2007. április 26., csütörtök

(London: hétvége)

Alig néhány napja annak, hogy hazajöttem, de máris valószínűtlen az egész elmúlt hét, mintha valaki mással történt volna. London tavaszias volt, lármás és napfényes, Skócia higgadt és nyirkos, puha esőfelhők szűrőjén át bevilágítva. Intenzív út lett egyébként, mintha minden napba belecsomagoltak volna még huszonnégy órát, jó szorosan, nehogy kiguruljon szállítás közben.

Nagyon nem akaródzott visszajönni, meg most írni is olyan furcsa róla. Pillanatképek, ahogy jönnek, első adag.

A szombat kora délelőtti érkezés például egy ilyen megmaradt emlék, amikor a hajnali hármas keléstől kicsit kótyagosan azon merengek, hol szervezhették meg ezt ilyen tökéletesen, hogy igazi ánglius ködben landoljunk Lutonban, majd a Londonba szállító reptéri busz végállomása hajszálpontosan a Baker Street 221/B előtt legyen? Aztán ezzel be is fejeződött a turistáknak szánt adás, leállították a programot és gyönyörűen ragyogó, tavaszi idő lett. Szinte senki sem járt az utcákon ilyen korán, tágasnak és tisztának tűnt mindent, a hozzám hasonló ténfergőkkel együtt birtokoltuk a központot, legalábbis egy darabig.

Amúgy a Baker Street metrómegállójának csempéit szinte mindenhol apró Sherlock Holmes-sziluettekből összeálló, nagy Sherlock Holmes-sziluettek díszítik. Ez azért még nekem, a hardcore SH-fannak is durva.

Fél napig egyedül csavarogtam azokon a környékeken, ahol évekkel ezelőtt majdnem minden nap jártam, fura volt, aztán délután megjött D. és gyors egymásutánban többször átszeltük metrón a várost, és ezzel több teljesen eltérő kultúrát szemléztünk, a főleg indiai és pakisztáni hangulatú Wembley után például az egykori rettegett East Endből élvezhető szórakozónegyeddé avanzsált Shoreditchet, ahol minden bárszerű hely ajtajában átkutatják a táskákat és helyi ügynökünk, CzG nem csak kalauzol, hanem uborkás koktélt is iszik merészen.

Egyébként London tényleg egy külön univerzum, ami akkor feltűnő igazán, ha valaki kimerészkedik a határain túlra, mint mi vasárnap Kentbe, meglátogatni Martynt, akinél vendégeskedtünk pár éve. Persze London nem ereszt, vasárnap lévén a metrójáratok fele karbantartás miatt teljesen le van zárva. Izgalmas játék következik, mint egy gigászi flipper, ahol London a metropoliszmasina, mi vagyunk a vasgolyók, akiket északnyugati csücsökből kell eljuttatni a délkeleti sarokba, Greenwich alá, ide-oda pattanunk, vonalakat váltunk, lezárt állomások között gyalogolunk a felszínen, hatalmas késéseket hozunk össze, amíg kijutunk a Temzén túlra.

Kent grófság igazi képeskönyv-Anglia, főleg amikor éppen virágba borultak a fák, mindehhez egy igazi angol kastély kertje a háttér. Ez Leeds Castle, VIII. Henriké volt valaha, hatalmas, park, fekete hattyúk, zöld gyep, sövénylabirintus (középen grottóval), tó méretű vizesárok. A kastélyépületben a borospincéből startoltunk, aztán fel az emeletre, van egy egészen középkori része, a földszint pedig egy hamisítatlan Agatha Christie-regény, szépen karban tartott, harmincas éveket idéző szalonnal, ahol Poirot összehívja az összes szereplőt, közvetlen átjárással a szomszédos könyvtárszobába, ahol a történet elején a hulla hevert.

Visszafelé ismét megpróbálkoztunk a tömegközlekedéssel, ezúttal több sikerrel. Szeretem a londoni metró öreg, korhadt állomásait, bár tény, hogy ezeken a platformokon nem szívesen várnék a legutolsó metróra éjfélkor.* Az Elephant and Castle metróállomáson például olyan mélyről indulnak a szerelvények, hogy ha nem a lifttel megyünk, akkor végtelen lépcsősorokon vezet lefelé az út, aztán jön a csigalépcső, ami enyhén lejtős, fehérre csempézett alagutakban folytatódik, ahol az álmennyezet fémpaneljei alól kötegekben lógnak a kábelek és minden nagyon, nagyon csendes, a fordulókba akasztott, domború tükrök pedig furcsa pacává torzítják a kanyaron túl igyekvő magányos alakokat.

*főleg a Creep című horrorfilm óta

Képek:

(park)

(útvesztő)


(kastély)


Nincsenek megjegyzések: