(Songs to say goodbye)

Tizenhét éves koromban meg voltam győződve arról, hogy hétvégén csak a nagyon betegek és az ember szülei maradnak otthon, minden szórakozóhelytől távol, ezért valószínűleg akkori kockás inges énem perzselő megvetéssel sújtaná mostani önmagamat. Egy előnye azért van annak, ha szökőévenként megyek el otthonról emberek közé, például egész generációk nőnek fel két alkalom között és meg tudom nézni, éppen hol tartanak azok a helyek, amelyek mondjuk egy kicsit hasonlítanak azokhoz, ahová mi járogattunk inni meg bulizni fénykorunkban. Szerencsére még nincsenek óriási különbségek, na jó, vannak, csak ez a Kultiplexben annyira nem volt feltűnő, mert még ismertem a zenéket és kiderült, hogy az aktuális törzsközönség ugyanúgy üveg töményeket igyekszik becsempészni, majd éjfél magasságában parádésan elfekszik valahol. A nagy differencia az, hogy sokkal több csinos divatdark tizenhat éves lány ugrált részegen, mint mondjuk pár évvel ezelőtt és az is, hogy velük ellentétben én sohasem smároltam a legjobb barátaimmal; igaz, ez kevéssé lett volna esztétikus látvány, mint az ő esetükben.

Ami valószínűleg soha nem változik: rá kellett jönnöm, hogy azok a kezdő magyar zenekarok, amiket valaha „alternatívnak” hívtak, sajnálatos módon nem tűntek el – bár most biztosan más a címke rajtuk –, a rettenetesen művészkedő magyar szövegekkel, túljátszott színpadi mozgással, éneklés közben dohányzással és nyakba tekert költősállal együtt.