(inkvizítorok a káosz ellen: e3 2016, los angeles)

Kezdjük egy fekete-fehér, nagyon művészfilmbe illő jelenettel: június 12-e, vasárnap hajnali egy óra van Los Angelesben, nekünk, az E3 nevű videojátékos expóra igyekvő Neocoregames küldöttségnek (három fő) fejben már hétfő délelőtt tíz, a kihalt utcán állunk az irodaépületek meg a modern apartmanházak tövében, makacsul fúj a hideg szél, az arcunkra kiülő, jellegzetes kelet-európai mélabú pedig tökéletes lenyomata az elmúlt háromnegyed órának, amit egy hajszolt taxis társaságában töltöttünk a szállásunkat keresve, teljesen sikertelenül, amit amúgy pontosan az ilyen esetek elkerülése miatt egy évvel ezelőtt lefoglalt a cég, de az egyik címen egy üres telek van, a másikon stimmel az épület, viszont az éjszakai portás semmit sem tud rólunk. (Ezen a ponton kicsit felhangosodik a film zenéje, ami vagy egyetlen húr ismétlődő, monoton pendüléséből áll, vagy egy betorzított nyenyere szól halkan). Nagyjából 24 órája úton vagyunk, ebből öt órát az oslói reptéren töltöttünk, durván tizenegyet a gépen, ami másfél órát késett, én még nyertem egy plusz sorbanállást a beléptetésnél, mert az automata rendszer csak az áthúzott fényképemet dobta vissza, ami kicsit ijesztő élmény, még akkor is, ha később egy unott hivatalnok tizenkét másodperc alatt beenged az országba, és még találnunk kellett egy taxit, amibe befért a tizenöt kilós, nagyjából öt méter hosszú összegöngyölt vászonmolinó, ami majd az expón kerül fel a standunk falára, de egyelőre nyomasztó holtsúlyként áll ott a ház falának támasztva. Szóval ott vacogunk hárman az emlegetett fal előtt, és még nem is sejtjük, hogy ez a csak kezdet, mert a következő napokban kiderül majd, hogy a lefoglalt szállás nem csak a kései óra miatt nem veszi fel a telefont, hanem egyáltalán nem létezik, a standra megrendelt számítógépek nem érkeznek meg sem nulladik, sem első napon, úgy esszük majd a különböző gyógyszereket, mint a cukorkát, én pedig egy ponton egy zuhanynak fogok trágárságokat ordibálni.

Ezen a ponton azonban gyorsan ki is ugranék a kelet-európai letargiából, a fekete-fehér kép kiszínesedik, az érvagdosós zenét leváltja valami vidám és pörgős: ugyanis a végén minden  jóra fordult, még aznap éjjel lett ideiglenes menedékünk, másnap meg rendes szállásunk (egy falanszterszerű apartmanépületben, ami olyan elegáns volt és letisztult, hogy harcostársam, daev szerint ide már csak meghalni járnak az álmok, szerintem meg Patrick Bateman kedvenc belsőépítésze tervezte, de igazából jó volt, arról nem is beszélve, hogy így nem másfél óra taxiútra laktunk a konferenciaközponttól egy olyan motelben, ahol évadonként minden amerikai krimisorozat legalább három epizódjában komor arccal kattintgatják a fényképezőgépet a helyszínelők). A számítógépek második este megérkeztek, a precízen minden egészkor előadott prezentációk működtek, és még teljesen meglepetésszerűen tortát is kaptam az én figyelmes kollégáimtól születésnapomra, ami emlékezetes módon tényleg a legkaotikusabb napra esett, a tomboló jetlag közepén.

Szóval az E3 egy hatalmas videójátékos expó, és itt, akárcsak a tavalyi Gamescomon, most is a készülő játékunkat promóztuk a sajtónak, a távoli gótikus jövőben eretnekeket és káoszkultistákat aprító inkvízítorokat. A napfényes és egyáltalán nem festői Los Angelest összesen talán fél órára láttam nappali fényben (gyorsan le is fotóztam az eget), ami nagyjából ugyanannyi idő, mint amennyit az expóból meg tudtam nézni két előadás között (van annak valami pikantériája, amikor az otthonról érkező linkekből értesülök azokról a játékbemutatókról, amelyek a tőlem pár percre emelt gigastandokon debütáltak), de ez mindig része a munkának, amit szerintem egészen derekasan teljesítettünk. Miután a sokk elmúlt, tulajdonképpen tényleg hangosan tudtunk röhögni az egészen, ettem remek szusit, és még kedves barátommal, az újságíróként kint tudósító exBright-tal is le tudtunk ülni pár sörre. Aztán pénteken vége lett az egésznek, és az előzetes terveimnek megfelelően következett a magányosan turistáskodós hétvége, amikor a napfényes Kaliforniából nyilván hova máshová mentem volna, mint az esős Seattle-be, mert egy poshmoderndarkfentezisikeríró így pihen, és levezetésképpen végig gyalogoltam meg bicikliztem, de erről másik postban lesz szó.

(esküvői polaroidok)

Hiába töltötte ki a nyolcvanas éveket a gyerekkorom, mégis most, 2016 májusában, kedvenc egyetlen húgom esküvőjén használtam először Polaroid típusú fényképezőgépet, azelőtt kizárólag filmekben és könyvekben találkoztam vele. Ez sem a klasszikus Polaroid volt*,  hanem modern másolat, bár ugyanolyan egyszerű, színes műanyagdoboz, belenézel a keresőbe, megnyomod a gombot, ennyi, máris surrogva köpi a gép a papírszeletet és lehet nézni, hogyan fakul elő a feketeségből a kész kép. Aztán egyszer csak útnak indult a gép a vendégek között, ami kiváló ötlet volt, mindenki kattintgatott kedvére, a spontán gyűjtemény  pedig szépen bekerült egy nagy albumba. Az agyam is sorban lőtte a fotókat, csupa remek pillanatkép készült, rögtön polaroidszerűen sárgás-nosztalgikusra szűrőzve, és már most, alig pár héttel később is azon kapom magamat, hogy felcsapom a képzeletbeli albumot: ott a helyszín, a Balatonra néző szőlőhegy, a mélyben a tó májusi halványkékje, a távolban a Badacsony tömbje; az esküvő a templomromnál, napfény és árnyékok, zöld fű, egyszerű asztal és két pad; az étterem a szőlőlugassal és a pazar kilátással, barátok és családtagok, kora esti nyüzsgés, evésivás, a szőlőskert végéből megcsodált éjszakai fények a tintával felöltött tó partján, milyen jó, hogy egy képzeletbeli polaroid még a tücskök harsogását is meg tudja örökíteni.


* létezik még vagy már megint, de elképesztően drága**

* *a kép nem polaroiddal készült és nem pont ott

(„mióta akarok róla írni”-rovat, 154. rész: róma)

Ez a post másfél hónapja kikerülhetett volna, ha nem átkoznak meg a koboldok, akarom mondani, ha nem hatalmasodik el rajtam a teljes nihil, ami megakadályozta, hogy bármit befejezzek, amit egyáltalán elkezdtem. Azonban Rómáról mindenképpen meg akartam emlékezni, mert rendkívül kellemes pár napot töltöttünk ott.

Mivel húsvétkor utaztunk, már nem a fogcsikorgató télből indultunk, utólag mégis két kép maradt meg bennem legélénkebben: amikor a szállásunktól egy sarokra lila virágba borult lombok borítják be az utcát, illetve nem túl messze már narancsokkal teli fát fotózok egy bérház előtt.

Kissé tartottam tőle, mennyire lesz leküzdhetetlen a tömeg Rómában húsvétkor (nem lelki okokból jártunk ott éppen akkor, hanem azért, mert így hozta az időbeosztás), azonban néhány kiemelt turistacélpontot leszámítva nem volt vészes. Mivel szokás szerint csavarogtunk, sokat és sokfelé, egészen mozaikszerűek lettek a benyomások.

Trastevere kerülete az egyik kedvencem lett. A folyó egyik kanyarulatában bújik meg, és teljesen érthető okokból tipikus turistamágnes, de még ez sem tudja elvenni az élvezeti értékét, különösen akkor, ha az ember teljesen kihalt utcákon fotóz robogókat, napozó macskákat és minden házfalat elborító cserepes futónövényeket. Tetőteraszok, macskaköves utcák, bárok, fazsalus ablakok, kávé és fagyi.

A szállásunk ismét airbnb volt, és nem arctalan ügynökségé, hanem pár helyi huszonévesé. A hatalmas lakásban egymás hegyén-hátán álltak az eklektikus bútorok, a négy másik lakót alig láttuk, annál többet haveroztunk a két barátságos macskával. Esténként a kihalt lakáson végigvisszhangzott a felső szomszéd kissé bizonytalan zongoragyakorlata, mi pedig az erkélyen boroztunk.

A szállás egyébként a belváros peremén éppen csak túl volt, a régi városfal mellett, a Colosseumtól negyed órára gyalog, ahol turistából nem is akadt olyan nagyon sok. A tripadvisornak hála felfedeztünk egy családi trattoriát a közelben, ahol népes olasz családok ettek, a főnök néha odaült a barátaihoz és nagyon jó volt a pizza.

Róma belvárosáról lehetne nagyon sokat írni, de az sem adná vissza az élményt – macskaköves utcák és paloták, római romok, várfalak és épületcsonkok, amiket benőtt a város, zsákutcák, ahol az összehajoló falak tövében egy lélek sem jár, csak robogók parkolnak, cédrusok, madárcsicsergés és persze rengeteg espresso a különböző kis kávézókban. (És a Keats-Shelley emlékház, ami kihozta belőlem a valaha angol romantikából államvizsgázó egyetemistát és a gótikusan spleenes költőt, majdhogynem egyszerre.)

A Vatikánba elővételben vásároltuk a jegyet, ami a kastélyhegy tövében kígyózó sor láttán kiváló ötletnek bizonyult, és még így is fél óráig tartott bejutni a kijelölt vezetővel. Odabent még ezt a rengeteg embert is elnyelték a gigászi csarnokok, bár Raffaello termeiben megfogadtam, hogy inkább utólag elolvasok mindent, amit ott nem bírtam az emberiszony miatt. A Sixtusi kápolna még annál is letaglózóbb, mint gondoltam, és döbbenetes, amikor tudatosul, hogy az egyetemes kultúrtörténetbe beépült képek csak részei a hatalmas egésznek, a józan ész, az ízlés, a kismillió tábla és hangszórón bemondott figyelmeztetések ellenére mégis pózolva fotózkodó turisták pedig szomorúan emlékeztetnek arra, hogy az emberek egy része menthetetlen. (A shopban vásárolható pápa-merch tényleg csak színesítő elem.)

Az egyik legnagyobb élménynek az a kis étterem bizonyult, ahova ajánlás alapján mentünk, de még így is alig találtuk meg, zsebkendőnyi hely, zöld kockás abroszokkal, egymás mellett szorongó turistákkal és törzsvendégekkel meg az olaszul harsogó személyzettel. Étlapot nem kaptunk, bár kiderült, hogy kérhettünk volna, de nem akartunk, rájuk bíztuk magunkat, és nagyon jól is tettük. Csak az előétel és a tészta után érkező főfogást utasítottuk el, mert nem fért volna belénk, mire pincérünk nagyon elszomorodott, és látszott, hogy össze fog törni, ha desszertet sem kérünk, ezért kértünk (ketten egyet, nem bántuk meg).

Ezután még egyszer visszatértünk Trasteverébe antikváriumokat járni, utána átballagtunk a fél városon, a szállás felé tartva még utoljára leültünk a Vittorio Emmanuel gigaemlékmű lépcsőjére, majd végigsétáltunk a Fórumon, ahova húsvét után visszaengedték az autókat. Alkonyodott és végül csak lőttem egy képet a szelfibotos hordák között a Colosseumról, ami mellett naponta kétszer mentünk el addig sznob módon nem fényképezve, majd még egy kis macskadögönyözés, aztán reggel indulás hazafelé.

Már megint egy város, ahova vissza kell menni.

(ingovány)

"Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben." (Michael Ende)

A Végtelen történetből (miből másból) vett idézettel tudnám leginkább összefoglalni az elmúlt néhány hónap lehangoló vergődését, bár a Szomorúság Ingoványa helyett a sokkal kevésbé mesés nevű, a Teljes Motiválatlanság, a Világ- illetve Önutálat Ingoványában tévelyegtem. Az, hogy mindennek mi volt az oka, teljesen lényegtelen (illetve leírva amúgy is csak egy szánalmas midlife crisis szürke lenyomata maradna belőle), mindenesetre a teljes kiégést antiszociális visszahúzódás és  mogorvaság kísérte, miközben koloncként lógott rajtam több elkezdett és félrehajított írnivaló, a gyűrött cédula pedig, amire valamikor felkapartam a tennivalók listáját, lassan sárgásra porosodott az asztalomon.

Február végén eljutottam odáig, hogy egyszerűen félretoltam mindent, aztán kitaláltam, hogy inkább világgá megyek pár napra, feltöltődni, kizökkenni, majd hetekkel később végül beletörődtem, hogy még erre is képtelen vagyok. Attól még továbbra sem találtam a helyemet sehol, és csak úgy gázoltam előre a nagy, nyúlós szürke semmiben, agresszíven morogva a világra.

Most valami mégis mocorog, ha erőtlenül is, leginkább azóta, hogy végül elkezdtem másokkal is beszélgetni a dologról, és ettől hirtelen sokkal szánalmasabbnak tűnt az egész, mint amilyennek úgy magamban gondoltam addig (pedig az sem volt semmi). Meg közben történtek remek dolgok, még márciusban összehoztunk egy év után egy szerepjáték-partit, ahol én meséltem, utána jártunk Rómában húsvétkor, találtam mindenféle kincseket kamaszkori kreatív (hatalmas macskakörmöket képzeljük ide) fázisomból, elvállaltam pár novellafordítást, jártam a könyvfesztiválon, aztán újabb remek parti jött, ahol már játszottam, a héten elutazom egy rendezvényre a készülő játékunkat prezentálni, és arra jutottam, hogy ezekről jó lenne mégis írni valamit.

Nem is elsősorban a közléskényszer motivál (azt tippelem, nincsen két számjegyű a blog olvasóinak jelenlegi száma), hanem az, hogy amikor utoljára a blogot használtam az írásundor leküzdésére a rendszeres frissítésekkel, akkor egyszer csak elkezdett működni a folyamat (és lett belőle két füzetnyi felhasználatlan töredék, de mit nem adnék most egy rendes töredékért).

A legszomorúbb egyébként az, hogy a fenti képre és idézetre a vázlatok turkálása közben bukkantam, a dátum szerint 2015 januárjából, enyhén hasonló körítéssel, mint most, ami csak azt mutatja, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de legalább azt az időszakot követte fellendülés.

Hátha így lesz most is.

(winterwonderland)

Itt az új év, és némi késéssel régi októberi ismerőseim is befutottak, üdv ismét, nyomasztó éjszakák! Újra eljött a lefekvés utáni álmatlan forgolódás ideje, amikor a sűrű, sötét csend nem csak az időt torzítja, ahol percek tűnnek óráknak, hanem a napközben nem létező problémák is abnormálisra nőnek, viszont legalább teljesen valószínűtlen krízishelyzeteket tudok lefuttatni virtuálisan a fejemben. A zavaros álmok csak ezután jönnek, de néha felébreszt valamelyik szereplő ijedt ordítása.

Ha nem lett volna tavaly ugyanez, azt mondanám, ezzel jár, ha évek óta először végig szabadságra megyek az ünnepek alatt és még otthonra sem vállalok munkát, a szervezetem meg kipiheni magát.

Amúgy meg csikorgó hideg van odakint és másfél centiméternyi széttaposott hó próbálja eltakarni a város rondább arcát. Mivel a télről mostanában az egyik friss olvasmányélményem, Emily Carroll "Through the Woods" című képregényantológiája jut eszembe – behavazott kunyhók a sötét erdőkben, szörnyetegek a pincékben, az emberek lelkében, a bőrük alatt –, egészen gótikus téli történeteket képzelek a körúti palotákba, meg ez az álmatlansághelyzet is sokkal izgalmasabb így.

(nem szoktam évet értékelni, de)

...váratlanul nekem is lett ilyenem.

2015 izgalmas év volt, és szerencsére az „izgalmas” minden negatív aspektusa nélkül (lásd még „may you live in interesting times” ill . „define interesting”). Szakmailag különösen erősre sikerült, idén novemberben ünnepeltem tizedik szövegírói-tervezői évemet a NeocoreGames­nél, tavasszal eljutottam San Franciscóba és Los Angelesbe játékot promózni különböző magazinokhoz, hasonló apropóból öt napon át prezentáltam újságíróknak a kölni Gamescomon (a végén manuálisan átállították a nehézségi fokozatot, és kétszer is egy élő közvetítésben találtam magamat), itthon meghívott vendég voltam a remek iddqd podcastben, kiadtunk két játékot és egy összecsomagolt, újravágott trilógiát, bejelentettünk egy új címet, amelyen a háttérben már kalapáltunk egy idején. Ami a másik szakmámat illeti – ahogyan ezt tavaly már tudtam előre –, idén tényleg nem fordítottam egyetlen regényt sem, de néhány novella még belefért, mert a szerről fordításról nehéz lejönni. Turistáskodtam Berlinben, Prágában és Angliában, itthon ismét távolról indítottunk Villányban, jártam titkos légszeszgyárban, őszi erdőkben és áztattam magamat ködös téli délelőttön egy szabadtéri termálvizes medencében. Az elmúlt években először talán idén olvastam a legtöbb könyvet meg képregényt, viszont nagyon keveset játszottam, asztal melletti kockahajigálós partit meg összesen egyszer sikerült összehozni. Sajnálatos módon idén újra egyre többször gondolkodtam el azon, vajon mikor nem túl késő még lelépni ebből az országból, és megint rájöttem, hogy egyelőre sok minden tart itt. Bár voltak időszakok, amikor remekül ment minden, most több olyan periódus is akadt, amikor kifejezetten rosszul éreztem magamat, viszont legalább végre eltöprengtem azon, mihez kellene kezdenem ezzel. Ami az írást (illetve a nemírást) illeti, idén majdnem őszintén feladtam a küzdelmet, de végül csapataim továbbra is harcban állnak, egyelőre látható eredmények nélkül, hacsak a két telejegyzetelt füzetet és az aktuális számvetés szerint két tucatnyi listázott, megírandó ötletet nem számolom, bár nem számolom, mert a túl sok az annyi, mintha nem is lenne, de hát jövőre is kell izgalom.

(befészkelte)

Karácsony másnapján úgy befészkelte magát a köd a kertvárosi házak közé, mintha világnagy teremtény rakott volna puha fészket idelent, és késő délután már én sem tudtam eldönteni, odakint melyik folt lehet hatalmas, idegen tojás és melyik csak egy ház. Béke volt, enyhe melankólia, csend, és arra gondoltam, talán ha jobban fülelnék, hallanám a roppant héjak recsegését, mert látni úgysem fogok semmit, de azért elképzeltem, hogy nem sokkal később lomha alakok egyenesednek fel, indulnak el lassan a kavargó, nyirkos félhomályban, és úgy vonszolják magukkal az idei évet, mint a ház elé kitett elrongyolódott lepedőt a guberálók.

(punksör, karácsonyi vásár, sövénylabirintus és a borznak öltözött ember)

Az a jó a három napos angliai villámlátogatásokban kedvenc húgomnál, hogy az idő rövidsége miatt ilyenkor a lehető legtöbbet pakoljuk bele a rendelkezésbe álló keretbe, de kényelmesen, rutinosan, pont elfér minden, nem gyűrődnek az élmények, mint a szakadásig megrakott bőröndben.

Másfél héttel ezelőtt tehát láttam például angol karácsonyi vásárt, ami olyan, mintha fogtak volna egy valódi német karácsonyi vásárt, forralt borral, punccsal, búzasörrel, sült kolbásszal, regimentnyi diótörő-figurával (kicsikkel, közepesekkel és Godzilla-méretűekkel), majd azt lepottyantották volna Birmingham kellős közepére. És ez tulajdonképpen pontosan így is történt, a pottyantást leszámítva (bár ki tudja), mert az árusok mind Frankfurtból érkeztek, a helyiek pedig őszinte örömmel nyüzsögtek a bódék között, rácsodálkoztak a klasszikus füles söröskorsóra, az emeletnyi magas karácsonyi forgóra meg a titánként a tömeg fölé magasodó komor Mikulásra.

Amúgy ha már szóba került a sör, valahogy Angliában mindig sokkal nagyobb számomra a kísértés, hogy sört igyak, mint itthon, ezért el kellett látogatnunk a kisvárosi tradicionális sarki pubba, ahol faborítású falak vannak meg apró asztalok, a pultnál obskúrus tájszólást beszélő törzsvendégek ülnek, a ház valódi úrnője pedig egy maine coon macska, aki a legkülönbözőbb helyeken heverészve simogattatja magát. És akkor nem is említettem a birminghami BrewDog pubot, ami a skót punkfőzde előretolt helyőrsége, és a magamfajta hozzá-nem-értőnek az itthoni kézművessör-forradalom után is tud egészen meglepő söröket kínálni, különösen stout-fronton.

Hétfőn pár órás autózással ellátogattunk Derbyshire-be, egészen pontosan a Peak District szélére, ahol még sohasem jártam, ellenben mostantól vissza akarok menni. Ha az egyik kedvenc régióm, a Cotswolds maga az életre kelt Agatha Christe-táj, akkor ez itt a vidéki Sherlock Holmes-történetek borongósabb, de ugyanolyan szépséges háttere:  lankás völgyek, meredek emelkedők, vén falvak és tanyák, sötét kőházak, takaros kertek, erdők, legelők, télen vérvörösre váltó páfránymezők, meg szűk utak a derékmagasságú, mohos kőfalak között. A Holmes-analógiánál maradva az előkelő kúria sem hiányozhatott, és valójában ezért is mentünk: Chatsworth olyannyira klasszikus angol udvarház (manor), hogy az első gondolatom mi más lehetett volna, mint az, milyen ideális helyszín lenne a Büszkeség és balítélet filmváltozatának leforgatásához, majd kiderült, hogy ez már meg is történt; mint azóta megtudtam, a kör ezzel bezárult, mert Jane Austen erről a házról mintázta Pemberley-t. A belülről nagyon impozáns épületet kissé kidekorálták a közeledő karácsony tiszteletére, illetve számomra teljesen ismeretlen okból  a népszerű angol gyerekkönyv, az antropomorfizált állatfigurákat szerepeltető Wind in the Willows is a tematika része lett, ami így együtt kissé elnyomta  az amúgy brutális belső tereket – amikor a Diánát ábrázoló márvány szökőkúttal és két narválszarvval ékesített szobába még bekerül két rogyásig feldíszített fenyő, és a kandalló mellett  egy borznak öltözött férfi szunyókál a fotelben, azt egy kicsit már emészteni kell, de határozottan élményszámba megy, az tény. A park viszont minden szegletében teljesen autentikus, kintről megtévesztően egyszerűnek látszó sövénylabirintussal, végtelen zöld gyeppel, sziklakerttel, egykori istállóval (nálunk kastélynak neveznék) és tanyával.

Kedden levezetésképpen még kavarogtunk egy kicsit egy kedves közép-angliai kisvárosban, néztünk fürdőmúzeumot, ittunk kávét frissen nyitott kávézóban, ahol van nem-annyira-titkos hátsó kert, szóval remek pár nap volt ez, és sokkal többnek tűnt, ami mindig az egyik legjobb része ezeknek az utaknak.

(önreklám és szörnyvadász)

Öt éve írogatok már az sfmagra különböző szerzőkről és műveikről (igen, szalad az idő, valóban öt éves lett az oldal, ennek kapcsán a minap párás szemmel, két részletben nosztalgiáztunk meg ajánlottunk cikkeket), de arra nem számítottam, hogy egyszer én is téma lehetek — az sfmagos kollégák viszont remek kérdéseket tettek fel a játékírásról, Van Helsingről, Borgoviáról és Koscsejről, a Halhatatlanról. Itt olvasható.

(az ősz fellegvára)

Ez az írás sokkal hamarabb létrejöhetett volna, ha nem olyanra sikerül az előző hetem, amilyen végül lett, de szerencsére még ősz van, nem mintha ez különösebben számítana.

Október utolsó vasárnapján indultunk Prágába, és az itthoni lakótelepen gomolygó ködből beszűrődő varjúkárogás tökéletesen meg is adta az alaphangulatot: esszenciális ősz volt végig, napfényes, színes, kicsit csípős, ami olyan tökéletesen simult rá Prágára, mintha egyenesen az óvárosra tervezték volna az évszakot.

Utoljára 2007 januárjában tettem meg ezt az utat, szintén vonattal, és ez a hét óra most is pontosan ugyanolyan kellemes volt, mint amire emlékeztem (igaz, ezúttal dolgoznom kellett, nem baj, szeretek vonaton dolgozni), főleg azért, mert a cseh határig az egész kocsi szinte teljesen üres maradt. Budapest külvárosát puhán burkolta be a reggeli fehérség, képeslapszerűvé festette a kertvárosokat és leradírozta az elhagyott ipartelepek rozsdás éleit. A Duna-kanyar nem meglepő módon rendkívül szépen festett – már amennyi látszott belőle –, Zebegényben színes foltokban égették át a lombok a ködöt, aztán átgördültünk a határon és azonnal kisütött a Nap, mi pedig mintegy szimbolikusan magunk mögött hagytuk a homályos kupola alatt ragadt országot. Az óraátállítás miatt előbbre hozott alkonyatban érkeztünk Prágába, és amikor a bíborral megfestett szürke égre kirajzolódtak a tüskés tornyok, a háttérben a várral, tényleg csak az hiányzott, hogy megszólaljon valami klasszikus orgonazene.

Persze be kell vallanom, hogy pont ezért is mentem: bennem valamiért Prága nagyon korán úgy rögzült, mint a város, amit ősszel és télen akarok látni. (A gólem legendája mellett egy ősrégi National Geographic magazin tehet erről, ami a hetvenes évek téli Prágáját mutatta be, behavazott belső udvarokkal, ódon palotákkal, és a Monarchia idejét idéző kávéházakkal). A telet előző alkalommal már kipipáltam, most pedig az októbert is, teljesen elégedett vagyok, fátyolos ködbe burkolózó vár, avarszőnyeg a parkokban és piros háztetők a délutáni napsütésben, ilyesmire számítottam.



A prágai belvárosban az a remek, hogy nem nagy, de hatalmasnak tűnik, olyan sok a kanyargós kis utca, az átjárható belső udvar, mintha több várost gyömöszöltek volna bele ekkora alapterületbe. A Týn-templom a gótikus ikertornyokkal még mindig egy varázslóiskolára emlékeztet, különösen este, amikor narancsszín fények derengenek elő a fenti szűk ablakokból, és a sötétben ácsorogva, a folyópartról nézve a vár is kifejezetten tündérmese-kompatibilis.

Jártunk a Klementinumban, ahol megnéztük a pazar barokk könyvtárat, a csillagvizsgálót, majd a torony tetejéről a várost is. Sétáltunk a várban, kóvályogtunk a meredek utcákon és a folyóparti szigetek avarszőnyegén. Meglátogattuk Vyšehradot, a régi erődöt, ami maga az ősz fellegvára, különösen hétköznap, amikor minden kihalt és csak elszórtan bukkan fel egy-egy iskolai kirándulócsoport. A várfal tövében hatalmas, méltóságteljes polgári házak gubbasztanak, műteremlakásokkal és egy kiálló, vaskos kéménnyel, az udvarokon hatalmas fák, a parkokban utolsót lángoló lombok. Az pedig kifejezetten meglepő, hogy őszi napsütés ide vagy oda, az egykori zsidónegyedbe ezúttal is sikerült olyankor eljutni, amikor minden szín kifogyott az égből, akárcsak előző alkalommal, januárban, de lehet, hogy a régi zsidó temetőben, ahol korhadt fogakként állnak ki a földből a simára kopott sírkövek, mindig gótikus időjárás uralkodik.

Szóval Prága ezúttal sem okozott csalódást. Legközelebb tényleg kénytelen leszek megnézni tavasszal, aztán meg nyáron is.

