(egyetlen hosszú mondatban, még mindig ugyanarról)

Pár nappal ezelőtt éppen üres tekintettel bámultam a képernyőt, ami tele volt félig megírt mondatokkal, a másik megnyitott ablakban meg ott terpeszkedett a fordítás, kárörvendően, végtelenül messze attól, hogy határidőre legyen belőle valami, amikor a feltámadó pánikroham közben arra gondoltam, hogy bezzeg pár hónapja még a barátaim voltak a szavak, sőt néha úgynevezett ötletek is eszembe jutottak, aznap viszont arra sem maradt energiám, hogy linkeljem egy 2009-es postomat nagyjából ugyanerről (amit ki kellett választani a sok hasonló közül), mert akkor már írni is kellett volna hozzá, hiszen nem, már nem járnak strandolók az ablakom alatt – azóta kétszer költöztem, egyébként is tél van –, viszont az, amit lucia a kommentekben a rákhalász-karrieremről mondott, az még mindig nagyon igaz.