben, nézem a városokat, ahová jó lenne el- vagy visszamenni. Mégis Budapest a legizgalmasabb, az a sok környezetéből kiragadott részlet, egy utcacsonk, egy tető íve, egy templom tornya, egy sarok, mert van abban valami lelkesítő, amikor magyarázó szöveg nélkül is rájövök, hol vannak ezek a darabkák, mintha bekattanna egy puzzle a városméretű kirakósban, amit a fejemben építgetek. Ez mostában egészen gyakran megtörténik, és nem a kifejezetten turistahelyekkel kapcsolatban, azt hiszem, kezdek beilleszkedni így tizenöt év után.

(a képzelt gang, ahol élek)

2004-ben vagy 2005 elején, már nem is emlékszem, elkezdtem írni egy regényt. A történet egy olyan Budapesten játszódik, aminek nincsen neve, mert már nem is város, hanem egy évszak, ezért akkoriban hangulatgyűjtés címszóval sokat mászkáltam a belső kerületek szürke, félhomályos, néha omladozó, néha szép gangos házaiban. Az egyik udvar különösen megtetszett, lefényképeztem, aztán szereplőket költöztettem az emeletre, amitől az épület élni kezdett, át is alakult, hiszen az eredetiből nem sok mindent láttam. A regényt ugyan többször abbahagytam, átgyúrtam, elkezdtem és megint félretettem (most valahol a kettes és a hármas fázis között lebeg), de egy dolog minden változatban megmaradt, a képzeletbeli gang. Mintha én is laktam volna ott egy ideig.

A múlt héten egy fotóblogon láttam egy belvárosi házat. A magasból, talán egy másik épületből fényképezték, télen. A fotón nagyon sötétkék az ég, kéményeket látni, zömök tetőtornyokat, havas ereszeket, egy gang felső részét. És vagy az előbb elmesélt ház az, vagy a tökéletes hasonmása. Ráadásul tavasszal jártam ott, de a regényben tél van, és pontosan úgy képzeltem el, ahogyan kinéz. Pontosan ott világít a lámpa, a gang végében, ahol az egyik szereplő lakik. (Lakna. Lakott volna. Lakik majd.)

(egyetlen hosszú mondatban, még mindig ugyanarról)

Pár nappal ezelőtt éppen üres tekintettel bámultam a képernyőt, ami tele volt félig megírt mondatokkal, a másik megnyitott ablakban meg ott terpeszkedett a fordítás, kárörvendően, végtelenül messze attól, hogy határidőre legyen belőle valami, amikor a feltámadó pánikroham közben arra gondoltam, hogy bezzeg pár hónapja még a barátaim voltak a szavak, sőt néha úgynevezett ötletek is eszembe jutottak, aznap viszont arra sem maradt energiám, hogy linkeljem egy 2009-es postomat nagyjából ugyanerről (amit ki kellett választani a sok hasonló közül), mert akkor már írni is kellett volna hozzá, hiszen nem, már nem járnak strandolók az ablakom alatt – azóta kétszer költöztem, egyébként is tél van –, viszont az, amit lucia a kommentekben a rákhalász-karrieremről mondott, az még mindig nagyon igaz.

(kihagyható, unalmas, szokásos)

It’s 2006-2008 all over again, mármint munkaügyileg, akkoriban vált ugyanis rendszeressé, hogy szabadságot veszek ki, amit fordítással töltök otthon. (Az egyhangú trend csak 2009 elején változott: akkor a fekvő- meg a járógipsz levétele közötti hetekben voltam egészen produktív.)

A szokásos fázisokon megyek át éppen, a tagadáson már túljutottam, most van a szenvedés, várom a felpörgést. Úgy adagolom a netezéssel tölthető időt, mint a jutalomfalatot a macskának, már megint csak reggel meg este kommunikálok élőszóban, nem tudom, hányadika van és alig várom, hogy elmehessek futni. Szóval minden olyan, akárcsak régen, az egyedüli különbség, hogy azóta még annál is jobban kiábrándultam a fordításból meg úgy általában a magyar könyvkiadásból. Nem baj, a végére megint szeretni fogom a betűket, mindig ez van.

Közben a toronyházak közti hézagokat lágy, nyirkos téllel tölti fel a január.

(emotional landscaping )

Szétfolyik a nap teljesen, odakint puha, párás köd és kövér vízcseppek az ágakon, mintha tavaszodna, de közben füstös, fanyar télszag van még. Céltalanul kattintgatok, a képernyőn befagyott tavak, nád, nyirkos fű, vagy városok, meg egy nagyon szép dal nagyon szép feldolgozása, vannak ilyenek, hogy hirtelen megtalálsz valamit, amit szerettél régebben és nem érted, miért nem jut eszedbe gyakrabban. Egyúttal tökéletes aláfestő zenéje a napnak, ami olyan kicsiben, mint az elmúlt hónapok általánosságban, kellemes, céltalan, tespedt, minden ködös, túl puha és képlékeny és befejezetlen és eltervezett. A felismeréssel hirtelen értelmet nyer az a rémület, amivel mostanában az általános, mindenre kiterjedő tehetetlenségemet nézem, mert ha holnaptól nem kezdem el összeszedni magamat, akkor az életem valóban egy végtelen, ködös, januári vasárnap délutánná változott egy vidéki város szélén.

(ia, ia, felüljáró!)

Van a közelben egy forgalmas, négysávos út, ami hídként ível át egy elvadult területrész fölött. El lehet sétálni alatta, felnézni az úttest ronda, csupasz hasára, a rozsdabarna szélű lyukakra a betonban. A múltkori csikorgó hidegben ezekből a repedésekből több méter hosszú, vaskos jégcsapok lógtak, a színük túl sápatag volt, az alakjuk nyúlós, olyan csápszerű, de igazából a közelben heverő három galambtetem látványa miatt jutott eszembe az a két szó, hogy „hídgubó” és „áttelel”.

Ma szerencsére elkezdett olvadni.

(még mindig nyakig a szórakoztató irodalomban)

Ritkán listázgatok könyveket, nagyon régen tettem ilyet utoljára, mégis elkapott a gépszíj, amikor az sfmag szerkesztői meghívtak a „2010 legjobb olvasmányai” című év végi összesítésbe. Addig válogattam a három regényt, amíg négy lett belőle, és addigra tele volt a padló a félresöpört címekkel. Mivel az utóbbi napokban egy csomó hasonló ajánlót olvastam (és tetszettek), összeszedtem a kimaradtakat, hozzácsaptam a 3+1 regény ajánlóját, rövidítve, de plusz linkekkel. Hátha valaki talál érdekeset.

Az sfmag összesített listája itt található, érdemes elolvasni, a többieknek mi tetszett tavaly.

Krimi, scifi, fantasy, úgy tűnik, számomra ez egy ilyen év volt. Csak a léha szórakozás, szorongás, metafizika és horror. Ez már a sokadszorra megszűrt lista, nem fontossági sorrendben, a kimaradtaktól elnézést.

Dan Simmon: Drood
Történelmi horror-krimi Charles Dickens befejezetlen regényéről. Még mindig élénken emlékszem egyes részeire, különösen a londoni alvilágra. Soha többé nem tudnám rendesen elolvasni a Mystery of Edwin Droodot. (Részletesen az endlessen.)

Mike Carey-Peter Gross: The Unwritten 1-2
Tom Taylor még kölyök volt, amikor az apja egy kamaszvarázslós könyvsorozat hősét mintázta róla, amivel aztán felnőttkorára sikerült halálos veszélybe kevernie. A képregénysorozat kiválóan mixeli a létező és nem létező fikciókat, ötletesen teremt mítoszt és kihasználja a műfaj vizuális lehetőségeit. (Részletesen az endlessen.)

Charles Stross: Halting State
Stross nem mindegyik könyvét szeretem, de itt vagy a nem túl távoli jövőbe helyezett Edinburgh, vagy a szerepjátékos emlékek, vagy a stílus miatt, de mégis minden működött. (Részletesebben az lfg-n, Rorimacktól.)

Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief
A Skóciában élő finn szerző regénye a klasszikus tolvaj-gentleman sztorikat tolja a távoli jövőbe, ahol a Mars mozgó városának lakói privacy settingekkel védik az emlékeiket. Kifejezetten ötletes és szórakoztató.

Charles Stross: A Colder War
Mi lett volna, ha a hidegháborút atomfegyverek helyett H.P. Lovecraft ősi isteneinek bevetésével vívják a szovjetek és az amerikaiak? Letölthető kisregény.

