(hogyan jussunk el bárhonnan egy lépésben a nyavalygásig, írta dr. noiz)

„[…] határozottan az a meggyőződésem, hogy ha egy közönséges vontatókötelet veszel kezedbe, és egyenesen lefekteted egy mező közepére, és aztán harminc másodpercre hátat fordítasz neki, mihelyt visszanézel, észreveszed, hogy ott van a mező közepén egy rakásba csavarodva és csomókba gubancolódva, a két vége sehol, legalább egy jó félórába kerül, míg a fűben szét tudod bogozni, cifra káromkodások közepette.”
Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (ford. Zágoni Zoltán)

Bizonyos könyveken nem fog az idő, ennek remek példája a Három ember egy csónakban, ami 1889-es, és egy londoni baráti társaság csónaktúráját meséli el a Temzén, mégis olyan alapigazságokat tartalmaz, amelyek a 21. században is megállják a helyüket. Tegnap például már hosszú ideje szentségeltem, amikor eszembe jutott a fenti idézet, és rájöttem, milyen simán le lehetne cserélni a „vontatókötél” szót arra, hogy a „a fülhallgató nyomorult zsinórja”.

Egyébként a csomókba gubancolódás pont az a kifejezés, ami jelenleg a legjobban leírja az agyamat. Kezdek teljesen széthullani, idegbeteg vagyok, szétszórt, feledékeny, nincsen rám jó hatással, hogy egyszerre öt tányérral zsonglőrködök (képletesen), ebből legalább kettőt többször leejtettem, még szerencse, hogy nem törtek el, a legnagyobb tányér rendkívül csálén pörög, a közönség pedig egyre türelmetlenebb, mit sem törődve az arcomra fagyott kínos vigyorral, ami azt sugallja, hogy hiszen én pont így akartam.