(with a solar knife i split the sky)

Amúgy is szeretek hazajárni a Vidéki Kúriába, de a házra felvigyázós, hosszú hétvégéket csomó plusz apróság teszi emlékezetessé. Például az, amikor az otthoni macska rájön, hogy a megszokott gazdái helyett velem kell beérnie, ezért a hosszas távolságtartás után egyszer csak azt veszem észre, hogy a mancsát szétdobálva, hortyogva alszik mellettem; amikor feltúrom a cédékkel teli dobozokat és a Tiamattól a Wildhoney albumot hallgatom a kocsiban, ami annyira kilencvenes évek vége, jó értelemben, mert maratoni, hétvégi szerepjátékos partik kapcsolódnak hozzá. Amikor elautózok az erdőig és lefutom a köröket a még kissé bizonytalan tavaszban, ami otthon közben feltölti a szobát a nyitva hagyott ablakon keresztül.

De a mostani hosszú hétvégében mégis az volt a legjobb, hogy a gép elé kényszerítettem magamat, és gigászi küzdelemben végre befejeztem az évek óta formálódó regénytervem szinopszisát. Ez önmagában egyáltalán nem lenne nagy ügy, csak nekem számít sokat, mert azt jelzi, hogy sikerült átlendülni az eddigi holtpontokon, végre összeállt minden, ami eddig túl hamar széthullott vagy össze sem tapadt, pedig itt egymásra épülés van, szigorúan, meg elkészült fejezetek, szervesen illeszkedő háttérvilág, miegymás. Persze most is volt egy pont, ahol majdnem feladtam erre az évre is, de szerencsére ekkor a másik szobából átjött a csajom, és mint egy különösen gyakorlatias múzsa, rámutatott az okokra, miért nem hagyhatom abba most, és ekkor (drámai zene) inkább főztem még egy kávét és nem hagytam abba.

Pár héttel ezelőtt, amikor ismét nekikezdtem ennek az egésznek, volt egy egészen eufórikus fázisa az agyalásnak, amikor közhelyként torpantam meg az utca közepén és firkáltam olvashatatlan félszavakat a füzetembe. Most ismét hasonló van, remélem, kitart még egy darabig. Nem mintha ezt nálam biztosra lehetne venni.