(a légszeszgyár titka, ifjúsági kalandfilm)

Évekkel ezelőtt láttam meg először a tornyokat a betonfalon túli senkiföldjén, és utána is sokszor eszembe jutott az a furcsa, ipari zárvány Óbudán. Gyűjtöttem a fotókat a jellegzetes, buzogányforma monstrumokról, olvasgattam a cikkeket az életveszélyessé nyilvánított terület múltjáról, és közben indusztriális tündértornyokat képzeltem a kerítés mögé (elrabolt, tisztes polgárleányokkal), esetleg art deco máguserődöt vagy álcázott katonai kiképzőtelepet. A valóság persze sokkal földhözragadtabb és érdekesebb: az egykori Óbudai Gázgyárról van szó, ami igazi építészeti kincs a 20. század hajnaláról, amikor ezt a komplexumot még Légszeszgyárnak hívták, a világ legmodernebb ilyen jellegű létesítményének számított, és a kor szokása szerint ugyanolyan grandiózusnak és szépnek építették, mint egy palotát. Mivel a terület jelentős része életveszélyes, bemenni csak úgy nem lehet, ezért is csaptam le a lehetőségre, amikor egy városnéző túrákat szervező cég csoportot vitt ide.

A közel három órás kirándulás a légszeszgyári munkásoknak épített telepen kezdődött, ami egykor amolyan város a városban-módon létezett és kicsit hasonlít a Wekerle-telepre (nagyon enyhén még a Szentségtelen Szimmetria is megfigyelhető az elrendezésében, csak nem olyan tébolyító módon, mint a nagy testvérnél). Innen szó szerint a kertek alatt átsétáltunk az őrökkel védett gyárterületre, ahol többségükben már régen eltűntek az épületek, és maradt helyettük egy posztapokaliptikus, mérgező vadon. A még létező építmények közül némelyik simán lehetne egy horrorjáték helyszíne, de van, ami szépen öregedett, például az egykori villamosközpont, ahol az egyik teremben egy gigászi, századelős generátor áll, amire fel lehet kapaszkodni. Az ugyanitt található, antik kapcsolótáblákkal ellátott vezérlő meg a hátsó teremben sorakozó elosztószekrények látványa mellesleg maga a dieselpunk életérzés. Valószínűleg az egész csoportból én voltam az egyetlen, aki szerette volna ördögi kacajjal lerántani a hatalmas kallantyúkat, de leküzdöttem a késztetést.

A Gázgyárnak amúgy jól állt a napsütéses októberi szombat, különösen a fő látványosságoknak, a víz- és kátránytornyoknak. Ezek közvetlen közelről még lehengerlőbbek, mint a kerítésen túlról, odabent pedig már befejeződött a rekonstrukció első fázisa, és a kisuvickolt téglafalak között vagy a tágas betontermekben bármikor le lehetne forgatni egy minimalista science-fiction filmet (bár mint kiderült, egyelőre senki sem tudja, mihez lehetne kezdeni ezekkel az épületekkel, ami ennyi pénz belepumpálása után némileg ijesztő gondolatnak tűnhet). A víztoronyban amúgy egészen a legfelső szintig fel lehet menni, és a helyreállított óraszámlapok mellől csodálni a Dunát. Odakint még megtudtuk, hogyan menőztek a századelőn az innen üzemeltett gázvilágítással a belvárosi Festetics-palotában (a cselédgyerekek rájuk méretezett titkos ajtókon másztak ki a mennyezet alatti galériára lámpát gyújtani, az ablakok virágoskertre nyíltak az illatos szellőzés kedvéért, nyáron pedig jégvermekkel hűsítették a huzatot), majd megnéztük az egykori gáztartályok helyén tátongó hatalmas gödröket.

Utóbbi számomra annyiból volt érdekes, hogy amikor Londonban laktam egy kicsit, a környéken állt egy ilyen gáztartály, és ennyi időnek kellett eltelnie, mire megtudtam, pontosan hogyan is működtek ezek (közben azt is kiderítettem, hogy az azóta eltelt évtizedben mi lett a londoni példánnyal – azt nem bontották le, park lett belőle). A túra a folyóparti tisztviselőtelepen ért véget, ahol az utcáról elgyönyörködtünk az egykori vezérigazgató villájában, majd a feltámadó szélben magunk mögött hagytuk az indusztriális tündértoronyokat, én pedig úgy döntöttem, hogy lehetőség szerint még sok ilyen túrát szeretnék végigjárni.

(blue sunday)

Nem vagyok annyira jól mostanában, és ennek az egyik idegesítő része (a fokozódó embergyűlölet mellett persze) az, hogy kimerítőek az éjszakáim, küzdelmes elalvás, reggelre befeszült állkapocs, rendszertelen felriadások és lassan párolgó nyomasztó álmok. A váratlan ébredéseknek viszont van néha pozitívuma is, például amikor vasárnap nagyon korán kiestem az ágyból, a hajnal és a reggel közötti kurta zónában sikerült elcsípnem azt a pár októberi percet, amikor döbbenetesen kihalt minden utca, sehol egy autó vagy gyalogos, még nincsen rendes fény, de már nincsen sötét sem, és teljesen valószínűtlen, mélykék derengésben úszik a lakótelepen gomolygó gyér köd. Mintha pár pillanatig nyitva maradt maradt volna egy titkos ablak a világ egyik párhuzamos vetületére, Budapest hideg árnyékára, ahol csak a kísértetek és az elfeledett álmok élnek. Szép volt és nagyon megnyugtató.

(bánatügyi folyamodvány)

Kedves október, minden túlzástól mentesen ki merem jelenteni, hogy te vagy az egyik kedvenc hónapom, és csak a méltóságom ment meg attól, hogy belinkeljem ennek a blognak az összes vonatkozó írását bizonyítékként. Viszont idén mintha érthetetlen okokból valami félrecsúszott volna közöttünk, mert már az első hétben kizárólag mélységesen csüggesztő dolgok történtek gyors egymásutánban, és minden napot átitatott a szomorúság, a rosszkedv meg a szorongás. Ha nem vigyázunk, a végén 2011 októbere lesz az egészből, ami életem egyik legocsmányabb periódusa, ha más okokból is, és ezt nyilván egyikünk sem szeretné, igaz? Még van három hetünk közösen, én pedig tényleg hiszek abban, hogy félreértés történt, az iktatóban véletlenül összecserélték a mostani októbert egy régi februárral, köszönettel,

noiz

(snapshot)

Úgy csorgatják végig az októbert a városon, mintha meleg, nyúlós, kellemes tartósítószerben próbálnák megőrizni az utókornak ezt a szombat reggelt, a még mindig zöld lombokat és a színek ígéretét, a lakótelepen totyogó öreg kutyák fekete pontjait a mélyben, a levegő fanyarságát, amit délelőttre majd felitat az őszi meleg. De bármennyire is szeretném eltenni a fiókba ezt a napot a napfényes lakással, az asztalon szétszórt füzetekkel meg az éppen félretolt kávéscsészével együtt, tudom, hogy sohasem venném elő nézegetni, ott porosodna két kifogyott öngyújtó és egy régi naptár mellett, mert mint borostyánban a buborék, ott lenne benne, minden jóval együtt az utóbbi napok csendes, visszafogott szomorkássága is.

("késő bánat"-rovat)

Hosszú ideje nem jártam a környéken, pedig majdnem tíz évig éltem itt, ma azonban az egykori lakástól pár saroknyira volt jelenésem, hogy átvegyek egy csomagot egy kávézóban (nem, nem a flogisztonüzemű éternaszád ellopott tervrajzát, hanem egy webshopban rendelt kávéfőzőt), és éppen rácsodálkoztam, milyen kellemes hely is ez és milyen kár, hogy a város másik felén élek már mióta, amikor rádöbbentem, hogy évekig ballagtam el rendszeresen a kávézó előtt, és minden alkalommal pontosan ugyanazt fogadtam meg magamnak: egyszer igazán be kellene ülni ide.

