(majd elmúlik)

Nem szeretem most az utcákat, ahol túl mocskos és lehangoló az ég, nem szeretem ma a telet, mert eltűnt a hó és lemarja az arcomat a szél, nem szeretem a könyvkiadókat, a fordítást, a befejezetlen írásokat a füzeteimben, magamat, mert túl sokat rágódok felesleges dolgokon, nem szeretem azt a monoton, okoskodó hangot, amivel az a szemüveges lány csak beszél és beszél és beszél a szomszéd asztalnál az étteremben.

(a vándorló palota)

Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.

(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.

(önostor)

Ma eszembe jutott, hogy talán nem kellene többé elmesélnem másoknak, pontosan mióta és mennyi pénzzel is tartozik nekem az a cég, ahol ennek ellenére még mindig dolgozom, mert lúzernek fognak tartani, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy ezzel már úgyis régen elkéstem.

(mert szóltak, hogy ritkán írok: „a” oldal)

Délben kártyával fizettem volna egy boltban, de nem volt elég pénz a számlámon. Ez csak azért hírértékű (számomra), mert hatszáz forintos tételről beszélünk. And so it came to pass that he witnessed the first of the signs, when the Hand-Held Machine made the sound that the occult texts had always described as The “Pittyenés” of Doom.

Közben hosszas levélváltást folytatok egy kiadóval, akik tavaly megvették egy régebbi, kiadatlan fordításomat – miután megnézték és úgy döntöttek, nekik ez kell –, majd megjelentették úgy, hogy a szerkesztő teljesen átírta az egészet a saját stílusában (ezt egyébként feltüntették az impresszumban is, én is csak innen tudok róla, mert menet közben erről nem szóltak). Persze most már mindegy, csak gondoltam, jelzem nekik, hogy ez annyira nem szerencsés így.

(sludge factory)

Rettenetesen elegem van a télből, takarodjon már el innen. Beteg is vagyok egy hete, megfázásnak tűnt, de minél többet kúrálom otthon, annál rosszabb lesz, a háziorvosom meg a város másik felében maradt. Hétvégén inkább bezárkózom, távol a zinternettől és ingerülten meredek ki az utcára, hátha attól észbe kap ez az idejét tévesztett évszak.

(category: true blogstuff)

Alig múlt délután kettő, de már két alkalommal sikerült átkozódva a földhöz csapnom ezeket a nyomorult mankókat, és nem csak a helyváltoztatás idegesít fel, hanem nagyjából minden, például az egész internet vagy a kinti napsütés, de főleg az üresen tátongó új dokumentumablakok a képernyőn. Ennyit arról, hogy a kényszerbezártság segít az elmaradások felszámolásában, bárcsak a munka menne úgy, mint a káromkodás.

(de talán megőrülök és akkor jobb lesz)

És amikor már azt hittem, nem gyűlölhetem jobban ezt az évet, kiderül, hogy tévedtem.

A mai csavar a történetben: még tíz nap fekvőgipsz, minimum. Ennyit arról, hogy legalább átbiceghetek 2009-be.

(missing subject)

Sem az APEH, sem a ___ megyei cégbíróság dolgozói nem sejtik, milyen hajszálon múlt, hogy nem rontottam el nagyon a mai napjukat. Tényleg csak egy picike apróság hiányzott hozzá, az orbitális pályán keringő halálsugárvető, szigorú króm és fekete színekben, elegáns halálfejjel az oldalán, amit bármikor adott célpontra fordíthatok a kizárólag nekem gyártott irányítópanel segítségével.

A sors fintora, hogy mire (mégis) ismét elkezdtem élvezni a fordítást, addigra újra tudatosította bennem a Hivatal, mi is volt a másik ok, amiért abba akartam fogom hagyni ezt az egész kényszervállalkozásnak nevezett bohóctréfát. Majd ha valaki rendesen alkalmazásba vesz, elővesszük ezt a fordítósdit ismét. (Ez utóbbi mondat természetesen egy minden alapot nélkülöző vicc.)

Még szerencse, hogy történnek jó dolgok is mostanában.

(insert your customary whimpering song quote here)

Amúgy is hajlamos vagyok nosztalgiázni, de mostanában ijesztően kezd elhatalmasodni rajtam a dolog. Elég hozzá egy kolléga velencei fotósorozata vagy a tücskök esti lármázása a vidéki ház erkélyén, egy könyvborító vagy a napolaj illata, egy utca, egy album címe, de hát ez van, a régi szép idők iránti vonzódás egyre irreálisabb, minél nagyobb csődtömeg az aktuális életed.

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(szája sincsen, úgy üvölt)

Eddig is ocsmány évem volt, de az utóbbi két hétben taktikát váltott. Most a pénzügyeimet célozta be és tényleg minden nap alattomos, fájdalmas rúgásokat mér rá: amazt rögtön ki kell fizetni előre, emezt máris ki kell fizetni utólag, amazokat ki kell fizetni egyszerre, ez váratlanul elromlik, azt hirtelen muszáj megvenni. Mindez természetesen úgy, hogy nem kis pénzekről van szó, míg nekem persze mindenhonnan komoly összegekkel tartoznak továbbra is. Sose volt még ennyire durva.

Mellesleg tisztelettel megkérném azt, aki kitalálta a fair play kampányt az eltitkolt jövedelmek ellen, hogy rohadjon meg, köszönöm szépen. Abban az országban, ahol tisztességesen (kényszer)vállalkozni felér egy magamra pingált célkereszttel, ahol a bérből és fizetésből élők nem hiszik el nekem, mennyi jogcímen szedik el a pénzemet, persze félmilliós büntetésektől rettegve folyamatosan, ahol nyereségesnek lenni a létező legnagyobb kitolás és ahol öt év után még mindig meg tudnak lepni a pofátlan sarcolás terén tanúsított zsenialitással. (Nem politizálásból mondom. Nem érdekelnek a politikai pártok.)

Az eddig létező problémák természetesen ettől még nem tűntek el, azt hiszem, most újult erővel van elegem mindenből, magamat is beleértve.

(A post egy régi Harlan Ellison novella címét kapta, ami szimplán zseniális.)

(sóhaj)

Régen volt ilyen napom (talán februárban, akkor számos délután tetőzött így), de egészen elfelejtettem, milyen érzés szívből kívánni azt, hogy bárcsak összetörhetnék dolgokat vagy bánthatnék embereket. Most kifejezetten igényem lenne mind a kettőre, de úgysem fogom megtenni, hiszen nem olyan családból származom én, meg amúgy is túl könnyen megverne bárki, joggal. Marad a céltalanul püffögő blogpost, csak az nem vezeti le teljesen a frusztrált ön- és világutálatot.

És elvből még csak fórumokra sem járok virtuálisan lökdösődni.

update: ez így eléggé homályos, szóval maradjunk annyiban, hogy a jó öreg vezetés és a munka körüli idegességek tértek vissza megint

(félig kitöltött blogtemplate nyavalygáshoz)

A hétvégén tényleg jó kedvem volt, aminek az egyetlen hátulütője, hogy sokkal nyomasztóbb a világ, amikor az olyan napok, mint a mai, teljesen kiütik a pozitív hatásait.

Mert felkelek, leülök dolgozni és [ezerszer hallott siránkozás], aztán elmegyek vezetni a sokadik órámra, aminek a felénél az oktató felajánlja, hogy ezt akkor mára inkább hagyjuk abba, alig egy másodperccel előzve meg engem; bejövök az irodába, és [ezerszer hallott siránkozás], meg egyébként is, [ezerszer hallott siránkozás] és [ezerszer hallott siránkozás].

Az a nagy szerencsém, hogy a barátaim megkérdezik, mi van velem, nem riadnak meg az üvöltő negatívságtól és még segítenek is rajtam.

(this corrosion)

Szeretnék egyszer eljutni abba a lelkiállapotba, amikor lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza és egyszerűen kikapcsolom a sikeresen belém nevelt udvariassági formulákat. Akkor majd hideg nyugalommal leteszem a poharat az asztalra, ránézek a pincérre, aki jó magyar szokás szerint már kioktatott minket, amiért átrendeztük az általuk kényelmetlenül beállított asztalokat, majd azóta folyamatosan megjegyzéseket tesz, ha a húszfős társaság nem egyszerre rendel, hanem páran néha utólag is, és tagoltan azt mondom neki, A hozzád hasonlók miatt fogok leszokni az összes szórakozóhelyről, te tahó paraszt, de legalább azt is nektek köszönhetem, ha végre rászánom magamat egy hosszú külföldi útra.

Arról nem is beszélve, hogy ez pénteken történt (ezt leszámítva egyébként igen kellemes) céges ivászat címszó alatt, és ahogyan azt ma megtudtam, a számla, mit tesz isten, több tízezer forinttal volt több annál, mint amit mindenki bedobott. De hát biztosan mi számoltunk rosszul... persze (ha nem ez lenne a sokadik hasonló történet az ismeretségi körömben és saját praxisomban, talán el is hinném).

Természetesen messze vagyok még ettől az állapottól. És nem sok kedvem van elérni, mert ha sikerülne is, pontosan olyanná válnék, mint az összes pincér, buszsofőr, eladó, banki ügyintéző, hivatalnok, kalauz meg ki tudja még ki, aki úgy viselkedik ebben az országban a vendéggel vagy ügyféllel, mintha legjobb esetben is hatalmas szívességet tenne egy különösen visszataszító létformának.

(a januárról)

Az elmúlt egy hónap egészen olyan, mintha álmodtam volna, gondoltam éppen a minap, a hasonlat minden létező pozitív képzettársítása nélkül, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen igaz. Inkább valamilyen lázas állapotra emlékeztet, amikor az egész világ elmosódottá, furcsává válik, nem mozgás van, hanem sodródás, nem célok, hanem jelen idejű mondatok. Azt hiszem, filmekben ilyesmit ábrázolnak lassú, imbolygó kameramozgással, elkenődő színekkel és elmélyülő hangokkal.

