Fekete lőportorony és színesre suvickolt paloták. Egy szecessziós városháza termei és steampunk rézszerelvényei. Macskaköves, üres utcák hétfő reggel, mint zárványok a városban. A Károly-híd a szürkületben és a hideg szélben, a régi zsidó temető sziklatüskeként meredező sírkövei, az óratorony a csontvázzal és a Tyn-templom varázslótornyai. Turistáskodás, házi sör, becherovka és tangóharmonikás bácsi, hagyományos és kevéssé hagyományos ételek nagy mennyiségben. Izomláz a rengeteg gyaloglástól. Nagy korty abszint a Szent Vitus-katedrális vízköpői alatt.
Szóval Prága. Még olvasni sem tudtam, amikor az egyik polcunkon rábukkantam egy vaskos könyvre, aminek a borítója hosszú ideig tartott rémületben és mégis megbabonázva. Középkori metszeteket idéző stilizált városfalakat ábrázolt, lovagokat talán, királykisasszonyokat, egészen félelmetes csontvázakat és még ijesztőbb ördögöt, meg palackba zárt szellemet egy híd alatt. Ez volt az első találkozásom Prágával, igaz, mit sem sejtettem arról, hogy a könyvben éppen a város legendáit gyűjtötték össze. Aztán az akkori NDK felé tartva egyszer megálltunk Prágában, ahol megnéztük a városháza óratornyát, a falakba rejtett masinéria meg negyedóránként elmasíroztatta előttem a szenteket, és ezt egészen sokáig nem felejtettem el.
Ezután teltek-múltak az évek, Prága rendszeresen előkerült, mint tervezett úticél, de valami mindig közbejött – Prágát csak ősszel, mondtam mindig dacosan, ködöt nekem és esőt, hogy teljesen kiélvezhető legyen az odaképzelt sejtelmes és misztikus atmoszféra. És most végre, D-nek hála, eljutottam Prágába egy hosszabb hétvégére; és ezer köszönet a két helyi veteránnak, Brightnak és isoldénak az idegenvezetésért.
Prága egyébként összement, mert hatévesen sokkal nagyobb volt, meg másnak is képzeltem, amikor olvastam róla; kevéssé sejtelmes meg gót (biztosan a köd meg a hó hiánya miatt, amit ott azért nem bántam annyira) és sokkal-sokkal szebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése