(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(Sziget 2 -- A majdnemnap)

Minden évben van legalább egy.

Akárcsak a tegnap, amikor majdnem bőrig áztunk a hirtelen leszakadó irdatlan esőben, majdnem túl sok fehérbort ittam, majdnem azt hittem, hogy a koktélként árult kombináció, a sör és a Sprite kombinációja akár jó is lehet, majdnem láttam egynél több koncertet, ami majdnem a Soulfly lett, de végül a Chemical Brothers győzött, ami majdnem a papírformát hozta*, aztán majdnem maradtam hajnalig és majdnem elaludtam a HÉVen.

A majdnemnapok kis szünetek. Kiválóan alkalmasak lelazításra, társasági életre a sorban felbukkanó családtagokkal, barátokkal és egyéb üzletfelekkel, ami egyébként viszonylag nehéz két színpad között rohangálva, ordító hangfal előtt vagy az asztalra ráborulva.

* most éppenséggel egyáltalán nem zavart, hogy egy elektronikus zenében utazó duó ugyanazt nyújtja, mint az albumon, mert az itthoni lejátszó nem dübörögteti meg alattam a talajt, nincsen hozzá kivetítő és látvány és nem ugrálnak mellettem elszállt emberek

(Sziget-teszt. Kérem, húzza alá a megfelelő választ!)

Tudom én, hogy a Szigetre már nem jár az ember harmincévesen / huszonöt fölött / miután leérettségizett, és természetesen azért is piruló arccal osonok be, mert tisztában vagyok azzal, hogy az igazi Sziget már meghalt kilencvenhétben / amikor megszűnt Diákszigetnek lenni / rögtön második alkalommal, mert a legelső volt az igazi. Szerintem is felháborító, hogy a konzumkultúra fellegvára lett, mióta az összes multi kitelepült reklámozni / mióta van extrémsport és koktélbár / mióta megjelentek a mobiltelefonok. Nosztalgiával emlékszem vissza az őszintén szórakoztató részegekre a sárban / a punkokra és a tarhálókra a bejáratnál / a Doors-pólós csajokra mindenhol, mert akkor még nem volt tele minden izompólós maffiózókkal / külföldiekkel, akiknek persze semmi sem drága / sótlan, jól fésült emberekkel, akik képtelenek úgy bulizni, ahogy mi tettük, ugye.

Szóval minden évben feltesszük ezt a lemezt, direkt megnéztem, már tavaly is ugyanezen morfondíroztam és nagy eséllyel 98-ban is hasonlókat mondogattunk fásultan. Persze inkább az a precizitás hiányzik, amivel valaha a teljes agyhalál és teljes józanság közötti kötéltáncot jártuk, mert csak így lehet bulizni egy jót.

A tegnapi nap a "mindenből egy kicsit" jegyében telt. Egy kis jazz délután, sörözés(ek) a barátaimmal (nekem ez a Sziget lényege), kis Nitzer Ebb a nagyszínpadon, amit kölyökkoromban elmulasztottam megismerni, de pont olyan volt, mint amire számítottam, majd rosseb elcsábított japán ütősöket nézni, akik viszont nagyon tetszettek (csak én találom vonzónak, ha csinos japán nők mosolyogva szétzúzzák a dobokat?), a szokásos Quimby, amit mindig csak a Szigeten nézek meg és ennek apropójából persze most is összefutottam váratlan ismerősökkel. Manu Chao két szám erejéig, de az ütött, pedig nem is szeretem őket, majd egy épülő ház mögött eldugva a magyar Isten Háta Mögött az otthonkát viselő énekessel. Aztán haza.

Egyébként olyasmire nem is emlékszem, hogy a nagyszínpadnál ekkora legyen a por. Miután leszállt az este, az egyik közeli koncertsátor kivetítőjének narancssárga izzása előtt homályos alakok botorkáltak a ködben, mint egy cyberpunk megapoliszban a füstszennyezett Alsó Szektor nomád lakói.

Mielőtt zárnám soraimat és nekiveselkednék a második napnak, egyperces néma csenddel emlékeznék meg a Hot Foodról, ami idén már nincsen, pedig valaha a gasztronómia csúcsa volt a Szigeten. Nem érdekel a méregdrága szerb, spanyol, török étel, nekem az olcsó hotfood kell, amit menzás fémkannákból mértek olcsón a katonai sátrakban. Egyszerűen nem lehet felülmúlni azt, amikor az ember hajnali háromkor menzás székelykáposztát eszik alkoholtól zsibbadtan,hátha valami lecsillapítja azt a mardosó rosszullétet a gyomrában.

[Update: tettem be linkeket, és teszek még, ha lesznek.]

"Kapolcs óta nem vettem le ezt a zoknit. Tudod te, mikor volt Kapolcs? De még görbül… asszem… öcsém, olyan a lábam, mint Zsákos Frodónak…" – elcsípett beszélgetésfoszlány az első napon.

(EFOTT, szakma, morgás, bikinik)

Szombaton Debrecenbe utaztunk, a Vekeri-tóhoz, ahol idén az EFOTTot rendezték. A dolog amolyan hit-and-run jellegű villámvizit volt, apropójául pedig nem komoly mennyiségű alkohol elpusztítása szolgált, hanem meghívott vendégek voltunk egy író-olvasó találkozón. Az ilyesmi mindig jó, mert lehet észt osztani a vonaton (mint tettük most is, A Nagy Levin és whoisnot társaságában), meg sört inni más szerzőkkel, akikkel amúgy nem találkoznánk (és megismerkedni másokkal, akikkel még nem futottunk össze soha). Az EFOTT elsőre olyannak tűnt, mintha a Szigeten permanens délután uralkodna, viselhető tömeggel, kisebb színpadokkal, későn nyitó pultokkal és feltűnően fiatalosabb korosztállyal (még több bikini, még több csinos lány!). Nem mondom, hogy tömegek taposták egymást, csak láthassanak minket, de nagyon kellemesen sikerült a nap, hála a rendkívül kedves vendéglátóknak (köszönet érte), a remek társaságnak és A Nagy Levin moderátorkodásának (mert olyasmikről beszélgettünk, miben jellegzetes a magyar fantasztikum, milyen trendeket látunk kialakulni és mi a helyzet a külföldi megjelenésekkel).

De ha már szakma és egyebek.

1997 óta vívom a harcot whoisnot kollégával vállvetve, hogy ezen a végletekig megosztott kis piacon, amit magyar fantasztikus könyvkiadásnak neveznek*, megmaradjunk önként vállalt szabadúszó státuszunkban. Miután ez még az egykori éles, fejünk fölött zajló kiadói villongások idején is sikerült (vagy legalábbis ezzel áltatom magamat) és az elmúlt tíz évben tényleg egészen sokféle helyen jelentem, meglepetésként ért most hétvégén, hogy van kiadó, ahol ezt a kialakított státuszomat nem akarják tiszteletben tartani.

Az egész kevés szót érdemelne amúgy, elég kicsi pocsolya ez, nem roppant összegekről szól a történet, csak bosszant, ha egy évekkel ezelőtt megjelent regényem miatt lezserül "a másik [konkurens] kiadó emberének" tartanak (pedig ilyen alapon besorolhatnának még néhány helyre), mert nem értem az "aki nem velünk, az ellenünk" mentalitást, és egyáltalán, miért olyan nehéz elfogadni, hogy egy szerzőt talán nem kizárólag egyetlen téma érdekel és anyagilag is jobban jár, ha több helyre dolgozik?

(És ha megjelenik náluk egy történetem, amire most éppen van esély, akkor majd kiderül, hogy átcsábítottak egy olyan táborból, ahová soha nem is tartoztam?)

Update: lebuktunk, whoisnot meg én valójában egyetlen entitás vagyunk, egyenesen Doktor Totenkopf felrobbant klóntartályából -- szinte egyszerre postolunk ugyanarról)

* (nem mintha más nem lenne végletekig megosztva errefelé, de ez most mellékszál)

(Nyaralni mennek)

(Először eltűnnek a világ elől)

Errefelé dombok vannak, kitöltik a Mátra és a Bükk közötti teret. Erdőfoltok, kis falvak és lovastanyák. Az egyikben laktunk mi.

Tücskök ciripeltek, egyre hangosabban, a hőségben lovak prüszköltek és csapkodtak, legyek vergődtek a csukott ablakon és remegő kontúrokká kenődött szét minden, ami kicsit is messze volt. A szállásunknak szerencsére vagy méter vastag falat építettek, így már elviselhető a kánikula.

Az esték voltak a legjobbak. A domboknak saját illatuk van ilyenkor, kakukkfű, széna, lehűlő lombok.

A következő napokban azért kimerészkedtünk, bementünk a hegyek árnyékába, szinte néptelen utakon autóztunk, többnyire mezők között. Vagy fák sorfala mellett, ahol a rádió néha sisteregni kezd, majd teljesen elhallgat, mintha alábuknánk az éter hűvös felszíne alá, ahol nincsen adás, csak az erdők zöldes-csendes mélye.

(Zord külső)

Az egerszalóki fürdő elsőre félelmetes látványt nyújt. Egy fenyvesekkel szegélyzett völgy egyik végében áll és a teljes káoszra néz: munkagépekre, félig aszfaltozott parkolóra, földkupacokra és gödrökre (közöttük egyetlen magányos, teljesen elkészült, víztől elzárt medence),mögötte pedig egy készülő, grandiózus épület betoncsontváza. Félve léptünk be, nem tudtuk, mire számítsunk, de odabent csúcsmodernség fogadott, tizennégy termálmedence, sok-sok üvegfelület, reflektor, csillogó csempe. Csak a teraszról nem szabad kinézni, mert hasad az illúzió: a korláton túl a fekete, feltúrt völgy és fehéren csillogó, védett sólépcsők. Wellnesshétvége Vasudvardban, nem sokkal Szarumán színeváltozása után.

(Be az erdőbe, aztán fel)

Szilvásvárad egyetlen hosszú utcának tűnt, kétoldalt lassan fogyatkoznak a hotdogosbódék, aztán kisodródunk a völgyben felfelé kapaszkodó ösvényre. Végre menedék a nap elől, a mellettünk elhaladó kisvasút mozdonyából lakodalmas zene harsog. Pisztrángos medencék és zsombékos koboldtavak. Később, már a faluban, besurrantunk egy istállóba, ahol a híres lipicai méneket tartják: mint egy antitópia hősei, szegények szám-és-név kombinációkat viselnek névnek és nagyon szépek.

(Szilaj kurucz írókrul)

Ha már lovak.

Volt egy időszak, amikor az Átjáró magazinban leközölt novellák előtt elolvastam a szerzők rövid életrajzát, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a fantasyben utazó íróknak mindig izgalmas és stílusos hobbijuk volt. Habár nem tartom magamat szigorúan vett fantasy-írónak, olyan jól mutatott a biójuk végén az ólomkatonák gyűjtése, a hadijátékok, az íjászat vagy a hárfázás. Nem mintha bármelyik is különösebben érdekelne, de például a lovaglás hasonlóan témába vágó hobbinak tűnt abban a néhány esetben, amikor valamelyik hős lóra pattant nálam (kicsit zavart, hogy kivétel nélkül irreális filmes élményekre támaszkodok). Nos, a hárfázás ugyan várat még magára, de a lovaglás ezennel kipipálva, mert nem csak ültem lovon párszor, hanem ügettem is vele, állítólag jól és be kell vallanom, nagyon tetszett. Szegény hőseimnek mostantól fájni fog a hátsó felük a nyeregtől.

