(Történetek, melyek postként végződnek)

Azt hiszem, 1998-ban lehetett, a lakásunk akkori inkarnációjában (narancssárga lámpabura és zöldes tapéta, nyugdíjasnéni-lakástemplate_1), hogy vidám egyetemistaként, egy kölcsönkért laptopon csak úgy írni kezdtem egy novellát valami egészen más munka helyett. Körülbelül egy oldalig jutottam benne, aztán félretettem. Néha kitaláltam, hogy kezdeni kellene vele valamit, aztán maradt úgy, ahogy volt, mert akkor még nem bírtam megírni, utána meg mindig motoszkált bennem a bizonytalanság, mit hozhatnék ki ebből az egészből. Egyébként schizo barátom félmondata ihlette, és megígértem neki, hogy megírom. Ígéretekben már akkor is erős voltam, úgy tűnik.

A történet egy vonatról szólt volna, ami egy európai pályaudvarról indult, de nem ért célba soha. Azóta sem állt meg, egyszer sem, nem is lassított, csak száguld bele a semmibe, először Európában, aztán egészen máshol, később talán Európa álmaiban, halott vagy idegen vagy félelmetesen ismerős városokon át, néha a napokon át tartó éjszakában, talán a múltban vagy a jövőben. Vagy nagy valószínűséggel a Pokolban. Évek óta tart a lehetetlenből megszokottá vált út, a vonat utasai közben megfogyatkoztak, megőrültek, sajátos hierarchiát alakítottak ki, mítoszokat teremtettek magyarázatok helyett, sokan pedig nem bírták tovább. A túlélők szent grálja a mozdony, ahová senki sem jutott még el, de hisznek benne, hogy egyszer sikerül. És akkor megállítják. De ha leszállnak, vajon hol találják magukat?

Ezen a ponton még rengeteg mindent ki kellett volna találni hozzá. Azt hiszem, a történet végén egyébként megérkeztek volna. Lehet, hogy ki lehetett volna hozni belőle valamit.

Mindezt csak azért mesélem el, mert tegnap ráakadtam az Európa könyvkiadó mostani megjelenéseinek listájára, köztük a Viktor Pelevin korábbi novelláiból gyűjtött antológiával. És az egyik erről szól:

„A Sárga Nyíl mintha egy tömegtársbérletben játszódna. Aztán kiderül, hogy minden egy végtelen hosszúságú, nem tudni, mikor, hogyan keletkezett, hová (talán egy lerombolt híd felé?) száguldó vonaton történik. A főhős – egyike azon keveseknek, akik egyáltalán felfogják, hogy egy vonaton utaznak – élve akar leszállni róla. Tudja, hogy ez lehetetlen, s mégis ezt akarja, „mert bármi mást akarni egyszerűen őrültség". És egyszer, ismeretlen okból, váratlanul megáll a vonat…”

Mégis meg kellett volna írni akkor.