A szombat kora délelőtti érkezés például egy ilyen megmaradt emlék, amikor a hajnali hármas keléstől kicsit kótyagosan azon merengek, hol szervezhették meg ezt ilyen tökéletesen, hogy igazi ánglius ködben landoljunk Lutonban, majd a Londonba szállító reptéri busz végállomása hajszálpontosan a Baker Street 221/B előtt legyen? Aztán ezzel be is fejeződött a turistáknak szánt adás, leállították a programot és gyönyörűen ragyogó, tavaszi idő lett. Szinte senki sem járt az utcákon ilyen korán, tágasnak és tisztának tűnt mindent, a hozzám hasonló ténfergőkkel együtt birtokoltuk a központot, legalábbis egy darabig.
Amúgy a Baker Street metrómegállójának csempéit szinte mindenhol apró Sherlock Holmes-sziluettekből összeálló, nagy Sherlock Holmes-sziluettek díszítik. Ez azért még nekem, a hardcore SH-fannak is durva.
Fél napig egyedül csavarogtam azokon a környékeken, ahol évekkel ezelőtt majdnem minden nap jártam, fura volt, aztán délután megjött D. és gyors egymásutánban többször átszeltük metrón a várost, és ezzel több teljesen eltérő kultúrát szemléztünk, a főleg indiai és pakisztáni hangulatú Wembley után például az egykori rettegett East Endből élvezhető szórakozónegyeddé avanzsált Shoreditchet, ahol minden bárszerű hely ajtajában átkutatják a táskákat és helyi ügynökünk, CzG nem csak kalauzol, hanem uborkás koktélt is iszik merészen.
Egyébként London tényleg egy külön univerzum, ami akkor feltűnő igazán, ha valaki kimerészkedik a határain túlra, mint mi vasárnap Kentbe, meglátogatni Martynt, akinél vendégeskedtünk pár éve. Persze London nem ereszt, vasárnap lévén a metrójáratok fele karbantartás miatt teljesen le van zárva. Izgalmas játék következik, mint egy gigászi flipper, ahol London a metropoliszmasina, mi vagyunk a vasgolyók, akiket északnyugati csücsökből kell eljuttatni a délkeleti sarokba, Greenwich alá, ide-oda pattanunk, vonalakat váltunk, lezárt állomások között gyalogolunk a felszínen, hatalmas késéseket hozunk össze, amíg kijutunk a Temzén túlra.
Kent grófság igazi képeskönyv-Anglia, főleg amikor éppen virágba borultak a fák, mindehhez egy igazi angol kastély kertje a háttér. Ez Leeds Castle, VIII. Henriké volt valaha, hatalmas, park, fekete hattyúk, zöld gyep, sövénylabirintus (középen grottóval), tó méretű vizesárok. A kastélyépületben a borospincéből startoltunk, aztán fel az emeletre, van egy egészen középkori része, a földszint pedig egy hamisítatlan Agatha Christie-regény, szépen karban tartott, harmincas éveket idéző szalonnal, ahol Poirot összehívja az összes szereplőt, közvetlen átjárással a szomszédos könyvtárszobába, ahol a történet elején a hulla hevert.
Visszafelé ismét megpróbálkoztunk a tömegközlekedéssel, ezúttal több sikerrel. Szeretem a londoni metró öreg, korhadt állomásait, bár tény, hogy ezeken a platformokon nem szívesen várnék a legutolsó metróra éjfélkor.* Az Elephant and Castle metróállomáson például olyan mélyről indulnak a szerelvények, hogy ha nem a lifttel megyünk, akkor végtelen lépcsősorokon vezet lefelé az út, aztán jön a csigalépcső, ami enyhén lejtős, fehérre csempézett alagutakban folytatódik, ahol az álmennyezet fémpaneljei alól kötegekben lógnak a kábelek és minden nagyon, nagyon csendes, a fordulókba akasztott, domború tükrök pedig furcsa pacává torzítják a kanyaron túl igyekvő magányos alakokat.
*főleg a Creep című horrorfilm óta
Képek:
(park)
(útvesztő)
(kastély)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése