(évzárás, önreklám, szivarforma léghajó)

Árnyék nélküli fegyenc, büntetőtelep az ismert világ végén, minisztériumi varázslók és élő tündérkardok – ezek mind szerepelnek abban a történetemben, amely Az Eigengrau címet kapta, és Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2021 című antológiában jelent meg novemberben.

 A Gabo kiadó sorozata már évek óta fut, és olvasóként minden eddigi kötetét szerettem, így komoly büszkeséggel tölt el, amiért bekerülhettem az idei válogatásba. Arról nem is beszélve, hogy egy évtizednyi baráti viccelődés, miértnemírsz, füzetekben gyűlő töredékek, abbahagyás, újrakezdés és kreatív önutálat után végre megjelenni már önmagában erős érv a blog ideiglenes feltámasztására: ha itt, ahol a tartalom jelentős része főleg arról szólt, hogy mit nem írok, nem számolok be erről a megjelenésről, akkor karmikus csapást zúdítok a nyakamba.

Az Eigengrau megszületése bizonyos értelemben maga is egy történet, ahol én voltam a kelletlen főszereplő, bár az én életemben talán kevesebb a bürokratamágia meg a fenyőerdő. Sokáig tartott megírni, rengetegszer kezdtem el újra, hogy az állandóvá kövesedett pár bekezdésre végre rá tudjak építeni egy olyan novellát, ami nem dől össze két oldal után. A koncepció nem volt túlzottan íróbarát (remélem, az olvasókat jobban kíméli, bár vannak kétségeim), de abból nem bírtam engedni, bármennyire is szerettem volna egy idő után inkább valami végtelenül egyszerűre cserélni. Végül megszületett, elsősorban két nagyon fontos embernek köszönhetően, akik egymástól függetlenül bíztak benne és motiváltak és segítettek (nagyon köszönöm Kingának és Csillának), ezért a 2021-et úgy zárhatom, hogy idén végre megjelentem egy teljesen saját írással.

Így kezdődik:

 "A szivarforma léghajó a hóvihar utáni reggelen érkezik a völgybe, a császári légikikötő maradványai közé. A minisztériumi küldöttség elgyötört tagjain kívül több láda eperkonzervet hoz Kalamona városállamából, valamint vastablettákat, gramofonlemezeket és Augustus Herbst árnyékát."

Ha érdekesnek tűnik, itt a link a kiadó oldalára.

Molyos adatlap

(blurred, burnt, bent)

Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.  

(ingovány)

"Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben." (Michael Ende)

A Végtelen történetből (miből másból) vett idézettel tudnám leginkább összefoglalni az elmúlt néhány hónap lehangoló vergődését, bár a Szomorúság Ingoványa helyett a sokkal kevésbé mesés nevű, a Teljes Motiválatlanság, a Világ- illetve Önutálat Ingoványában tévelyegtem. Az, hogy mindennek mi volt az oka, teljesen lényegtelen (illetve leírva amúgy is csak egy szánalmas midlife crisis szürke lenyomata maradna belőle), mindenesetre a teljes kiégést antiszociális visszahúzódás és  mogorvaság kísérte, miközben koloncként lógott rajtam több elkezdett és félrehajított írnivaló, a gyűrött cédula pedig, amire valamikor felkapartam a tennivalók listáját, lassan sárgásra porosodott az asztalomon.

Február végén eljutottam odáig, hogy egyszerűen félretoltam mindent, aztán kitaláltam, hogy inkább világgá megyek pár napra, feltöltődni, kizökkenni, majd hetekkel később végül beletörődtem, hogy még erre is képtelen vagyok. Attól még továbbra sem találtam a helyemet sehol, és csak úgy gázoltam előre a nagy, nyúlós szürke semmiben, agresszíven morogva a világra.