(Eső és rejtői karakter és lovagvár)

Vihar készülődött, ami elsőre ígéretes dolognak tűnt a kánikulában, ami elől addig termálfürdőkbe vagy erdőkbe menekültünk. Aztán a Mátra távoli tömbje körül megakadtak a felhők, mennydörögve morogtak és olyan forró levegőt sodortak felénk, mintha kinyitottak volna egy kemenceajtót. Persze amikor elindultunk, egyenesen beleautóztunk az esőbe. Tapintható volt a vizes erdők illata és fátyolszerű ködként párolgott a víz a betonról.

Az erdei kirándulást hanyagoltuk, helyette megnéztük Parádon a híres Palóc-házat. A ház szép volt és kicsi, csapott zsúpfedéllel és vakolt vályogfallal, előtte pedig Heves Megye Legrészegebb Embere térdelt egy pocsolyában és ismeretlen okból két kézzel tépkedte a gazt, miközben saját magával veszekedett hangosan.

Amikor kiderült, hogy ő egyben a gondnok is, hirtelen minden sokkal érdekesebbé vált, mert az mindig szórakoztató, ha az idegenvezetőnek szó szerint kétfelé áll a szeme a részegségtől. A „vezetés” szó mondjuk túlzás, mert mi álltunk, ő támolygott és dohányzott, az előadása pedig nagyjából úgy írható le, mintha másfél mondatonként ugrott volna a tű egy bakelitlemezen. A házról ugyan semmit sem tudtunk meg (néha már elkezdett egy-egy témába vágó mondatot, de ez elmúlt), viszont többször is elmesélte élete néhány összefüggéstelen epizódját a katonaságról, az elveszített fogáról és az előző gondnokról; közben majdnem összeverekedett egy szomszéddal. Mindezt a „Yes lady I am igen asszonyom!” többszöri használatával és az „E!” kiáltás nyomatékos alkalmazásával egészítette ki, amiről eddig azt hittem, hogy a való életben nem is létezik. Amikor elmesélte, hogy a honfoglalás valójában ötven évvel korábban volt, mint hisszük, távoztunk. Azt kell mondanom, jóval szórakoztatóbb volt, mint egy szokványos idegenvezetés.

Közben elállt az eső és minden sokkal, de sokkal fülledtebb lett. Azért mi autóztunk még, ettünk fagyit és láttunk egy céllövöldét, tarrbélásan vidám körhintával.

Később autóztunk még és felkapaszkodtunk a siroki vár romjaihoz. Ha rablólovag lennék, csak ilyen helyre költöznék, bár a rekonstrukció nagy részét a fantáziám végezte el, tehát lehet, hogy nem is ilyen volt fénykorában. Mindenesetre merész tornyokat képteltem a romok helyére, de leginkább a föld alatti üregek tetszettek, amiket a falak alá, az ementáliszerűen lyukacsos sziklacsúcs belsejébe vájtak. A kilátást – egyenesen bele az alkonyatba – bónuszként kaptuk.

(Barackfeszt és fény)

Kisnánán van egy várrom, két toronnyal, nagyon takaros, a várfal alatt pedig évente egyszer baracknap, oda mentünk mi. Ettünk kondérban főzött gulyást meg fánkot, vettünk lekvárt, mellettünk a padon idős asszonyokat heccelt a vörös arcú szakácsember, nem messze tőlünk pedig traktorkereket gurítottak a kánikulában a falu legerősebb embere címért vetélkedő izmosok. És kiderült, hogy a lámpát errefelé fényvetőnek hívják.

(Végül haza)

Felháborodott macska, városba szorult hőség, instant visszavágyódás.

(2link)

Nem követtem soha különösebben a goldenblog nevű versenyt, most mégis megnéztem a kategóriák első hármas helyezettjeit, mert úgy döntöttem, idén visszafogottan szavazok, többek között a kultúrablogok egyikére (Irodalmi Boncasztal, jóféle, írósszerkesztőstanácsadós, kezdőknek és haladóknak), ami nem jutott be, ellenben találtam egy zseniális képesblogot a sikeres háromban. Engem bármikor le lehet venni a lábamról egy viharos éggel, egy esős tájjal, lehetőleg valami darkcity is legyen rajta, füst, gőz, pokoli masinák, tornyok, ettől az Artistaművek nem is különbözhetne jobban, de csorbuljon a kialakult kép. Egyébként is, ez a gyűjtemény meseszerű, amit szeretek, de nem giccses (amit nem szeretek), profi, és ez a kép például remekül passzol is a Noiz-féle hangulathoz.

A másik link a Magyar Íróakadémia regényíró-kurzusáról szól, amiről már jóval előtte, elismerem, gonosz módon a legrosszabbat feltételeztem. Ha lenne erőm hozzá, egy külön posztot szánnék az egész Kortárs Magyar Irodalomra, de majd egyszer, egyelőre linkelem Stöki igen alapos cikkét, hogy meglegyen itt is nekem.

(A város tetején)

A múlt héten elmentünk az üres áruház tetejére sörözni. Teherlift vitt felfelé, a liftesfiú hűtőládából árulta a márkás pálinkát, formatervezett miniüvegekben. Közben azon tűnődtem, milyen lehet most odabent az egykori Corvin áruház, a szocialista konzumkultúra alumíniumlapokkal borított bástyája, de persze a három emeletnyi régi nihil maradványát nem lehet megnézni, én a magam részéről tátongó, lerombolt tereket vizionáltam a falak mögé. Azért kárpótolt az utolsó előtti emelet, az esszenciális szocreál folyosó a narancssárga Centrum-matricákkal teleragasztva, meg a fémcsövek. Aztán ki a tetőre, ahonnan csupaszon maradt tűzfalakra látni, egy indusztriális kéményre, a lassan kigyúló belvárosi fényekre, mindenféle tetőkre és felhőkre, meg azokra a rejtélyes hagymakupolákra, amiket lentről még sohasem láttam (vagy varázslat védi őket, vagy ufók landolóegységei, és csak napszállta után ereszkednek le a feltöltőállomásokra).

A Corvin tetejét amúgy ugyanaz a cég üzemelteti, mint a Szimplát, és közönség is hasonló, amúgy hideg volt és bádogpultoknális álltunk kicsit.

Később még veszélyesebben éltünk, villamossal meg gyalog kalandoztunk a Tűzraktér nevű hely felé az Üllői úttól beljebb. Ez egy hatalmas, halott gyár, fényfestéssel az üres falakon, lezárt art deco lépcsőházzal, üres udvarokkal, tátongó ablakokkal és egy egész pincerendszerrel, amit véletlenül találtunk meg és meglepve állapítottuk meg, hogy sikeresen elnyelt egy egész zenekart, de úgy, hogy semmi sem hallatszott ki belőle.

Tudom, az utóbbi időben számtalanszor lelkesedtem már a budapesti romkocsmákért, de muszáj volt elmesélnem , mert E, aki amúgy brit és vendégségben volt itt, teljesen igazolta azt a tézisemet, hogy külföldieket le lehet nyűgözni ezzel a hungarikummal.

A Tűzraktérrel szemközt ásító hatalmas foghíjtelek (ahol akkora krátert ástak, mintha meteor zuhant volna oda az égből) pedig elővetíti a sorsukat, amikor végleg eltűnnek és sajnálni fogom őket.

(Vigyázat, hosszú mondatok: Neil Gaiman dedikál)

Sokan jöttek, pedig egy egész hét sem maradt arra, hogy elterjedjen a hír, én meg izgultam, mert valamennyi szerep jutott nekem a szervezésben, még ha nem is nagyon állt másból (a hír szétküldésén kívül), mint egy telefonból, amikor Neil kitalálta, hogy indulás előtt dedikálna, a többit meg már profin elintézte Robin és a többi kedves ismerős a Deltavisionnél. De azért mégis izgultam és végül minden jól alakult, a negyven érdeklődőre számító Neil három órán keresztül írogatott a könyvekbe, és ha jól láttam, elhasznált egy készlet töltőtollat. Az érkezők meg álltak az utcán, az esőben meg tömött sorban a boltban, majd kaptak Odint az Amerikai istenekbe, gyertyát a Tükör és füstbe, rókát a Dream Huntersbe, közös fotót, pár kedves szót, én meg besózva rohangáltam ide-oda, a sor különböző részein ácsorgó barátaimmal beszélgettem sokat, nagyon kicsit a kísérő Doug Jonesszal (aki a Faunt játszotta az általam eléggé kedvelt Faun labirintusában) és pár mondatot Maddyvel, Neil lányával. Megvártuk, amíg minden rendben befejeződik, aztán búcsút intettünk a teljesen kimerült szerzőnek és kevésbé tikkadtan ugyan, de azért elmentünk sörözni helyette is.

Igazából képtelen voltam megjósolni, vajon mennyien bukkannak fel, hiszen NG magyarországi megjelenése finoman szólva is hányatottnak mondható. Viszont még mindig működhet a suttogó propaganda (már a Zinterneten is!), amivel valaha engem is rávezettek a Sandmanre, legalábbis abból ítélve, mennyien szorongatták a kezükben valamelyik eredeti képregénykötetet.*

Fura dolog ez a dedikálás. Nálunk többé-kevésbé egyszeri, könyvheti esemény, nyugatabbra innen meg kőkemény promóció, egy új könyv megjelenésekor pláne üzlet, amikor az adott könyvesboltban kell megvenned a dedikálandó példányokat. Évek óta olvasgatom különböző híresebb szerzők élményeit ezzel kapcsolatban, és mindig eszembe jut, amit többen mondogatnak, miszerint a karrier elején ez a siker látható jele, tehát a nagy álom**, majd amikor a több hetes szerzőturnén minden nap nyolc órát ülsz végig két szendviccsel meg egy csésze teával, már nem gondolsz másra, mint arra, mennyi időt tölthetnél ehelyett írással (és mikor surranhatsz ki a mosdóba, tippelem én). Az tehát kiderült, hogy Neil Gaiman kőkemény profi, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit több kell a profizmusnál, hogy a harmadik óra végén még a legutolsó tíz emberrel is kedvesen el tudj beszélgetni.

Zárszóként pedig egy link: Stöki barátom szerintem remekül sikerült (tudom, elfogult vagyok, de akkor is) hosszú interjúja az indexen Neillel.

* ennek ellenére nagy eséllyel még mindig anyagi csőd lenne kiadni magyarul

** itt tartok most én

(Neil Gaiman Budapesten)

Az az igazság, hogy ha Neil Gaiman nem ír blogot, soha az életben nem tudom meg, hogy itt van Budapesten.* De szerencsére aktív netes jelenléttel bír, az pedig már az Amerikai istenek fordítása közben kiderült, hogy rendkívül kedves ember, ennek köszönhetően szakított ránk D-vel egy kis időt, pedig nem írói minőségében, hanem a filmrendezés trükkjeit ellesni jött Magyarországra (heti hat napban). Így végre odaadhattam neki az Amerikai istenek egy példányát, amit évekkel ezelőtt egyszer már elküldtem neki, de rejtélyesen lenyelte a posta. Egyébként élőben is közvetlen, barátságos személyiség, ezért valahogyan pillanatok alatt csapongani kezdett a társalgás és kiderült, miért van a Sandman egyik epizódjában magyar nyelvű, de két reprintben is (másként) elrontott tábla, a galambokat etteni tilos (a régi barát, a magyar származású Steven Brust behatása, eredetileg jó szöveggel, de valószínűleg az utómunkák során csúszott félre), milyen a Hellboy 2 forgatása (tanulságos, de mint minden forgatáson, rengeteg idő megy el várakozással), milyen lesz a következő könyve, a The Graveyard Book (Coraline-ra hajazó, fiataloknak és időseknek egyaránt szóló, elég borongósnak tűnő történet), milyen volt Lengyelországban és mit nézne meg Budapesten, ha lenne szabadideje.

És a legjobb, hogy meséltünk neki az endlessről és már be is linkelte a blogjába.

Szolgálati közlemény: szerdán, július negyedikén a Sárkánytűz könyvesboltban dedikál 19 órától. (Bp, Ferenc körút 40.)

* a szerzők és a fordítóik általában amúgy is csak akkor találkoznak, ha a kiadójuk összehoz egy össznépi találkát

(Vielen dank für die)

Cinematoscope Presents
Return to The Valley of the Blogz
Technicolor Deluxe!

A blog 2005-ös újraindítása óta visszatérő elem a klasszikus pulp megidézése: eddig csak szövegben, de mostantól whoisnot pixelvarázslatának köszönhetően vizuálisan is (lásd fejléc).
Megújult, még pulposabb arculat -- még zöldebben, saját névvel is. Köszönet érte!

(Születésnap)

Valószínűleg rendkívül bárgyúnak tűnő, meghatódott vigyorral bámultam az asztalon sorakozó holmikat. Mintha egy párhuzamos valóságból pottyantak volna át, ahol a jóval korábban született alteregóm a hetvenes éveket egészen másfajta író karrier hajszolásával töltötte: egy gyönyörű, eredeti táskaírógép a szöveggyártáshoz, fém laposüveg az alkotófolyamathoz és ihletnek a Taschen által kiadott vaskos gyűjtemény, amiben a második világháború utáni amerikai (nagyon-nagyon-nagyon) pulp férfimagazinok mára kultikussá vált borítói sorakoznak.* Persze nem áll szándékomban stílust váltani és elvenni alteregóm megélhetését, hiszen biztosan nem tudnék olyan zseniális címeket kitalálni, mint a Weasels ripped my flesh vagy a Vicious vampire vamps of Vera Cruz, nem is beszélve a legalább tucatnyi változatban felbukkanó Writhing nudes for Doctor Satan's Chamber of Horrors címsablonról.

Szóval az úgy történt, hogy én mindent megtettem, hátha sikerül elbliccelni a dolgot. Nem azért, mintha hinnék a viccesen hangoztatott "harmincon túl minden nap ajándék" szlogenben, bár jó mondogatni blazírt fejjel, egyszerűen nem vagyok az a nagy születésnapozós, ha a sajátomról van szó. Egyébként is, öt évvel ezelőtt olyan klasszikus meglepetésbulit szerveztek nekem, hogy azzal le is tudtam pár évtizedre ezt az ünneplősdit (hittem én). De szerencsére sem D., sem a barátaim nem hagyták magukat, és bebizonyosodott, hogy azt az öt évvel ezelőtti alkalmat is lehet újrázni.

* Kompozíció: lenge öltözetű nők, sok fegyver, borotvareklám-arcélű férfiak, aztán még több fegyver, legyőzendő ellenségeknek pedig a huszadik század összes diktatúrájának komikusan eltúlzott keretlegényei

("Reklámszövegek, amelyekre tényleg felkapod a fejedet"-rovat)

Azt hiszem, ma láthattam a metróban az utóbbi idők talán legelhibázottabb marketingszövegét. Egy thrillerről beszélünk.

"A Moby Dick és a Mátrix zseniális ötvözete."

Én még azt is elhiszem, hogy ez valóban a Times-ból vett idézet. De abban is hiszek, hogy aki kitalálta és aki magyarul felhasználta, valószínűleg nem rendelkezett vizuális fantáziával.

(Udvar. Könyv. Torzítás.)

A város titkos folyosóin vittem őket befelé, a szürke házak közé. Elhagytuk a szélesebb utcák fényeit, hatalmas, lusta cseppekben esett az eső, homlokomba húztam a fekete kapucnimat, mintha Budapest Igorja lennék, igaz, a hatás kedvéért illett volna nyüszítve felvihognom, amikor megérkeztünk az avatatlanok számára észrevehetetlen bejárathoz. Aztán bementünk a világos téglafalak, szedett-vedett berendezési tárgyak közé, ki a tűzfalakkal körülvett udvarra, ahol az esőben csillogtak az asztalok és egy hatalmas, funkciótlan kémény magasodott mellettünk. „Ilyet nem találtok Amerikában”, mondtam olyan büszkén, mintha én építettem volna a Szimpla kertet, pedig csak azt akartam, hogy gyanútlan vendégeim, Lez meg Tiffany valami egyedi élménnyel térjenek vissza az Államokba, és azt hiszem, ez sikerült. Később egyre nagyobb lett a tömeg, az udvarra kinyüzsögtek a poharakat szorongatók, bent megrekedt a fülledt ázottruha-szag meg a füst, mi pedig meglehetősen sokat ittunk és jól éreztük magunkat.

Egyébként hiányolom a romkocsmákat. (Lehetett volna belőlük külföldön reklámozható, egyedi turistalátványosság is, de inkább unalmas apartmanházakat építenek a helyükön.)

Lez egyébként mindig meglep valamivel, mert amikor kiment Amerikába, még azt sem tudtam, hogy szereti a képregényeket, de azóta nem csak túltett rajtam rajongásban, de állandóan igazi kincseket hoz ajándékba. Tiffanyval meg egy élmény beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen cáfolja a sztereotípiákat, amelyek az európaiakban az amerikai turistákról élnek.

Másnap folytattam a társasági zsizsegést, ezúttal a könyvfesztiválon, ahová mindig csak néhány órára szoktam kilátogatni, ha egyáltalán, szeretem én az irodalmat, de ilyen mennyiségben megüli a gyomromat. Most még a szokásosnál is kevesebbet láttam a kínálatból, nem volt erőm a pultok előtt tülekedni, inkább csak megsétáltattam magamat a könyvek között. Szerencsére volt B–terv, ismerősökkel és barátokkal találkoztam, többek között a két Csillával, akik regényeket dedikáltak (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Tóth Csilla: Körbe ég), Kirával, Magyarország egyik legjobb borítófestőjével, és László Zoltán írókollégával, akit ezúton fel is vennék az oldalsó bloglistába, ha már.

Vasárnap pedig, hogy a hétvégére feltegyem a koronát, Tapsi invitálására elmentem Woven Hand koncertre, és milyen jól is tettem. A Woven Handet még évekkel ezelőtt láttam először, Szigeten és teljesen letaglózott, aztán a lemezeiken – bármennyire is jók – ez az érzés annyira nem jött át, de most, élőben megint a nyersesség és az energia dominált.

A Woven Hand (lemezen) nekem az isten háta mögötti Amerikát idézi, hegyeket, erdőket, temetési meneteket és üres tornácokat egy kisvárosban. A koncerthangulat más, mert a városka ugyanaz, de idegen érkezik, nem sokkal az eső után, csattanva vágja be rozoga furgonja ajtaját, nehéz bőrkabátot visel, a fején kalapot, kezében régi Biblia, szemében különös áhítat, úgy indul el a helyi büfé felé.

Itt bele lehet hallgatni. És pont a Winter Shaker, az egyik kedvencem az első szám.

(pünkösdi gitárkirályság)

Ha 1993-94 telén (valamiért úgy rémlik, hogy hideg, koszos hónapok voltak ezek, amikor többször hullott méteres hó és ronda, fekete volt a jég az utak mellett), amikor szülővárosom egyik igazán lelakott borozójában, a hordozható konvektorok és a flipper mellett - mint minden valamirevaló, kockás inges grunger -- rendszeresen üvöltöttük a Nirvana frissen megjelent In Utero lemezének számait (eshu és echnat volt a két állandó tettestárs), szóval ha valaki akkor odajön hozzám és azt mondja, hogy 2007-ben egy konzolhoz kapcsolt, gitár alakú kontrollerrel a kezemben állok majd egy színpadnak kinyitott heverőn, egyik kezemmel az akkordoknak megfelelő színes gombokat kezelem a gitárnyakon, a jobbommal pedig a pengetőként funkcionáló pöcköt, a tévéképernyőn megjelenő instrukciók alapján, és azt énekelem, hogy "Hey! wait! / I've got a new complaint / Forever in debt to your priceless advice", hát lehet, hogy percekig csak röhögök hangosan (vagy megkérdezem, mi az a kontroller).

De tegnap, Herbie-nek hála, megtört a jég és mégis bekövetkezett a pillanat. A Guitar Hero II-nek hála mindannyian pózolhattunk egy kicsit a világhírt jelentő heverőn.

(posztapokaliptikus viharsoundtrack)

A tegnap estét szülővárosomban töltöttem, egy tetőteraszon sörözgetve a barátaimmal, és ahogy telt-múlt az idő, a szemünk sarkából egyre gyakrabban láthattuk a közelgő, de néma vihar villámait, mintha óriási stroboszkóp villózott volna az égen. A zivatar szerencsére megvárta, amíg a barátaim hazavittek, és remek időzítéssel pontosan abban a pillanatban zúdult rá a világra, amint becsuktam a bejárati ajtót. Igazi májusi fergeteg volt, harsogó mennydörgéssel meg ablakréseken befelé zubogó vízzel, és még javában tartott, amikor lekapcsoltam a lámpát, ezért az eső surrogása lett az éjszaka filmzenéje.

Talán ennek is köszönhető, hogy ugyan nem játszottam a STALKER névre hallgató játékkal, álmomban mégis hasonló helyeken jártam. Egy fertőzött Európa keleti sarkában készültem szorongva az első bevetésemre, habár azt már nem tudom, pontosan mit kellett volna tennem; langyos eső mosta egy Budapestre emlékeztető város néptelen utcáit, valahová autóztunk, de üldöztek minket, aztán védőfelszerelésre vadásztam egy talponállós büfésorra emlékeztető találkozóhelyen. Hirtelen átmenettel valami után kutattunk egy pincében, ahol apró, pókszerű lények nyüzsögtek és fájdalmas volt a csípésük, és amikor kiderült, hogy el kell indulnunk a kontinens szíve felé, álombéli énem, csak általa ismert okokból, annyira megrémült ettől, hogy azonnal felébredtem.

(It was a dark and stormy night)

A város szélén, a régi bányató mellett vártam a többiekre. A túlsó parton, a sziklafalba épített rádióállomás felett sötét viharfelhők gyülekeztek.

Hárman szálltak ki az autóból. Lassú kopogással eleredt az eső. A sofőr intett, majd elkanyarodott, és mi lehajtott fejjel elindultunk felfelé, a hegyen álló házba.

Mennydörgés robajlott, amikor levonultunk az alagsori szobába. A keskeny ablakot néha megfestette a villámok fénye. Hajnalig nem csitult a fergeteg, az éjszakát súlyos, surrogó zajjal töltötte meg az eső.

Igen, a természet néha nagyon besegít azoknak, akik horror-szerepjátékkal ütik el a szombat éjszakájukat.

(A rododendron lánya)

Azért szeretek a barátaimmal több napos kirándulásokra menni, mert ilyenkor kiváló társaságban lehet nagyokat beszélgetni, észt osztani, a világot megfejteni, enni, társasjátékozni és igény szerint ezen fázisok között és alatt egészen sokat inni. Ráadásul az ilyen alkalmakkor tökéletes összhangba áll össze a csapat geek* kemény magjának elméje, mintha hatalmas bolytudatot alkotnánk és döbbenetes lezserséggel döbbenünk rá rejtett összefüggésekre (melyek természetesen motyogó ronccsá silányítanák az erre felkészületlen átlagembereket, satöbbi satöbbi). Az idén Zalába mentünk, gyönyörű vidékre, egy panzióvá átalakított vízimalomba, ahol komplett szarvascsordához elegendő trófeamennyiség díszítette a falakat, a háziak vizslája vacsoraidőben Oscar-díjra érdemesen alakította a kiéheztetett ebet és még érintésre doromboló macska is akadt.

A hagyományok szerint tehát nem vesztegettük az időt, főztünk, iszogattunk, játszottunk is egy keveset, illetve a közeli arborétumban – ami az Óriások erdejével és a Hétforrással nyugodtan beillene valódi meseerdőnek is – fényt derítettünk a a Rododendronkirály mítoszára, aki a csapattól lemaradó turistákat arcra tapadó, bódító szirmokkal teszi engedelmes szolgájává. Jártunk még bivalyrezervátumban, ahol többen megriadtunk a Világ Leggonoszabb Tekintetű Bivalyától, aztán a történelmi jáki templomban, ahol eleink annyi szimbólumot faragtak kőbe, hogy valószínűleg egész Da Vinci-kód klónokat lehetne rögtönözni köréjük, illetve abban az étteremben, ahol végtelenítve ment „Michael Jackson és a Beach Boys legnagyobb slágerei a Super Mario hangeffektjeire átírva” cédé, ami sokkal, de sokkal bizarrabb annál, mint amilyennek tűnik.

* a wikipedia szerint a geek: „A person with a devotion to something in a way that places him or her outside the mainstream. This could be due to the intensity, depth, or subject of their interest. This definition is very broad, and allows for (…) music or band geeks (audiophile), movie and film geeks (cinephile), comics geeks, (…) gamer geeks, (…) literature geeks…”

(Hazafelé: morgás)

A vasárnap már végig a hazaúté*, átszállással Lutonban, ahol öt és fél órát kellett elütnöm, ebben szerencsére segített a felmentő lovasságként érkező CzG, aki halált megvető bátorsággal ivott velem cidert meg kávét és vitatta meg az élet nagy kérdéseit.

Fapados légitársaságoknál nincsen helyjegy, ezért az ablak melletti helyek sértett hisztivel történő újraelosztását mindenki másként próbálja megelőzni, úgy látom, általában a check-innél négy csoportba osztják az utasokat, érkezési sorrend alapján, és később, a felszállás előtt a csoportokat szólítják A-tól D-ig. Minden más nemzet képviselő türelmesen várják a sorukat, egyedül az olcsó bőrdzsekis, feszülőspólós magyarok állnak át röhögve a nekik jutott utolsó csoportból a másodikba, majd addig kiabálnak az alkalmazottal, amíg csak felengedik őket a többiek előtt. Ilyenkor elég kínos magyarnak lenni, most is örültem, hogy angol nyelvű könyvet szorongatok a kezemben. A hazaút aztán zökkenőmentes, Kőbánya-Kispest metrómegállója ugyanolyan szép, mint mindig és amikor a Deák téri metró mozgólépcsőjén egy kiscsaj összerókázza magát előttem, egy egész szembejövő amerikai csoport nagy derültségére, megnyugodva érzem, hogy tényleg itthon vagyok.

*apró figyelmeztetés a vidéki Skóciába indulóknak: sokat szidjuk az itthoni közlekedést, de azért nem lehetetlen feladat vasárnap délelőtt elérni egy negyed tizenegyes gépet, Stirlingből azonban a nagyjából negyven percnyire található Glasgow-ba a hét utolsó napján fél tízkor indul az első busz és vonat, ami mindenféle szervezéseket tett szükségessé és tulajdonképpen véletlenül derült csak ki.

(Skócia: Edinburgh)

A belváros közepét kardcsapásként vágja ketté egy meredek völgy, és ha Walter Scott übergótikus emlékműve elől néz át az ember a vár felé, akkor tulajdonképpen egy igazi fantasyvárost láthat. Az emlékmű amúgy minden romantikus szerző megdicsőülése lehetne, csupa füstös torony és csipke és vízköpő, középen pedig maga Sir Walter ül fehér kőből faragva, kissé elveszett arckifejezéssel. A vár meg hatalmas, de nyílt nap volt itt is, és a rengeteg turista miatt inkább csak úgy végigrohantunk rajta. A tengert a fátyolos idő miatt alig lehetett látni, pedig szeretem sokáig nézegetni a tengert, ha tehetem.

(Skócia: Stirling)

Igazából nem egészen tudtam, mire számítsak Skóciában, mert fikciószennyezéstől ködös fejemben a név említésére kizárólag kopár hegyormok, félszigeten álló fekete kastélyok, cudar idő és a folyamatosan síró skótduda hangja rémlett fel. Sejtettem, hogy ez nem egészen lesz igaz, nem is lett az (habár D. fényképei alapján a Felföld valóban hasonlít az elképzeltre, de ott nem jártam, illetve Edinburgh-ban minden négy és fél méterre jutott egy skót dudás), hanem valami egészen más. Skócia déli része nagyon szép volt így tavasszal, kicsit dimbes meg dombos, tágas mezőkkel, lovakkal, erdőfoltokkal meg a lassú, széles patakokkal. A londoni tavasz után kicsit kontrasztosnak tűnt a skót változat, a széllel és a tíz fok különbséggel (lefelé) meg a puhán szemetelő esővel.

Stirling a Braveheart, azaz William Wallace városa, köszönhetően annak a híres csatának, amit a régi híd körül vívtak az angolokkal 1297-ben. Meglehetősen lapos vidék, ezért a két magaslat közül, amit a természet a Stirlingnek adott, az egyikre a várat építették, a másikra meg William Wallace emlékművét, ami az egész városból látszik és ahová egyszer sem sikerült feljutnom. Egyébként messzebbről sokkal jobban tetszett, mert a távolból úgy fest, mint egy csontból növesztett torony, ahová hosszú évek vándorlásai után érkeznek meg a kimerült lovagok a mesékben, csupa ízelt és egymásba hajló tüske, nyúlánk fiatornyokkal, de a hegy lábától látszik, hogy az egész csak szürke kő. Északi irányban lassan felgyűlnek a Felföld hegyei, elérhetetlenül.

Az emlékmű tehát kimaradt, de a stirlingi várba szombaton, a nyitott nap keretében sikerült bejutni. Impozáns kilátás nyílt a tájra, ahol egy esőfelhő kóborolt éppen. Odabent merész rekonstrukciós program zajlik már évek óta (és még el is tart egy darabig), hogy a teljesen lelakott és átalakított erődbe visszavarázsolják a régi pompát, egészen a szimbolikus egyszarvú-vadászatot megörökítő, csodaszép faliszőnyegek újraszövéséig. Ez azt jelenti, hogy végig lehet sétálni termeken, ahol majdnem mindegyikben egy kis tábla hívja fel a figyelmet valami előbukkant rejtélyre (titokzatos, elfalazott ajtókra és egyebekre), de minden teljesen le van csupaszítva. A vár mellett található egy temető, rejtélyes kőpiramissal, a Holy Rude (Rude = Feszület) nevű templom és néhány utcányira egy jóféle hely, ahol tradicionális skót ételeket, azaz haggist meg mince and tatties-t lehet enni. A haggis amúgy pontosan olyan, mint a hurka, senki se hagyja, hogy elriasszák a birkagyomorral riogató ellenpropagandisták.

(Wallace emlékműve, courtesy of D.)
(ott esik)
(fel a hegyre)

(Skócia: Camelot)

Ugyan, csak egy makett.

Doune kastélyát ismeretlenül is onnan ismerheti a szélesebb közönség, hogy itt forgatták a Gyalog-galopp különböző várakban játszódó jeleneteit, és nincsen messze Stirlingtől, ezért nyilvánvalóan meg kellett néznem. A falucska buszmegállójából ki kell sétálni a házak utolsó soráig, onnan egy ösvényen és ott is vagyunk. Hétköznap délelőtt lévén én voltam az egyetlen látogató, ráadásul a jegy kifizetése után arra lettem figyelmes, hogy a magányos pénztáros bezárja az iroda ajtaját és távozik (valószínűleg ebédelni), ezért aztán teljesen egyedül maradtam. A vár csupa csigalépcső, üres toronyszoba és kongó, tágas terem, és valószínűleg remekül rá lehet hangolódni a múlt vérzivataros századaira, ha az ember nem dúdolgatja kényszeresen a Camelot Songot (mint én).

A következő megálló aznapra Callander volt, egy két utcából álló falu, ahol a másik nemzeti hősnek, Rob Roynak szentelt információs központban készségesen a kezembe nyomtak egy térképet és bejelölték, mit érdemes megnézni. A Meadows egy nagyon szép park a kanyargós patak mellett, ahonnan át lehet sétálni a gyaloglóösvényre, ahol minden oldalról birkák néznek ellenségesen. Visszafelé feltűnt egy szürke fal az egyik mező szélén, a távolban. Átkeltem egy zsombékoson, ahol göcsörtös, levelüket veszített hatalmas fák álltak magányosan és rátaláltam egy vén temetőre. Mohos sírkövek dülöngéltek a szürke falon belül és kívül, zuzmószerű moha lógott az ágakon, kósza madárfütty hallatszott és egy összetépett levél foszlányai szerint bizonyos Davidet 19 ezer fontos tartozásának megfizetésére szólította fel az illetékes hivatal. Vajon miért éppen ebben a régi temetőben olvasta el David ezt a levelet, ahol éppen csak a madár jár?

Utána pedig felmásztam egy kisebb hegyre. Az ösvény alján, a házaktól méterekre őzek szaladgáltak, fent pedig nagyon sűrű, nagyon csendes erdőbe jutottam, rozsdaszínű avarral, mohos kősziklákkal és kidőlt fatörzsekkel. Látszott, hogy ha idős lesz és tapasztalt, ez az erdő majd Tim Burton filmekben akar szerepelni.

(Doune/Camelot)

(Callander, a temető előtt)
(meseerdő)

(London: könyvek, ügynökök és édességek)

Hétfőn elmentem kibicelni a londoni könyvvásárra. Már amikor itthonról belépőt igényeltem, tudtam, hogy ez nem az én vadászterületem, ez szakmai rendezvény, a kiadói tápláléklánc nálam magasabb szintű ragadozóinak, de egyszer meg kellett néznem, hogy fest egy ilyen, és megérte. Mondjuk enyhén nyomasztó a fél emeletet betöltő asztalka-labirintusban ülő irodalmi ügynöksereg látványa, de én már a budapesti könyvvásárok után is azon szoktam tűnődni, minek hordok egyáltalán pohárral vizet a tengerbe.

Azt mondják, Európában készülő kínai ételeknek semmi köze az eredetihez, megörültem hát, amikor kiderült, hogy D. kínai csoporttársaival a kínai negyedben fogunk kínai étteremben enni, végre megtudom, mi az autentikus, gondoltam. Érteni nem értek hozzá, de abból kiindulva, hogy egyáltalán felismertem az ételeket (és milyen jók is voltak), az itteni kínálat még mindig eléggé európai lehetett. Utána külön ajánlásra vettünk kínai süteményeket a számos helyi édességbolt egyikében, és végül is csak egy zacskónyi keksz-szerűséggel nyúltunk mellé, amit utána különböző áldozatokkal próbáltunk megetetni, sikertelenül (egyikük azt hitte, szekrénybe akasztható naftalingömb). Másnap azért eljutottunk egy eldugott indiai édességboltba is, ahová CzG vitt el minket, majd egy pub előtt, az utcára kitett asztalok egyikénél shandyt iszogatva (limonádé plusz sör) felfaltunk minden furcsa nevű édes és sós dolgot, megacélozva a lelkünket a Skóciába vezető, nyolc órán át tartó éjszakai vonatozásra.

(Hyde Park Corner)
(vásár)

(London: hétvége)

Alig néhány napja annak, hogy hazajöttem, de máris valószínűtlen az egész elmúlt hét, mintha valaki mással történt volna. London tavaszias volt, lármás és napfényes, Skócia higgadt és nyirkos, puha esőfelhők szűrőjén át bevilágítva. Intenzív út lett egyébként, mintha minden napba belecsomagoltak volna még huszonnégy órát, jó szorosan, nehogy kiguruljon szállítás közben.

Nagyon nem akaródzott visszajönni, meg most írni is olyan furcsa róla. Pillanatképek, ahogy jönnek, első adag.

A szombat kora délelőtti érkezés például egy ilyen megmaradt emlék, amikor a hajnali hármas keléstől kicsit kótyagosan azon merengek, hol szervezhették meg ezt ilyen tökéletesen, hogy igazi ánglius ködben landoljunk Lutonban, majd a Londonba szállító reptéri busz végállomása hajszálpontosan a Baker Street 221/B előtt legyen? Aztán ezzel be is fejeződött a turistáknak szánt adás, leállították a programot és gyönyörűen ragyogó, tavaszi idő lett. Szinte senki sem járt az utcákon ilyen korán, tágasnak és tisztának tűnt mindent, a hozzám hasonló ténfergőkkel együtt birtokoltuk a központot, legalábbis egy darabig.

Amúgy a Baker Street metrómegállójának csempéit szinte mindenhol apró Sherlock Holmes-sziluettekből összeálló, nagy Sherlock Holmes-sziluettek díszítik. Ez azért még nekem, a hardcore SH-fannak is durva.

Fél napig egyedül csavarogtam azokon a környékeken, ahol évekkel ezelőtt majdnem minden nap jártam, fura volt, aztán délután megjött D. és gyors egymásutánban többször átszeltük metrón a várost, és ezzel több teljesen eltérő kultúrát szemléztünk, a főleg indiai és pakisztáni hangulatú Wembley után például az egykori rettegett East Endből élvezhető szórakozónegyeddé avanzsált Shoreditchet, ahol minden bárszerű hely ajtajában átkutatják a táskákat és helyi ügynökünk, CzG nem csak kalauzol, hanem uborkás koktélt is iszik merészen.

Egyébként London tényleg egy külön univerzum, ami akkor feltűnő igazán, ha valaki kimerészkedik a határain túlra, mint mi vasárnap Kentbe, meglátogatni Martynt, akinél vendégeskedtünk pár éve. Persze London nem ereszt, vasárnap lévén a metrójáratok fele karbantartás miatt teljesen le van zárva. Izgalmas játék következik, mint egy gigászi flipper, ahol London a metropoliszmasina, mi vagyunk a vasgolyók, akiket északnyugati csücsökből kell eljuttatni a délkeleti sarokba, Greenwich alá, ide-oda pattanunk, vonalakat váltunk, lezárt állomások között gyalogolunk a felszínen, hatalmas késéseket hozunk össze, amíg kijutunk a Temzén túlra.

Kent grófság igazi képeskönyv-Anglia, főleg amikor éppen virágba borultak a fák, mindehhez egy igazi angol kastély kertje a háttér. Ez Leeds Castle, VIII. Henriké volt valaha, hatalmas, park, fekete hattyúk, zöld gyep, sövénylabirintus (középen grottóval), tó méretű vizesárok. A kastélyépületben a borospincéből startoltunk, aztán fel az emeletre, van egy egészen középkori része, a földszint pedig egy hamisítatlan Agatha Christie-regény, szépen karban tartott, harmincas éveket idéző szalonnal, ahol Poirot összehívja az összes szereplőt, közvetlen átjárással a szomszédos könyvtárszobába, ahol a történet elején a hulla hevert.

Visszafelé ismét megpróbálkoztunk a tömegközlekedéssel, ezúttal több sikerrel. Szeretem a londoni metró öreg, korhadt állomásait, bár tény, hogy ezeken a platformokon nem szívesen várnék a legutolsó metróra éjfélkor.* Az Elephant and Castle metróállomáson például olyan mélyről indulnak a szerelvények, hogy ha nem a lifttel megyünk, akkor végtelen lépcsősorokon vezet lefelé az út, aztán jön a csigalépcső, ami enyhén lejtős, fehérre csempézett alagutakban folytatódik, ahol az álmennyezet fémpaneljei alól kötegekben lógnak a kábelek és minden nagyon, nagyon csendes, a fordulókba akasztott, domború tükrök pedig furcsa pacává torzítják a kanyaron túl igyekvő magányos alakokat.

*főleg a Creep című horrorfilm óta

Képek:

(park)

(útvesztő)

(kastély)

(indulás előtt, tizenhárom, nihil)

Péntek 13. Sohasem hittem benne, most sem teszem, de azért apró bosszúságokból jutott mára. De leginkább pánikszerűen lecsapó, menetrendszerű önértékelési válságot hozott, mert holnap – hajnalok hajnalán – startolok Londonba és bizonyos vállalásokat be akartam fejezni, ami (meglepő fordulat a történetben!) egyáltalán nem sikerült. A legfontosabb sem.

Eszembe is jutott az Édes Anna szürreális kezdése és elképzeltem, amint egy rajzfilmszerűen elnagyolt, berregő kisrepülőgépen menekülök a munkáim elől, zserbóktól puffadozó zsebbel, lepottyantva még ezt a postot, megrepedt novellatöredékek hagyva hátra, míg mögöttem, nem is túl messze lilásvörös fergeteg, villámoktól szabdalt fordítási határidő közeledik feltartóztathatatlanul. Ma ugyan teljesen elkapott a nihil és el sem tudom elképzelni, hogyan fogom teljesíteni a megírnivalóimat a sokszorosan eltolt határidőkre, vagy egyáltalán, hogyan fogok valaha határidőt teljesíteni, ha naponta alig egy sort írok és miképpen leszek majd készen közel háromszázhatvan oldal fordítanivalóval május 15-re.

De most (na jó, képletesen, mert igazából csak kora reggel) inkább felpattanok a gépre. Próbálok jelentkezni.

(Történetek, melyek postként végződnek)

Azt hiszem, 1998-ban lehetett, a lakásunk akkori inkarnációjában (narancssárga lámpabura és zöldes tapéta, nyugdíjasnéni-lakástemplate_1), hogy vidám egyetemistaként, egy kölcsönkért laptopon csak úgy írni kezdtem egy novellát valami egészen más munka helyett. Körülbelül egy oldalig jutottam benne, aztán félretettem. Néha kitaláltam, hogy kezdeni kellene vele valamit, aztán maradt úgy, ahogy volt, mert akkor még nem bírtam megírni, utána meg mindig motoszkált bennem a bizonytalanság, mit hozhatnék ki ebből az egészből. Egyébként schizo barátom félmondata ihlette, és megígértem neki, hogy megírom. Ígéretekben már akkor is erős voltam, úgy tűnik.

A történet egy vonatról szólt volna, ami egy európai pályaudvarról indult, de nem ért célba soha. Azóta sem állt meg, egyszer sem, nem is lassított, csak száguld bele a semmibe, először Európában, aztán egészen máshol, később talán Európa álmaiban, halott vagy idegen vagy félelmetesen ismerős városokon át, néha a napokon át tartó éjszakában, talán a múltban vagy a jövőben. Vagy nagy valószínűséggel a Pokolban. Évek óta tart a lehetetlenből megszokottá vált út, a vonat utasai közben megfogyatkoztak, megőrültek, sajátos hierarchiát alakítottak ki, mítoszokat teremtettek magyarázatok helyett, sokan pedig nem bírták tovább. A túlélők szent grálja a mozdony, ahová senki sem jutott még el, de hisznek benne, hogy egyszer sikerül. És akkor megállítják. De ha leszállnak, vajon hol találják magukat?

Ezen a ponton még rengeteg mindent ki kellett volna találni hozzá. Azt hiszem, a történet végén egyébként megérkeztek volna. Lehet, hogy ki lehetett volna hozni belőle valamit.

Mindezt csak azért mesélem el, mert tegnap ráakadtam az Európa könyvkiadó mostani megjelenéseinek listájára, köztük a Viktor Pelevin korábbi novelláiból gyűjtött antológiával. És az egyik erről szól:

„A Sárga Nyíl mintha egy tömegtársbérletben játszódna. Aztán kiderül, hogy minden egy végtelen hosszúságú, nem tudni, mikor, hogyan keletkezett, hová (talán egy lerombolt híd felé?) száguldó vonaton történik. A főhős – egyike azon keveseknek, akik egyáltalán felfogják, hogy egy vonaton utaznak – élve akar leszállni róla. Tudja, hogy ez lehetetlen, s mégis ezt akarja, „mert bármi mást akarni egyszerűen őrültség". És egyszer, ismeretlen okból, váratlanul megáll a vonat…”

Mégis meg kellett volna írni akkor.

(delta green)

Mi köze a repülő csészeljaknak H. P. Lovecraft borzongató kreatúráihoz? A CIA elődszervezetének egy szándékosan elfeledett amerikai halászfaluhoz? New York lelkének a világegyetem őrült isteneihez?

Konspiráció, horror, fekete öltöny, napszemüveg, paranoia: Delta Green.

A Delta Green egy játék, amit most újra kiadnak, és ebből az alkalomból előszedtem egy nyolc évvel ezelőtt írott ismertetőmet, átolvastam, nagyon sokszor fájdalmasan felszisszentem (üzenet az agynak: mindig gyanakodva állj ahhoz, amit nyolc évvel ezelőtt írtál), nagyjából átfogalmaztam, megvágtam, bővítettem. Mert ez egy nagyon jó kis játék. Annak, akit érdekel:

http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?cid=4900

(előjel?)

A múlt héten, valamelyik este – és utána még pár napig, amíg arrafelé jártam – felfigyeltem rá, hogy van egy lámpa az egyik közeli utcában, ami minden alkalommal hunyorogva kihunyt, abban a pillanatban, amikor elhaladtam alatta.