Terry Pratchett: Nation
Nem a Korongvilágon, hanem egy enyhén alternatív 18. századi Földön, annak is a déltengeri szigetvilágán játszódó sztori. A regény elején Mau, az éppen férfivá érő főhős teljes népét elviszi a szökőár, aztán felbukkan egy európai hajótörött lány, és ezzel különböző bonyodalmak kezdődnek. Igazából nem a történet miatt érdekes, hanem azért, mert Pratchett modoroskodás nélkül, fanyar humorral és elfogadással mesél a halálról, amibe (talán tévesen) nem tudtam nem belelátni az Alzheimerrel küzdő írót.

Marina és Szergely Gyacsenko: Alexandra és a teremtés növendékei
Valahol és valamikor a nagy poszt-szovjet valóságban Alekszandrát felveszik egy furcsa főiskolára. A fülszöveg ugyan nyilván marketingcélokból emlegeti Harry Pottert, de a hasonlat utólag sokkal találóbb, mint elsőre gondoltam. Ha úgy vesszük, ez az igazi káeurópai Potter, ahol a mágia színtiszta metafizika és filozófia, a Különleges Technológiák Intézetének kollégiumában csöpögnek a radiátorok, a regény meg csomót köt az agyra. Egyedül a fordítással voltak problémáim, legalábbis több helyen megakadtam a fura mondatokon, miközben végig úgy éreztem, hogy eredetileg ez sokkal szebb szöveg. (AnnGel és isolde részletesebben írt róla.)

Stephen King: It
Nem először emlegetem fátyolos szemmel, mennyire szerettem King írásait egy időben. Az elmúlt tizenvalahány évben már csak véletlenszerűen követtem a dolgait, viszont még mindig úgy gondolom, hogy kiváló író, ami főleg a régebbi könyvein látszik. Az It az egyik hatalmas tartozásom a szerző felé, és megérte pótolni. Valószínűleg gimnazistaként még ennél is jobban ütött volna. A kamasz-angst sokkal nyomasztóbb néha, mint a bohóc.

China Miéville: Kraken
Modern London, mágikus bandaháborúk, ellopott ősi isten, durva ötletorgia. Itt írtam róla bővebben, de vigyázat, elfogult vagyok a szerzővel, a baráti körömben eddig még senkinek sem tetszett úgy igazán.

Dennis Lehane: Shutter Island
A filmet nem láttam, mégis a trailerje miatt szereztem be ezt a könyvet angolul, és nagyon örülök, hogy így tettem. Ötvenes évek Amerikája, ódon elmegyógyintézet egy kopár szigeten és egy sajátságos bűnügy. Hangulatosan megírt történet, csavarokkal, ahogyan kell, senki se engedje, hogy spoilerezzenek róla.

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
A regény a szerző első könyvével megkezdett úton halad, vagyis erőlködés nélkül helyezi át az amerikai noirt a harmincas-negyvenes évek Budapestjére, ügyesen találja meg a megfelelő helyzetek, figurák korabeli megfelelőit. Szívesebben olvastam volna többet a városról (néha kicsit sok az utcanevek száraz felsorolása), de a kávéházak, a ködben csengető villamosok és a világháború előtti nyomasztó hangulat így is működik.

Ted Chiang novellái
Ted Chiang számomra az idei év egyik felfedezettje. Ritkán ír, akkor is novellákat (a sort most törte meg egy kisregénnyel), és bármennyire nem szeretem a sztárolást, most csatlakoznom kell a dicsérő zümmögőkórushoz. Chiang írásai rendkívül precízek, ahol valahogy minden mondat a helyén van és parányi fogaskerékként mozgatja előre a történetet. A legsúlyosabb (számomra) a Hell is the Absence of God című novellája.

(the partial eclipse of the heart)

Állok délelőtt a nappaliban és nem értem, vajon a monitort néztem túl sokáig vagy hirtelen tényleg kevesebb a lakótelepen a fény, aztán rájövök, hogy a felhőréteg mögött éppen zajlik a részleges napfogyatkozás. A folyosóról közben beszűrődik a gondnoknő hangja, aki nagyon kitartóan a gyomorsav-problémáiról panaszkodik a szomszédasszonynak.

A jelenet egy kelet-európai okkult kalandfilm tökéletes kezdő képsora lehetett volna.