2015. április 29., szerda

(fokozatosan erősödő zenével a háttérben)

A poszt megírását már csak módjával szponzorálta a jetlag, vagyis pont addigra állok át, mire megkezdem a másfél napos utat hazafelé.

Thrillerek és disztópikus scifik szoktak az éjszakai Los Angeles látképével kezdeni, a látóhatárig nyújtózó izzó ráccsal, a szabályos vonalak között parázsló fénykupacokkal. Amikor tegnap este, már jóval sötétedés után a gépünk ereszkedni kezdett LA fölött, és pontosan ez a látvány fogadott, akkor nehéz volt nem úgy érezni, hogy egy film nyitójelenetében vagyok (ami rengeteg LA-ben játszódó történet visszatérő eleme, hogy még inkább meta legyen az egész). Az érzés kicsit enyhült, de nem múlt, amikor a bérelt autóval navigáltunk a végtelen autópályákon a derengő termeszvár, a belváros felé, miközben jobbkéz felé, fent az éjszakai égen fehér vonásokként sorakoztak a landolni készülő gépek.

2015. április 28., kedd

(press harder)

(A sorozatot továbbra is a jetlag támogatja, bár most már hajnali ötig hagyott aludni.)

Hétfőn lement az első adag interjú, a menete mindegyiknek ugyanaz. Doug, az itteni kapcsolat elvisz minket a soron következő helyszínre, ahol bemutatkozunk az újságíró(k)nak, elővesszük a mérete és súlya miatt kedvesen csak Szörnynek becézett gamer laptopot (lehet találgatni, ki nyerte az élet lottóján a lehetőséget, hogy otthonról idáig hordozza), majd elindítjuk a játékot. Gyorsan összefoglalok mindent, amit az előző részekről és erről a mostaniról tudni kell, majd jöhet a háttér, a sztori, a karakterek, a mechanika, minden, ami belefér, miközben folyamatosan kommentáljuk, mi történik a képernyőn, illetve válaszolunk az újságírók kérdéseire. Egy ilyen alkalom durván egy óra és rengeteg az ismétlés, ezért az igazi kihívás valahol a negyedik találkozó körül tudatosult bennem, ahol már kicsit dolgozni kellett azon, hogy ugyanolyan lelkesnek tűnjön ez előadás, mint másodszorra. Segít, hogy meg lehet állni valamelyik helyi kávéspecialistánál, ahol több tucatnyi különlegesség választható, hogy aztán koffeintől remegő tagokkal haladjunk tovább. Az is jó, hogy eddig mindenki érdeklődve fogadott minket, sőt a gamespotnál bőven több mint egy órát beszélgettünk, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Ráadásul minden egyes alkalom újabb bepillantást enged egy-egy elzárt kis világba. Legyen az egy családi ház egy nagyon virágillatú városkában, ahol az újságíró macskája végig a laptophoz simulva aludt, a kutya pedig folyamatosan az ölembe akart ülni - vagy az irodaház, ami pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember a startupfővárosban képzeli, tetovált, szakállas barristával a belső udvaron, mini kosárpalánkkal a lépcső alatt és asztalonként minimum tíz darab ultrageek kegytárggyal az egyterű irodákban.

Innen folytatjuk ma, hogy az utolsó interjú után azonnal induljunk a reptérre, onnan pedig Los Angelesbe.

(Még mindig adós vagyok San Franciscóval, de ami késik, nem múlik.)

2015. április 27., hétfő

(egy képben)

Mászol az ösvényen már másfél órája, a lépcsők hol levisznek a harsány tengerhez, hol felkapaszkodnak a hegygerincre, de a híd végig ott magasodik előtted a sirályvijjogásban és a sós szélben, mindig ugyanolyan hatalmas és elérhetetlen, ezért is olyan meglepő, amikor egyszer tényleg megérkezel, és még nagyobb, mint gondoltad.

2015. április 25., szombat

(san francisco, steampunk, jetlag, szörnyvadász, turista)

Szóval villámlátogatáson vagyok San Franciscóban. Előtte viszont beszélnem kell egy rozsdás, hatalmas, gyárakkal fertőzött gótikus metropoliszról.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi néhány évemet teljesen kitöltötte a The Incredible Adventures of Van Helsing című játékunk, pontosabban annak a három része, most veszem észre, hogy semmit sem  írtam róla pont itt. Pedig a Van Helsing az a projekt, amelynek az alapötletét még 2009 elején, fekvőgipszben heverve találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az elmúlt évek alatt eljutottunk idáig, és hamarosan befejezzük a trilógiát, ami egyszerre három külön történet és egy nagy.

A Van Helsing egy eltúlzott gothic-noir akciókaland egy neves szörnyvadász leszármazottjával és bájos segítőjével (aki mellesleg kísértet), mindez egy alternatív 19. századi Kelet-Európa megavárosában, Borgovában, ahol a klasszikus rémeket kihalással fenyegetik az őrült tudósok (sistergő villámok! flogiszton! emberszörnyek! hatalmas masinériák! nagyon bonyolult nevű apparátok!) (és még sok !!!). Ebben a világban sok a füst, a vér meg a grandiózus túlméretezettség, és minden magára valamit is adó főellenfél tudja, hogy monologizálni kötelező. Plusz popkulturális utalások.