Tanulság nincsen.

(képzeljük el írógépbetűkkel, gyűrött papíron)

Az „Ősz jellegű évszakok besorolásáról” szóló, 7321. álomciklus XXII. törvény 614. § (13) bekezdés (f) pontjában meghatározott különleges azonosító jegyek közül a következők teljesülését látom igazoltnak:

1) napsütéses időben a fény jellege a mellékelt 74/b táblázat alapján a „súlyosan csorgó, mézállagú” kategóriába sorolható

2) borús időben enyhén füstös esőillat és/vagy gyenge szitálás tapasztalható (erre hajlamos egyének esetében magas alkoholtartalmú italok kortyolgatása és lögybölgetése iránti késztetéssel kiegészítve)

3) hétköznap reggel hétkor, a szabadtéri sportolásként besorolt ún. „szigetkör” közben az (1) pontban kategorizált napfényviszonyok idején a c) táblázat alapján "képregényes beszédbuborékként" azonosítható módon gomolyog a kifújt levegő

4) a „macska” típusú háziállat a dokumentált esetek minimum 90%-ban kizárólag ölben, mancsait maga alá húzva hajlandó tartózkodni az adott helyiségben

5) a naponta jegyzett átlagos teafogyasztás nulla bögréről minimum háromra emelkedik

Ezáltal a törvényben rám ruházott hatáskörben az ősz kezdetét hivatalosan is elrendelem.

s.k.
(lüktető fejfájást okozó, olvashatatlan aláírás, ami akár teljesen ismeretlen hangjegyek sorozatának is tűnhet)

pecsét
(már ha lehet annak nevezni azt a szimbólumot, ami parázsként ég bele a valóságba)

(rendkívül hosszú összefoglaló, avagy purge the unclean tour)

– Days of hell! – mondta nemes egyszerűséggel Antonio, a kölni törzshelyünkké vált spanyol étterem főpincére, amikor a városban rendezett Gamescom nevű giga-játékexpó került szóba, és ez valószínűleg egészen jól tükrözte a helybéliek általános véleményét az idén rekordmennyiségban érkező, 345 ezer geek/nerd inváziójáról. (Az nyilván csak szerencsétlen véletlen, és nem stílusosan a pálya nehézségi szintjének feltornázása, hogy erre a hétre sikerült időzíteni a fél belváros felbontását és a mókás úttorlaszok kihelyezését, mindenesetre a furgonnal közlekedő kollégáknak az egyik este több órába került megtenni a légvonalban hétszáz méter utat, igaz, a helyiekkel együtt.)

Antonióval amúgy rendkívül jól összebarátkoztunk az ott töltött hét nap alatt, amiből három estét az éttermükben töltöttünk, egyre vállalhatatlanabb szellemi állapotban. A második alkalommal már emlékezett a nevünkre és előre megnézte a játékunk teaserét (ezért is jó a keresztnévvel ellátott játéklogós póló), sőt igazi rockerkézfogással köszönt el tőlem.

A szóban forgó alkotás, ami a Gamescomon debütált, a légiesen könnyed elnevezéssel bíró Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr, és titokban már jó két éve dolgozgattunk rajta néhányan a Van Helsing-sorozat mellett. Amikor a kilencvenes évek elején a kezembe került Ian Watson Inkvizítor című regénye magyarul, amely sok más kortársamhoz hasonlóan engem is bevezetett a WH40K gótikus, kolosszális, rozsdás és kegyetlen űr-fantasyjébe, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy napon majd a trónprotézisbe zárt Istencsászár titkosügynökeiről fogok sztorit írni, és Káosszal fertőzött kolostorűrhajókat mutogatok egy hatalmas képernyőn újságíróknak (és nem csak azért nem gondoltam, mert ki hitte volna, hogy ilyen vékony és nagy tévéket gyártanak majd egyszer.) Nagyon más munka ez, mint a saját ötletből született Van Helsing: a játék kiadója ugyan továbbra is mi vagyunk, a történet és a galaxisból kihasított terület csak a miénk, de természetesen muszáj alkalmazkodni a Warhammer 40K közel harminc év alatt felgyűlt háttéranyagaihoz, a rajongók elvárásaihoz meg különösen, szóval a logó mindenképpen kihívás.

A NeocoreGames nem először szerepelt GC-n, de először érkeztünk nagyobb csapattal, és rögtön két fronton támadtunk. Az üzleti szekcióban újságíróknak prezentáltunk, a látogatók számára nyitott részen pedig volt egy rendkívül látványos standunk, természetesen lenyűgöző mennyiségű koponyával és tüskével, hogy megrogyjanak az Impérium hatalma láttán kitűnjünk a tömegből.

Számomra ez volt az első GC, ráadásul rögtön kiállítóként mentem, nem látogatóként, ami kicsit olyan érzés, mint egyszerre két szintet lépni egy szerepjátékban, sőt több barátom szerint ez maga a rocksztárság. A magam részéről igyekeztem ugyan rávilágítani, hogy a reggel kilenctől este hétig tartó folyamatos prezentációk és interjúk sorozata (ugyanazt minden órában, változatlan lelkesedéssel) talán még nem a dekadens játékírók sztárélete, az majd akkor jön, ha egyetlen előadás kedvéért reptetnek Kölnbe, én pedig részegen szétverem a szállodai szobát egy profi gamerbillentyűzettel, mert csak 149 szál vörös rózsát készítettek be az igényelt 150 helyett. Persze mindezt még utazás előtt bizonygattam, amikor a tavaszi press tour tapasztalataiból okulva csak sejtettem, mi vár rám, és csak akkor éreztem, mennyivel fárasztóbb az egész, amikor a harmadik nap reggelén már gyulladáscsökkentő gyógyszerrel kúráltam a torkomat. Egyúttal viszont azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy valóban van abban valami, amikor (az első pánikroham sikeres leküzdése után) ki kell állni 5-10 ember elé beszélni vagy interjút adni, esetleg egy kamera előtt mondani az okosságot. Vagy amikor a kollégákkal a direkt erre az alkalomra készült inkvizítoros pólóinkban végigballagunk a tömegben. Része volt az élménynek az is, hogy így láthattam az épülő GC-t, a félkész gigastandokat és a kulisszák mögötti életet.

A prezentálás külső szemlélők szerint olajozottan ment, sőt nagy meglepetésemre az élőben lebonyolított stúdióbeszélgetés közben sem fagytam le a tudattól, hogy a világ egyik legnagyobb gamer oldala fog közvetíteni. A harmadik napon viszont eljutottam odáig, hogy az előadáshoz nem kapcsolódó információkat legfeljebb 20 percre tudta tárolni az agyam, és minden mást le kellett írnom magamnak, mint egy amnéziás, noir főhős (rendkívül mókás dolgokat találok a telefonomban azóta is, mint például „pörzs the unclean! standon disznóölés”). Az nagyon sokat számított, hogy nem egyedül kellett végigcsinálni a hetet, hanem trióban dolgoztunk és váltottuk egymást, ráadásul amikor végül kijutottam a publikus standunkhoz, rá kellett döbbennem, hogy az odakint dolgozó társakhoz képest mi az üzleti rész visszafogott morajlásában a szerencse fiai voltunk. A tíz gigacsarnok mindegyikében egyszerre több színpadon zajlott a show, amit túl kellett üvölteni – közvetlenül a standunk mellett egy német hardvercég tolta az elektronikus szögelést, és decibelszámlálóval mérték, mikor éri el a lelkesedés azt a szintet, amikor marokszárma szórhatják a hardvert a tomboló tizenhat évesek közé. Ennek ellenére szerettem visszajárni, amikor csak lehetett volt birodalmi orgyilkosnak öltözött két bájos kísérőnk, meg sorban álló emberek – szinte folyamatosan –, és sokszor néztem elérzékenyülve, amint a látogatók a Van Helsinggel és az Inquisitorral játszanak.

Az üzleti szekciót az első négy napban csak reggel és este hagytam el, így először szombaton láttam az igazi tömeget, ami olyan, mint a Sziget szombati napja, csak részegek helyett gyér szakállú tizenhét éves német fiúkból és cosplayerekből van rengeteg, a színpadokon pedig ugyanúgy üvölt a zene. Azt még elmondhatom, hogy egyetlen játékbemutatót sem sikerült megnéznem, mert a zárt standokba átlagosan 2-4 óra bejutni ilyenkor, és annyi nekem sohasem jutott. Helyette láttam egy gigakamiont az udvaron, ami egyenesen a Mad Max jövőjéből érkezett, és a platóra helyezett fémhengerekben tucatjával sütötték a kolbászt, meg bejártam a csak boltokkal teli ötös csarnokot, ahol a japán ölelőpárnáktól a vicces pólókon át az animekarakteres színes parókákig minden volt.

Mivel reggel nyolctól este fél kilencig a vásár területén tartózkodtunk, a szociális életet a közös vacsora jelentette, többnyire a már említett spanyol étteremben, és péntekre már eljutottunk arra a szintre a kimerültségtől, ami az igazán ütős osztálykirándulások sajátja. Illetve így jártunk olyan olasz étteremben, ahol étlap helyett egyszerűen letették mellénk a krétával teleírt táblát, félig német és olasz ételnevekkel, és az idős tulajdonos pedig őszinte érdeklődéssel nézte, mire jutunk vele.

Szóval ennyi volt az ideig GC, egyszerre végtelenül fárasztó és szórakoztató. Az biztos, hogy az én kedvenc helyem továbbra is a billentyűzet mellett van (vagy bárhol, ahol agyalni lehet történeteken), de megérte kipróbálni.

Bónusz: a játék teasere és honlapja

(parkok, magasvasutak és indusztriális ariadné-fonalak: berlin)

Berlin valamiért hosszú ideig hiányzott a potenciális úticéljaim listájáról. Volt szerencsém járni Németország más részen, még a régi NDK-s idők legvégén és 2005 környékén is, ezért valamiért sohasem éreztem Berlint olyan sürgetően érdekesnek. Aztán pár évvel ezelőtt egyre több barátom érkezett meg Berlinből rendkívül lelkesen, és apránként beoltottak a kíváncsisággal.

Szóval most július elején végül jártunk Berlinben, ezek pedig a menet közben szerzett benyomások.

Amikor megérkezünk Berlinbe, pontosan ugyanaz a kánikula fogad, mint amiből menekülni próbáltunk, de legalább a szállásunk  egy 19. századi iskolaépületből átalakított téglaépületben van, a hűvös  lépcsőház pont olyan széles és pont olyan szürke kőlapok burkolják, mint a régi gimnáziumomban, az ajtók mellett megmaradtak a transzformáció előtti vasutas-szakközép osztálytermeinek táblái. A szobánk egy fákkal benőtt, hatalmas belső udvarra néz, a falakon szándékosan meghagyták egy sávban a régi olajfestést, a konyhában borosládákból készültek a polcok. Remek airbnb lakás, a tulajdonos rutinos, minden fel van készítve arra, hogy pár napig vadidegen emberek éljenek vele és másokkal egy légtérben. Nyugalom van és madárcsicsergés.

Az első nagyobb szeletet Berlinből a lakástól két metrómegállónyira látjuk. Akkor még nem tudjuk, hogy ez Friedrichshain pereme, sőt igazából Friedrichshain is csak egy visszatérő név az útikönyvben, ami itt kezd megtelni tartalommal: felújított régi házak, utcaszinten színesre fújva festékkel, bár ez inkább tűnik művészieskedő önkifejezésnek, mint tagelésnek. Házanként legalább két kis kávézó akad, járdára kipakolt parányi faasztalokkal. Az egyik téren kávét iszunk, mellettünk pár lépésre a szombati alkalmi piacon tolonganak a nagyon tetovált nagyon hipster arcok.

Később látjuk Friedrichshain másik részét is, délebbre, közelebb van a folyóhoz, ahol elhagyatottnak látszó raktárépületek és telegraffitizett falak között mászkálunk, de valójában ezek mind romkocsmák, a barátságtalan héj alatt barátságos belső lapul, a boltívek nyugágyakkal és pultokkal telepakolt belső udvarokra nyílnak.

A belváros  felderítése az Alexanderplatzon és a kötelezően lefényképezendő tévétoronynál kezdődik és az Unter den Linden feléig tart, ahol minden szét van bontva és minden második régi múzeumépületet állványok takarnak. És  mindenhol az utcaszint felett, két embernyi magasságban vezetett fémcsövek, kékek és rózsaszínűek, néha egy, máshol akár három is párhuzamosan, ideiglenesnek látszanak, mégis a város szerves részének tűnnek, talán mert kicsit rozsdásak már, és olyan magától értetődően állnak a sarkokon, monumentális, ipari Ariadné fonalaként vezetnek a városlabirintusban valahová. (Ez egyébként annyira nem hagyott nyugton, hogy utána kellett néznem az okoknak, és a magyarázat sokkal prózaibb: Berlinben annyira magas a talajvíz szintje, hogy ezekkel a csövekkel kell elvezetni a felesleget az építkezésről a folyóba. És építkezésből akad bőven.)

Magasvasutakká alakuló S-Bahnon utazunk sokat, emeletmagasságból nézzük a belváros északi és déli részét, a Hauptbahnhof üveg- és acélbarlangja elnyel és kiköp minket, mindent eláraszt a fény.

Amikor Kreuzbergben sétálunk, akkor döbbenek rá, mennyire érdekes és követhetetlen a város logikája. Az egyik pillanatban még lombos fákkal szegélyezett járdán ballagunk, modern szállodák előtt, de rögtön jön egy kisuvickolt lakótelep, aztán egy kibelezett, romos ház, ami egyben kocsma is, utána öreg bérház, majd magányos paneltorony, mindez egy utcán belül.

Az első napokban harminchét fokra rúg a hőmérséklet, így főleg parkokat fedezünk fel, ki sem merészkedünk az árnyékokból (ennek extrém változata, amikor az állatkert Akváriumában hűsölünk a hatalmas tartályok kékes-zöldes derengésében, körülöttünk cápák, halak, medúzák siklanak némán). Járunk a  Tiergarten hatalmas zöldjében, meg valahol Kreuzbergben rábukkanunk egy teljesen jelöletlen kis zöld sávra, ami egyetlen kavicsos sétány padokkal és burjánzó bokrokkal, és csak némi fáziskéséssel esik le, az ösvény ívéből, hogy ez bizony az egykori fal hűlt helye. Van olyan is, hogy a térképre bökve csak úgy felderítünk egy parkot valahol délebbre, egy hatalmas fa árnyékában olvasunk másfél órát csendben, körülöttünk rohangáló kutyák, napozó emberek, letámasztott biciklik, néha sodródó fűszag. A kánikulának egyébként vasárnap éjjel vet véget egy hatalmas vihar, ugyanaz, ami pár nappal később Budapestre is befut (még nélkülünk), a villámlás teljesen szürreális, legalábbis eddig csak filmekben láttam olyat, amikor egy villanás fekete-fehér némafilmmé égeti az udvart. Utána visszatér a meleg idő, de a kánikula már nem.

