(megkopogtat, leporol, tekerget)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy enyhén fázik a lábam, odakint szürke az ég, és szinte hallható búgással kapcsolódnak be az agyam eddig tartalékra állított részei. A nyár azóta visszatért ugyan, de valami megtört benne, hiányzik belőle a régi tűz, és amikor azt hiszi, senki sem figyeli, déltengeri bungalókat nézeget vastag, színes katalógusokban.

Nem is ártott, hogy magamhoz tértem, mert csütörtökön már a Tündérgyárban, az sfmeetup aktuális szeánszán tartottam villámelőadást arról, miként szereljük bele a sztorit a számítógépes játékokba titkos fejlesztői laborjainkban. Az este aztán össznépi sörözéssé fajult, és másnap nagyon örültem, amiért az utolsó pillanatban mégsem kértem ki magamnak azt a pálinkát.

Most fényképeket rendezek mappákba, mintha dobozolnám az elmúlt néhány hónapot, van közte kiégettnyomozós tengerpart Dániából (copyright by mr.a), balatoni szőlőlugasok, szigetes mulatozások, macskaköves sikátorok az Adrián, és akkor ott az a sok minden, amiről fotó sem készült. Szerettem ezt a nyarat, most már jöhet az ősz.

Ma délután tudatosult bennem, hogy napra pontosan kilenc éve utaztam Madridba először, és ez a kilences most egyszerre tűnik iszonyúan soknak és rendkívül kevésnek. Nagyon élénken megmaradt bennem az a két és fél hónap madridi ősz, a sziruposan sűrű napfény, a váratlan zivatarok, a színváltó levelek a Retiróban, a templomok, szűk utcák, könyvesboltok, középkori városok, meg az aktív társasági élet váltogatva azzal a rengeteg magányos sétával, amiből aztán még ott helyben, egy sárga füzetben megszületett a leendő kardozós-hajózós-héttengeres regény első pár fejezete.

El kellene vonulni egy hónapra a világtól megint, és akkor talán végre azzal a regénnyel is történne valami, amit egész nyáron piszkálgattam, minden látható eredmény nélkül.