(jekyllopolis)

Budapest tudathasadásos város, de legalább passzol hozzá az a szeretet-gyűlölet viszony, ami kettőnket összeköt. Néha kedvelem, hogy itt van körülöttem a kelet-európai noir, a felsővezetékekről imbolygó utcai lámpa az esőben, az öreg házak és a kihalt belső udvarok. Máskor viszont nyomasztóan nehezedik rám a város súlya, mert minden omladozik, reménytelen meg szürke, és ilyenkor nehéz megtalálni benne bármit, ami legalább halványan vonzó lenne. Ez a lehangoló felismerés eddig mindig november és február között tört rám (általában valahol a város közepén, valamikor éjfél és hajnali kettő között), most történt meg először, hogy egy kellemesen meleg, koraőszi éjszakán éreztem valami nagyon hasonlót.

Pedig szombaton délelőtt még a belvárosban sétáltunk, és Budapest csendes volt, szép és méltóságteljes. Hosszú kihagyás után ismét elmentünk a magyaros vendéglőből japánná változott étterembe, ami a tökéletes káeurópai cyberpunk, mert festett vadászjelenetek között lehet enni gőzgombócot vagy rament. Kávét ittunk egy cukrászdában, ahol tálcákon hordták ki a friss pogácsát, aztán kényelmesen ballagtunk hazafelé a folyóparton, ahol rajtunk kívül alig járt valaki.

Aznap késő este viszont már a Nyugatinál akadt dolgom, ahol merevrészeg emberek feküdtek a felrúgott szemetesek mellett, mindent belengett az átható vizeletszag, és a körúton decens színházbajárók és agresszív kopaszemberek tolongtak egy nagy masszában a Blaháig. Három és fél percet töltöttünk egy bérházból szépen átalakított, de nehezen elviselhető új szórakozóhelyen, végül egy eldugott kávézó-sörözőben ittunk szolidan inkább. A bejárat előtt csinos, szőke csaj táncolt teljes extázisban a telefonjából áradó zenére, odakint csapatokban vonultak a nagyon elegáns húszévesforma lányok, éles kontrasztot képezve a környezettel.

Ha ez így megy tovább, Budapestről lassan lefoszlik a klasszikus noir hangulata, és egyszerre ronda és szép, romlott düledékváros lesz belőle.