(átkokról, munkáról és egyéb fájdalmakról)

Három hét hallgatás, nem vagyok rá büszke, különösen annak az ígéretnek a fényében, amit magamnak tettem valamikor december utolsó napján, de nem éjfélkor, mert azok sohasem váltak be, mi lesz, ha pár órával átverem a sorsot? Szóval mégsem járja ez az egy év hallgatás, jövőre [idén] aztán rendszeresen kell írni, mondtam szigorúan bele a tükörbe, blogot, novellát, sikerkönyvet, amiből szigetet veszek vulkánnal. Rögtön írtam is egy kicsit, igaz, csak egy listát az írni/fordítanivalókról, amit kiragasztottam a gép oldalára. Azóta állandó bűntudatrohamaim forrása. Néhány nappal ezelőtt sikerült lehúznom róla az első nyamvadt tételt (és tudatosult bennem az is, hogy közben letudtam két olyan vállalást is, ami nem is szerepelt rajta, ennyit arról, milyen hatékonyan motiválom magamat).

Először is, a február és a március jelentős részét (mármint a szabadidőnek tartható részét) felfalta, amíg leadtam egy hosszú ideje húzódó fordítást. Kínosan lassan készült, pedig alapjáraton sem tartozok az egy hét alatt összehajított fordítások elkövetői közé. Igaz, ha azt veszem, hogy a (másik) munkahely mellett csináltam és jelentős százaléka az utolsó tíz napban készült el, akkor ezzel egy kicsit vigasztaltam magamat, ha másokat nem is. De máris itt a következő regény, természetesen szoros határidővel, mert tudok élni. Komoly átszervezésekre lesz szükség munkafronton, attól tartok, hat óra irodában üldögélés mellett rengeteg dologra nincsen erőm. Vagy ezt már mondtam volna párszor?

Van egy csomó beváltatlan ígéretem, ráadásul sokfelé, hónapok óta, megírnivalók, remek lehetőségek. Egyelőre mindegyik áldozatául esett 1) a fent említett két állandó pénzkereseti módszernek 2) annak a mélabús, önsajnálós kreatív blokknak, amivel tavaly május óta keserítem a hozzám közel állók életét, akik nyilvánvalóan szörnyen unják már az egészet és szeretnék, ha végre megráznám magamat és csinálnék valamit. Akárcsak én.

És akkor még nem is beszéltem az átokról.

Előző életemben talán komor tekintetű fogorvosvadász lehettem, aki a történelem valamelyik borongósabb évszázadában széles karimájú bőrkalapban és súlyos utazóköpenyben űzte a fogorvosokat titkos barlangrendszereikben és fekete tornyaikban – és most megfizetek ezért. Ez persze így még homályos kicsit, kell lennie valami kapcsolatnak a fordításokkal, ugyanis az átok csak akkor lép működésbe, amint az átlagosnál (jóval) húzósabb tempót diktálva végre leadok egy könyvet: amikor már egészen belejöttem a hajnali felkelésbe meg a munka utáni, éjszakába nyúló gépelésbe és azt hiszem, nem is lehet megcsinálni, de mégis sikerül. Most is (mint tavaly) elégedetten hátradőltem, nézegettem, melyik legyen a feltorlódott munkák közül az, amit előveszek a többiek kárára… sőt merészen szociális jellegű programokat szerveztem. És alig néhány nappal később már megint a fogorvosnál kötöttem ki, egészen váratlanul (mint tavaly, a hasonló hajtás után, mondom én, átok). Legalább nem új, hanem régi problémáról van szó, úgymond kiújulóról, ami viszont közben nagyon rossz, utána meg pár napban nagyon kellemetlen, és most nem igazán vagyok sem szociális, sem munkaképes. Tegnap tehát áthúztam a mentális listámon az aktuális tételeket és beírtam helyette, hogy „világgyűlölet, nyomorult közérzet, sorozatok bámulása”*. Ezzel legalább nem volt gond. A munka meg addig vár.

Közben olvasgatok mások utazásairól, és rájöttem, hogy a fentiek helyett olyanokról szeretnék írni, hogy mondjuk egy titokzatos, omladozó tengerparti mólón ültem a sós permetben vagy idegen városban csatangoltam, ahol pálmafák álltak a színesre festett paloták előtt, esetleg megtorpantam egy végtelen erdő szélén és beszívtam az avar meg a csend illatát.

Pedig pár nappal ezelőtt, amikor még nem fájt semmi, az élet szép volt meg ilyesmi és eredetileg nekiültem ennek a postnak, csak annyit akartam megemlíteni, hogy másfél héttel ezelőtt váratlanul felhívott Búvárzenekar, menjek el vele inni és én mentem. Búvárzenekar nem csak azért Rejtő-hős, mert üvegből issza az utcán a rumot és ad is belőle, hanem azért, mert belső iránytűje egészen rejtett helyekre vezet, például olyan presszót találtunk éjfél körül a Margit körúton, amit nem vettem észre soha, pedig elmentem előtte ezerszer. Egy kihaló faj utolsó példányára kell gondolni, nagyjából tíz négyzetméteren, pultra boruló, alvó törzsvendéggel, a mennyezetre erősített tévében lehalkított főzőműsorral, amiben olyan keleti ételeket készítenek, amelyekről a mellettünk unicumot iszogató nyugdíjasok talán nem is hallottak. A kutyát csak álcaként sétáltató, üveges tekintetű, részeg lány meg a kiégetett csipketerítők mind újabb kis adalékok az enteriőrhöz.

*(Útközben kiderült, hogy jegyfoglalási intermezzók miatt mégsem megyek 29-én Bécsbe Nine Inch Nailst nézni, mint eddig hittem, szóval biggyesztettem két piros, mentális felkiáltójelet is a sor végére.)

(kávézónekrológ)

Kiderült, hogy hamarosan annyi az ELTE angol szak épületének – amihez számos kellemes és néhány egészen kellemetlen emlék fűz –, eladták wellnessközpontnak vagy hasonlónak, újabb öreg épület húsát darálják be a masszába, amiből aztán úgy-ahogy újraformázzák a várost. A nosztalgia jegyében Tapsi, Adry és Nyelvészlány társaságában, mint egykori hallgatók, elmentünk egy búcsúkávéra. Természetesen már csak felpakolt székeket találtunk péntek délután, ezért be kellett érnünk a rövid szemlélődéssel.

Körülbelül hat éve jártam itt utoljára – leírni is ijesztő –, akkor minden sokkal nagyobbnak tűnt, mondtam, amikor kicsit megálltunk az eső utáni parkban, ahol valaha a pinceablakokból sündörögtek elő a macskák. Amúgy külsőre semmi sem változott, az út túloldalán a Városliget fái, a füstüveg ablakú könyvtár, ahol szinte sohasem találtam meg a keresett könyveket, a szürke téglákból rakott három emelet, minden ugyanaz. Mi csak a kávézótól akartunk búcsút venni, ahol jó egyetemistákhoz mérten időnk jelentős részét töltöttük; és először itt találkoztam a lavórnyi kiszerelésű, csokoládésziruppal megcifrázott kávékkal. Tegnap leginkább mégis az a téli reggel jutott eszembe, még az első évből, amikor a megállíthatatlanul szakadó hóesésben átküzdöttem magamat a város túlsó végéből egy nagyon korai órára, ami elmaradt, mert rajtam kívül még két ember tudott bejutni és a tanár nem volt közöttük; az egész épületben körülbelül lehettünk tízen, ebből egy a kávézó pincére volt, és mindannyian lent ültünk a frissen pörkölt kávé illatában, mint egy világvégefilmben az emberiség utolsó biztos menedékén: a sötétben hagyott folyosókon tapintható volt a csend és odalent, a nagy üvegablakokon túl, a belső udvaron óriási pelyhekben hullott a hó.

Utóirat: akkoriban valószínűleg még nem létezett két tömbnyire az angol szaktól a mostani felfedezésem, egy íjakat árusító üzlet, aminek különös bája, hogy a közvetlenül mellette nyíló lépcsőházban a névtábla szerint egy Dr. Tell Vilmos nevű ügyvéd dolgozik.

(Még mindig zenéről, de esővel kezdünk)

Amikor reggel kipislogtam az ablakon, olyan apró cseppekben zuhogott az eső, hogy nem is látszott belőle semmi. Ránézésre szürke, csapadékmentes februárnak tűnt minden, csak a nyitott erkélyajtó felől szűrődött be a víz folyamatos sustorgása, mintha a hatalmas világgépek a hajnali induláskor összecserélték volna a mai napra kiosztott háttérzajokat. Szeretem egyébként a nyirkos esőillatot, jótékonyan serkenti a munkakedvemet (ha valamire szükségem van mostanában, akkor ez az), és ráadásul felfedezni véltem benne azt a frissességet, ami az igazi tavaszi záporok sajátja, de kicsit elkapkodhattam a prognózist, mert azóta egyszer már átváltott hóesésbe, aztán valami kásaszerű izé zuhogott lefelé, most pedig megint havazik.

A hétvége az élőzene jegyében telt, mármint az általános hétvégéimhez képest. Pénteken hazaugrottam szülővárosomba, ahol echnat barátom hosszabb kihagyás után ismét közönség elé állt, úgy is mint a rakkenroll fáklyavivője, és ezt látni kellett. Mióta keveset járok otthon, őszinte ámulattal tudok rácsodálkozni azokra a helyekre is, amelyek minimum egy éve stabilan léteznek. Mint az a kocsma, ahová mentünk, ami egyébként egy néhai hivatal alagsorában kapott helyet, az igazi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor rádöbbentünk, hogy rajtunk kívül mindenki legfeljebb tizenhat éves és rengetegen vannak, többnyire önfeledten szórakozó lánykommandók, akik akciós whisky-kólát ittak (erről majd le fognak szokni), lelkesen táncoltak vagy nyalókát majszoltak, mit sem törődve azzal, hogy ilyet legfeljebb egy videoklipben szabadna csinálniuk. Kis társaságunk megrettenve a pult mellé húzódott iszogatni, bár ha jól emlékszem saját tapasztalataimra, a másodikos (tizedikes?) középiskolások szeme egyszerűen nem fogadja be a huszonöt év fölöttiekről visszaverődő fénysugarakat. Meg örültem annak, hogy léteznek ezek az élőzenés pincekocsmák a tipikus közönségükkel együtt, aki – ha nem vigyáznak – szintén a bölcsészkarra mennek majd.

Levezetésképpen szombaton fat.man társaságában egy csomó teljesen más zenekart hallgattam végig máshol. Többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab emberek játszottak horzsolós, döngölős, koszos zenét többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab rajongóknak. fat.man makacsul ragaszkodott az ásványvízhez – nekem meg elveim vannak és egyedül nem alkoholizálok, mert úgy nem vicces –, ezért ahelyett, hogy olcsó pálinkától feltüzelve, csípőből headbangeltünk volna rekedten ordibálva, kicsit úgy ácsorogtunk ott, mint két zenekritikus egy zongoraversenyen, el is pilledtem, mire a számomra lényegi attrakció, a Stereochrist következett, de megérte várni. Fel is támadt bennem a vágy, hogy valamelyik amerikai déli államba költözzek, a fojtó ködben lógó liánok közé és a tornácról lövöldözzek krokodilokra.

(9)

Ez az első vírusszerűen terjedő bloggerjáték, amire tudok reagálni (pontosabban az egyik korábbi mutációra, amikor azt a bizonyos öt dolgot kellett volna, lett volna mit, csak nem akartam), szóval összeszedtem azt a kilenc számot, ami valamiért fontos az életemben. Most éppen.

Nine Inch Nails: The Perfect Drug

Rögtön a dilemmák, ugye: hogyan emeljünk ki akár egy, akár kilenc számot egy abszolút kedvenctől. A NIN végigkísérte az utóbbi tizennégy évemet (ezt elég durva azért így leírni), az industrial felfedezésétől kezdve az önsajnálós korszakon át az egyelőre kategorizálatlan mostanáig. Az egyetlen zenekar, akik miatt képes voltam eddig háromszor külföldre menni, hogy élőben lássam őket. A The Perfect Drug végül is azért tűnt megfelelő választásnak, mert remekül ötvözi mindazt, amit a NINben szeretek, effektek és gitárzúzás, agresszív energia és melankólia, és még nagyobbat ütött, miután megismertem a zseniális hangulatú Mark Romanek-klipet hozzá. (Itt meg lehet nézni.)

Metallica: Enter Sandman

Most le fogok bukni, igazi divatmetálos voltam kamaszkoromban, de mit lehet tenni, ez a szám (vagy a Guns’n’ Roses You Could be Mine című slágere, nem emlékszem) lökött a torzított gitáros zenék rajongói közé. És remekül lehetett sakálvokálozni bármilyen tömegrendezvényen.

Nirvana: Smells like Teen Spirit

Több tízezer tizennégy-tizenöt évessel együtt engem is telibe kapott el az a szám 1991-ben – meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismertem volna őket az MTV-korszakuk előtt –, hallgathatom is a mai napig a magamét azoktól, akik már akkor is kétakkordos hülyeségnek tartották. A grunge korszak kezdete, ami ahhoz képest, hogy ez egy igazi világutáló, lehangoló műfaj, nálam a legjobb éveket jelentette. Kockás ing és növésnek induló haj, baseballsapka és szakadt farmer, no meg Eshu barátommal közös kalandozásaink. Az igazsághoz tartozik, hogy mind a grunge-ban, mind a Nirvana munkásságában akad jó néhány sokkal jobb szám, de nálam ez indította el a lavinát.

Alice in Chains: Rotten Apple

Ha már grunge, itt van ez az überdepresszív zenekar, ehhez a számukhoz mégis életem legkellemesebb emlékei fűződnek, egy napfényes, de még csípős tavaszi hétvége, barátokkal, a vonat ablakán túl az üres Balaton, aztán egy hétvégi ház és szerepjáték orrvérzésig. Akkor jött ki a Jar of Flies című kislemez, hallgattuk folyamatosan; ez a szám az első rajta.

The Cure: Burn

Pozőr, de még pre-hosszúfeketebőrkabátos korszakom egyik kedvence, a Holló című film soundtrackjéről. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a 18-20 éves periódusomról, amit kellett. A Cure-tól majdnem a „One Hundred Years” nyert a Pornography albumról, de ezt valamivel többet hallgattam.

Tiamat: In a Dream

Ez is az időutazós számok közé tartozik, ha meghallom, rögtön kiélesednek a színek a mentális fotókon. Ezúttal Eshu lakótelepi szobájában, ahol először nekiláttunk komolyan szerepjátékozni (gimnázium első éve). Ezt hallgattuk aláfestő zenének. A Tiamat akkor már túljutott a black metal korszakon, de még gonoszul morogtak ének helyett és atmoszférikusak voltak nagyon; sejteni sem lehetett, hogy később megcsinálják zseniális, pszichedelikus-elektronikus-melankolikus lemezüket (A Deeper Kind of Slumber).

Type O Negative: Black No. 1

A Type O Negative súlyos, földbe döngölő, gótikus zenét játszik, de közben azért tudnak ironikusak is lenni. Az énekesük meg egy kétméteres, izmos vámpír, csak azóta elhízott. Igazából maga az album itt a fontos (Bloody Kisses), amelyen szerepel, mert azt akkor hallgattam sokat, amikor egy hét intenzív felvételi előkészítő tanfolyamra érkeztem Budapestre. Egy kollégiumban laktunk, jó sokan, a belvárosban, a legtavaszabb tavasz volt, amit csak elképzelni lehet és éppen életem első komoly szakításának sokkjából épülgettem (természetesen perzselő világfájdalommal a szívemben, amilyet igazából csak pár hónappal tizennyolcadik születésnapja előtt élhet át az ember). A Type O nagyon pozőr dalai akkor remekül illettek a hangulatomhoz. Azóta meg (néha) egy váratlanul fellángoló, majd később hirtelen megszakadó kapcsolat jut eszembe róluk, ami abban a hét napban talált meg, mondjuk gyógyszerként.

Kispál és a Borz: Autók a tenger felé

Feldobva a darkpozőrbe hajló, lassan kiszámíthatóvá váló listát, sötét titok következik. Amint meghallom az első néhány hangot ebből a számból, azonnal visszakerülök az időben a gimnazista évekbe és ott ugrálok egy csomó bölcsész-wannabe-vel városom egyik koncerthelyén, mert nagy Kispál-rajongó voltam akkor és nagyon sokáig még.

VHK: A hunok csatája

Első Szigetes élményem ’95 1994-hez köthető, amikor a fesztivál még Eurowoodstock név alatt futott, és itt láttam először Vágtázó Halottkémeket az egyik nagyszínpadon. Ez több okból is meghatározó volt, egyrészt zsúfolt sorokban állt mindenhol a tömeg és azóta sem igazán láttam ennyi embert egyszerre megvadulni, másrészt ott még a VHK egyik különösen őserejű formációja lépett fel, harmadrészt ős-szigetelős barátommal, echnattal egész éjjel ezt a dalt harsogtuk, már ameddig emlékszem, mert aztán csúnya vége lett az estének. Azt tudom, hogy szerepelt benne például egy totálisan széthullott lány, aki ránk bízta az esernyőjét, ami szerinte egy macska volt, töméntelen mennyiségű szétlocsolt boroskóla ment kárba, volt egy poncsó, amelyen egy fa alatt aludtunk a vad természetben, de a kerozinos hordókon dobolás csak másnap jött, az biztos.

(Tanulságos, hogy az utóbbi tíz évből egyetlen zeneszámot sem bírtam beírni a kilencbe. Igen, érzem én, hogy nem mindig az adott zenekar legtökéletesebb műve a leghatásosabb.)

Most invitálnom kellene másokat, szóval az oldalt belinkelt kollégák/kolleginák nyugodtan érezzék magukat felkérve erre a keringőre. Kíváncsi vagyok, ki mit mondana.

(A döbbenetes igazság Vincent Prendergastról!!!)

Megkésve, de felfedeztem egyik személyiségemet az index könyvblogjában.

Vincent Prendergast tényleg álomzabáló oltmolyokat tenyészt padlásszobájában?

- kérdezi Tony Caviar.

Nem is rossz. De ha tippelni lehet, én azt mondanám, hogy Vincent Prendergast valójában a Karib-tenger egyik összkomfortos szigetén éldegél egy vörös, egy szőke és egy barna… ööö… titkárnő társaságában, akik kizárólag vékony bikiniket hajlandóak hordani munkaruhának; Prendergast amúgy csak kis napernyőkkel és szívószálakkal ellátott italokat iszik és kubai lányok feszes combjai között sodort szivarokat szív. Oltmolyokat inkább én tenyésztenék, ha valaki; de nem, mert eléggé veszélyes nekem a macska.

Egyébként kicsit zavaró dolog így kiemelve látni ezt az álnevet, és ez el is vezet az örökös problémáig. Azon a néhány találkozón, ahová volt szerencsém meghívót kapni, következetesen odabiggyesztették az álnevet a nevem mellé. Ezzel viszonylag fura helyzetbe kerülök. Ha leszedetem, úgy tűnik, mintha szégyellnem kellene szegény Prendergast regényét, pedig nagyon szerettem írni. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy eddigi két álneves regényem a lehető legklasszikusabb sideproject volt, hozott anyagból. Nem ugyanaz, mint a többi iromány.

Így viszont - pláne a "különös nevű" írók közé sorolva - úgy fest, mintha magam is tevékenyen hódolnék a magyar szórakoztó irodalom veretes, álnevezős hagyomának. De nem. Sőt éveken át következetesen küzdöttünk whoisnottal (később Robinnal és Brighttal) vállvetve, hogy igenis vállaljuk a nevünket. Azóta meg már van például a Hetvenhét, csupa magyar szerzővel.

Azt hiszem, ez az álnév kicsit olyan nekem, mint a farmerbe tapadt rágó. Különösen mókás ezen töprengeni egy brainoz név alatt futó blogban.

Egyébként Csáp Géza felvetése tetszett.

(Értekezés a köd valóságos okáról)

Pont olyan ez a mai reggel, ahogyan érzem magam. Felhallatszik az utcáról az autók surrogása a nyirkos betonon.

Mostanság szigorú napirend szabályozza az életemet. Korán reggel kelek, gondosan háromnegyed órával később a kelleténél, kávét főzök, utána egy frissen megnyitott, üres dokumentumot nézek néhány órán át, növekvő pánikkal a gyomromban, aztán délelőttönként néha ügyintézek, déltől dolgozni próbálok a cégnél, éjszakánként meg rosszul alszom, mert valaki másnak a szorongó álmait kapom tévedésből. Valaki másét, aki nappal rendszeresen a világot menti meg az Őrült Zseniktől, netán egyéb felelősségteljes munkát végez, mondjuk orvos. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen felriadok az éjjel közepén, és hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy valamit elfelejtettem, egyúttal elönt a szörnyű bizonyosság, hogy ennek rettenetes következményei lesznek; olyan erővel tör rám a felismerés, hogy kiugrok az ágyból is, majd kitisztul a fejem pár pillanat múlva és akkor jövök rá, némileg értetlenül, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi az a fontos valami, amit elméletileg elfelejtettem. Csak állok a szoba közepén, zavartan pislogva és az utcáról beszűrődő fényben is látom, hogy a macska szemrehányóan néz vissza rám.

Elcsúszott az időérzékelésem is. Az előbb kellett rádöbbennem, hogy bár legalább két hétnek tűnik, valójában az előző hétvégén történt, hogy megejtettük már-már hagyományosnak mondható látogatásukat állandó tettestársunknál és kiváló vendéglátónknál Debrecenben*. Eddig négyszer jártam a városban, és minden alkalommal esett a hó vagy még előző napról maradt ott – kivéve, amikor jéghideg eső szakadt egész éjjel. Most már senki nem meséli be, hogy ez azért van, mert mindig télen megyünk, hiszen Budapesten például rendes tavasz volt, amikor most elindultunk. Valószínűleg Debrecenben örök tél uralkodik, nincs más magyarázat. Viszont a sűrű ködről, ami elöntötte a belvárost, valószínűleg mi tehettünk, szerintem a pórusainkból áradt szét, amikor gyanútlanul nekiálltunk a Gormenghast című gótikus könymonstrumról fecsegni. Azt hiszem, szeretem Debrecent, de nemcsak ezért, hanem mert nagy baráti beszélgetések és a többé-kevésbé folyamatos élelem- és alkoholbevitel emléke kapcsolódik hozzá.

