2006. szeptember 10., vasárnap

(march of the pig)

Vándormadarak ösztöne dolgozik bennem most is, mint minden ősszel. Menni akarok, idegen utcákon csavarogni, néhány hétre elrejtőzni egy másik ország életében, kávéval és könyvvel ülni ott, ahol az ablakon túl valami más van, nem a megszokott.

Nem először történik ilyesmi, ezért is vándormadár-ösztön (meg azért, mert mindig visszahúz), inverzben, mert igazából én északra vágyom. Az elmúlt négy évben háromszor úgy hozta a szerencse, hogy ezt megtehettem, és ez jó. Viszont rá kellett jönnöm, hogy egyre több apró, horgas végű kampóval csimpaszkodok az itteni életem bőrébe. Egyre gyengül a vándormadár-ösztön, éppen csak annyira, hogy már ne kergessen el, de ne is hagyjon nyugodni.

Pedig arra tippelek, talán most jót tenne, ha egy időre kizökkennék mindenből. Aggódva érzékelem, hogy a klasszikus bloggersémáknak megfelelően működök (most például
listát írok szánalmasan kisszerű dolgokról). Mert az elmúlt fél évben nem
(sem) írtam szinte semmi értékelhetőt, pedig közben fojtogatnak beteljesítetlen ígéreteim, hiszen a lehetőség, ami ritka kincs, az lenne, csak a kedv, az egyre jobban döglődik; mert tespedek feleslegesen és pocsékolom az időmet; mert mindenféle kétségeim támadtak most, hogy október elejétől átnyergelek majdnem teljes állású játékfejlesztőnek; mert kezdek begubózni, és ez ijesztő; és mert egyre gyakrabban vagyok ingerült meg mogorva, és próbálom ugyan nem mutatni, de néha úgy ordítanék emberekkel, akár virtuálisan, akár élőben, ez meg egészen biztosan meglátszik néha.

Szerencsére hamarosan utazok, ha nem is hosszú időre, és talán kis vándormadár-dózis helyrebillent majd.