Most valami mégis mocorog, ha erőtlenül is, leginkább azóta, hogy végül elkezdtem másokkal is beszélgetni a dologról, és ettől hirtelen sokkal szánalmasabbnak tűnt az egész, mint amilyennek úgy magamban gondoltam addig (pedig az sem volt semmi). Meg közben történtek remek dolgok, még márciusban összehoztunk egy év után egy szerepjáték-partit, ahol én meséltem, utána jártunk Rómában húsvétkor, találtam mindenféle kincseket kamaszkori kreatív (hatalmas macskakörmöket képzeljük ide) fázisomból, elvállaltam pár novellafordítást, jártam a könyvfesztiválon, aztán újabb remek parti jött, ahol már játszottam, a héten elutazom egy rendezvényre a készülő játékunkat prezentálni, és arra jutottam, hogy ezekről jó lenne mégis írni valamit.

Nem is elsősorban a közléskényszer motivál (azt tippelem, nincsen két számjegyű a blog olvasóinak jelenlegi száma), hanem az, hogy amikor utoljára a blogot használtam az írásundor leküzdésére a rendszeres frissítésekkel, akkor egyszer csak elkezdett működni a folyamat (és lett belőle két füzetnyi felhasználatlan töredék, de mit nem adnék most egy rendes töredékért).

A legszomorúbb egyébként az, hogy a fenti képre és idézetre a vázlatok turkálása közben bukkantam, a dátum szerint 2015 januárjából, enyhén hasonló körítéssel, mint most, ami csak azt mutatja, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de legalább azt az időszakot követte fellendülés.

Hátha így lesz most is.

(nem szoktam évet értékelni, de)

...váratlanul nekem is lett ilyenem.

2015 izgalmas év volt, és szerencsére az „izgalmas” minden negatív aspektusa nélkül (lásd még „may you live in interesting times” ill . „define interesting”). Szakmailag különösen erősre sikerült, idén novemberben ünnepeltem tizedik szövegírói-tervezői évemet a NeocoreGames­nél, tavasszal eljutottam San Franciscóba és Los Angelesbe játékot promózni különböző magazinokhoz, hasonló apropóból öt napon át prezentáltam újságíróknak a kölni Gamescomon (a végén manuálisan átállították a nehézségi fokozatot, és kétszer is egy élő közvetítésben találtam magamat), itthon meghívott vendég voltam a remek iddqd podcastben, kiadtunk két játékot és egy összecsomagolt, újravágott trilógiát, bejelentettünk egy új címet, amelyen a háttérben már kalapáltunk egy idején. Ami a másik szakmámat illeti – ahogyan ezt tavaly már tudtam előre –, idén tényleg nem fordítottam egyetlen regényt sem, de néhány novella még belefért, mert a szerről fordításról nehéz lejönni. Turistáskodtam Berlinben, Prágában és Angliában, itthon ismét távolról indítottunk Villányban, jártam titkos légszeszgyárban, őszi erdőkben és áztattam magamat ködös téli délelőttön egy szabadtéri termálvizes medencében. Az elmúlt években először talán idén olvastam a legtöbb könyvet meg képregényt, viszont nagyon keveset játszottam, asztal melletti kockahajigálós partit meg összesen egyszer sikerült összehozni. Sajnálatos módon idén újra egyre többször gondolkodtam el azon, vajon mikor nem túl késő még lelépni ebből az országból, és megint rájöttem, hogy egyelőre sok minden tart itt. Bár voltak időszakok, amikor remekül ment minden, most több olyan periódus is akadt, amikor kifejezetten rosszul éreztem magamat, viszont legalább végre eltöprengtem azon, mihez kellene kezdenem ezzel. Ami az írást (illetve a nemírást) illeti, idén majdnem őszintén feladtam a küzdelmet, de végül csapataim továbbra is harcban állnak, egyelőre látható eredmények nélkül, hacsak a két telejegyzetelt füzetet és az aktuális számvetés szerint két tucatnyi listázott, megírandó ötletet nem számolom, bár nem számolom, mert a túl sok az annyi, mintha nem is lenne, de hát jövőre is kell izgalom.

(önreklám és szörnyvadász)

Öt éve írogatok már az sfmagra különböző szerzőkről és műveikről (igen, szalad az idő, valóban öt éves lett az oldal, ennek kapcsán a minap párás szemmel, két részletben nosztalgiáztunk meg ajánlottunk cikkeket), de arra nem számítottam, hogy egyszer én is téma lehetek — az sfmagos kollégák viszont remek kérdéseket tettek fel a játékírásról, Van Helsingről, Borgoviáról és Koscsejről, a Halhatatlanról. Itt olvasható.