Elmúlni ugyan nem múlt el, de enyhült. Aztán meglátjuk, mi lesz, most például az év alapjáraton is legocsmányabb hónapja következik, a február, fogadjuk szeretettel.

(a noiz-féle nem túl update módszer)

Túl sok junkfood, túl sok leves porból, túl sok cigaretta (az alkoholbevitel rendszeres, de visszafogott). Az egész január, ami egy furcsa álom. A szokásosnál is durvább görcsök az írással, egy autós oktató, akinek kezdenek előjönni az idegesítő oldalai, egy spanyol cég, ami a játékunkat adná ki hamarosan, ha addig nem viszi el őket az akut dilettantizmus, két félig lefordított regény kilenc hónap alatt, mint a tavalyi év szakmai mérlege, október óta késő kifizetések, kiégett villanykörték a lakásban.

Jó lenne február elejéig megírni azt a novellát (bármilyen novellát), amivel hónapok óta szenvedek, különben ezt a kreatív részleget is szanálni kell. Jó lenne végre befejezni legalább egy fordítást. Jó lenne pénzt kapni a munkámért. Tevezni a jövőt, kevesebbet dohányozni. Jó lenne megint olyan országba menni, ahol izgalmas ételeket csinálnak porból és fémdobozban árulják a levest. Jó lenne szuperképességgel bírni*, részemről kékes elektromosságot akarok sisteregetni magam körül meg másokra, mert ez az igazi póz, meg nem lenne gond az áramszünet idején, harmadrészt sokkal izgalmasabbá válna azoknak a tahóknak az élete, akikkel mostanában össze tudok futni a tömegközlekedési eszközökön (a hatos villamoson, illetve előtte az éjszakain dohányzó mélybuta plázalányok, plázafiúk például már átgondolták volna az életüket).

*(ezt élőszóban lucia tavaly őszi partiján fejtettem ki, utólag belegondolva kissé ijesztő átéléssel)

(fel- / visszaszámolás; kezdődik)

Nem leszek képes megcsinálni, mondtam bele végül tegnap a telefonba az idei év mottóját. Igazából nem is próbáltam elmagyarázni, milyen érzés önként visszautasítani azt a munkát, amire olyan régóta vártam, sőt pár hónappal ezelőtt - szóban és teoretikusan, mert egyébként sem biztos még semmi - meg is ígértem; a regény magyarítását, amelynek előző része (igazából nem is az, olyan laza szálakkal kapcsolódik a két könyv) fordítói karrierem egyik büszkesége. De akkor még más idők jártak.

Mert ez itt az utolsó előtti pillanat, hogy birokra keljek a csápokkal, mert lassan teljesen lehúznak a felszín alá. Azzal kezdem, ami még nem tekeredett rám, bármennyire is utálom magamat most ezért.

(szombat hajnal, néma Budapest)

Már a szombatot a vasárnaptól elválasztó hajnal kezdetén jártunk, amikor a kihalt Moszkva téren váratlanul úgy éreztem, hogy egy lassan darabokra málló városban ténfergünk. Valószínűleg csak elszoktam Budapesttől, az elmúlt másfél hónapban keveset mozdultam ki, és ha egyáltalán, akkor is hazafelé tartottam éjfél körül, többnyire gyalog, át a fekete víz fölött, messzire elkerülve a körutakat, a lehangoló éjszakai buszokat és a visszataszító utasokat. De mintha az elmúlt másfél hónapban megszaporodtak volna a leromlás apró, önmagukban észrevehetetlen apró jelei, amelyek hatvan perc elteltével kellemetlen csomót képeznek az ember torkában.

(És ha már itt tartunk, farkas vonyítson a hátán annak, aki a BKV-nál kitalálta, hogy az amúgy is botrányos összegbe kerülő jegyemmel ne utazhassak az éjszakai járatokon, hanem misztikus módokon, előre be kelljen szereznem egy még drágább különjegyet. De legalább még több ellenőrnek álcázott verőlegényt lehet kivezényelni a sötétbe; mindenben meg kell találni a szépet.)

Az este ezt megelőző része egyébként a kellemes baráti italozás jegyében telt, ami kellett már nagyon. Jártunk a Corvinban, a kihalt emeletek fölött, ahol a tetőre most nem lehet kimenni, de egy szinttel lejjebb kiütötték a falakat és lettek narancssárga lámpák, retrófélhomály meg tömeg. Utána Szimpla, a megszokott enteriőrrel, ahol végül beszélgetni is tudtunk, és közben rá kellett jönnöm, hogy berúgni sincsen kedvem. Mire kiléptünk az utcára, megérkezett valami tétova tavasz és felpuhította a feketére keményedett téli éjszakát.

(everyone will suffer now)

Miért kell komplett kézikönyvet írnom, amit soha, senki nem fog elolvasni, de legalább rengeteg munka van vele? Miért tegez le kapásból egy bank biztonsági őre? Miért nem szólok vissza, köpöm arcon vagy kezdek el vele artikulátlanul üvöltözni? Miért van az, hogy öt kiló céges papírral, bélyegzővel és meghatalmazással sem lehet beszerezni egy nyamvadt számlatömböt? És miért nem húzok el messszire ebből az országból?