(a mosolygó férfi)

Egyáltalán nem volt sötét, viharos éjszaka, inkább hűvösen tavasziasnak tűnt, amikor a buszról lehuppant elénk az ember, aki mosolygott. Rögtön a kezünkbe nyomott két vékony füzetkét Istenről és a hitről, aztán csak jött mellettünk, és már nem csak mosolygott, hanem beszélt is.

Amikor a Titanic épült (mesélte a férfi), a gőgös tulajdonosok istentagadó feliratot festettek az oldalára, aztán jött a jéghegy, és (mondta jelentőségteljesen) pont a feliratnál ütötte át a hajót. Közben mentünk tovább, és még mindig mosolygott és beszélt, mert a Halál egy ember (magyarázta lelkesen), aki egyszer berepült mellé az autóba, és akkor mégsem ütköztek neki egy betonoszlopnak. Addigra átértünk a zebrán és óvatosan kezdtünk elhúzódni a közeléből. Imádkozni fogok értetek (kiáltotta még utánunk) és mosolyogott, a teljesen átlagos, szinte kispolgári kardigánjában, de akkor már nem tudtam úgy nézni rá, hogy ne jusson eszembe a Twin Peaks tévésorozat.

Az egészben amúgy az időzítés volt a legérdekesebb, mert alig pár nappal azután történt, hogy megküzdöttem a regényötletemmel (lásd egy posttal lejjebb). A regényben fontos szerepet kapnak azok az embertársaink, akik egészen bizarr történetekkel találnak meg minket a budapesti utcákon, és a szinopszis írása közben éppen arra gondoltam, hogy a fiktív meséken kicsit tompítanom kellene, mert némelyik túlságosan irreálisnak tűnt, de most elmúlt ez a késztetés, sőt.