(van helsing, it was one hell of a ride)

Megjelent a The Incredible Adventures of Van Helsing harmadik része, a három különálló epizódon átívelő, összefüggő történet befejező része. Ami azt is jelenti, hogy Van Helsing (pedigrés szörnyvadász) és Lady Katarina (kísértet, úrhölgy, szükség esetén pusztító erő) számára illő módon, vagyis rengeteg veszedelemmel, túlvilágjárással és egy valódi nemezissel lezárult a nagy kaland, számomra pedig véget ért egy korszak, ami az ötlet kipattanásától számolva több mint hat évig tartott, de ha csak a konkrét megvalósítást nézzük, akkor is három nagyon sűrű évet jelentett.

Fogalmam sincsen, hány sor dialógust és átvezető szöveget írtam meg angolul ennyi idő alatt – és ebben nincsen benne az, amit mások angol szövegéből dolgoztam át vagy fordítottam le magyarból: a játékfejlesztés csapatmunka –, de egy kisregény valószínűleg összejött volna belőle. Ha az elmúlt két évben felmerült a „miért nem írsz?” kérdés, néha erőtlenül megpróbáltam tiltakozni, hiszen rendszeresen írtam én ebben az időszakban, csak nem prózát (ettől függetlenül a kérdés teljesen jogos, gyakran felteszem magamnak én is). Az az enyhén szomorkás, mégis felszabadult érzés, ami az utóbbi pár napban elfogott, ráadásul pontosan olyan, mint amit az eddigi két regényem befejezéskor éreztem, eónokkal ezelőtt, amikor Atlantiszt még nem nyelte el a hullámsír.

Nagy hálával tartozom Van Helsingnek és Katariának a közös kalandért, mert rengeteget tanultam közben a történetmesélésről (és az ezzel járó kényszerű kompromisszumokról a játékiparban), a karakterek közötti dinamikáról, nem is beszélve a komor gótulás és a humor megfelelő kombinálásáról. Most búcsút veszek tőlük, és remélem, rajta tartják a szemüket az őrült tudósokkal és rémmesékkel teli Borgovia földjén, amíg nekem máshol akad dolgom.

("akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak")

Vonaton ülök, az ablakon túl végtelen sorokban súrlódnak az égnek a gyárak meg a csupasz fák görcsbe rándult ágai, csak nehogy feldörzsöljék a kristálytiszta eget, mert még átbugyog rajta valami sötét, valami vérszerű.

Korán van, ráadásul szombat, csak ez most nem a szürke, váladékos február, hanem az a furcsán tudathasadásos télutó, amikor jéghártya borítja a pocsolyákat, viszont vakítóan ragyog a napfény, és miközben az ember feljebb rángatja a kabátja cipzárját, egyetlen szippantás erejéig mintha tavaszt szimatolna a levegőben.

Délnek tartok éppen, ami sokkal kalandosabbnak hangzik, mint ami valójában (de mi mást mondhatnék, ha egyszer Pécs tényleg délen van), múmot hallgatok, mert a múm a kristálytiszta, hideg napok aláfestő zenéje, a múm egy évekkel ezelőtti tavaszi reggel Dublinban, a múm szél és napfény.

Általában nem szeretem a februárt, de most van benne valami izgalmas, valami ígéretes.

A január úgy csorgott szét, mint a sáros hólé. Még arról is megfeledkeztem a nagy nihilben, hogy most januárban lett tíz éves ez a blog, ami egyszerre ijesztő és felfoghatatlan, főleg úgy, hogy ez már a második tizedik születésnapja, mert 2003-ban indult ugyan, de az archívum csak a 2005-ös rebootig nyúlik vissza.

(Tíz évvel ezelőtt, januárban Madridban voltam éppen, és abban az öt vagy hat hétben ugyanúgy szikrázott a napsütés és karmolta az arcomat a már majdnem tavaszi szél, mint ma reggel. Szerettem ott lenni, délen, még akkor is, ha kissé magányos élmény volt.)

Viszont ez a február egészen ígéretesen indult, amikor megtartottuk az esedékes szerepjáték-szeánszukat, ahol hosszú idő után ismét én meséltem, eltúlzott, nyolcvanasévekhorror-történetet, ahol gondolatban mindenre rátettük a rongyosra másolt videokazetták szűrőjét, enyhén szétcsúszott a tó fölött megülő köd fehérsége, néha megbicsaklott a mólónak loccsanó hullámok hangja, és a klasszikus trükkökkel készült az ajtót döngető valami is. Külön köszönet illeti a barátaimat, akik életre keltették az egész történetet és visszahozták a kreatív életkedvemet. Aztán megjelent a Deathtrap című játékunk, azóta újra nekiugrottam a Van Helsing-sorozat záróepizódjának, és most, a vonaton hosszú idő után először blogpostot írok, mielőtt folytatnám a különmunkát, mert természetesen csak elvállaltam egy novellafordítást, és remélhetőleg ezek után sikerül ismét beindítani a kreatív masinát, ami ősszel egyszer már köhögve életre kelt.

Délnek tartok, ha csak egyetlen napra is, és ez most nagyon összecseng azzal, ami már hónapok óta motoszkál bennem: utazni kellene, fogni egy hátizsákot és elmenni egy kicsit valahova, ki a komfortzónámból, oda, ahol még nem jártam, nem feltétlenül délre, lehet észak is, mert ha nem érnek új és kellemesen bizsergető impulzusok, minden hónapom olyan lesz, mint ez a január, ami nem volt sem rossz, sem kellemetlen, csak langyosan szétcsorgó és kissé céltalan.

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)

Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.

(gaiman, bradbury, novella)

A 444 pont hu Galaktika-alrovatába (?) felkerült egy Neil Gaiman-novellafordításom a Ray Bradbury emlékére összeállított antológiából, bár arra már senki sem vette a fáradtságot, hogy a fordító nevét is feltüntesse. Bradbury és/vagy Gaiman lelkes olvasói erre kattintsanak.

(you have thirteen hours in which to solve the labyrinth)

Az egyik legnagyobb probléma egy hosszú éveken keresztül teszthalottként heverő, majd többször is életre keltett regényötlettel, hogy minden egyes reanimálás alkalmával született hozzá rengeteg jegyzet, ami mostanra átláthatatlan kupaccá burjánzott szét, és abból kellene kiszedegetni azokat az ötleteket, amelyek valóban értékesek és hasznosak, egyúttal kiszórni azokat, ahol ismét menthetetlenül elakadt az egész. Ez nagyjából olyan érzés, mint egy folyamatosan változó labirintusban bolyongani sokadszorra (képzeljük ide a Fantasztikus labirintust, David Bowie manókirálya nélkül), ahol már akadnak jól ismert, bejárt utak, ígéretesnek tűnő, de végül önmagukba tekeredő ösvények, állandó és megbízható csomópontok, ahol lehet ülni gondolkodni, meg rengeteg olyan leágazás, ami zsákutcába vezet, rosszabb esetben alattomos, szöges veremben végződik. Ezért mostanság kissé bizonytalanul topogok az éppen aktuális bejárat előtt.

Persze a legegyszerűbb lenne sarkon fordulni, és elindulni a többi, még kezdetleges labirintus felé, netán építeni egy teljesen újat, de nyilván nem véletlenül nem lófrálok megint a bejáratnál, csak meg akarom találni azt a kastélyt középen.

A férfi, aki történeteket ültetett

1.

Sohasem fejezte be a regényeit. Ami azt illeti, valójában sohasem jutott tovább az első bekezdéseknél, utána pedig tehetetlenül nézte a félig üres lapot. Enyhén gyerekes, kerek betűkkel írt, és ezért mindig úgy tűnt, mintha a kibomlani vágyó történetektől dagadoztak volna a sorok. Nem adta fel könnyen, minden reggel leült az asztalhoz és szorongatta a tollat, pedig tudta jól, hogy soha többé egyetlen szóval sem fogja bővíteni ezt a szöveget sem.
A papírgombóccá gyűrt kezdemények végül furcsa babonából a kertbe kerültek, a régi kút mögötti gödörbe, ahol kézzel vájt lyukat a talajba. Napokkal később úgyis mindig elkezdett egy újat.

2. A kertben szárba szökkenő regényt mindenki hatalmas fának nézte, pedig az ágak fejezetek voltak, a levelek pedig bekezdések, kalandos menekülések, titkok, románcok, kolostorok a föld mélyén, lovagok és detektívek és cserfes hősnők története fonódott össze és gyarapodott tovább – nyáron ráadásul még kellemes árnyékot is adott, ha kellett. Amikor feltámadt a szél, a fa zizegését szótlanul hallgatták a madarak, a kertben kóborló macskák és a szomszéd kutyák, akik az emberekkel ellentétben pontosan értették ezt a neszező nyelvet, és idővel visszajártak, mert tudni akarták, hogyan halad tovább a történet. Amikor megöregedtek, elmesélték az utódoknak is az addigi történet rövid kivonatát.

3. A férfi, aki a házban lakott, már régen nem élt, amikor a sisteregve lecsapó nyári villám pontot tett a regény végére. A szótlan, komoly rókák, akik az elvadult kert végében gubbasztottak egy szélvédett helyen, elismerően néztek egymásra. Mindent összevetve tetszett nekik a befejezés, illett egy olyan meséhez, amely több nemzedékkel ezelőtt szökkent szárba. Az utolsó fejezet pedig különösen megindítóra sikerült.

(részlet vagy ujjgyakorlat, majd kiderül)

A manufaktúra, ahol a nem létező betűket készítik, a múzeum mögötti mellékutcában van, de könnyű túlmenni az ajtón, mert megbújik a zöldséges meg a bezárt kalapbolt között, ahol a kirakatban szomorú állatokként gubbasztanak a beporosodott kucsmák. Kis műhely ez, évente talán egy betűt ha gyártanak. Egy ikerpár egyik fele üzemelteti, a másik testvér gyűjti a hangokat, amelyekhez betűk kellenek majd – az ő műhelye alig egy sarokra van onnan, és egy pincébe települt teázó alkóvjából lehet bejutni, ahol mindig kint van a foglalt tábla az asztalon. Ma mindkét manufaktúra ünnepel, mert végre elkészült a végleges betű ahhoz a kurta hanghoz, ami a sötétben felriadó, halálosan rettegő emberek torkából szakad fel félálomban. Az új betűnek sós illata van, a formája cikornyás vaskulcsra emlékeztet, és van egy alsó mellékjele is, ami talán egy hópehelyhez hasonlítható . Az asztalon már ott áll a kibélelt doboz, a kartonfedélre kézzel körmölték rá a címet. A nyomda neve tisztán olvasható, a város és az utca elkent tintapaca: kétszer álltak neki, mire sikerült rendesen leírni.

(mind szakmailag)

Röviden: alig három év után frissítettem a fordításlistámat itt az oldalsávban, sőt mostanra a moly pont hu kedves munkatársainak hála lett egy színes-szagos adatlapom is, mind szerzőként, mind fordítóként (szerzőként még kissé hiányos, de arról majd máskor, addig is itt a sajátom).

Hosszabb verzió (tényleg hosszú, én szóltam): a molyos lista szerint 83 címet fordítottam eddig. Ez elsőre sok, másodszorra egyáltalán nem annyira, bár kilenc éve, amióta belevágtam a játékfejlesztésbe, már nem főállásban húzom az igát. És ebben van közösségi munkában készült szerepjáték alapkönyv az óidők hajnalából, meg rengeteg novella, de azoknak pont a címük nincsen a molyon, csak a kiadvány, ahol megjelentek – nálam külön kategória.

Egyszóval arra gondoltam, hogy ha már életre rugdaltam ezt a blogot és szüneteltetem a fordítást, akkor igazán itt az ideje szépen rendet rakni, felszedegetni az elmúlt években fordított könyveket a padlóról, és szépen leporolgatva felpakolni mindent a polcra.

Elsőre rögtön a kakukktojás, ahogyan kell, mert 2012-ben jelent meg Neil Gaimantől az Amerikai istenek jubileumi változata – a regény 10. évfordulós, bővített kiadásához én is kibővítettem a régi fordítást az új részekkel. Arról, pontosan miben különbözik a régi meg az új, a könyvesblog interjújában meséltem, ami a kissé hosszúra nyúlt könyvismertető után következik.

Aztán jött Hannu Rajaniemitől a Kvantumtolvaj, egy trilógia első kötete. Amikor írtam róla, még csak nem is sejtettem, hogy egyszer még fordítani fogom, de számomra az utóbbi évek egyik legeredetibb, legfrissebb regénye volt, ráadásul egy Skóciában élő finn szerzőtől, aki angolul ír. Mélyvízbe hajít a könyv (Dilemmabörtön, vándorló város a Marson, poszthumán civilizációk, úri betörők és ravasz detektívek), de megéri maradni, mert idővel minden a helyére kattan.

China Miéville: Konzulváros. Kedvenc szerzőm váratlanul scifit írt a weird fiction helyett, teremtett egy nagyon furcsa bolygót és nyelvészkedett egy sort. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek menet közben értek be nálam – amikor ismertetőt írtam róla, még volt bőven hiányérzetem, aztán fordítás közben kellett rájönnöm, hogy ez egy nagyon jó könyv, csak van más, amit jobban szeretek Miéville-től.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg. A trilógia második része, dzsinnek, halott Föld, a káoszkód sivataga, fertőző mesék, karcsú tornyok és pókszerű űrhajók. Plusz a megjelenés alkalmából itt járt a szerző is, akivel többször sikerült találkoznom, és nagyon szimpatikus személyiség.

China Miéville: Kraken. Ellopott polipisten, modern London, kultuszrendőrség, szektaháborúk. Teljesen őrült könyv, személyes kedvencem a szerzőtől, imádtam olvasni, szerettem fordítani, még úgy is, hogy egy ponton teljesen kikészített, de csak a szépre emlékszünk akkor is.

China Miéville: Patkánykirály. Ez hamarosan érkezik magyarul. A szerző első regénye, a hamelni patkányfogó legendája az ezredforduló előtti London drum and bass szubkultúrájába ültetve.

Hannu Rajaniemi: The Causal Angel (a fordítás elkészült, állítólag szintén idén jön majd). Méltó befejezése a trilógiának, teremtett játékvilágok a Szaturnusz körül, flották, zeuszagyak és hatalmas tétek.

 Közben még lefordítottam több novellát ide meg oda, tavaly egy young adult könyvet az Athenaeumnak (Samantha Shannon: Csontszüret), és fokozatosan, szépen jelengetnek meg a Walking Dead – Élőhalottak képregénysorozat kötetei is, idén jön a kilencedik, szóval volt azért munka, de most leginkább a két év alatt három Miéville és három Rajaniemi ütött szíven, lehet, hogy kicsit tényleg túlterheltem a rendszert.

(mindig akkor, ha határidő van)

A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

(önreklám, ismétlés, bónuszként egy egész antológia)

Egy éves az sfmag.hu, és ennek alkalmából a szerkesztőség ingyenes, több elektronikus formátumban is letölthető antológiában gyűjtötte össze az elmúlt egy évben leközölt novellákat. Illusztris társaságban tehát "A polidori" című írásom, avagy a történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, illetve az idegen városokban érzett magányról.




Tartalomjegyzék
Juhász Viktor: A polidori
Lavie Tidhar: A Pók holdja
Jakob Schmidt: Szüret
Csupor Béla: Kontraszelekció
Cat Rambo: A szirének nékem már nem énekelnek
Horváth Norbert: Az elátkozott erdő
Tobias S. Buckell: Tagadd meg Babilont
Steve Stanton: A tökéletes pár
Péterfi András: A pálya
Fehér László: 8 óra
Kij Johnson: Pónik
László Zoltán: Réges-rég
Daniel Pearlman: Óriás a házban
Aliette de Bodard: A Jaguár Háza, árnyékban
Frank Roger: A táncoló fények városa – beszámoló az összművészeti fesztiválról
Ursula K. Le Guin: A segrik ügye
C. C. Finlay: Lábjegyzetek

A kötet letölthető innen: http://sfmag.hu/2011/11/26/sfmag-antologia-2011-az-elso-evad/

(ömleszt)

A múltkori interjú mellé tegnap felkerült a FictionKultra egy visszatekintő az 1998-as Regnum Hermeticum című antológiáról, ami egy alternatív, mágikus középkorban játszódik, és két történettel én is közreműködtem benne. Az ismertetőtől először mélységesen nosztalgikus hangulatba kerültem, és csak utána tudatosult bennem, hogy ezek a novellák 13 évvel ezelőtt jelentek meg, ami kissé olyan érzés, mint lehajtani az első feles Unicumot: először jön az egész testen végigfutó borzongás, aztán elmúlik, és átadja a helyét valami furcsa, nem teljesen kellemetlen bizsergésnek.

Az már csak később jutott eszembe, hazafelé a vonaton, valahol az ázott táj közepén, mi hiányzik leginkább abból az időszakból, amikor ezek a novellák születtek. Az, hogy milyen jó volt akkoriban lelkesen, túlgondolkodás, görcsölés nélkül írni.

Persze egyetemistaként, kezdő szerzőként és még csak alkalmi fordítóként teljesen mások voltak a körülmények, mint amióta megjártam a Macho Grandét és a szememből eltűnt a csillogás most, tíz évvel azután, hogy főállásban kezdtem el szövegekkel dolgozni. A probléma régi, haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló, jó ideje (Tapsi nagyon találó kifejezésével élve) „nem barátaim a betűk”. Viszont továbbra is történeteket akarok mesélni, és a kettő együtt nagyon frusztráló.

Eleinte még ösztönösen próbálkoztam azzal, amit jóval később olvastam Neves Szerzőktől: elmentem otthonról (legtöbbször a Vidéki Kúriába, ahol már nem laktam állandóan), és elzártam magamat a világtól. Félretettem mindent, kezdetben magát az írást is, és csak fel-alá járkáltam, belekaptam könyvekbe, képregényekbe, filmekbe, szóval dacosan nem foglalkoztam azzal a történettel, ami hónapok óta állt elakadva a fejemben. A történet ezen megsértődött és elkezdett működni. Mindez azonban időigényes folyamat, nehéz is megszervezni, nem véletlen, hogy utoljára hosszú évekkel ezelőtt volt alkalmam ilyesmire. Nem is írtam azóta szinte semmit.

A múlt hétvégén (még pre-nosztalgia) egyébként pontosan ez volt a terv: ha három napig úgyis magányosan vigyázok a vidéki kúriára, akkor a fenti módszerrel fogom kirángatni magamat a kreatív posványból.

Mint minden egyszerű és zseniális terv, a gyakorlatban természetesen ez sem működött, de legalább mindenféle emlékezetes dolog történt, például az otthoni macska behozott egy élő verebet, aztán előttem ölte meg; futottam alkonyatkor egyedül az erdőben, kávéztam a reggeli hűvösben az erkélyen, spontán leemeltem egy aktuális bestseller krimit a polcról és hirtelen elolvastam az egyharmadát; meg telefirkáltam néhány kinyomtatott lapot a jegyzeteimmel.
Szombat este rég nem látott barátaimmal ittunk egy teraszon, és megbeszéltük, hogy amint jön a zombivírus, a Balatonra menekülünk, ahol egy vitorlásokból, sétahajókból és kompokból összeállt úszó városon fogunk élni („mint az Armadában”, mondta echnat lelkesen). Éjfél után kicsit még ücsörögtünk egy ódon belvárosi udvaron, hazafelé menet pedig megálltam egy kovácsoltvas kapu előtt, és azon tűnődtem, hogy legalább tíz éven át mentem el mellette rendszeresen, és sosem néztem be a rácsokon, és még mennyi ilyen ház van a belvárosban.