(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.