(sosehol)

Megismerkedtem kedvenc Neil Gaiman-könyvem, a Neverwhere magyar kiadásával. Sajnos nem cáfolta meg azt a tézisemet, miszerint ezt a könyvet nem lehet úgy lefordítani, hogy minden működjön benne (ami nem jelenti azt, hogy rossz a magyar változat). Tanulságos látni, mert nagyon hasonló úton indultam volna magam is, legfeljebb következetesebben használok pár megoldást. Az viszont pláne nem könnyíti meg a brit fővárosban járatlan olvasó helyzetét, hogy az agavésok kispórolták a londoni metrótérképet.

(Vigyázat, hosszú mondatok: Neil Gaiman dedikál)

Sokan jöttek, pedig egy egész hét sem maradt arra, hogy elterjedjen a hír, én meg izgultam, mert valamennyi szerep jutott nekem a szervezésben, még ha nem is nagyon állt másból (a hír szétküldésén kívül), mint egy telefonból, amikor Neil kitalálta, hogy indulás előtt dedikálna, a többit meg már profin elintézte Robin és a többi kedves ismerős a Deltavisionnél. De azért mégis izgultam és végül minden jól alakult, a negyven érdeklődőre számító Neil három órán keresztül írogatott a könyvekbe, és ha jól láttam, elhasznált egy készlet töltőtollat. Az érkezők meg álltak az utcán, az esőben meg tömött sorban a boltban, majd kaptak Odint az Amerikai istenekbe, gyertyát a Tükör és füstbe, rókát a Dream Huntersbe, közös fotót, pár kedves szót, én meg besózva rohangáltam ide-oda, a sor különböző részein ácsorgó barátaimmal beszélgettem sokat, nagyon kicsit a kísérő Doug Jonesszal (aki a Faunt játszotta az általam eléggé kedvelt Faun labirintusában) és pár mondatot Maddyvel, Neil lányával. Megvártuk, amíg minden rendben befejeződik, aztán búcsút intettünk a teljesen kimerült szerzőnek és kevésbé tikkadtan ugyan, de azért elmentünk sörözni helyette is.

Igazából képtelen voltam megjósolni, vajon mennyien bukkannak fel, hiszen NG magyarországi megjelenése finoman szólva is hányatottnak mondható. Viszont még mindig működhet a suttogó propaganda (már a Zinterneten is!), amivel valaha engem is rávezettek a Sandmanre, legalábbis abból ítélve, mennyien szorongatták a kezükben valamelyik eredeti képregénykötetet.*

Fura dolog ez a dedikálás. Nálunk többé-kevésbé egyszeri, könyvheti esemény, nyugatabbra innen meg kőkemény promóció, egy új könyv megjelenésekor pláne üzlet, amikor az adott könyvesboltban kell megvenned a dedikálandó példányokat. Évek óta olvasgatom különböző híresebb szerzők élményeit ezzel kapcsolatban, és mindig eszembe jut, amit többen mondogatnak, miszerint a karrier elején ez a siker látható jele, tehát a nagy álom**, majd amikor a több hetes szerzőturnén minden nap nyolc órát ülsz végig két szendviccsel meg egy csésze teával, már nem gondolsz másra, mint arra, mennyi időt tölthetnél ehelyett írással (és mikor surranhatsz ki a mosdóba, tippelem én). Az tehát kiderült, hogy Neil Gaiman kőkemény profi, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit több kell a profizmusnál, hogy a harmadik óra végén még a legutolsó tíz emberrel is kedvesen el tudj beszélgetni.

Zárszóként pedig egy link: Stöki barátom szerintem remekül sikerült (tudom, elfogult vagyok, de akkor is) hosszú interjúja az indexen Neillel.

* ennek ellenére nagy eséllyel még mindig anyagi csőd lenne kiadni magyarul

** itt tartok most én

(Neil Gaiman Budapesten)

Az az igazság, hogy ha Neil Gaiman nem ír blogot, soha az életben nem tudom meg, hogy itt van Budapesten.* De szerencsére aktív netes jelenléttel bír, az pedig már az Amerikai istenek fordítása közben kiderült, hogy rendkívül kedves ember, ennek köszönhetően szakított ránk D-vel egy kis időt, pedig nem írói minőségében, hanem a filmrendezés trükkjeit ellesni jött Magyarországra (heti hat napban). Így végre odaadhattam neki az Amerikai istenek egy példányát, amit évekkel ezelőtt egyszer már elküldtem neki, de rejtélyesen lenyelte a posta. Egyébként élőben is közvetlen, barátságos személyiség, ezért valahogyan pillanatok alatt csapongani kezdett a társalgás és kiderült, miért van a Sandman egyik epizódjában magyar nyelvű, de két reprintben is (másként) elrontott tábla, a galambokat etteni tilos (a régi barát, a magyar származású Steven Brust behatása, eredetileg jó szöveggel, de valószínűleg az utómunkák során csúszott félre), milyen a Hellboy 2 forgatása (tanulságos, de mint minden forgatáson, rengeteg idő megy el várakozással), milyen lesz a következő könyve, a The Graveyard Book (Coraline-ra hajazó, fiataloknak és időseknek egyaránt szóló, elég borongósnak tűnő történet), milyen volt Lengyelországban és mit nézne meg Budapesten, ha lenne szabadideje.

És a legjobb, hogy meséltünk neki az endlessről és már be is linkelte a blogjába.

Szolgálati közlemény: szerdán, július negyedikén a Sárkánytűz könyvesboltban dedikál 19 órától. (Bp, Ferenc körút 40.)

* a szerzők és a fordítóik általában amúgy is csak akkor találkoznak, ha a kiadójuk összehoz egy össznépi találkát