Igazából mindent mást olyan szépen összefoglalt a geekzen Elmeboy még két évvel ezelőtt, az első rész után (bónusz képekkel a játékról meg egy interjúval, ahol mondok dolgokat), hogy szabadjon is ennyit, minden más kiderül ott, kattintás után folytatom.

Szóval most hétfő hajnal van San Franciscóban, ahova szombaton érkeztem másodmagammal, hogy a harmadik rész kapcsán kapcsán rekedtre beszéljük a torkunkat nagyon sok újságírónak, miközben egy gépen mutogatjuk a játékot. Szóval press tour. Ugyan narrative designerként az elmúlt egy évtizedben viszonylag sokat interjúztam vagy kísérgettem otthon a hozzánk érkező újságírókat, ez most megint egy új kihívásnak tűnik, főleg most, hogy megkaptam a hétfői nap programját, ami elég kemény lesz, elég nagy nevű honlapokkal a listán (és nem izgulok, dehogy).

Innen folytatjuk.

[A poszt megírását szponzorálta a jetlag, a szombat esti aligalvás, a vasárnap délelőtti maratoni városnézés, egy piknik rég nem látott, otthoni ismerősökkel, utána pedig egy laza, pár órás gyalogtúra a Golden Gate-hídhoz egy gyönyörű, tengerparti ösvényen, amire nem számítottam, de erről majd mind később. Így történhetett az, hogy este kilenckor kidőltem, és hajnali fél négy óta nem tudok mit kezdeni magammal.]


2015. április 20., hétfő

(a hétvége egy képben)


Illetve gyors teszt, hogyan is lehet fotót megosztani telefonról (második  harmadik próba), mert lehet, hogy a közeli jövőben jól jöhet, ha netán utaznék, és most képzeljük ide a fán kopogó ujjbütykök hangját, mert ennyi babonaság kell.


Szerk, némi utómunka után: nem, ez így nem lesz egyszerű. 

2015. április 19., vasárnap

(trivial, my dear watson)



A kötetlen munkaidő számos előnye közül mindenképpen ki kell emelnem azt a fél órát, amit a napfényes Szabadság téren töltöttem a múltkor, ugyanis alig pár fejezet volt már csak hátra az éppen aktuális regényből, én meg amúgy is korábban indultam el otthonról, szóval ültem a padon, a fiktív világban zajlott a sodró végjáték és végsőkig elszánt, mogorva, páncélos emberek ontották mások és egymás vérét, míg a valóságban kutyák játszottak a gyepen, turisták fotózták egymást és egy magányos köztisztasági alkalmazott veszekedett egy kukával. Amikor becsuktam a könyvet és indultam tovább a dolgomra, azon tűnődtem, hogy pár évvel ezelőtt sokkal több ilyen pillanatot csíptem le magamnak az életemből, és ehhez vissza kell térnem, mert használt.

A másik ilyen zsebkoellós megvilágosodásom tegnap történt, vidéken, ahol késő este kiálltam a csípős tavaszi sötétségbe az udvaron, felnéztem a kristálytiszta égre, és hirtelen idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára ennyi szikrázó csillagot és úgy egyáltalán, mikor néztem fel utoljára az éjszakai égre.

[érzelmes zene felhangosodik]

2015. április 1., szerda

(álom, politika, varázsgomba)


Mások álmai pontosan olyan unalmasak, mint amennyire egy politikát tartalmazó poszt megosztó, ezért nyilván nem hibázhatok azzal, ha elmesélem a tegnapi álmomat, amelyben hatalmas, páncélozott busszal jártuk Magyarországot. Különös formájú homokdűnék és felperzselt mezők között zötyögtünk a földutakon, valamiért messzire elkerültük a bádoglemezből összetákolt, ártalmatlannak tűnő tanyákat, és csak egy faluban álltunk meg, ahol harsány színű, hatalmas húsevő növényekből és óriási, bíbor csigaházakból kialakított házak álltak, a látóhatáron pedig ocsmány, fekete tömbként magasodott a felcsúti stadion. Ezen a ponton szerencsére felébredtem, de azt hiszem, kijár egy piros pont a tudatalattimnak, amiért ilyen kreatívan üzeni, hogy addig meneküljek el innen, amíg lehet.

Jelenleg annyira lesújtó véleményem van erről az országról és a politikusnak nevezett parazitáiról, hogy az álom egészen reális jövőképnek tűnik, sajnos a hallucinogén elemek nélkül. Ami kár, mert ha minden olyan lenne, mint egy hetvenes években írt fantasztikus regényben, akkor legalább elszórtan akadnának hősök, még ha elátkozottak is, és a lassan vonagló dombok mögött varázslók élnének unikornisszarv-tornyaikban.