2007. április 5., csütörtök

(Történetek, melyek postként végződnek)

Azt hiszem, 1998-ban lehetett, a lakásunk akkori inkarnációjában (narancssárga lámpabura és zöldes tapéta, nyugdíjasnéni-lakástemplate_1), hogy vidám egyetemistaként, egy kölcsönkért laptopon csak úgy írni kezdtem egy novellát valami egészen más munka helyett. Körülbelül egy oldalig jutottam benne, aztán félretettem. Néha kitaláltam, hogy kezdeni kellene vele valamit, aztán maradt úgy, ahogy volt, mert akkor még nem bírtam megírni, utána meg mindig motoszkált bennem a bizonytalanság, mit hozhatnék ki ebből az egészből. Egyébként schizo barátom félmondata ihlette, és megígértem neki, hogy megírom. Ígéretekben már akkor is erős voltam, úgy tűnik.

A történet egy vonatról szólt volna, ami egy európai pályaudvarról indult, de nem ért célba soha. Azóta sem állt meg, egyszer sem, nem is lassított, csak száguld bele a semmibe, először Európában, aztán egészen máshol, később talán Európa álmaiban, halott vagy idegen vagy félelmetesen ismerős városokon át, néha a napokon át tartó éjszakában, talán a múltban vagy a jövőben. Vagy nagy valószínűséggel a Pokolban. Évek óta tart a lehetetlenből megszokottá vált út, a vonat utasai közben megfogyatkoztak, megőrültek, sajátos hierarchiát alakítottak ki, mítoszokat teremtettek magyarázatok helyett, sokan pedig nem bírták tovább. A túlélők szent grálja a mozdony, ahová senki sem jutott még el, de hisznek benne, hogy egyszer sikerül. És akkor megállítják. De ha leszállnak, vajon hol találják magukat?

Ezen a ponton még rengeteg mindent ki kellett volna találni hozzá. Azt hiszem, a történet végén egyébként megérkeztek volna. Lehet, hogy ki lehetett volna hozni belőle valamit.

Mindezt csak azért mesélem el, mert tegnap ráakadtam az Európa könyvkiadó mostani megjelenéseinek listájára, köztük a Viktor Pelevin korábbi novelláiból gyűjtött antológiával. És az egyik erről szól:

„A Sárga Nyíl mintha egy tömegtársbérletben játszódna. Aztán kiderül, hogy minden egy végtelen hosszúságú, nem tudni, mikor, hogyan keletkezett, hová (talán egy lerombolt híd felé?) száguldó vonaton történik. A főhős – egyike azon keveseknek, akik egyáltalán felfogják, hogy egy vonaton utaznak – élve akar leszállni róla. Tudja, hogy ez lehetetlen, s mégis ezt akarja, „mert bármi mást akarni egyszerűen őrültség". És egyszer, ismeretlen okból, váratlanul megáll a vonat…”

Mégis meg kellett volna írni akkor.

6 megjegyzés:

isolde írta...

Annyira el tudlak képzelni ilyen öregembernek, beleszívsz a cigidbe a kocsmában és fejcsóválva azt mormogod a füstfelhőben, hogy "mégiscsak meg kellett volna írni". Majd amikor ez fog történni, jusson eszedbe, hogy én már ötven évvel előtte megmondtam :) Nekem a Merle: Madrapur jutott eszembe amúgy rögtön, csak az repülő.

rosseb írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
rosseb írta...

a helyedben még mindig megírnám. ha másért nem, hát az ígéret miatt. de nem csak azért.

brainoiz írta...

isolde: ez jól hangzik, de nem kell megvárnom az öregkort. már most is ezt csinálom...

rosseb: gondolkodtam rajta, de nem hiszem. főleg azután nem, hogy éppen olvasom a Pelevin-félét.

isolde írta...

noiz: igen, de most ez csak rinya, mert meg elotted az egesz elet, azt irsz meg amit akarsz. egesz mas lesz akkor, amikor mar tenyleg keso lesz.

rosseb írta...

amikor mar tenyleg keso
ott a pont