Ha pedig írás, tegnapelőtt majdnem szent esküvéssel fogadtam meg – megint –, hogy most aztán évekre abbahagyom ezt az egész szenvedést, amit egyesek írásnak neveznek. Jelenleg egyetlen dolog tart vissza ettől, hogy a tavalyi évben (meg még azelőtt, te jó ég) tett ígéreteimnek hála túlságosan sok barátommal szúrnék ki, ha minden függőben lévő dolgon megnyomnám a STOP gombot, de nem tudom, meddig szerencsétlenedek itt egyéb dolgok rovására.

*(Öt éve már, állapítottuk meg A Nagy Levinnel a debreceni éjszakában állva, egy alumínium és króm amerikai dinerutánzat előtt, ami azért a szocreál lakótelep szélére építve nem kicsit torzítja a valóságot, szóval öt éve, hogy először fogtunk össze erre a hatalmas kalandra, akkor még csak ketten, hát igen, elhullik a virág, eliramlik, aminek kell, és jöhet a szomorkás hegedűcincogás.)

(Letölthető novella)

Ha még valakit érdekelne, íme:

az újrafazonírozott Roham honlapról végre (és mégis) letölthető a harmadik száma, benne az Újratelepítés című novellával.

Szolgálati közlemény vége.

(Üzenet az agynak)

Ideje lenne megtanulni nemet mondani azokra a munkákra, amikre egészen biztosan nem lenne időm, de mégis fontosnak találom őket (mert kedvenc szerző, mert munkát nem utasítunk vissza, mert "végül is meg lehet csinálni, ha...", mert mert mert)

Még van néhány napom megtanulni, hogyan is kellene ezt csinálni. Máskülönben megint durva nyaram lesz. Meg az írás rovására megy, ha ez egyáltalán lehetséges (jobban belegondolva: nem lehetséges).

(A kedd tanulsága)

Ha hónapokon át minden nap délben érkezel a munkahelyedre és estig maradsz, elég egyszer beballagni reggel nyolckor, hogy egész napra felborítsd kollégáid bioritmusát.

(itthon, marad)

Kedden kora reggel kisétáltam a Ferihegy egyes termináljának az ajtaján, felszálltam a buszra, ami visszavitt Kőbánya-Kispest antiutópisztikus, ronda, rozsdás bolytermináljához, és arra gondoltam, hogy igazából a másik ajtón kellett volna kimennem, ami a repülőkhöz visz, de mit lehessen tenni, ha ezúttal nem utazni, hanem búcsúztatni mentem.

Most pedig tesztüzemmódban vagyok, még nem működik a rutin, aminek eddig csak az inverzét tanultam meg, amikor én voltam távol huzamosabb ideig. Olyankor már tudtam, mi az, ami azonnal bekapcsolja a Hiányzást (ami nem egyenlő a honvággyal, ami egyébként szokott lenni, csak enyhébben; és ha mellettem lenne az, aki hiányzik, nagybetűvel, akkor még annyira sem lenne), de itthon még váratlanul aktivizálódgat, elég hozzá néhány teljesen mindennapi cselekedet, mondjuk estefelé menni haza és felnézni a lakásunk sötét ablakára.

(Songs to say goodbye)

Tizenhét éves koromban meg voltam győződve arról, hogy hétvégén csak a nagyon betegek és az ember szülei maradnak otthon, minden szórakozóhelytől távol, ezért valószínűleg akkori kockás inges énem perzselő megvetéssel sújtaná mostani önmagamat. Egy előnye azért van annak, ha szökőévenként megyek el otthonról emberek közé, például egész generációk nőnek fel két alkalom között és meg tudom nézni, éppen hol tartanak azok a helyek, amelyek mondjuk egy kicsit hasonlítanak azokhoz, ahová mi járogattunk inni meg bulizni fénykorunkban. Szerencsére még nincsenek óriási különbségek, na jó, vannak, csak ez a Kultiplexben annyira nem volt feltűnő, mert még ismertem a zenéket és kiderült, hogy az aktuális törzsközönség ugyanúgy üveg töményeket igyekszik becsempészni, majd éjfél magasságában parádésan elfekszik valahol. A nagy differencia az, hogy sokkal több csinos divatdark tizenhat éves lány ugrált részegen, mint mondjuk pár évvel ezelőtt és az is, hogy velük ellentétben én sohasem smároltam a legjobb barátaimmal; igaz, ez kevéssé lett volna esztétikus látvány, mint az ő esetükben.

Ami valószínűleg soha nem változik: rá kellett jönnöm, hogy azok a kezdő magyar zenekarok, amiket valaha „alternatívnak” hívtak, sajnálatos módon nem tűntek el – bár most biztosan más a címke rajtuk –, a rettenetesen művészkedő magyar szövegekkel, túljátszott színpadi mozgással, éneklés közben dohányzással és nyakba tekert költősállal együtt.

(Gólem!)

Fekete lőportorony és színesre suvickolt paloták. Egy szecessziós városháza termei és steampunk rézszerelvényei. Macskaköves, üres utcák hétfő reggel, mint zárványok a városban. A Károly-híd a szürkületben és a hideg szélben, a régi zsidó temető sziklatüskeként meredező sírkövei, az óratorony a csontvázzal és a Tyn-templom varázslótornyai. Turistáskodás, házi sör, becherovka és tangóharmonikás bácsi, hagyományos és kevéssé hagyományos ételek nagy mennyiségben. Izomláz a rengeteg gyaloglástól. Nagy korty abszint a Szent Vitus-katedrális vízköpői alatt.

Szóval Prága. Még olvasni sem tudtam, amikor az egyik polcunkon rábukkantam egy vaskos könyvre, aminek a borítója hosszú ideig tartott rémületben és mégis megbabonázva. Középkori metszeteket idéző stilizált városfalakat ábrázolt, lovagokat talán, királykisasszonyokat, egészen félelmetes csontvázakat és még ijesztőbb ördögöt, meg palackba zárt szellemet egy híd alatt. Ez volt az első találkozásom Prágával, igaz, mit sem sejtettem arról, hogy a könyvben éppen a város legendáit gyűjtötték össze. Aztán az akkori NDK felé tartva egyszer megálltunk Prágában, ahol megnéztük a városháza óratornyát, a falakba rejtett masinéria meg negyedóránként elmasíroztatta előttem a szenteket, és ezt egészen sokáig nem felejtettem el.

Ezután teltek-múltak az évek, Prága rendszeresen előkerült, mint tervezett úticél, de valami mindig közbejött – Prágát csak ősszel, mondtam mindig dacosan, ködöt nekem és esőt, hogy teljesen kiélvezhető legyen az odaképzelt sejtelmes és misztikus atmoszféra. És most végre, D-nek hála, eljutottam Prágába egy hosszabb hétvégére; és ezer köszönet a két helyi veteránnak, Brightnak és isoldénak az idegenvezetésért.

Prága egyébként összement, mert hatévesen sokkal nagyobb volt, meg másnak is képzeltem, amikor olvastam róla; kevéssé sejtelmes meg gót (biztosan a köd meg a hó hiánya miatt, amit ott azért nem bántam annyira) és sokkal-sokkal szebb.

Az út egyetlen – és egyébként elhanyagolható – szépséghibájáról nem Prága tehet, történetesen arról, hogy másfél hetes dögrovás végét jártam, valahol a letaglózó nátha utolsó fázisában, de a tömény alkohol azért ezen is átütött.

(még mindig január eleje)

Az irodaház mindkét kávéautomatáját elvitték.

Ismeretlen erők játszanak velünk rettenetes játékokat.

(szilveszter)

A szilveszter egyébként remekül sikerült, bár két patinás tradícióval is leszámoltam. Az egyiket nagyon szívesen tettem: végre nem dőltem ki fél kettő magasságában makonyarészegen, hanem első buszig tartottuk a frontot. A másik hagyományt pedig azért kellett megtörnöm, mert hiába ígérték a cenkek, továbbra sem találta fel egyetlen őrült tudós sem a Dipoláris Duplikátort, hogy a klónom meg én egyszerre lehessünk kábé hatvan kilométerre egymástól, ahol mindkét helyen a barátaim szilvesztereztek.

(sorozatstílusban)

Previously on "The Return to the Valley of the Blogs":

...korai sötétedés és üres asztalok, kongó szobák az irodaházban, mintegy ráhangolásképpen a két ünnep közötti furcsa fél-létezésre.

És milyen könnyű felvenni a szálat, mert most is pontosan ez van, nyúlós, tapadós első munkanap, mindenki beteg vagy hiányzással indítja az évet. Ám amíg a karácsony előtti szürkeséget oszlatta a tudat, hogy lesz még ünnepi hangulat, szilveszteri partizás, miegymás, most az sincsen, csak egy üresen tátongó új év, amitől nem is tudom, mit várok.

Két évvel ezelőtt ilyenkor már készülődtem Madridba; két éves lett a blognak ezen reinkarnációja. Néha ijesztő a lap oldalára nézni, a takarosan sorakozó hónapokra, de sokkal furcsább az, hogy néha úgy érzem - persze tévesen - , az igazán érdekes dolgok jóval régebben történtek, amiről archívum sincsen, mert vagy leszedtem mindent (ez volt a 2003-as londoni út) vagy még nem is volt mit törölni, hiszen 2002 őszén, Madridban nem írtam blogot, bár nem is értem, miért, másokat például már javában olvastam akkoriban.

(szürkeszürkeszürke)

Közelednek az ünnepek, mindenféle ünnepi hangulat nélkül, ami azért meglepő, mert ha a karácsony szelleme nem is különösebben szokott megérinteni, valami azért mindig ragad rám ilyen közel huszonnegyedikéhez. Mindez idén egészen furcsa formában jelentkezik, munka szintjén egyfajta tunya vergődés, feszült vagyok és a világ is az. Egyébként napok óta egyetlen permanens péntek délután az élet, korai sötétedés és üres asztalok, kongó szobák az irodaházban, mintegy ráhangolásképpen a két ünnep közötti furcsa fél-létezésre. Az utcán tömeg és egészen enyhe időjárás, a metrót elözönlik a gonosz öregasszonyok. Tegnap szerencsére tartottunk baráti összejövetelt, ahol jól bevált hagyományokat követve forralt bort ittunk, karácsonyfákat formázó süteményeket ettünk, nem is beszélve Bright legendás süteményéről, ami egyébként egy alien gerince és igen finom.

(endless.hu)

...minden mennyiségben.

Múlt. Sor került a Már Második Nagy Közösen Iszogatás névre hallgató rendezvényre azon kedves emberek társaságában, akik eddig cikkekkel segítették az oldalt (ezáltal minket meg az olvasókat is.) Minden évben akarunk ilyesmit, mert jó, és egyébként is, hátha híre megy és valaki csak azért kezd el cikket írni, mert szeretne velünk sörözni. Különleges ajándékkal!

Jelen. Megindult a karácsonyi cikkdömping. Kattintás! Ma és holnap és holnapután és azután.

Jövő. Íme, az endless 2007 teaser-poster by whoisnot