Ha már némafilm, elmentünk a Filmmúzeumba, kiélhettem Metropolis-rajongásomat, megnézhettem, hogyan készült kedvenc horror-némafilmem, a Cabinet des Dr. Caligari, de ha van Murnaunak tárlata, akkor abból hol marad a Nosferatu?

Volt még: Checkpoint Charlie, városnéző hajóút, modern üvegpaloták,  kihasználatlan folyópartok. Hackescher Markt, a magasvasút traverzei alá bújt éttermek, kicsit északabbra dizájnerboltok és egy váratlan lelet: egy teljesen átlagosnak látszó kapun besétálva felárulnak az egymásba nyíló belső udvarok, az egyik még komor és égig érnek odabent a falak, a következő meg már egy mesekönyvből idekerült zárvány, felfutó borostyánnal, játékbolttal és cukrászdával,  az abból nyíló udvar meg már tiszta budapesti gangos bérház. (Nem messze innen: rejtett játszótér, titkos kert, postástörpe.)

Összbenyomás: nagyon ritkán használom városra ezt a szót, de Berlin rendkívül élhető. Valószínűleg eretnekségnek hangzik, ha azt mondom, hogy ez a pár nap lefedte a turistaként érdekes részét, de ha valaha bármi Berlinbe  szólít ismét, szívesen fogok menni.

(minőségi fehéryeah)

Amikor ötfős csapatunk besétál a júniusi hőségből a pincészet lugasos belső udvarára, és leteszik elénk az első hideg palack rozét meg a szódát, akkor ez a pár perc egyben eszenciája is mindannak, amiért most már hetedik alkalommal szervezzük meg a „távolról indít" néven futó táncos mulatságunkat (tánc nélkül).

Erőteljes a szájban, a savai nagy lendületet adnak neki, a tannin is érett, kóstolva is sok, de szép a fa.

Persze ebből úgy tűnik, mintha ilyenkor kizárólag az ivás lenne a lényeg, pedig az csak ürügy a társasági életre, de ürügynek ettől függetlenül tökéletes, ezért a mindenféle borok megkóstolása egyike a kevés állandó elemnek, a többi mindig változó. Mert most éppen megint Villányban voltunk, de jártunk már máshol is, a hőségriadót sem mindig jelentik be ilyenkor, ez csak a második ilyen alkalom, nem kötelező sok pincét sem végigjárni, mint most is tettük, máskor egyetlen helyen időzünk órákat, és ennyi év alatt már a megfelelő idézetekért felcsapott Pécsi Borozó (más néven „a biblia”) sommelier-költészete is veszít a varázsából. Idén sem onnan választottunk mottót (a dőlt betűs idézetek viszont továbbra is onnan vannak), valamikor késő délután, már a megfelelő alapozást követően, önerőből született meg az ideális cím, lásd fent, és tökéletesen érzékelteti, hogy idén valószínűleg rekordmennyiségű bort tüntettünk el egy délután és egy este leforgása alatt. Azonban okosan tettük és beosztva, ezért semmi bajunk nem lett, sokkal kíméletlenebb volt velünk a júniusi hőség. Ezt fokozta, amikor alkonyatkor meg kellett kérnünk a kis Bzmot kalauzát, ugyan kapcsolják le az ülésünk alatt fűtőtestként perzselő fémdobozt, bármi is legyen az, de kiderült, hogy az bizony egy kikapcsolhatatlan fémszerkezet, ami kazánszerűre forrósodott így alkonyatra.

Korrekt fű, bodza, csalán.

Pécset sem hagytuk ki, péntek esti bemelegítésként az Egyletben söröztünk, szombaton éjjel, Villányból visszatérve a belváros másik pontján, egy romos falon üldögélve folytattuk a munkát iszogatást, miközben körülöttünk vadul zajlott a belvárosi fesztivál (ez sem az első ilyen eset, szóval lassan ebből is hagyomány válik), a vasárnapi indulás előtti pedig még beiktattunk egy kávé-sütemény kombinációt egy belvárosi cukrászdában.

Vastag bor, de nem a legszebben kidolgozott ornamentikával.

Azt meg bortúra nélkül is tartom, hogy Pécs belvárosa még mindig a kedvenc helyeim egyike ebben az országban, az enyhén kanyargós vagy finoman emelkedő utcáival, a lépcsőkkel és az öreg házakkal, a tetők fölé nyomakodó hegyoldallal, de ezt valószínűleg elmondtam már néhányszor itt.

(you don't talk about the flight club)

Az a szombat, ami úgy kezdődik, hogy a pénteki céges mulatság után éjfélkor a Duna-parton indul a második, italozós forduló, ahonnan hajnali fél négykor érek haza, hogy némi alvás után egy szigetkörrel regenerálódjak, annyira még nem szokatlan. Ha mindez éppen a könyvhétre esik, amikor jön egész délutánt betöltő Szokásos Szombati Szocializálódás is, ahol rengeteg ismerőssel állok le beszélgetni pár óra alatt, majd ez folytatódik egy kisebb sörözéssel... az egy egészen sűrű, tartalmas szombat.

Ezt most még sikerült fokozni azzal, hogy estefelé kimentem a város szélére és csatlakoztam herbiezoid kollégához, aki éjszaka leszálló repülőgépeket ment fotózni. Gondoltam, ez olyasmi, hogy majd beszélgetünk és megváltjuk a világot, miközben landol pár repülő a háttérben. A beszélgetés-világmegváltás meg is történt, viszont arra nem számítottam, mennyire filmszerűen grandiózus élmény, főleg akkor, ha megvan a Heat (Szemtől szemben) című film reptéri jelenete, de ugyanolyan könnyedén érezhettem magamat a Harmadik típusú találkozásokban vagy az X-akták bármelyik földönkívülis epizódjában: a leszállópálya végében, a senkiföldjén állunk a csillagos ég alatt, mögöttünk teljes sötétség, előttünk, a kerítésen túl színes fények, és ekkor felbukkan egy világító pont az égen, hamarosan éles, fehér ragyogás támad és hosszúra nyúlik az árnyékunk a földön, hatalmas dübörgéssel, nagyon alacsonyan elhúz egy hatalmas gép a fejünk felett és leszáll a kerítésen túl. Aztán kurta szélroham, csend meg tücsökciripelés, a látóhatár peremén óriási, narancssárga pöffeteg dagadozik a fák között, amit először kupolának néztünk, olyan szürreálisnak tűnt, amíg ki nem derült, hogy az a Hold.

Még megvártuk az utolsó gépeket is éjfél után, és csak azért nem maradtunk a kifutópálya teljes elsötétítéséig, mert akkor alig álltam a lábamon, de így is teljes lett ez a szombati nap.

(Az illusztráció herbiezoid fotója.)