(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!